efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tom Denem naplója Szerző: Dirhael
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


2. 1944. július 11. Másnap Elle valóban megérkezett az iratokkal. Ügyesen sikerült elintéznie, kiadtak neki mindent. Ezért újra meg akartam hívni ebédre, de meglepetésemre kimentette magát, és elsietett. Meglehetõsen feszültnek tûnt közben, de mivel nem adott magyarázatot viselkedésére, annyiban hagytam. Túlságosan izgatott voltam a levéltári iratokat illetõen, mert éreztem, hogy itt pár dologra fény derülhet. Amikor végre kitessékeltem az utolsó vevõt is, kényelembe vágtam magam hátul az irodában, és leültem olvasni. Eleinte nem ért különösebb meglepetés. Apám, Tom Denem, született 1901. április 3.-n Little Hangletonban. Hm… anyja neve: Elisabeth Denem, született Dalton, apja Thomas George Denem… elhunytak… satöbbi, satöbbi. Neje, Merope Gomold, született 1907. január 19-én, Little Hangletonban… tehát itt ismerték meg egymást, apja neve: Rowle Gomold, anyjáé Merope Cassia Gomold, bátyja Morphin Gomold… tehát van egy nagybátyám is. Ez érdekes… Házasságot kötöttek 1926. február 2-án Londonban. Vajon miért jöttek Londonba? És apám miért hagyta magára anyámat, mire elérkezett a szülés ideje? Mrs. Cole sosem mulasztotta el az alkalmat, hogy a fejemhez vágja, miszerint anyám egyedül, koldusszegényen érkezett, s apám nem tanúsított ezután sem semmiféle érdeklõdést irányomban. Akkor vajon miért vette el? Gomold… Merope… Rowle… ezek nem mugli nevek. Tehát õ volt… Az anyám boszorkány volt! Bár akkor nem értem, hogy lehetett ilyen gyenge? Hogy hagyhatta, hogy egy mugli kisemmizze, és az utcára lökje, mint egy elhasznált, ócska rongyot? Hiszen használhatta volna a pálcáját. Varázsolhatott volna… Miért nem tette? Mindössze tizenkilenc évet élt… Miért akart meghalni? Miért nem akart életben maradni, legalább a fia kedvéért? Most itt ülök a hátsó kijárat mögötti szûk utcán egy asztalka mellett, amelyet Mr. Burke a különleges és fontos vendégei számára rakott ki, s amely mellett bizalmas és nagy hasznot hozó üzleti ügyeit szokta intézni egy csésze tea vagy egy üveg finom bor kíséretében. Nem érdekelnek a vevõk, sem maguk a tulajdonosok, most egy kis magányra és nyugalomra van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat. Milyen ironikus is ez: töprengeni a családom és a rokonaim felett, akik sosem voltak az életem részei… Nem kellett túl sokáig keresgélnem, hogy megtaláljam a Gomoldok vérvonalát az aranyvérû családok listáján. Minél elõbb sort kell kerítenem egy látogatásra Marcusék könyvtárába is, hogy utánanézhessek a Gomoldok eredetének. Az én családom eredetének. Valami azt súgja, érdemes ezzel foglalkoznom. Hogy tehát anyám miért nem mehetett haza, az egyértelmûnek tûnik: azzal, hogy összeszûrte a levet egy muglival, aranyvérû rokonai számára megszûnt létezni. Akárhogy nézem, nem találok mentséget a számukra. Az apám egy mocskos, gyáva, felelõtlen mugli volt. Az intézetben is csupa hasonlóhoz volt szerencsém. Na jó, Franken kívül. Így nem is csoda, hogy ott tart a világuk, ahol. Egy irtózatos háború kellõs közepén. Vajon van értelme ennek az õrült ámokfutásnak, amibe most belekezdtem, vagy hagyjam az egészet? Valahogy most úgy érzem besokalltam, kész, végem. Döntöttem. Feltétlenül meg fogom látogatni kedves rokonaim Little Hangletonban. 1944. július 14.

