efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Szimmetria Szerző: Sophie
[Vélemények - 0] Nyomtató
- Szöveg mérete +


Szimmetria


Az anyagos föld már az elsõ pillanatban sötétbarna félholdat festett a körmöm alá, de ez most a szokásosnál is kevésbé érdekelt. Voltak dolgok, amiknek csak mágia nélkül volt értelme.

Jemy másodperceken belül birtokba vette az elsõ gödröt, amit a begóniáknak ástam, úgyhogy – mivel már szó szerint megpecsételte a ruhái sorsát – habozás nélkül rávetettem magam, és eljátszottam, hogy õt fogom elültetni a virágok helyett. Kacagva vágta hanyatt magát a földkupacon, ami alatt az édesapja kedvenc zoknija hevert, és a nagy vergõdés közepette alaposan telekente sárral göndör fekete fürtjeit.

Augusztus tizenegyedike volt. Jeremy pontosan két évvel ezelõtt halt meg.

A második évfordulók különös eseménynek számítottak azóta, hogy Regulus Black a saját halálának ünnepén visszaevickélt az életembe. Most, ahogy rápillantottam a sírdomb túloldaláról, képtelen voltam elfojtani a gondolatot, hogy ma este Jeremy is visszatérhet közénk, pedig az ötlet már csírájában is olyan szénfekete és halott volt, mint a föld alól elõbukkanó növényi maradványok. Mint maga Jeremy.

Jeremy, aki hiányzott. Jeremy, aki most az én szememmel nézett rám Jemy pufók gyerekarcából.

- Tûnés innen, tömpszli, hát hova teszem így a virágokat? – A fenekénél fogva toltam kifelé a g-dörbõl, de akkor persze már ment magától is, mert Regulus engedelmesen eregette a pálcájából a füstkarikákat, hogy kisegítsen engem, és ez minden másnál érdekesebb volt. Mire kettõt pislogtam, Jemy már Regulus hasán ugrálva próbálta elkapni a tünékeny köröket, én pedig nyugodtan áshattam tovább a törött nyelû kis ásóval, amit a fészer legsarkában találtam, Nagyapa elfeledett szerszámai között.

Érthetõ módon nem ez volt életem legvidámabb napja, mégis: volt valami csöndes boldogság a lelkemben, ami szinte elviselhetõvé tompította az elvesztés fájdalmát. Munka közben nagyon sokszor sandítottam fel Regulusra; nemcsak azért, mert irdatlan nagy zajt csaptak Jemyvel, hanem azért is, mert már hetek óta le sem tudtam venni róla a szemem. Rajta kívül egyetlen dolog mondhatta ezt el magáról: az ujjamon csillogó gyûrû.
- Ha ma nem kellene itt lennünk – kapta el a tekintetemet az ezredik olyan alkalommal, amikor rá került a sor -, Jeremyt kérném meg, hogy legyen a tanúm. – Váratlan, de megfontolt mozdulattal maga mellé ültette Jemyt, és a kisfiú döbbenetét kihasználva színes csíkokat húzott elé a fûbe, mert ez valamiért minden alkalommal áhítatos kis szoborrá változtatta a keresztfiamat. Most sem történt másként: Jemy szemei elkerekedtek a rácsodálkozó boldogságtól, és tátva maradt szájjal figyelte a színek játékát a fûszálak között. Egy illanó pillanatra magam is követtem a példáját, így hát nem kel-lett Regulusra néznem, amikor azt feleltem:
- Ha negyedóra múlva nem kellene virágokat ültetnem fél méterrel arrébb is, akkor Shirleyt kérném meg, hogy legyen a tanúm.
- Szép szimmetrikusak lennénk az oltár elõtt.
- A két álompár, a kerülgetés mesterei, hm? – Szomorú mosollyal megráztam a fejem, hogy lerázzam magamról a keserû mélázás tekeredõ béklyóit. – Most, hogy így felhoztad ezt a szimmetria dolgot, rájöttem, mennyire megnehezítettem a helyzeted azzal, hogy Flame-re esett a választásom.
- Attól sem lett volna könnyebb, ha a pót-legjobb barátnõre voksolsz, és Lilyt kéred meg, nekem ugyanis nincsen pót-legjobb barátom. – Felnevetett, de úgy, mintha rögtön meg is fulladna tõle, mintha a torkán akadt volna a mondat, amikor vissza akarta nyelni. – Sõt – tette hozzá rekedten -, rajtad kívül tulajdonképpen egy barátom sincsen. – Nyakig sárosan, a kezemben egy bokor begóniával, fél tucat csinos kis gödör mellett térdepelve nem éreztem, hogy képes lennék megtalálni a meg-felelõ szavakat, de azért már mozdultam, hogy legalább a kezét megfoghassam.

