efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Tom Denem naplója Szerző: Dirhael
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Tom Denem naplója

1.

1944. június 29.
… és újra itt a nyár, ez a gyûlölt évszak, amikor el kell hagynom a helyet, melyet annyi év óta elõször otthonomnak érzek. A káprázatos, mesés, nagymúltú, õsi mágiával átitatott fellegvárat, melynek rejtélyeit a Négyek óta nálamnál jobban nem ismeri senki. Talán még Dumbledore sem…
Igen. Titkait ugyanis csak azok elõtt fedi fel, akik szomjazzák a benne rejlõ tudást, kitartóan és fáradhatatlanul kutatva azt.
Eszébe jutott valaha is a vén bolondnak, hogy megfigyelje a testetlenül itt ragadt lelkek mindennapjait (kis szarkazmussal úgy is fogalmazhatnék: életét, és miért ne fogalmazhatnék így?) vagy kihallgassa a konyhán sürgölõdõ házimanók elsõre hasztalan locsogásnak tûnõ beszélgetéseit? Feljár-e olykor üres óráiban a jövendõmondó fülledt és zsúfolt toronyszobájába, és felkeresi-e, legalább ünnepnap, a Rengeteg lényeit, akik oltalma alatt állnak? Erõsen kételkedem ebben.
Ha megtette volna, akkor ugyanúgy tudomása lenne a Szükség Szobájának létezésérõl, vagy a házakat összekötõ titkos folyosókról, mint ahogy a festmények lakóinak megannyi súlyos és gyötrelmes titkáról.
Ha valaha is tanúsított volna érdeklõdést valóságosabb dolgok iránt, mint a világ megmentése, most lényegesen több információ birtokában lehetne.
Például tudná, hogy a legújabban felvett rúnaismeret szaktantárgyat oktató kolléga valójában szélhámos, aki a képesítésérõl kiállított oklevelét a Zsebpiszok-közben vette elég jutányos áron, a legutóbb kitüntetett kis hollóhátas közönséges csaló, aki a más tollaival ékeskedik, s az általa oly mulatságosnak tartott, népszerû kviddicsjátékost titkon minden társa rettegi kiszámíthatatlan arroganciája miatt, valamint nem kerülné el figyelmét a különc és félrehúzódó hugrabugos elképesztõ tehetsége sem a természeti mágia terén.
De nem. Õt az ilyen apróságok nem érdeklik. Mi több, hidegen hagyják. Igen, ez bizonyosan így van.

Hiszen lehetséges, hogy Dumbledore azzal az éles és mardekárosan csavaros értelmével ne lenne tisztában azzal, hogy a Finnigan-kölyök rabja lett a mugli kábítószernek, a legkisebb Prince-lány komoly terveket kovácsol a családjából való szökésre, és a sárvérû Taylornek nem egy törött ablaküveg miatt keletkezett heg a csuklóján?
Hogy azok a ravasz szemek ne látnák Collins testén a bántalmazás nyomait, mindahányszor vakációjából visszatér, s hogy a középsõ Avery-lány visszavonhatatlanul állapotos?
Persze elõttem nem újdonság ezen közömbössége annak az embernek, akit a világ humánus és bölcs filozófusként, korunk legnagyobb mágusaként ismer, és aki valójában egy sunyi és gyáva alak. Hat esztendõ elegendõ volt ahhoz, hogy kiismerjem.
Ó, nem mintha valaha is a bizalmába fogadott volna! Ezt a kitüntetést, hogy figyelmével megtiszteljen, nem érdemeltem ki nála, sem tanulmányi eredményeimmel, sem mágikus képességeimmel, sem makulátlan magaviseletemmel… Rám mindig kétkedõn nézett, szemei mosolytalanná váltak derûs arcában, valahányszor elkapta pillantásom. Velem mindig gyanakvó maradt, bizalmatlan és hûvös.
És nem alaptalanul.
Az árvaházban túl sokat, túl mélyen mutattam meg magamból. Nem tudom, mire számítottam. Talán az a gyenge, magányos és rémült gyermek még ott élt bennem, s az örömteli felfedezéstõl, mely a végsõ bizonyítéka volt önnön különlegességének, akkor, ott, sebezhetõvé vált egy pillanatra. Távozása után rögtön tudtam, hogy hibát követtem el. S már terveket gyártottam, miként védhetem majd magam elõtte legközelebb.