Mr. Borgin és Mr. Burke tulajdonosok nagyon meg vannak velem elégedve, így kihasználva jóindulatukat, megkértem õket arra, hogy állítsanak ki az árvaház számára egy igazolást arról, hogy igényt tartanak a munkámra szombatonként este kilencig. Erre hajlandóak voltak. Mrs. Cole most már megnyugodhat, és bizonyára kapva kap az alkalmon, hogy addig is megszabaduljon tõlem.
Szombatonként déltõl tehát szabad leszek, és azt tehetek, amit akarok!
Ellátogathatok Little Hangletonba például…
De mára mást terveztem. Mivel egy ideje nem láttam Elle-t, úgy döntöttem, hogy meglátogatom az új munkahelyén. Ezzel még tartozom neki. Elõre elképzeltem, ahogy leesik az álla, amint észre vesz, én meg kiröhögöm.

Ma különösen nagy volt az unalom a boltban, Mr. Burke még a bámészkodó csitriket is kihajította, úgyhogy még ezt a szórakozásomat is elrontotta. Azonban ráakadtam egy szakadt könyvre, amely õsi elfeledett varázslatok részletes leírását taglalja.
Az egész tömény fekete mágia.
Burke úr az egyik láda mélyére rejtette egy rakat más, tiltott tárggyal egyetemben. Már kinyitni is alig tudtam. Egy csepp véremet kellett adnom ahhoz, hogy ez sikeresen megtörténhessen. De ennyit feltétlenül megért, az biztos. Van itt egy-két igen érdekes dolog. Lefogadom, hogy csak azért nincsenek tiltott listán, mivel már nem ismeri õket senki. Összetett varázslatok az emlékezet megváltoztatására, szándék megakadályozására szolgáló átok, hosszú távon ható ártás az elme megzavarására. Szép kis gyûjtemény! Még jó, hogy Burke úr nem adta el senkinek, nagyon jó helyen van itt nálam.
Még a délelõtt folyamán be is gyakoroltam egyet-kettõt közülük, már csak ki kellene próbálnom õket a gyakorlatban is… Itt, az antikváriumban, a varázslás nem okoz problémát, mivel rajtam kívül rengeteg varázsló fordul itt meg napi szinten is, így szinte lehetetlenség lenne felderíteni a mágiát használó kilétét. A tiltott varázslatok használatával kapcsolatos törvénnyel tehát nincs problémám.
~

Pontosan délben kifordítottam az ajtón a ZÁRVA táblát, azután átnéztem a számlákat, helyére raktam az új árut, és lezártam a kasszát. Mr. Burke gyorsan leellenõrzött mindent, és mehettem is.
Elsõsorban beültem ebédelni szokott helyemre. Közben ráérõsen kiolvastam a napi sajtót, mivel Lestrange és Black csak háromra érkezett a Szárnyas Vadkanba. Cygnus a 17. születésnapját ünnepelte tegnap, erre akartunk ma koccintani.
Háromkor tehát átugrottam a Vadkanba. Cygnus már várt, és úgy nézett ki, mint aki bemelegített. Nem orroltam meg rá ezért, csak egyszer lesz valaki nagykorú, és az, hogy már büntetlenül varázsolhat és hoppanálhat, igazán ok az ilyesmire.
Tény és való, hogy nem kímélték a pénztárcájukat, így aztán nekem is alkalmam nyílott arra, hogy egy igazán minõségi manóbort kóstoljak. Vagy kettõt. Mindenesetre egy utolsó és igencsak erõltetett whisky után elköszöntem és elindultam Elle-hez.

