efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Majdnem, majd nem Szerző: Sophie
[Vélemények - 0] Nyomtató
- Szöveg mérete +


Lellének: amikor azt kérted, akkor is írjak errõl a párosról, ha a fiú végül nem kapja meg a lányt, azért nevettelek ki annyira, mert ez a szösszenet akkor már évek óta egy füzetben hevert eredeti, majd alternatív befejezésként. Remélem, elégedett leszel vele! ^^

A történetrõl: Amint azt már említettem, néhány évvel ezelõtt még úgy gondoltam, ezzel a jelenettel fog véget érni a TATK. Biztosan lesz, aki sajnálni fogja, hogy végül nem egészen így alakultak a dolgok, az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ezért a befejezésért súlyos árat kellett volna fizetnünk. Ebben a verzióban ugyanis – és itt derül fény arra, mennyi mindent máshogy terveztem tizenéves fejjel -, nemcsak Regulus maradt annak rowlingi rendje és módja szerint a barlangi tó fenekén, hanem Lily és James is hûen követte a mester által kijelölt utat. Miért fordult meg a fejemben, hogy ilyen kegyetlen leszek? Mert – ahogy azt annak idején többször hangoztattam is -, ameddig csak lehetett, Rowling-hû akartam lenni. Aodhfinnek ezért eredetileg meggyõzõdése volt (az elõzõ két baklövésébõl okulva), hogy csakis saját maga után kell feltakarítania, és minél kevésbé nyúl bele a jelenlététõl független eseményekbe, annál nagyobb esélye van jóvátenni a hibáit. Mednek értelemszerûen esze ágában sem volt hagyni, hogy Voldemort megölje a barátait, a papnak azonban volt pár tanulságos intelme arról, mi történik, ha babrálnak a történelemmel, és végül meggyõzte Medet, hogy csak Kearával kell foglalkoznia.
Az, hogy Harry tulajdonképpen Med tudtával és beleegyezésével maradt árva, borzasztó súlyként nehezedett Med lelkére, és ennek nagy szerepe volt abban, hogy a Potter-nagyszülõk halála után (amely nem sokkal Lily és James tragédiája után bekövetkezett) végül Siriusszal együtt magához vette a fiút. Meg akarta adni neki az otthont, amit végsõ soron elrabolt tõle a hallgatásával.
Ezen a ponton azt hiszem, hogy kijelenthetem: az eredeti TATK-ban majdhogynem mindenki meghalt volna. Shirley és Jeremy mindig is szerepelt Keara áldozatainak listáján, az õsi terveim szerint azonban Tara néni és Seb bácsi is csatlakozott volna hozzájuk. Ez vezetett ahhoz az érdekes élethelyzethez, hogy Med, mint Harry és Jemy keresztanyja a két keresztapával, Siriusszal és Daviddel együtt nézett dupla anyai feladatok elé. Ezek hárman bizony szépen összeköltöztek, úgy próbáltak boldogulni a barátaik nélküli világban két kis ördögfiókával (amíg meg nem jelent a színen James húga, Jillian – de errõl majd késõbb). David így lett Sirius pót-legjobb barátja, Jemy és Harry pedig a közös gyermekkor miatt természetesen testvérként tekintett egymásra.
Summa summárum: ez az õsi, „eredeti” epilógus tehát egy szereplõkben sokkal szegényebb és tragikusabb verzió, ami ugyan szintén a horcruxos barlang kiürítése után játszódik, de ezúttal valóban Regulus bukkan elõ a víz alól, úgyhogy Meredith egy szomorú, suta temetést követõen érkezik vissza a fiúkkal közös otthonába. Lesz itt azért boldogság is, ne féljetek : ) Fogadjátok sok szeretettel ezt az alternatív befejezést! Ha kicsit gyorsabban írok, ilyen is lehetett volna : )


Majdnem, majd nem

Végre valahára becsukódott mögöttem a bejárati ajtó; ahogy nekitámaszkodtam, még lehunyt szemmel is éreztem, hogy körülölel az elõszoba csendes, szûrt félhomálya. Az a részem, ami végtelenül kimerült volt a nap eseményeitõl, hálát adott ezért a szokatlan nyugalomért, a másik részem azonban csalódott volt a csattogó léptek, és Jemy lelkes üdvözlésének hiányától.