Aggodalmaim azonban alaptalannak bizonyultak.
Soha nem volt legközelebb.
Nem került sor több személyes jellegû beszélgetésre közöttünk többé. És a többi professzorral sem, ami azt illeti. Persze, õk ellentétben Dumbledore-ral, kedveltek engem. Elismerték az eredményeim, értékelték képességeim.
De hogy bárki is ismert volna közülük?
Ugyan már! Talán a szûk látókörû Dippet igazgató? Vagy az önmagától eltelt Lumpsluck professzor? Vagy Merrytought, akinek csak a teljesítmény számít? Felszívtam belõlük, amit adni tudtak, de mára ez kevés. Túlnõttem rajtuk. Kivétel talán õ, Dumbledore, aki persze ravaszul takargatja elõttem páratlan tudását a mai napig.

De a kastély mágiáját nem rejtheti el elõlem többé, mert nekem megmutatta magát. Odaadta magát, kitárta magát, mint egy gyönyörû és titokzatos nõ, és most már óhajtja és vágyja felfedezõ érintéseim.
Most már az enyém.


1944. június 30.

Nos, sosem tettem még ilyet. Nem is tudom, honnan a késztetés, hogy naplót írjak. Ez olyan… bakfislánykás nyavalygásnak, amolyan úri mulatságnak tûnt számomra mindig. No persze, nem szeretném, ha avatatlan kezekbe kerülnének legmélyebbre rejtett titkaim. Nem is kerülhetnek. Errõl gondoskodtam. Feltaláltam egy bûbájt, melynek köszönhetõen nincs mitõl tartanom többé ez ügyben, így ha most bárki is kézbe venné ezt a füzetet és bátorkodná fellapozni azt, nem találna benne üres lapokon kívül semmit. Egyedül az, aki lelkének legmélyebb titkait áldozná be cserében az enyémekért, és ajándékozná nekem, nos, egyedül az elõtt tárná fel azokat….
~

…s mivel ezt az elején nem tettem meg, most pótolom a mulasztást. Álljon itt egy rövid rövid összefoglaló e napló írójáról:

Nevem tehát: Tom Rowle Denem. Születtem 1926. december 31-én Londonban. Apám, Tom Denem, egy felelõtlen mugli, aki elhagyta terhes anyámat. Anyám Merope Denem, született Gomold, apja neve: Rowle. Anyám szegényen és kétségbeesetten szült engem egy árvaházban, ahol jelenleg is élek, és mindössze egy kevés pénzt tudott hagyni eltartásomra. Utolsó kívánsága az volt, hogy apám után a Tom, az õ apja után a Rowle nevet kapjam. Furcsa gyerek voltam, képes olyan dolgokra, amelyekre más nem. Hét esztendõs voltam, amikor Estelle Selwyn az intézetbe került. Õ volt az elsõ boszorkány, akit megismertem.Tizenegy évesen ellátogatott hozzám Albus Dumbledore professzor, aki közölte velem, hogy varázsló vagyok, egyben meghívott a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Akadémiára diáknak, ahol szeptemberben hetedik évemet kezdem. Ennyi.
~

A többi titok és homály.


1944. július 1.

Több dolgot is tervbe vettem az idei nyárra vonatkozóan. Az utolsó nyaramra itt az intézet nyomorúságos falai között, mely tudat persze nem tölt el mély szomorúsággal. Ellenkezõleg.