Szinte védekezõn fonta össze a felhúzott térde elõtt a karját, én pedig megbántottan araszoltam vissza a helyemre, amíg nem kezdett el újból beszélni.
- Ami azt illeti, gondolkodtam. Nem feltétlenül a tanú-témán, inkább ezen a hülye szimmetrián, és persze leginkább azon, hogy melletted ott fog állni… pontosabban ülni Flame.
- Arra jutottál, hogy le kell csapnod az elsõ kerekesszékes varázslóra, aki szembejön veled az utcán? – csúszott ki a számon.
- Nem az a lényeg, hogyan lesz ott – vágta rá a szivárványszínû füvet tépkedve -, hanem az, hogy ott lesz. És az, hogy a testvéred. Meg az, hogy akkor lennénk igazán szimmetrikusak, ha velem pedig ott lenne…
- Sirius – fejeztem be csendesen a gondolatot. Ahogy felpillantott rám, megláthatott valamit a tekintetemben, amitõl megijedt, mert kapkodva visszahátrált a csigaházába.
- Nem magam miatt! Hanem, mert tudom, mennyire fáj neked, hogy már egy éve alig áll veled szóba… például, amit Harry születésnapján is mûvelt, hogy otthagyta az egészet, amint beléptél az ajtón, pedig direkt nem is mentem veled…
- Ehhez a verzióhoz másik felvezetés kellett volna, akkor talán hihetõ lenne – szakítottam félbe gyöngéden az esetlen hadoválást. – Szóval arra jutottál, hogy megkéred Siriust?
- Csak azért, hogy visszacsalogassam az életedbe – mondta sietve. – Hogy rendezõdjön végre köztetek ez a…
- Azért, mert a testvéred, és hiányzik.
- Nekem nem hiányzik, én csak…
- Vagy mert nincs más, akit megkérhetnél?
- Tulajdonképpen nincs – hagyta rám szomorkás fintorral. - Ezért olyan röhejes az egész. Meg azért is, mert… nem is kellene, hogy legyen más lehetõség. Elég lenne. Ha Sirius… ha a bátyám len-ne, az elég lenne. Több mint elég.
*

Csendes, meghitt szeptemberi esküvõre készültünk, és bármennyire erõsködött is a Hölgy, Lily, Tara néni vagy éppen Mrs. Carter, Jemy nagymamája, a jelszavunk a semmi flanc maradt. Úgyhogy nem idegesített túlságosan, hogy augusztus végén Regulus nagy vallomása még mindig csak feszült pillantásokként és zavart motyogásként toporzékolt a küszöbünkön. Ha valaki, hát én jól tudtam, hogy a Black fiúknak bizony idõ kell, mire az egymással kapcsolatos érzéseikbõl tetteket kovácsolnak, így hát türelmesen vártam, hogy Regulus felvesse a testvérlátogatás ötletét. Persze Siriusnak tizenkét hónap sem volt elég ahhoz, hogy feldolgozza: nagyon is életben van a sok-sok éve eltemetett kisöcs, akiben ott volt még a jó, akiért még gondolkodás nélkül nyújtotta a kezét. Azzal vigasztaltam magam, hogy Regulus már egy lépéssel elõrébb jár a bátyjánál, hiszen legalább beszélt a dologról. Siriusszal csak a biccentésig jutottunk.

Nem sürgettem a véleményemet, és arra sem éreztem késztetést, hogy tüsténkedõ menyasszony-ként – visszakanyarítva magamra a villámhárító kopott, de jól ismert köpenyét – saját kézbe vegyem az irányítást. Most az egyszer, tíz év óta elõször kiszálltam a ringbõl. Hagyni akartam, hadd intézzék a dolgot úgy, ahogy akarják. Testvérek módjára, ahogy azt illik.

Az elhatározásom szeptember ötödikén annak rendje és módja szerint az arcomba röhögött.