Szándékosan nagy zajjal dobtam a cipõs szekrény tetejére a kulcsomat, hátha csak nem vették észre, hogy hazaértem, de a csörömpölés után csak még mélyebb lett a csönd.

Tudtam, hogy azok után, amiken keresztülmentem, súlyos üldözési mánia alakult ki nálam, és azzal is tisztában voltam, hogy teljesen alaptalan minden aggodalmam, hiszen Sirius tegnap a szemem láttára zárta Azkabanba az utolsó Árnyékot. Ráadásul, ha akartam volna se tudtam volna elfelejteni a világos hajú nõ arcát, olyan döbbenetes volt rajta a boldogság, mikor átnyúlt a rácsai között, és megérintette a szomszéd cellában raboskodó férfi kezét, hogy átadjon neki egy fényképet a közös kislányukról. Akármilyen paranoiás voltam is, bármeddig néztem rájuk, nem kaptam bosszúszomjas pillantásokat válaszul. Szóval a saját házamban végképp nem volt mitõl tartanom.

Ezt hajtogattam a puhán lépkedõ lábaimnak, és a kezemnek is, amellyel görcsösen markoltam a kinyújtott pálcámat, de nem érdekelte õket más, csak a gyanús mozdulatlanság.
- David? – kiáltottam a falhoz lapulva, mielõtt beosontam volna a nappaliba. Három-kettõ-egy…
- Igen? A konyhából toppant elém nyakig lisztesen, az átkom pedig a válla fölött csapódott a falba. Megrökönyödve bámulta a lábánál összegyûlt vakolatdarabokat, de csak ennyit kérdezett: - Összevesztünk valamin?
Megráztam a fejem, majd hátat fordítottam neki, és szinte futva rontottam be a nappaliba, ahol bevackoltam magam a kedvenc fotelembe, és a fejemre húztam egy pokrócot. Mélyeket lélegeztem, úgy vártam, hogy elcsituljon az eszeveszett dübörgés legalább a mellkasomban, ha a fejemben nem is. Alig hangzott fel David határozott Reparója, máris besüppedt mellettem a fotel karfája.
- Med, bújj elõ, az égvilágon semmi nem történt.
- Jemy is lehetett volna. – Csak rá kellett gondolnom, a sötét fürtjeire és a nagymamám szemére – az én szememre – az arcában, rögtön felerõsödött a szívemben a szúrás, és könnyek peregtek a nyakamra.
- De nem õ volt.
- Közveszélyes vagyok! A közelembe sem szabadna engedni egy gyereket! Csoda, hogy két évig nem öltem meg se õt, se Harryt… vagy éppen téged vagy Siriust… - Egyre inkább magzatpózba gömbölyödtem; már szinte magam sem hallottam a mormogásomat. Kívülállónak, sebezhetõnek és fenyegetõnek éreztem magam a saját kis világomban, és már nem volt hova menekülnöm, mert elszállt a pillanat, amikor lekuporodhattam volna Regulus mellé a föld alá, és takarót szõhettem volna magunk fölé a magam mögött hagyott felelõsségbõl és problémákból.
- Med, az elmúlt idõszakban semmi ilyesmit nem csináltál, még csak dühkitörésed sem volt soha, pedig amit a két tökmag néha mûvelt… fantasztikus voltál velük, és még leszel is, ma egyszerûen csak nehéz napod volt. – Megsimogatta a pontot, ahol a fejem búbját sejtette, de még a pokrócon át is éreztem a mozdulatban a tétovázását, és ettõl furcsa, irreális és a helyzethez abszolút nem illõ módon elpirultam. Boldog voltam, hogy David ezt nem láthatja, és dühös voltam magamra az Isten tudja még miért, ezért a kelleténél gúnyosabban vágtam vissza… vagyis inkább oda:
- Persze, és a jövõben nem lesz nehéz napom, igaz?
- Attól függ, milyen gyakran akarod az ex-võlegényedet több száz hulla közül azonosítani, és eltemetni.