Öt óra volt nagyjából, még elég korán ahhoz, hogy kevés vendégük legyen. Legalább lesz idõnk szót váltani.
Nem volt egy elsõrangú hely, az biztos. Igaz, utolsó lebujnak sem mondanám. Amolyan hamisítatlan skót kocsma lehetett virágkorában. De azért elég kellemes hely volt. Széjjelnéztem, és mivel nem láttam Elle-t, leültem egy szélsõ helyre az ablak mellett.
Ekkor bukkant fel egyenesen a konyhából egy tálcával, mert úgy látszik valami alap menü is volt a kínálatukban, és egy hátsó asztalhoz sietett vele.
Csak néztem! El sem akartam hinni, hogy õ az. Egyenöltözékben volt, hosszú barna haja szépen felfésülve, kontyba tûzve, magas sarkú cipõjében mosolyogva billegett a vendégek között. Más férfiak is legeltették rajta a szemüket, ezt jól láttam, egy velem majdnem szemben ülõ ocsmány fószer önelégült képpel meglehetõsen feltûnõ módon stírölte, undorító volt.
Nem veszélyes hely ez ilyen fiatal leányoknak?

– Álmodozunk, szépfiú? – lépett oda hozzám hirtelen. Rögtön felélénkültem megint.
– Elle! Alig ismertelek meg… – vettem szemügyre közelrõl. Formás alakjára szépen simult a nõies szabású ruha. Elõször finoman kirúzsozott ajkait néztem meg, aztán szemem valahogy lejjebb siklott a csábítóan domborodó halmokra, melyek mágnesként vonzották a tekintetet.– Pedig hidd el, elég sokszor próbáltalak azóta elképzelni, hm… pincérnõként! Nem okoztál csalódást, bár a ruhád némileg szolidabb, mint amilyenrõl fantáziáltam…
– Hé, csak nem gondolod, hogy én olyat valaha is magamra vennék? – vágta nekem mérgelõdve, mire megvontam a vállam:
– Sosem lehet tudni nálatok, nõknél. Nagy részetek bármire kapható – vigyorogtam, miközben õ felháborodottan forgatta a szemeit. – Csak azért úszod ezt most meg, mert vendég vagy! – replikázott Így hát rátettem még egy lapáttal:
– De azért ebben is elég ínycsiklandónak tûnsz… Mérgesen meglegyintett az étlappal, de titokban imponált neki, amit mondtam, láttam rajta.
– Viselkedjen illedelmesen, fiatalember, mert ez egy tisztességes hely! – mondta édesen incselkedõn a pincérnõt játszva.
– Akkor máskor ne csábos fiatal leánykákat küldjenek ki felszolgálni!
– Mit hozhatok inni, tisztelt uram? Vagy netán vacsorázni is óhajtana? – riszálta magát elõttem.
– Ami azt illeti, most valami egészen mást óhajtanék… – hecceltem még jobban, mire tetõtõl talpig újra elpirult. Helyes! Hirtelen elõbújt belõlem az ördög, úgy döntöttem, kínozom kicsit. Azt akartam, hogy szenvedjen.
– Ugyan, kicsi Elle, csak vicceltem, tudod te is! Kislány vagy még, bébi. Egy szende, ártatlan gyerek. – Azt a reakciót, amit erre produkált, azt kérem, látni kell! Ahogy mérgében kígyóztak szemöldökének vonalai, villámokat szórtak máskor szelíd szemei! Imádni való volt, tényleg!
– Igen? Akkor csak eredj, és legeltesd a szemed azokon a csitriken, akik az üzletbe járnak nyálat csorgatni!
– Nocsak! Csak nem vagy féltékeny? – mondtam nevetve, mire rögtön kontrázott:
– Elment az eszed? Mégis mire lennék féltékeny? A szép metszésû sápadt arcodra, a dús fekete fürtjeidre vagy a szálkás, deli termetedre? Esetleg a parázsló fekete szemeidre? – replikázott, mint egy fúria, és nagyon igyekezett, hogy minden szava csak úgy csöpögjön a gúnytól. Azonban ellenkezõ hatást ért el vele.
– Átlátszó vagy, mint az ablaküveg, Elle! Hiába próbálsz hárpiát játszani, ha a szemed elárul! – ezzel könnyedén megfogtam a kezét. Éreztem, ahogy megremeg az érintésemtõl.
– Amúgy nemcsak nekem fordulnak meg ilyen dolgok a fejemben, hidd el! Amott a fazon – és a szóban forgó fószer irányába néztem –, százszor csúnyább és illetlenebb dolgokat fantáziál rólad .
Elle most már rettenetes zavarban volt, nem akartam már továbbb piszkálni, mert féltem, hogy leejti a poharakat. Ezután elsietett, mert vendégek érkeztek. Megittam egy vajsört, megvártam, míg végez, és együtt visszamentünk az árvaházba.
1944. július 15.