Jemy kedvenc emberi lénye, Regulus Arcturus Black a nagyszülõk bokros teendõire való tekintet-tel elvállalta, hogy délelõtt vigyáz a kisfiúra, így nem kellett lemondanom a menyasszonyi ruha-keresõ hadmûveletet Lilyvel. Kicsit azért aggódtam, mi minden történhet Jemyvel a Black házban, de tavaly õsszel egyrészt abszolút gyerekbaráttá tettük a Grimmauld tér tizenhármat a nagytakarításunkkal, másrészt Jemy hozzám hasonlóan annyira oda volt a szõnyegekért, hogy akár órákig ellett volna a tapicskolásukkal.

Minimális szorongással kopogtattam hát be Potterékhez, és vagy századjára is megállapítottam, hogy én is pont ilyen otthont szeretnék teremteni Regulusszal. A kéménybõl kékeszöld, vidáman gomolygó füst szállt az ég felé, az ajtó mögül néha sikításba hajló gyerekzsivaj szûrõdött felém, az ablak elõtt pedig szinte másodpercenként elsuhant egy fél lábon ugráló, félmeztelen James Potter, nyomában a vöröslõ arcú, lobogó hajú Lilyvel, és ez az életkép annyira elvonta a figyelmemet, hogy a bejárat felé közeledõ léptek hallatán elfelejtettem matekozni.
- Ó – bukott ki belõlem, amikor szembetaláltam magam a vigyorgó Siriusszal. Végtelen hosszú ideig csak meredtünk egymásra kínos csöndben, aztán:
- Lily azt mondta, Alice-szel megy vásárolni. - … azért nyitottál ajtót, fejeztem be magamban a mondatot. Még mindig inkább voltam döbbent, mint dühös, de már kezdett alakulni a helyzet, mint mindig, amikor az úgynevezett bátyámmal találkoztam.
- AZT MONDTAM, EGY BARÁTNÕMMEL MEGYEK! – Lily kiáltása, valószínûleg teljesen tudatosan, elrabolta tõlem a lehetõséget, hogy valami csípõssel válaszoljak Siriusnak.
- Pont azért gondoltam Alice-re! – Esküszöm, ha direkt csinálta volna, akkor sem tudta volna mélyebbre ásni magát. Persze attól, hogy kínjában fokozta a hülyeséget, csak még elkeserítõbb volt az egész.
- MED IS A BARÁTNÕM!
- Akkor is felültettél! – Talán kevésbé lett volna felháborító az ordibálás, ha Sirius hátat fordít nekem, és legalább Lily irányába köpdösi a szavakat, de természetesen csak annyi tellett tõle, hogy a padlót fixírozta helyettem.
- KI KÉRTE, HOGY NYISD KI AZ AJTÓT?
- HÁT TE!
- TEHETEK ÉN RÓLA, HOGY JAMES PONT MOST LÉPETT RÁ HARRY KISAUTÓJÁRA? MÉG A VÉGÉN AZZAL IS MEGGYANÚSÍTASZ, HOGY ÉN LÖKTEM A LÁBA ALÁ AZT A VACKOT! – Ekkor egy pillanatra megjelent Sirius háta mögött Lily. Tényleg én voltam, tátogta felém, majd feltartott hüvelykujjal eloldalazott. Biztosan hálásnak kellett volna lennem, ami-ért elõre eltervezte ezt a találkozást, bár ebben a percben életem legnagyobb baklövésének éreztem, hogy éppen neki meséltem a Sirius-Regulus helyzetrõl. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, így hát összeszorítottam a fogam, és most már igencsak dühösen meredtem Sirius tarkójára.
- Nem lepõdnék meg rajta! Az is a te ötleted volt, hogy ne hagyjam magára Jamest Harryvel… – Sirius ezzel a mondattal érte el, hogy Lily immár ne csak titokban lépjen a színre, hanem oda is ma-sírozzon mellé.
- Ennél a rágalmazásnál még az is jobb lenne, ha kövérnek neveznél! – ripakodott rá Siriusra, majd nyomatékosan a hasára simította a tenyerét.
- Ez egy csapda – jelentette ki Sirius feltartott kézzel. – És én nem fogok még egyszer belesétálni. Különben is csak azért vagy ilyen zizi, mert Harry 2.0 miatt teljesen felborult a hormonháztartásod, bármit is jelentsen ez.
- Zizi? Zizi!? – Nekem meggyõzõdésem volt, hogy Lily kicsit túljátssza a szerepét, de mivel Sirius mintha kicsit összement volna a rikácsolásától, eszem ágában sem volt panaszkodni.
- Mégis csak sikerült belesétálnom… - motyogta Sirius. Egy másodpercre mintha elfeledkezett volna magáról, mert majdnem vetett rám egy cinkos, somolygó pillantást, de még idejében lecsapta a tekintetét.
- Közlöm veled, Sirius Black, hogy nálad nagyobb barmot még nem hordott a hátán a föld! De mivel Flynn Potter éppen ráült a hólyagomra, muszáj pisilnem ahelyett, hogy jómodorra oktatnálak téged. Leszel szíves addig udvariasan elbeszélgetni a vendégemmel.
- De James…
- Sirius! – Lily egy utolsó, különösen rendreutasító biccentés után sarkon fordult, és most már tényleg magunkra hagyott minket a kínos csöndünkkel.
- Azért ilyen pipa, mert James belehajította azt a kisautót a kandallóba, és most rettentõ büdös van a nappalijában – morogta Sirius. Nem feleltem, csak a zsibbadó jobb lábamról a balra helyeztem a testsúlyomat, és tovább tökéletesítettem a gyilkos pillantásomat. – Valami mugli vacak volt, amit Lily húga küldött Harrynek a születésnapjára…
- Tudom – sziszegtem türelmemet vesztve. - Itt voltam.
- Hm. – Csak. Ennyit. Bírt. Kinyögni. Elképesztõ. – Gondolom, az udvariassághoz hozzá tartozik az is, hogy behívlak és hellyel kínállak – hadarta gyorsan, mintha csak megérezte volna, hogy robbanni készülök.
- Gondolod? – Gúnyosan felvontam a szemöldököm; éppen idõben, mert végre felemelte a fejét.
- Med…
- Rosszul gondolod – folytattam higgadt indulattal. - Állva is el tudom mondani, amit akarok, az pedig külön elõny, hogy a nyitott ajtónál ácsorgunk, mert Harry így csak annyit hall belõle, amennyit James akar. - Most elõször harag csillant a szemében, de ettõl, ha lehet, csak még összeszedettebb lettem.
- Med – kezdte most már szinte fenyegetve. Gondolkodás nélkül a szavába vágtam.
- Ne medezz itt nekem! Végig fogod hallgatni a mondandómat, ha akarod ha nem, mert legalább ennyivel tartozol nekem! Hálás lehetnél, hogy csak most zúdítom rád – már azóta el kellett volna mondanom, hogy ez a te áltestvérséged pontosan akkora szemétkupac lett, mint az igazi.
- Nincs jogod ítélkezni a…
- Nincs jogom? Nincs jogom? – Lehettem volna olyan, mint Lily mélyebb hangú, magzat-mentes visszhangja, sõt, még az öklömet is rázhattam volna Sirius felé. Egyiket sem tettem. – Tu-dod te egyáltalán, miért pont engem csaptál a hónod alá, bátyus? Felfogtad valaha is, miért én lettem az a szerencsétlen, akit póttestvérként ráncigáltál végig a kastélyon, és akit szó nélkül el kellett viselnie a barátaidnak, amikor éppen úgy tartotta kedved?
- Azért, mert keresztüldöfött miattam egy ócska kard! – kiáltotta remegõ hangon. Ezzel végleg el-döntötte, ki nyeri majd ezt a csatát; én még mindig nem kiabáltam.
- Hát persze, az kapóra jött neked, igaz?
- Hogy mondhatsz ilyet? - Úgy, hogy tudom az igazságot. És az igazság az, hogy azért választottál engem, mert én voltam az öcséd legjobb barátja! Lehet, hogy kedveltél, lehet, hogy aranyos kölyöknek tartottál, de csakis azért akartad, hogy a kishúgod legyek, mert így feltûnés nélkül, láthatatlanul tudtál az igazi testvéred közelében maradni!

