efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Szerpentin a szélben Szerző: Dirhael
[Vélemények - 1] Nyomtató
- Szöveg mérete +


Szerpentin a szélben avagy töredékek Estelle naplójából

1952. december 31.
…egy pillanatra felemelte fejét a füzetébõl, és farkasszemet nézett saját vintage-keretbe foglalt tükörképével.
Lassan, ráérõsen simított végig palackzöld ruháján, amely alatt csinos kis pocak domborodott, majd újra végigfuttatta tekintetét a fagyönggyel díszített ünnepi asztalon. Fekete kenyér, szõlõ, méz, pástétom, lencseleves füstölt sajttal, sertéskocsonya és persze “forró ital”. Egész délelõtt sürgölõdött, hogy idevarázsolja mindezt, hogy kettesben megünnepelhessék az év utolsó napját, egyben férje születése napját.
Az elõzõ két szilveszterük merõ véletlenségbõl meglehetõsen zajosra és mozgalmasra sikeredett, és idén már nyugalomra és meghittségre vágytak.
A falióra elütötte a hatot. Még volt egy kis ideje Tom érkezéséig, Estelle föllapozta naplóját, és felidézte az egy évvel ezelõtti eseményeket.
~
1951. december 31.
… hogy ne emlékezzem majd másra, csak a haja libbenésére a hideg szilveszteri szélben. Ahogy áll a lámpaoszlopnak támaszkodva, egyik keze lezserül nadrágja zsebében, másikban könyv, melyet szokás szerint a kabátzsebben tart készenlétben, s melybe minden adandó alkalommal szomjasan és mohón beletemetkezik. Igen. Talán ez leginkább lényege: a szenvedélyes elszántság, mellyel a tudást birtokolni vágyta, és a lezser elegancia, amellyel ezt mûvelte.
Erre emlékezzem majd…
Meg a félmosolyra, ahogy felnéz a könyvbõl, amint észleli érkezésem.
Ezt csak õ tudja így: mosolyogni, s emellett drámai figyelemmel kísérni, és komoly arccal szemlélni, miközben a szeme nevet.

Egy apró biccentés s hangja bársonya, ahogy nevemet ejti, majd megindulunk egymás mellett. Szeme pici rezdülése csupán, amellyel megjelenésem nyugtázza, észrevétlen gesztus bárki más számára, de nem számomra, aki régóta ismerem. Épp annyi ideje, hogy tudjam: a figyelmét nem kerüli el semmilyen apró részlet, legyen bár külsõ gesztus vagy belsõ gondolat.
Közelebb lépek hozzá, mert nem tudok ellenállni ennek a vonzásnak. Nem tudok, s nem is akarok. Pilláinak söprését érzem arcomon lágy, puha csókja közben.
Ballagunk lassan, komótosan, nem tudom merre. Teljesen rábízom magam. Persze számára ez magától értetõdõ, már-már természetes, hogy döntsön és vezessen, mindig, mindenütt.
Megáll a fogadó elõtt. Rám néz. Tekintetével vizslatja érzéseim, pontosan tudom, MOST tapintja ki a szándékot: lesz-e kedvem bemenni vagy sem? Ránézek, elmosolyodom – ehhez és csakis ehhez érzek most kedvet – kettesben lenni vele az év utolsó óráiban.
És megérkezünk. A meglehetõsen szûkös és kopottas helység György-korabeli hangulatot áraszt. Kellemes zongora-hang gyûrûzik felénk bentrõl. Nem túl felkapott hely, de mi szeretjük. Népszerûtlensége számunkra csend, avíttsága meghittség. Még ennek is legeldugottabb zuga felé vesszük az irányt. Észrevétlen mosollyal könyvelem el magamban személyes vonzerejének hatását itt is, mint mindenütt, ahol megfordul. A kocsmáros nagyobb tisztelettel jön elénk, mintha más társaságban érkeznék, s a pincérnõ is nagyobb mosolyt ereszt. Nincs elõfoglalásunk, de így is megkapjuk, amit szeretnénk. Nem tudom miként éri el ezt, de mindig eléri.
Elõzékenyen segíti le rólam a kabátom és húzza ki székem. Ezektõl a gesztusoktól nõnek érzem magam. Miközben leülök, elégedetten nyugtázom, ahogy finoman végigpásztázza alakom, a formákat követõ, de nem kihívó fekete csipkeruhát, melyhez rövid, fehér kesztyût húztam, az oldalra fésült divatos frizurát, mely most puha hullámokban keretezi arcom. Tekintete megállapodik a finom ötvösmunkával készített nyakláncomon, mely ezüstbe cizellált ónixkõ. Elégedetten söpröm be az apró, elismerõ pillantást. Most úgy érzem, nyeregben vagyok.
Így érzem, mert õ akarja, hogy így érezzem.
Leadjuk a rendelést egy könnyû és hagyományos szilveszteri vacsorára. Koccintunk a meglehetõsen testes borral, s miközben megkóstolom, kinézek az ablakon, s figyelem, amint az esti fényben fürdõ utcán egy színes szerpentint repít a szél. Olykor fel-felkapja, odébb löki, leejti a földre, majd újra felúsztatja a levegõbe, s forgatja, pörgeti, táncol vele, hogy azután újra letegye, pont akkor, pont abban a pillanatban, amikor a legmagasabban van, s amikor a legszebb perspektívából látszana.
Játszik vele, mint ahogy õ is ezt teszi velem.