Lehúztam magamról a takarót – éppen akkor, amikor David is úgy döntött, ideje a szemembe néznie, és hasonlóan cselekedett. A kezünk félúton találkozott, aztán valahogy összegubancolódott, és úgy maradt.
- Ne haragudj, ezt nem… ez nem volt fair. Sajnálom. – Nagyon hosszú szempillái voltak, amiken most megült a liszt, és hirtelen minden másnál jobban szerettem volna kifaggatni, hogy mégis mit mûvelt, amitõl így néz ki, de annyi mindent kellett neki elmondanom, hogy a kérdés már a fejemben is gyerekesnek tûnt.
- Te ne haragudj, amiért így hisztiztem – böktem ki végül, félrekapva a tekintetemet. Csak annyira megijedtem ettõl a nagy csöndtõl, és mindenféle eszembe jutott, és… és igazad van, nehéz napom volt, nem akartalak se megtámadni, se hülye helyzetbe hozni, csak…
- Vegyél levegõt is – vigyorgott rám alig leplezett megkönnyebbüléssel, majd figyelmeztetés nélkül felpattant, engem pedig maga elé rántott. A lendülettõl kis híján szétterültem a mellkasán.
- Jobban szerettem, mikor még súlyzókat emelgettél edzés gyanánt – reagáltam meglepõen nyugodt hangon, miközben leporoltam a ruhámra szóródott lisztet. Egy akadékoskodó Med az agyam sarkában arra is kíváncsi volt, miért fogja még mindig a kezemet, de erre gyorsan választ is kaptam, David ugyanis elindult a konyha felé, és engem is húzott maga után.
- Gyere, mindjárt kész a sütemény, szeretném, ha megkóstolnád – magyarázkodott kisfiús lelkesedéssel.

A konyha katasztrofálisan festett, de a sütõbõl legalább tényleg kellemes illatok surrantak felém, mikor David nagy homlokráncolás közepette kinyitotta az ajtaját. Leemeltem az egyik székrõl egy mézes bödönt, és egy remélhetõleg víztõl nedves ruhával átdörzsöltem a helyem, mielõtt leültem.
- Fogalmam sincs, hogy jutott eszedbe ez az õrültség, de te fogsz takarítani – közöltem egy égnek álló fenékkel, mire az igen figyelemre méltó testrész tulajdonosa a kedvenc virágos konyhakesztyûmmel a mancsán felegyenesedett, és önelégült mosollyal egy halom piszkos edény tetejére csúsztatta a tepsit, amiben nevetségesen kis mennyiségû sütemény csücsült. Minden egyes darab jól titkolta a kilétét; hiába meresztgettem a szemem, nem tudtam rájönni, mit alkotott David.
- Jeremy határozott parancsba adta, hogy mire hazaér, legyen itthon friss süti, én meg úgyis unatkoztam, szóval…
-… szóval ahelyett, hogy elugrottál volna a szemközti pékségbe, háborús övezetté változtattad a konyhámat. Amúgy hová ment Jeremy?
- A konyhánkat, és nem is olyan vészes a helyzet, és Jill* átjött érte, mert Harry meggyógyult, és hiányolta a játszótársát. – Beszéd közben nem igazán figyelt arra, amit éppen csinált, és én nem tudtam elfojtani a nevetésemet, amikor jajgatva a vízcsaphoz rohant, és a forró süti, amit puszta kézzel próbált az egyetlen tisztának látszó tányérra pakolni, a padlón landolt. Miután kiszórakoztam magam, persze megkönyörültem Daviden, és nemcsak, hogy tálaltam a mestermûveit, de – jó pár pálcaintéssel – ki is takarítottam utána. – Nem mintha nem érdemelte volna meg a munkát, de a tapasztaltak után jobbnak láttam nem rá hagyni az ilyen jellegû munkákat.

Elégedetten dõltem a csillogó pultnak, és örültem, hogy így alakult a délután, mert attól, hogy tisztára varázsoltam ezt a darabkát az életembõl, valahogy a gondolataimról is elhúzódtak a sötét felhõk.
- Szerintem most már akkor is túléled, ha nem ereszted rá Anglia teljes édesvízkészletét. – Oldalba böktem Davidet, aztán választ sem várva elzártam a csapot. Fájdalmas fintorral szorította a gyomrához pirosló ujjait, és olyan vádlón meredt rám, hogy ha nem emlékeztem volna élesen minden sérülésre, amit élete során elszenvedett, el sem hittem volna, hogy egy hõs áll elõttem. – Te jó ég, David, kutya bajod! – Nevetve arrébb löktem, hogy megmoshassam a kezem, és közben csak arra tudtam gondolni, mennyire szeretem ezt a nagy mamlaszt, az egyetlen legjobb barátomat, akit meghagyott nekem az élet.