Kivételes napra virradtam. Valószínûleg piros betûs ünnepként jegyzi majd az utókor egykor, hiszen példátlan esemény fûzõdik hozzá: meghívást kaptam Averyékhez!
Minõ kegy!
A nemes múltú és õsi aranyvérû család szentélyének küszöbét átlépi egy félvér… Ráadásul egy megtagadott félvér. Egy kisemmizett, rongyos, utolsó kis senki.
Igaz, meg kell hagyni, igyekszik a fiú, jól tanul, immár iskolaelsõ, szorgalmas, kitûnõ magaviseletû, s – mily meglepõ – különleges tehetséggel rendelkezik a mágia terén. Dehát csak egy félvér.
Nekik, aranyvérûként persze szent kötelességük a kimagasló képességekkel megáldott, ám náluknál kevésbé szerencsés szépreményû ifjak anyagi és fõként erkölcsi támogatása.
Mily nemeslelkûség!
No persze e nemeslelkû figyelem már nemigen terjed ki olyan apróságokra, mint az, hogy vajon miben tudom majd becses személyemet az etikettnek megfelelõen képviselni a jeles eseményen? Magyarán: mit veszek fel? S itt most ugyebár nem a sznobisztikus fintorgás beszél belõlem, a nincs egy rendes göncöm-típusból, hanem a jóval profánabb, ám nyilvánvalóbb szegénység. Nem olyan hosszú ideje dolgozom még Mr. Borginéknál, hogy a keresetembõl akár csak egy zakót is vehetnék magamnak. Kénytelenek lesznek hát a tisztelt elõkelõségek egyetlen, viseletes öltönyöm látványát elviselni (bármilyen jó kis szójáték legyen is ez).
Persze, én csak ne morgolódjak, inkább érezzem magam mélyen megtisztelve alantasabb származású személyemben.
Hánynom kell!
Az ugye nem sokat nyom a latban, hogy a drágalátos, ám minden kétséget kizáróan tiszta vérrel megáldott ifjú örökös a lábam nyomába sem érhet eredményeit tekintve. Ez mellékes dolog, apró szépséghiba csupán.

De nem a keserûség, netán csalódottság beszél most belõlem, csupán a nyilvánvalót írtam le az imént.
Az egyetlen ok, amiért a meghívást elfogadtam, maga Marcus Avery, aki a barátom.
Jó, nem mondhatom, hogy rábíznám titkaimat, azt sem, hogy mindent megoszthatok vele, de még mindig érdemlegesebb társalgást lehet vele folytatni, mint pl. Lestrange-zsal, Dolohovról nem is beszélve. És még mindig kevésbé irritáló, mint Malfoy.
Az igazi ok, amely összeköt bennünket, a grindelwaldi ideológia, A Nagyobb Jóért eszméje. Ezt teljes mértékben valljuk és hirdetjük. És, bár gyûlölöm a szócséplést, ezekrõl órákig képesek vagyunk vitát folytatni.
~

Most, hogy mindezt átgondoltam, valójában nem tudnám megmondani, barátságnak nevezhetõ- e a miénk. Barátság!
Amennyiben érzelgõs rinyálást jelent a másik vállán, úgy egészen biztosan nem az. Amennyiben az imént említett titkok és érzések kölcsönös megosztását…nos, akkor sem.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.