Én indítom a beszélgetést:
– Frank?
– Jobban van már. Elle… kínszenvedés volt ágyban tartani. Átkozottul rossz beteg az öreg…
– Nekem mondod? Holnap be kell ugranunk hozzá. Pohárköszöntõre.
Bólint, s kezét az enyémre helyezi. Helyezi, nem rakja, s én beleborzongok a hûs érintésbe, mely jegyet éget a karomba. Láthatatlan, mégis égõ, fájó és valós jegyet. Jegyet, hogy hozzá tartozom.
– Tom, hétfõtõl megkezdem a rendelést, mint rezidens gyógyító.
– Klassz! Büszke vagyok rád, bambi!
– S így most már nem kell szégyenkeznie velem a docens úrnak sem – incselkedem vele, mire sötét szeme felcsillan.
– Nem szoktam olyanokkal mutatkozni, akiket szégyellenem kellene… – Itt most egészen közel húzódik hozzám, az asztal fölött majdnem összeér az orrunk, alatta pedig…hát azt inkább hagyjuk! – Ami azt illeti, úgyis túl sokat dolgozol, s a docens úrnak vannak bizonyos igényei… – és megszorítja a kezem, áú, ez fájt!, s fogva tartja, míg agyamban kavarognak a variációk a megfelelõ felelethez. Megjátszott szégyenlõsséggel lesütött pillákkal rebegem, miközben szabad kezem segítségére siet fogva tartott, lassan kihûlõben lévõ párjának:
– Csak nem tudom, hogy csekély személyem alkalmas-e a docens úr minden igényének kielégítésére? – Immár körmöm is bevetem másik kezem szabadulása érdekében, s egy elhatározással Tom húsába mélyesztem. Apró vércsepp serken ki a nyomán, õ fel sem szisszen, míg én ijedten nézem, de végül elengedi a kezem. Elengedi csak azért, hogy lecsapjon a számra, hevesen, szinte vadul, s birtokba vegye ajkaimat. Makacskodnék, de beszippant az illata, az az összetéveszthetetlen, s elveszek benne. Csak akkor nyitom ki újra a szemem, amikor finom érintéssel jelez. Megérkezett a vacsoránk. Újra tölt a finom burgundiból, ez jól megy a lencséhez.
Összerezzenek, amikor a mellettem lévõ ablak megzörren. Odakapom a fejem: lám, ott a szerpentin, fennakadva az ablakkereten! Tom követi tekintetem, finoman elmosolyodik, ahogy meglátja. Kinyitom az ablakot, hogy kinyúljak érte, megérintem, már-már megkaparintom, ám ugyanabban a pillanatban a feltámadó szél kiszakítja ujjaim közül, s tovaszáll. Bánatosan nézek utána, míg Tom homlokát ráncolva tanulmányoz, valószínûleg nem tudja mire vélni iménti harcomat a pörge papírszalaggal. Majd újra hozzám hajol, nyilván, hogy kiengeszteljen e veszteségért, amikor a bejárat felõl zaj hallatszik. S a következõ pillanatban már csak híre-hamva minden meghittségnek.