Hátrahõköltem, mert egy rég nem hallott hang ásított fel bennem: Mennyire szereted? Nem is érdekelt a kérdés, csak az, hogy valami, amit elveszettnek hittem, visszatért hozzám. Többé már nem voltam a húgom gyilkosa*.
Túlságosan széles mosollyal fordulhattam ismét David felé, ugyanis olyan sértõdötten morgott rám, mintha belerúgtam volna.
- Biztos nem kell rá semmi kötés, vagy ilyesmi?
- Mutasd, megnézem. – Kibogoztam sérült ujjait, és a tenyerembe fektetve, komolykodva vizsgáltam õket. Madarat lehetett volna velem fogatni. – Hmmm – morfondíroztam hangosan, miközben igyekeztem elhessegetni a felismerést, hogy David ösztönösen közelebb húzódott, mikor megérintettem. – Megszületett a diagnózis – emeltem fel a fejem néhány indokolatlanul nagy levegõvétel után. Ahogy a szemébe néztem, a gyomrom öklömnyire zsugorodott, mint egy elsõrandis kamaszlánynak, és amint elpirultam, rám zúdult minden kettesben töltött pillanat, amit Sirius és Harry kiköltözése óta éltünk át. David zavart mosolya, amikor Jemy kiharcolta, hogy mindketten kapjanak jóéjt-puszit; a túlgondolt érintések; a saját remegésem, amikor a szokásos olvasásom után esténként elhaladtam a nyitott ajtaja elõtt… Amíg Sirius is velünk volt, addig szinte csak három testvér voltunk, akik közösen nevelték a halott barátaik gyerekeit, és se idõm, se alkalmam nem volt arra gondolni, hogy David azt érzi-e még irántam, amit régen. A saját érzéseimmel pedig fõleg nem tudtam foglalkozni, amikor két kisfiú lógott a nyakamban állandó jelleggel… Aztán Jillian látogatásai egyre gyakoribbak lettek, és végül õ csukta be Sirius ajtaját a nap végén.

Most értettem meg, miért akart minden áron külön költözni Siriusszal – és annak köze sem volt ahhoz a sok sületlenséghez, amit felsorolt. Nagyon jól meglettünk volna mi hatan, elég hely is lett volna mindnyájunknak, de ha maradnak, csukva maradt volna a szemem. A szemem, ami David pöttyös íriszét kémlelve ebben a percben pislogni sem mert.
- El is árulja a doktornõ, hogy mire jutott, vagy most éppen a puszta érintésével gyógyítja a sebeimet? – törte meg a hosszúra nyúlt csendet macsósnak szánt félmosollyal.
- Ott még nem tart a mágiatudomány, de azon gondolkodtam, hogy… Jemynél ilyenkor nagyon be szokott válni a gyógypuszi. – Idegesen harapdálni kezdtem az alsó ajkamat, nehogy olyan bolond remegésbe kezdjen, mint a szívem – vagy mint David keze.
- Igen? Ez esetben… - Ép és egészséges karja a derekamra simult, ismét ott találtam volna magam a mellkasához préselõdve, miközben befejezte a mondatot. - … ne habozzon, hölgyem.
Megfordult a fejemben, hogy Jemyhez hasonlóan õ is csak a kérdéses területen részesül kezelésben, hogy egy kicsit húzzam még az idõt, de David már így is éveket várt erre a percre. úgyhogy lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam.
- Medyyy!!!

Jemy torpedóként rontott be a konyhába; szinte meg sem várta, hogy szétrebbenjünk, máris a lábam köré tekeredett, és be nem állt a szája.
- Medy, képzeld, Harry még mindig tele van piros pöttyökkel, de azt mondja, már nem viszketnek, és Jill szerint én amúgy sem kaphatom el tõle, mert én már voltam himlõs, ilyan pici koromban! – Csak addig engedett el, amíg megmutatta, milyen kicsi is volt az ominózus bárányhimlõ idején, aztán újra belém csimpaszkodott, és vad mesélésbe kezdett Harry legújabb játékáról.