Sirius hullámzó mellkassal, méregtõl csöpögõ tekintettel meredt rám, de képtelen volt megszólal-ni, mert igazam volt.
- Ronda a tükörképed, nem igaz? – Keserû félmosolyra húztam a számat. – És tudod, mi benne a legjobb? Azok után, hogy hónapokig az árnyékom elõl is úgy húzódtál el, mintha leprás lennék, most esélyed sincs azzal visszavágni, hogy tényleg a kishúgod vagyok. Hogy mindig is úgy tekintettél rám, mintha a testvéred lennék. No persze az igazi testvéreddel is pontosan így viselkedsz, úgyhogy még az is lehet, hogy így van – vontam vállat. – Az a szomorú, hogy talán már nem is érdekel, melyik a valóság. Ha neked ez így jó, hát áldásom rá. Az én igazi bátyám törõdik velem, és ott lesz mellettem az esküvõmön. – Ez volt az egyetlen dolog, amit azért mondtam, mert bántani akartam, mégsem töltött el diadallal, amikor megrándult az arca.
- Nem magam miatt mondtam el ezeket a dolgokat – folytattam szinte megenyhülten. – Most pedig kérni fogok tõled valamit, még így utoljára. De azt sem magam miatt teszem. Bár majdnem akkora hazug lennék, mint te, ha azt állítanám, hogy nem hiányzol. – A könnyek hívatlan, áruló vendégként öntötték el a szemem, én azonban felszegtem a fejem, és visszaparancsoltam õket a helyük-re. – Azt kérem, hogy egyszer az életben végre nézz szembe azzal, mekkora idiótaként viselkedsz már tizenhárom éves korod óta, és ismerd el, hogy öcséd messze nem az a feketemágia-imádó kis hülye, akinek mindig is hitted, hanem egy valódi hõs, aki képes lett volna meghalni mindazért, amiért világéletedben harcoltál.
- Érted lett volna képes meghalni – javított ki fél szívvel, elcsukló hangon. Fáradtan megcsóváltam a fejem.
- Látod, ezért kellene végre beszélgetned vele. Sirius, te is tudod, mennyi szörnyû dolog történt velem az elmúlt néhány évben, úgyhogy még azzal a csökött agyaddal is megérted majd, mekkora jelentõsége van annak, amit most mondok: ha most megkérdeznéd, mi a legszomorúbb dolog, ami eszembe jut, azt felelném: az, hogy nem ismered a saját öcsédet. Hogy nem örülsz annak, hogy visszakaptad a kisfiút, akinek te voltál a példaképe. Hogy nem akarsz, hogy meg sem próbálsz újra az lenni. - Milliónyi kérdés és indulat táncolt a tekintetében, de Sirius csak nézett és hallgatott.
- Még valami? - préselte ki magából; a hangjában csak a büszkesége emléke botladozott, pedig olyan nagyon próbált velem még utoljára fensõbbséges lenni.
- Ha Regulus egy nap megjelenik a küszöbödön, és arra kér, hogy légy része az életének, és gyere el az esküvõnkre, jusson eszedbe mindaz, amit most a fejedre olvastam, és ne csapd rá az ajtót. Lilynek pedig azt üzenem, hogy a kapunál várok rá.