Két személy áll az ajtóban, erõsen elõrehaladott alkoholos állapotban, s fennhangon boldogítja a fogadóst fontosnak vélt mondandójával. És, voilá!, a nyakukon keresztülvetve ott a szerpentin! Az én szerpentinem! A bennem lévõ gyermek már moccanna is, hogy elinduljon érte és megszerezze, Tom azonban észre veszi szándékom, s csendre intve megállít.
– …csakis valami fatális félreértés lehet! A foglalásunk érvényes, és pontosan ehhez az asztalhoz szól! – hallatszik az újonnan érkezõk egyike felõl, miközben szavainak nyomatékot adva rádöngöl a mellette álló asztalra, hogy megremegnek rajta a tányérok.
– Elnézést, uram, de az asztal név szerint Mr. Cygnus Black és ifjú neje számára van lefoglava, akik minden pillanatban megérkezhetnek! – áll elébük a kocsmáros.
Összenézünk, a tekintete mindent elárul… Ám ezután még az elõzõnél is nagyobb sokkhatáson esünk át. Az egyik oldalsó asztaltól ugyanis feláll valaki, és a két újonnan belépõhöz siet. Valaki, akit nagyon jól ismerünk.
– Ugyan, Mr. Blackwood, szilveszter van – mondja a fogadósnak –, az asztalunknál még maradt két szabad hely, jöjjenek csak az urak!
– Ahogy gondolja, Mr. Weasley! – feleli hát a fogadós, s konyharuhájával törölgetni kezdi az asztal szélét. Majd, hogy rémületünk teljes legyen, még egy ismerõs, harsány hang csatlakozik az elõbbihez:
– Ééés, mivel szilveszter van, én állom a cechet az uraknak is!
Egyszerre nézünk össze Lehetséges, hogy édes kettesre vágyva pont azzal a két emberrel kerülünk egy légtérbe, akikkel legkevésbé óhajtanánk kerek e földön?
– Ahogy parancsolja, Mr. Potter, ahogy parancsolja! – feleli a kocsmáros, és már sürgölõdik is, hogy helyet szorítson nekik. A két újonnan érkezett vidáman beilleszkedik a társaságba, s nemsokára egész kívánságlistát nyújtanak be a zongoristánál eljátszásra.
Ösztönösen lejjebb csúszom a székemen, azt hiszem, most mindketten szeretnénk láthatatlanná válni. Septimus Weasley és Fleamont Potter. Ennél rosszabb már nem is lehet, de megintcsak tévedek, mivel a következõ pillanatban belép Cygnus, és egybõl észrevesz, hogy azután széles mosollyal, fennhangon üdvözöljön bennünket.
– Denem, Selwyn, micsoda öröm! Ezer éve nem láttuk egymást! – Nem tehetünk mást, felállunk, lekezelünk velük, már úgyis leleplezõdtünk Potterék elõtt. Cygnust még egy táncterem közönsége is meghallaná, nemhogy ezé az icipici helyiségé. – De a hírek azért eljutottak hozzánk is –, folytatja. – Gratulálok a kinevezésedhez, Tom!
– Hallottam, hogy megszaporodtatok. Fiú vagy lány a trónörökös? – kérdez vissza kedvesem.
Halkan felkuncogok. Ízlelgetem a szót: kedvesem… Mindig távol álltak tõle az érzelgõs, szirupos gesztusok .Vajon hogy reagálna, ha így szólítanám? Valószínûleg kapnék egy ártást ajándékba. Vigyorgok elképzelt arckifejezése fölött. Magamban elhatározom, hogy feltétlenül kiderítem ezt, még ma!
– Lány. A feleségem a Bellatrix nevet adta neki. De a hangja! Felér két fiúval, hidd el! – feleli büszkén a kérdezett, ám ekkor otromba, félhangos megjegyzés üti meg fülünket, és nincs kétségem azt illetõen, hogy szándékosan nekünk címezték:
– Persze, mindannyiunkat hatalmas örömmel tölt el, hogy az egyetemeinket lassan elözönlik az ultrakonzervatív aranyvér-mániások, s igazi boldogság, hogy még nemzõképesek is! – Szavait általános derültség kíséri a szomszédos sarokban, csodásan szórakoznak a kárunkra. Kezd rossz elõérzetem lenni, amely rögtön beigazolódik, amikor a következõ pillanatban Cygnus feléjük fordul. Druilla arcán megjelenik a kétségbeesés.
– Netán van valami probléma, Potter? – kérdi Black, s közben jól látom a decens mozdulatot, amellyel a pálcáját kitapintja. A megszólított ártatlan pislogással néz Cygnusra, miközben lassan, de biztosan, megfagy a levegõ, már a zongorista is abbahagyja játékát. Most már minden vendég figyelmét kiérdemeltük.
– Nem tudom, mire gondolsz, drága Cygnus. Igazán semmi bajom… – feleli sunyi képpel a kérdezett, miközben Black még mindig merõn nézi, de mivel nem történik semmi, megfordul és visszafele indul hozzánk.
– …azon kívül, hogy miután annyi éven át tartotta magát a brit politika a józan ész vezérelte úton, mostanra sikerült ezzel felhagynia, hogy a grindelvaldi eszméktõl átitatott szélsõjobb Államok fenekét nyalhassa, köszönhetõen a mi bájos aranyvér-mániás elitünknek – folytatja Potter, Cygnus pedig elõhúzza a pálcáját. Odalépek hozzá, és megérintem a karját. Sajnálatos módon azonban õ továbbra sem fogja vissza magát:
– Miközben neked kész recepted van a válság megoldására, nem igaz, Fleamont? Ugyan mondd Tom, barátom, nem kéne szólni a minisztériumban Potter érdekében, hogy mégis megkapja azt a vágyott kinevezést, és legyen némi hatásköre ez ügyben? Habár ahhoz le kellett volna tennie a vizsgáit… – Most rajtunk a sor, hogy gúnyosan felkacagjunk. Igaz, ezzel a jókedvnek végleg befellegzett!
Potter most feláll, vele együtt Weasley és még két további ismeretlen arc. Hm… ha még egyszer ennyien lennének, talán elkezdhetnék rettegni, de így? Nemsokára puding lesz belõlük. Kár! Inkább táncoltam volna egyet! Cygnus feszülten nézi Tomot, valószínûleg nem érti, hogy tud még mindig nyugodtan ülni. És akkor elröppen az elsõ átok Weasley pálcájából. Egy pillanat alatt kapom elõ a sajátomat, és a többiek is így tesznek. Cygnus elhajol az átok elõl, a mögötte lévõ polcokról szerteszéjjel potyog minden, arcán veszett kifejezés jelenik meg, amint felkészül a válaszadásra, e helyett azonban pálcáink hirtelen kiröppennek a kezünkbõl, és Tom kezében landolnak.

– Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való! Ismeritek a mugli mondókát, Cygnus? Hozzátenném: pálca sem – mondja, és mindannyiunk legnagyobb megrökönyödésére zsebre vágja azokat. Arcán nyoma sincs dühnek, inkább úgy tûnik, jól szórakozik. A rémült kocsmáros felé fordul: – Mr. Blackwood, bocsánatát kérem az összes párbajozó barom nevében! Weasley és Cygnus majd rendet raknak maguk után. Te pedig, kedvesem – itt jelentõségteljesen megnyomja a szót –, segítesz nekik. – Ámulok és bámulok, de Tom még mindig nem végez. – Hölgyeim, mi ez gyászos hangulat? Zongorista úr, megkérhetém, hogy végezze a munkáját? A hölgyek táncolni szeretnének! Uraim, Szilveszter van, nemsokára éjfél, s még sok a tennivalójuk, ha addig be akarnak rúgni! – ezzel, mint aki jól végezte a dolgát, méltóságteljes arckifejezéssel visszavonul.
Senki sem mond neki ellent. Egyrészt azért, mert igaza van, másrészt mert õ ilyen. Neki nem lehet ellentmondani. Csak magunkban dohogunk, ahogy serényen, mugli-mód takarítunk, látom, Cygnus aranyvérû önérzetét mélyen sérti ez a dolog, én csak enyhe szégyent érzek,amiért az imént elveszítettem a fejem, s közben a többi vendég parancsra szórakozik. E fölött újfent kuncoghatnékom támad. Arról viszont elképzelésem sincs, mikor és hogyan kapjuk vissza a pálcáinkat… Odasandítok Potterék felé, látom, hogy õk is ezen töprengenek.