Nem mertem Davidre nézni, így jobb híján Jill felé araszoltam Jemyvel, hogy üdvözlés gyanánt megölelhessem. Fogalmam sem volt, mennyit kapott el az elõbbi jelenetbõl, de amint találkozott a tekintetünk, rájöttem, hogy eleget. Nem mintha bármi is Jillian arcára lett volna írva, csak túl jól ismertem ezt a bocsánatkérõ pillantást, amivel James annyiszor nézett rám.
- Hol hagytad a fiúkat? – kérdeztem, miután kiengedett sokat mondó ölelésébõl, és Jemyt is sikerült felvarázsolnom a karjaimba.
- Arra gondoltunk Siriusszal, hogy most inkább egyedül jövök – felelte Jill, és a füle mögé simított egy kócos fekete tincset. - Nem akartunk a terhedre lenni a mai dolgok után… De mindketten puszilnak – tette hozzá sietve. – Illetve Sirius csókoltat - önkéntelenül David felé pillantottam, de éppen nagyon lefoglalta, hogy az evõeszközöket babrálja -, Harry pedig azt üzeni: „Uff, kedvenc fehér keresztanyatestvérem!”, mert továbbra is az indiános korszakát éli… Szóval… - Idegesen billegett egyik lábáról a másikra, és bizonytalanul méregette David hátát. Olyan fiatal volt még… most jobban rácsodálkoztam erre, mint eddig bármikor. – Én megyek is, nem zavarlak titeket még jobban… vagyis…
- Maradj még! – bukott ki belõlem szinte sikítva. Gyorsan köhögést színleltem. – Még csak be sem sötétedett odakint, és egyáltalán nem zavarsz, semmi bajom, csak nem szeretnék gyedül lenni… - Daviddel. Ments meg.

Lehet, hogy alig múlt tizennyolc éves, de Jill épp annyira nõ volt, mint én; könnyedén megértette a segélykiáltásomat, és nem hagyott cserben.
- Na, jó, egy picit maradhatok, ha tényleg ezt szeretnéd…
- Igen – vágtam rá. – Jemy, David sütött sütit, kérd meg, hogy hozza be a nappaliba, jó? – Jeremy bólintott, és amint letettem a földre, már rohant is Davidhez, aki rögtön félretette a tettetést, hogy valami nagyon fontosat mûvel, és felkapta a kis rosszcsontot.

Miután meggyõzõdtem róla, hogy jól meglesznek, beljebb tereltem Jilliant, leültettem a kanapéra, és levágódtam mellé, megadva ezzel az esélyt Davidnek arra, hogy olyan helyet válasszon magának, ahonnan véletlenül sem tudunk összenézni.

Letette a sütis tányért az asztalra, és ennek félig-meddig megfelelõen foglalt helyet, az oldalát fordítva felém, még mielõtt Jill szavakba is önthette volna, mennyire sajnálja, hogy a várva várt intim pillanatunk kellõs közepébe sikerült betoppannia Jemyvel.