Elõször is: munkát kell találnom, hogy minél kevesebb idõt kelljen ezek között a megveszekedett muglik között eltöltenem, és közben persze némi pénzt is tudjak keresni, amely további terveimhez nélkülözhetetlen. Másodsorban Mrs. Cole irodájából megszerezni a származásomra vonatkozó összes iratot, mivel az ostoba nõszemély nem hajlandó rendelkezésemre bocsátani ezeket a 18. életévem betöltése elõtt. Végül ezek birtokában felkutatni a szüleimet…
Szülõk… apa, anya…
Magasságos ég, lehet e szavakat irónia nélkül kiejteni? Van olyan teremtmény az intézet falai között, aki még képes erre?
Van.
Például az a nyápic Rob Parker a mellettem lévõ szobában. Minden ünnepnapon felemlegeti õket a mai napig. Reménykedik, hogy egyszer érte jönnek. Közben szipog, szepeg, fújja az orrát. Pedig már tíz éve bent van. Valójában több idõt töltött bent, mint otthon. Sweet Home… Röhögnöm kell…
Na persze a rendes családban élõk mások. Õk gyakran beszélnek otthoni ügyes-bajos dolgaikról… Malfoy például. Olyan feltétlen tisztelettel és elfogultsággal beszél mindig atyjáról, hogy az már megmosolyogtató. Nem veszi észre, hogy mások legszívesebben a képébe röhögnének: az nem a te apád, akirõl a szád jártatod, az csak egy idealizált vágyálom! Egyébként meg õk sem különbek.
Elõttem persze igyekeznek kerülni a témát. Mily tapintatosak! Úgy gondolják, kellemetlen volna számomra hallani azokról a dolgokról, melyekben nem volt részem. Azt hiszik, rosszul érint, midõn kimutatják elõttem azt a sok ellentmondásos érzelmet, melyet ebben a zárt és kölcsönösen függõ hierarchiában közösen megélnek, s melyet nem átallanak boldogságnak csúfolni.
Úgy gondolják, s nem tévednek. Valóban kellemtlenül érint a sok hazugság, mellyel önmagukat áltatják feleslegesen, hisz az arcukra íródott a mellõzöttség, a fájdalom és kiszolgáltatottság, a meg nem értettség.
Valóban kellemetlenül érint: untat. Ámbár van, hogy szórakoztató is tud lenni. Néhanap ugyanis oly mélyre képesek süllyedni az önáltatás labirintusában, hogy ellentmondásokba keverednek. Vagy elég egy kis konfliktus, probléma, amely kizökkenti õket a rendes kerékvágásból, s máris összedõl a kártyavár. Olyankor összetörnek és zokognak, önmagukból kifordulva kitárulkoznak! Mily szánalmasak és kiszolgáltatottak!


1944. július 5.

Találtam magamnak munkát az Abszol út közelében. Bejelentkeztem pár helyre, végül beszéltem egy régiségkereskedés egyik tulajdonosával, Mr. Borginnal.Tegnap óta alkalmaz engem az üzletében, mint eladót a nyári szünidõ alatt. Egyelõre, a feljebb említett okok miatt, megfelel a dolog. Hétfõtõl péntekig kell bejárnom kilenc és hat között, szombaton pedig délig. A munka nem túl érdekes, a környezet annál inkább.
A rengeteg értéktelen holmi és kacat között régi és különleges varázstárgyakra lehet lelni. Némelyik olyan erõs õsi mágiával van átitatva, hogy messzirõl is megérezni a jelenlétét. Az áru javarésze persze hamisítvány. Az ügyesebb kivitelezésûeket esetleg még némi bûbájjal is ellátták, ezek hatása azonban csak átmeneti és gyenge, s távolról sem kecsegtet olyan eredménnyel, mint amilyen címszó alatt árulják azokat Burke-ék. A boltot persze fõként tehetõsebbek látogatják. És ha nem elég járatosak e téren, Mr. Borgin képes rájuk sózni a legócskább bóvlit is jó pénzért. És ellenkezõleg. A szorult helyzetben érkezõt, aki páratlan családi ereklyéjét rejtegeti kabátja alatt és hozza be ide, arcátlanul és szemrebbenés nélkül kifizeti aprópénzzel.

Meglepõ módon fruskák is megfordulnak itt szépszerével. Elõször nem tudtam mire vélni azt a sok nézelõdést meg tollászkodást, vásárlás nélküli távozást, de nem kellett hozzá sok idõ, hogy végül rájöjjek az okára. Itt kelletik magukat elõttem, miközben leltározom a holmikat, a hajukat igazgatják, sûrûn pislognak errefelé. Mi tagadás, szórakoztat a dolog! Ahogy reménykedve sandítgatnak irányomba. Ha épp van egy kis idõm, játszadozom kicsit velük. Néha felnézek, egyikükre-másikukra rámosolygok… Akkor aztán futnak a barátnéjukhoz, súgnak-búgnak, vihognak. Jó kis színház ez, kérem! Persze azért akad köztük olykor meglehetõsen csinos darab is, azokon meg én legeltetem a szemem.
Volt már pár futó kalandom nõvel, de ezeknek eddig nem tulajdonítottam nagyobb jelentõséget, õszintén szólva valami különlegesebbre számítottam, így csalódást okoztak. Hiányzott mindig valami…nem is tudom…tûz, szenvedély? Meg egyébként sem vagyok az a csajozós típus.
Igen, tudom, mondták már sokan, és mivel sem hülye, sem vak nem vagyok, tudom és látom, hogy kedvelnek, úgy is írhatnám: szabad a pálya! De most fontosabb dolgaim vannak, mint a szórakozás.
Azért persze én sem vagyok kõbõl, meg szoktam nézni egy-egy csillogó szempárt vagy formás feneket, de számomra nem sokat mond egy önmagában csinos pofika. Ami igazán felkelti bennem a vágyat, az lényegesen több és értékesebb ennél. Igazi tûz, lelkesedés, kitartás, tehetség, odaadás és hûség, ez az, ami megfog egy nõben.