– Mondd ki, és akkor kiderül! – áll mögém életem szerelme, miközben egyik karjával finoman átkarolja a derekam, s csak én hallom mit mond.
– Most már mindegy, nem érdekes, miután kilegilimentáltad a fejembõl! – játszanám a sértõdöttet, de a szám szegletében bujkáló mosolyom elárul.
– Csak mondd ki… ha mered! – A szemében huncut mosoly bujkál. Belém fészkeli magát a gyanakvás szelleme. Itten most valami átverés készül! Mondani vagy nem mondani? Ez itt a kérdés, höhö. Aztán támad egy ötletem.
– Kimondom, ha … táncolsz velem. – Készségesen bólint, aztán meglát valamit a szememben, mert összeráncolja a homlokát. Tetszik nekem ez a dolog, bár most egész éjjel megfigyelés alatt fogjuk tartani egymást, ahelyett, hogy lazulnánk. Kellemes valcert játszik épp a zongorista, amikor besétálunk a többi táncoló közé.

– Denem, mi lesz a pálcáinkkal? – szegezi a páromnak a kérdést Potter.
– Az, amit terveztek majd velük. Sajnos jövendõmondó nem vagyok – feleli vidáman, miközben végig a szemembe néz.
– Nagyon vicces! És ha visszalopjuk? – kérdi egy haragos Weasley. Uramisten, az arca is vörös!
– Meg lehet próbálni… – hallom a fölényes választ Tom szájából. Lágyan végigsimítok a tarkóján, és sûrû, sötét hajába túrok. Nem titkolt szándékom, hogy levegyem a lábáról. Csábos arckifejezést öltök. Nicsak, Potter egészen mögénk kerül, miközben valamit szuggerál nekem.
– Megkaphatom a pálcám, kedvesem? – simítok végig érzékien Tom hátán.
– Garantálni tudod, hogy nem mûvelsz majd vele csúnya dolgokat? – mosolyog. – És Potter?
Hallgatok.
– Gondoltam – feleli. – Jobb helyük van ott, ahol vannak.
– Tudod, hogy te vagy a legdögösebb, egyben a legszívtelenebb pasi a világon? – lehelem, miközben látom, amint Potter vehemensen mutogatni kezd valamit. Még egy picit játszani akarom az ostoba nõt, mert szórakoztat fura, ideges arckifejezése, pedig jól tudom, mire célozgat.
– És a legszerencsésebb is! – feleli párom, ahogy még jobban magához húz. Most olyan édes és ellenállhatatlan, hogy szinte lelkiismeretfurdalást érzek, amiért meg akarom lopni.
– Kedvesem… – lehelem vágyakozva a szájába, õ halkan felnevet,majd lassan ráhajol ajkaimra és csókolni kezd, de még hogy! Egészen beleveszek ebbe a csókba, a világ megszûnik körülöttem, nem törõdöm már semmivel, csak õ van és én, és ebbe az édes álomba nem férhet bele egy dühös fejû Weasley vagy egy Potter, akik veszettül, némán tátogva mutogatnak. Hoppá! Nem szakítom meg a csókot, csak ujjaimmal felfedezõútra indulok, lassan kényeztetve õt, miközben egyre közelebb jutok zakója zsebéhez. Felsóhajtok, és közben ujjaim észrevétlenül belecsusszannak a zsebébe. És most… hoppá!