Szólásra nyitotta a száját, a könnyek azonban most már megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon, úgyhogy megpördültem a sarkamon, és elindultam a kavicsos ösvényen a kerítés felé. A szemem sarkából láttam, hogy Harry bánatosan integet nekem az ablakon át; amikor felé fordítottam a fejem, szembetaláltam magam James komoly arcával. Halványan elmosolyodott, majd alig észrevehetõen bólintott egyet, és a szívére szorította a szabad kezét. Harry összeráncolt szemöldökkel figyelte a mozdulatot; mindkét mancsát a hasára szorítva bólogatott felém, amíg el nem apadtak a könnyeim.
*

Egyszerûen szabott, csipkeujjú ruhában álltam Regulus mellett a templomban, amely valahogy mindkettõnk helye lett, egy pap elõtt, akihez viszont soha semmi közünk nem volt az esküvõ elõtt. Albert atya zömök, pocakos férfi volt felemás bajusszal, vagyis egyetlen porcikája sem hasonlított Aodhfinre, és ez így is volt jól. Aodhfin temetett el mindent és mindenkit, akinek még itt lett volna a helye – egy új élet küszöbén csak kósza gondolatként, fodrozódó emlékfoszlányként lehetett jelen a templom sarkában. Ez a nap a boldogságról szólt. Régirõl, újról és örökkévalóról. Ígéretekrõl, melyeket a mágiánál hatalmasabb erõ tesz megszeghetetlenné.

Fogalmam sincs, mi zajlott le a két testvér között, amikor Sirius néhány nappal a kis beszélgetésünk után megjelent a Grimmauld téren. Csak azt tudom, hogy szeptember utolsó vasárnapján szimmetrikusan álltunk az oltár elé Regulusszal: mindkettõnk oldalán egy-egy büszke testvér feszített, aki suttyomban rendszeresen a szemét törölgette. És miután végre valahára Isten színe elõtt is Regulus családja lettem, Sirius megölelt, és azt suttogta a fülembe:
- Most már aztán tényleg a kishúgom vagy, akár tetszik akár nem.