Ez az, ami Tom Rowle Denemnél bejön.
~

Nekem egyelõre az a dolgom, hogy kiszolgáljam a vevõket. De mivel Borgin úr szerint gyorsan tanulok, holnaptól már a kasszát is kezelhetem. Minõ megtiszteltetés!
Persze az sem utolsó szempont, hogy itt, az Abszol út környékén, olykor-olykor még barátok is megfordulnak. Averyék például. Vele az ebédszünetemben futottam össze, zárás elõtt meg Black nyitotta rám az ajtót apja kíséretében. Õk most, hogy tudják, hol találhatnak meg, rendszeresen be fognak nézni. Ez jó, mert addig sem esz meg az unalom, és közben nagyra törõ terveinket is szövögethetjük majd tovább.


1944. július 10.

Tegnap Elle is benézett az üzletbe. Nem igazán örültem neki. Sokan voltak a vásárlók, így szinte reggeltõl estig meg sem álltam, s a családom utáni kutatásommal sem haladok. Persze már messzirõl kiszúrtam, ahogy intett, de úgy tettem, mintha nem venném észre. Egy idõ után láttam rajta, hogy eléggé bántja a dolog, és nem tudja eldönteni, menjen-e vagy maradjon. Megkönyörültem rajta.
– Szia. Mit akarsz? – Rögtön elpirult, ahogy megszólítottam, és bevallom, jólesett ezt látnom valahogy.
– Én… csak… arra gondoltam… hogy, tudod…együtt ebédelhetnénk… Ha gondolod. – Hebegett, habogott, de nem kegyelmeztem neki. Néztem mélyen a szemébe, hogy végül zavarában azt sem tudta, mire akart kilyukadni. Cseppet sem segítettem neki. Igazság szerint szórakoztatott ez a dolog. Feltûnõen végigmértem olcsó, agyonmosott ruháját, nyúzott cipõjét, azt hiszem, az ajkam is lebiggyesztettem, miközben lekicsinylõen válaszoltam neki:
– Hm. Mibõl gondolod, Elle – s itt színpadiasan végigvonultattam tekintetem a boltban feltûnõen nagy számban jelenlévõ fiatal és nem annyira fiatal nõnemû egyeden –, hogy pont veled akarok ma ebédelni? Meglehetõsen bõséges a választék, nem gondolod?
Erre kifogyott béketûrésébõl, és kezdett dühös lenni. Nem bántam, szerettem felhúzni, szórakoztató tudott lenni olyankor. Most is mérges arcot vágott:
– Tudod mit? Hát akkor menj csak velük! Ha már ilyen nagy arcod van! Hülye voltam, hogy idejöttem! – Csak úgy sistergett a méregtõl. Ha lecsapoltam volna belõle, most lenne egy fiolányi Kígyógyökér elixírem. Vagy kettõ. Meg kell hagyni, nagyon csinos, amikor dühös, nagy bogárszemei villognak, mint a villám, eperajkai pihegnek.