Weasley egy nagy-nagy kérdõjel, ahogy néz, ránézek, és picit megrázom a fejem.
Meredten nézem Tomot, még táncolni is elfelejtek.
– Te kiraktad õket? – szegezem neki a nyilvánvaló kérdést.
– Sejtettem, hogy nem bízhatok meg benned. És ha jól látom, nem is tévedtem. Még Potterékkel is képes vagy összeszûrni a levet, hogy megszerezd, amit akarsz – csóválja meg fejét, és közben rendkívül jól szórakozik. – De azt ugye tudod, hogy ezért még majd meg kell, hogy büntesselek? – fenyeget meg ráadásul.
– Jól van, na! – mondom neki – te sem tettél volna mást a helyemben!
– Már megint tévedsz – válaszol. – Én biztosan visszaszereztem volna amit akarok!
– De azt ugye tudod, hogy Potterék addig nem nyugszanak, amíg meg nem találják a pálcájukat?
Most már nevet, és közben a pulthoz húz. Pezsgõt nyom a kezembe, úgy mondja:
– Váljék egészségükre!
Potterék felé is feltartja egy pillanatra a poharat, miközben annak szájáról világosan olvasható a felelet:
– Ezt még megkeserülöd, Denem!

Azután megkezdõdik az õrület, Weasleyék Cygnussal az oldalukon minden zugot átkutatnak, miközben válogatott sértegetéseket címeznek az én drágámnak, aki csak nevet rajuk. Táncolunk, pezsgõt iszunk, és éjfélkor közösen elénekeljük az Auld Lang Syne-t, és mindenkivel összeölelkezünk. Potterrel és Weasleyvel ez inkább fullasztó szorongatásnak tûnik.

Hajnalban szedelõzködünk, hogy elsõnek köszönthessük Franket. Kissé fáradtan, de boldogan sétálunk egymás mellett.
– Mondd csak – szegezem neki a kérdést –, tulajdonképpen hová rejtetted a pálcáinkat? Mindent átkutattunk, nem találtuk meg sehol.
Tom megáll, mosolyogva néz.
– A zsebetekbe benyúltatok?
– Nem… az nem lehet… – Elképedten húzom elõ a varázseszközt.
– Végig nálatok volt. Magamban fogadtam, mikor jöttök rá. És nyertem!
Úgy döntök, ezért megérdemel egy fejbevágást. Ehelyett megcsókolom. Miután elenged, még valamit elõhúz a zsebébõl.
– Errõl megdeledkeztél – mondja –, és a nyakamba akasztja a szerpentint.
– Nem… csak már lemondtam róla - felelem csendesen. Szótlanul vizsgálja az arcom.
– Sose légy kishitû! – mondja, és megsimítja az arcom.

Ballagunk lassan, komótosan, s közben a röpke, színes, sokat megélt szerpentin vidáman és játékosan táncol az arcom körül.


VÉGE
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.