Kár lett volna tagadnom, hogy csalódott vagyok, de képtelen voltam haragudni rájuk – Jemyre fõleg, mikor az elsõ dolga most is az volt, hogy odabújt hozzám, és a vállamra hajtotta a fejét. Odahajoltam hozzá, hogy magamba szívjam az illatát, amely valami csodálatos módon ötvözte a szüleiét, és akkor David nemes egyszerûséggel rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam. Úgy tûnt, csak ennyi kellett hozzá, hogy meg merjen szólalni, de ahhoz nem volt elég, hogy megszüntesse közöttünk a levegõ furcsa vibrálását, ami a békésen szuszogó Jemyn kívül mindenkit feszélyezett.
- Akkor végül is nem akadékoskodtak azon, hogy el akartad vinni Regulus… Regulust? – kérdezte David az elõbbi mosoly leghalványabb nyoma nélkül. Hiszen Regulusról beszéltünk… Elgondolkoztam rajta, helyes-e, hogy úgy kerülgetjük a Regulus után maradt ûrt, mint egy barátságos, bár csúnyácska kutyát, amit David legszívesebben az utcára hajítana, én pedig az egekig magasztalok. Aztán azon is elméláztam, mennyire tehetek errõl én, és mennyire ludas a dologban David szûnni nem akaró féltékenysége – aminek valószínûleg szintén az én Regulushoz való ragaszkodásom áll a hátterében. Miért óvok ennyire valamit, ami más sohasem lehet az enyém: A szívem nem egy elkerített terület… Jut elég hely Davidnek is. Azzal nem árulom el Regulus. Azzal nem tagadom le azt, amit iránta éreztem. Nem kopik el tõle semmi. Az biztos – és ezt David is tudja, azért néz ilyen rémülten -, hogy sosem fogom úgy és annyira szeretni õt, mint Regulust, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem majd annyira, amennyire csak tudom; nem jelenti azt, hogy nem tudom majd úgy szeretni, hogy attól mindketten nagyon boldogok legyünk.
- Világmegváltó Meredith Fieldnek mindent szabad – vontam vállat. – Amúgy is túlságosan lefoglalta õket, hogy azonosítsák azt a rengeteg szerencsétlent, nem érdekelte õket, hogy magammal viszem az egyiküket. – Összerázkódtam az emléktõl, és szorosabban öleltem magam az immár alvó Jemyt. Jill könnyes szemmel megfogta a szabad kezem, én pedig nem is akartam tovább beszélni, de a kilélegzett levegõvel együtt megállíthatatlan folyamként dõltek belõlem a szavak. – El sem tudjátok képzelni, milyen sokan voltak, szinte beterítették a tó alját… Nem tudtuk, mi lesz, ha leeresztjük a vizet, úgyhogy a szárítóbûbáj mellett valamilyen konzerváló igét is kántáltak, nehogy… még szárazon is olyanok voltak, mint az ázott verebek, de egyébként semmi szokatlan nem látszott rajtuk, ha nem maradt nyitva a szemük… Regulusé csukva volt, mintha csak elaludt volna a karomban. Nem sokat kellett kutatnom utána, ott feküdt, ahol a vízbe süllyedt, amikor utoljára jártam a barlangban, a halála után. Aztán Siriusszal elvittük a tengerpartra… és végre elbúcsúztam tõle. Végül is – váltottam hangsúlyt, amikor David szomorúan félrenézett, és már nem tudtam belé kapaszkodni -, kértem engedélyt a minisztériumban, hogy magam temethessem el, és bûbájokkal védtem a területet, hogy muglik vagy illetéktelenek ne zaklassák… Nem tettem semmi törvénybe ütközõt. És ha ahogy mondtam, ha úgy is lett volna, akkor sem mernének szót emelni Meredith Field ellen.
- Black – suttogta rekedten David.
- Tessék? – kaptam fel a fejem értetlenül. David, úgy ahogy volt a frászt hozta rám.
- Meredith Black – válaszolta hosszadalmas torokköszörülés után, mintha nehezére esne kimondani.

Elég volt a szemébe néznem, hogy rájöjjek, milyen pokoli nehéz is volt. A pillanat azonban elszállt, és David színlelt szenvtelenséggel magyarázott tovább:
- Volt ma itt egy nõ a minisztériumból, aki Keara bukása után vette át egy bizonyos Brittany Lestrange helyét…
- A lány, akit hozzákényszerítettek Rabastan Lestrange-hez? – Halálfaló volt, mint a többi, de még ettõl függetlenül is szántam volna a sorsáért, Rabastan miatt, mégis gyûlöltem õt, mert az utolsó napokban olyan sokat pusmogott Regulusszal, és olyan nyilvánvalóan szerelmes volt belé, hogy sírnom kellett a dühtõl.
- A közigazgatási részlegen dolgozott – bólintott David. – A jelek szerint jóban volt Regulusszal, mert Regulus nem sokkal a halála elõtt megkérte valamire… de a nõ a jelek szerint nem sokat törõdött a dologgal, mert az utódja a sok eltussol és elfeledett irat között talált rá…
- Mire? – Jemy álmosan felhorkant az elfúló kiáltásomtól, de nem ébredt fel. – Mire? – ismételtem meg halkabban.
- Egy örökbefogadási kérelemre, Walburga Black és Meredith Field aláírásával – felelte David, mire elakadt a lélegzetem.
- Soha nem írtam alá ilyesmit! Mégis, hogy mentem volna akkor feleségül Regulushoz? Ez nonszensz, semmi… - A házasság említésére David tekintete megbántottan villant egyet, aztán kíméletlenül a szavamba vágott:
- Talán Regulus hamisított téged, vagy valahogy kicselezett. Ez alig egy nappal a halála elõtt történt, õ akkor már pontosan tudta, hogy sosem vesz el téged… viszont, felteszem, minden lehetséges eszközzel életben akarta tartani az Esküt, hogy ne bánthassanak, ezért szívességet kért ettõl a Brittanytõl, hogy Black lehess.
- Csakhogy Brittany féltékeny volt rám, meg amúgy is egy rosszindulatú ribanc volt, és nem tette meg még az õ kedvéért sem. – Fogalmam sem volt, miért, de leírhatatlan dühöt éreztem, amely fortyogó lávaként száguldozott az ereimben, és sorompóként csapódott le a maréknyi józaneszem elõtt.
- Med? Szerintem én felviszem Jemyt a szobájába. – Jill, aki viszont nagyon is résen volt, választ sem várva, gyakorlott mozdulatokkal felnyalábolta mellõlem a kisfiút, és magunkra hagyott minket Daviddel. Követtem a lépéseit mindaddig, amíg a legfelsõ lépcsõfok nyikorgása jelezte, hogy épségben felérten mind a ketten.