Magam sem értem, miért zavar a jelenléte mostanában. Gyermekként, az árvaházban, minden szabadidõnket együtt töltöttük. Szinte elválaszthatatlanok voltunk. A muglik közt, ahol felnõttünk, õ volt az egyetlen boszorkány. Mi voltunk a két kitaszított, megvetett különc, akivel senki más nem állt szóba, nem játszott, nem törõdött. De nem bántuk. Ott voltunk egymásnak mindig. Összetartottunk.
A Roxforttal persze lassan megváltozott mindez. Egy házba kerültünk, de nem egy évfolyamba, alattam járt egy évvel. Gyûlölte azokat, akikkel az idõm töltöttem. Eleinte azért még összejártunk ennek ellenére is, õ a barátai nélkül, én a barátaim nélkül. De egyre ritkultak ezek az alkalmak. Eltávolodtunk egymástól.
Az elmúlt fél évben viszont mintha kicserélték volna: újra az édes, kicsi Elle lett, a régi lány, akivel mindent meg lehet osztani. Felkeresett olykor a könyvtárban, a csillagvizsgáló toronyban, leült mellém, olvasott. Nem oktatott egyetemes emberi jogokról meg egyenlõségrõl, mint azelõtt, csak figyelt és hallgatott. Esetleg beszámolt a napjáról. De többnyire megelégedett azzal, hogy üljön mellettem, s tanuljon.
Sokat tûnõdtem rajta, miért teszi. Én továbbra is Averyvel, Blackkel, Dolohovval és Lestrange-zsal töltöttem szabadidõm egy részét. Az õ nézeteik hasonlatosak az enyémekhez, ami a varázsvilág jelenlegi helyzetét illeti. Velük megtaláltam a közös hangot egy közös cél érdekében.

Jelenleg azonban egy feldúlt, villogó szemû Elle állt elõttem, és félõ volt, hogy rögtön rám vágja az ajtót. Lazán kinyúltam a pult mögül, és engesztelõn megfogtam a karját.
– Csak vicceltem, Elle! A barátok nálam mindig elõnyt élveznek a csajozással szemben – mondtam neki, és közben nem kerülte el figyelmem az ingerült kis rándulás a szája sarkában. És az a tekintet, amellyel kifelé menet azokat a szerencsétlen leányokat végigmérte… Nem szívesen lettem volna amazok helyében…
~

Most tehát egy olcsó, kis vendéglõ olcsó, kis ebédjét fogyasztottuk.
– Hogy haladsz a kutatással? – csapott egybõl a lovak közé. Eszembe jutott a dolog, és kissé elkedvetlenedtem.
– Sehogy. Reggeltõl estig dolgozom. Nincs idõm a levéltárba elmenni.
– Segíthetek neked, Tom. Elmehetek oda én is. Lehethogy kiadják nekem is, majd írsz egy meghatalmazást. Egy próbát megér a dolog!
– Megtennéd?
– Csak a jövõ héten kezdek el dolgozni. Addig ráérek.
– Nocsak! Találtál munkát?
– A The Forestersben fogok felszolgálni. Tudom… Nem egy fõnyeremény, de akkor is.
Végignéztem rajta, és felhúztam a szemöldököm. Megint visszatért a jókedvem.
– Most mit nézel…úgy? – érdeklõdött kíváncsian.
– Csak próbáltalak elképzelni rövid, kurvás pincérnõs jelmezben… – majd beszélgetésünknek ezen a pontján gyorsan lehajtottam a fejem, minek következtében a sótartó teljes tartalma, amit a képemnek szánt, most egy az egyben a levesében kötött ki. – …de nem sikerült! – fejeztem be a mondatot, és kinevettem. Miközben lángvörös arccal próbált úgy-ahogy rendet rakni az asztalon, még cukkoltam egy kicsit.
– Jó étvágyat, dögös pincér cicamica! – Erre keresgélni kezdte a pálcáját, mire muszáj volt rendre intenem, ha még máskor is el szándékozom látogatni erre a helyre.
– Jaj, Elle, hová tetted a humorérzéked, és amúgy is tudod, hogy sokkal jobb párbajozó vagyok! Egészen pontosan a legjobb. Legalábbis a Roxfortban. Biztosan ezt szeretnéd?
– Szemét! – mondta erre, de már mosolygott.
– Fúria! – szóltam vissza rögtön, és odatoltam neki a saját tányérom. Õ azonban felhúzta az orrát, és játszotta a sértõdöttet.
– Edd csak meg, cicamica!
– Miért? – kérdezte duzzogva.
– Mondjuk, hogy ne vesszen kárba a mai keresetem!
Erre felkapta az étlapot, és azzal akart fejbe vágni, de megintcsak elhajoltam, így mérgében lecsapta az asztalra, hogy csak úgy porzott a szerteszéjjel hullott só. Rettentõen szórakoztató volt.
Annyiban maradtunk, hogy másnap elmegy a levéltárba, és kikéri az ominózus iratokat, aztán majd behozza utánam a munkába. Ez nagy segítség lenne, úgyhogy végül is nem volt rossz, hogy bejött.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.