Az esküvõnk csöndes, meghitt esemény volt, éppúgy, ahogy azt három évvel ezelõtt elterveztük. Persze akkor még úgy gondoltuk, többen fognak körülöttünk tyúkanyót játszva zsémbeskedni, és legalább egy barátunk (Jeremy) egészen biztosan egy pad tetején fogja eljárni az elsõ táncot. Noble nagymama végül minden egyéb anyát, nagymamát és legjobb barátnõt egyesítve morgolódott azon, hogy csak egy állófogadást voltunk hajlandóak rendezni a templomkertben, James pedig boldogan vállalta, hogy két kupa vajsör után zavarba hoz minket a bolondozásával.

Borús, szinte szomorkás idõjárás ölelte körbe a templomkertet, de nem számított; ha behunyom a szemem, ma is látom azt a percet, amikor a szertartás közepén Regulus megfogta a kezemet, és oda-kint hirtelen kisütött a nap. A rózsaablakon beáradó tiszta fény szivárványosra festette a hófehér ruhámat - a színekben pedig ott volt mindenki, akit valaha is elveszítettünk.
*

Az új házunkban egyelõre csak néhány bedobozolt edény és egy kopott matrac várt minket, úgy-hogy elõször azt gondoltam, Regulus praktikus megfontolásból hoppanált velem a nagyszüleim házához, a cseresznyefa tövébe. Aztán levette a cipõjét, és elém térdelve nekilátott, hogy kiszabadítsa a lábamat a bonyolult, fûzõs szaténcsodából, amibe Noble nagyi könyörgésének hála belekényszerítettem.
- Mit mûvelsz? – kérdeztem a fenekétõl, ami jelenleg az egyetlen látható pont volt a szoknyámon túl.
- Teljesítem a romantikus elvárásokat – felelte összeszorított fogakkal. Bár tisztában voltam vele, hogy okkal nem használ varázslatot, titokban azért megpöccintettem a pálcámat, hogy könnyebben boldoguljon a cipõmmel. Ennek köszönhetõen a következõ mondat már a szemébe nézve hagyta el a számat.
- Regulus – mondtam lágyan -, ma vettél feleségül. Nincsenek már romantikus elvárásaim.

Nevetõ szemmel felvonta a szemöldökét, de egy szót sem szólt, csak leporolta a térdét.
- Mára már nincsenek – tettem hát hozzá komolykodva.
- Mondja ezt az, aki hetek óta Jane Austen regényeken él. Beleolvastam én azokba a könyvekbe…
- Beleolvastál? – Most rajtam volt az elfojtott nevetés sora.
- Miért, hát ki pakolta dobozokba a mugli irodalom összes szörnyûségét, amit felhalmoztál az évek alatt?
- Emlékeztetnélek rá, milyen nagy megtiszteltetés, hogy rád bíztam a könyveimet.
- Igazad van, emellett eltörpül az, hogy még feleségül is jöttél hozzám… hagynád végre, hogy romantikus legyek?
- Nem tudom elképzelni, hogy fokozni tudnád ezt a napot – vallottam be õszintén, és elpirultam a boldogságtól. Regulus elvigyorodott, és büszkén kihúzta magát.
- Akkor hiába olvasol olyan sokat, mert elég szegényes a fantáziád, asszonypajtás.
- Ó-hohó, álljon csak meg a menet! – kiáltottam fel felháborodottan. - Tudod te, hány ponton volt ez… - A számra szorította a kezét, pedig igazán értékeltem volna, ha inkább egy csókkal szakítja félbe az egyébként kiérdemelt szóáradatot.
- Csss… Figyeld a zenét – suttogta vásott mosollyal. A felismeréstõl elkerekedett a szemem, mire a huncutság helyett szinte áhítatos, szelíd szeretet jelent meg az arcán, majd amikor már biztosra vet-te, hogy a meglepetéstõl csöndben maradok, gyengéden megcsókolt.

A fûszálak, a vadvirágok, de még a híres-neves cseresznyefa törzse is a kedvenc dalomat dudorászta nekem. A könnycseppek vidáman gyülekeztek a szemem sarkában, a lábaim pedig szinte azon nyomban kocsonya-üzemmódba váltottak. Regulus óvatosan a lábfejére emelt, a nyaka köré fonta a karom, majd megkérdezte:
- Enyém lehet ez a tánc?
- Olyan bolond vagy – suttogtam megindultan. – Hiszen most már az összes a tiéd.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.