És akkor belém hasított egy gondolat, amitõl olyan hirtelen rándultam össze, hogy David minden távolságtartása ellenére riadtan ugrott oda hozzám, és elém térdelt a szõnyegre.
- Minden oké – nyugtattam meg még mindig döbbenten. – Csak rájöttem, milyen jó, hogy az az átkozott nõszemély ilyen önzõ volt… ha még aznap érvényesítette volna a dokumentumot, Siport kötötte volna az õsi manóvarázslat, és a „senkinek a családból nem mondhatja el, hová ment Regulus” már rám is vonatkozott volna, és nem tudtam volna… én… Uramisten. – A tenyerembe temettem az arcom.
- Felesleges azon törnöd a fejed, mi lett volna, ha… - Erõtlenül megpaskolta a combomat, és egészen úgy beszélt hozzám, mintha gyerek lennék, mint Jemy. Beleburkolóztam az érzésbe, ami ezzel járt: hogy valaki vigyáz rám.
- Nem is az… csak rémisztõ, hogy mennyi minden múlik egy-egy emberi gyengeségen.

Szótlanul lefejtette rólam a kezeimet, hogy a szemembe nézhessen, pont, mint alig félórája – éveknek tûnt minden perc a hazatérésem óta.
- Jól vagy, Med?
- Azt hiszem – válaszoltam sután. – Vagyis attól függ… Ez az örökbefogadási cucc nem évült még el?
- A minisztériumi nõ azt állította, csak alá kell írnod pár papírt, és már Black is vagy. Az éjjeliszekrényedre tettem a borítékot, ha látni szeretnéd. – A gondolatra, hogy a szobámban járt, olyan piros lettem, mint a megégett ujjbegyei, amikkel a kézfejemet cirógatta. Õ is észrevehette a színváltást, mert hadarni kezdett: - Azt hittem, egyedül akarsz majd lenni, ha hazaérsz, és azt is gondoltam, hogy minél elõbb találod meg, annál jobb, mert örülni fogsz neki…
- Gondolkodhatok még rajta? – szakítottam félbe.
- Igen – bólintott sietve. – Ameddig csak kell.
- Az jó – feleltem, és egyszerre nagyon sok mindenrõl kezdtem el gondolkozni, amelyek többsége egyáltalán nem illett a helyzet komolyságához; elszakítottam a tekintetemet David szájáról, aztán gyorsan el is szégyelltem magam. – Sétálni szeretnék.
- Rendben – tápászkodott fel. – A friss levegõ nekem is segíteni szokott…
- De nem egyedül – húztam vissza a kezét.
- Ó. – Meghökkenten pislogott rám, mintha nem egészen érteni, mit is akarok. – Akkor…
- Úgy értem – szakítottam félbe halvány mosollyal -, szeretném, ha elkísérnél. Megkérnéd Jillt, hogy ha nem gond, maradjon még egy kicsit?
- Persze. – Kissé kótyagosan biccentett, aztán egy ideig még meglepetten bámult rám. Amikor észbe kapott, legalább olyan nehezen engedte el a kezem, mint én az övét.

Újból megnyikordult a lépcsõ, és egy kicsit magamra maradtam.

Meredith Maeve Black. Volt idõ, amikor mindennél jobban vágytam erre a névre, és arra, aki nekem adhatta volna.

- Meredith Maeve Black – suttogtam. Édes íze volt a nyelvem hegyén, de szomorú is. Nem temettem el ezt is Regulusszal együtt?

Talán nem. Ha elég apró lenne, talán ezt is a nyakamba akaszthatnám, mint a jegygyûrûmet, hogy emlékezzek, mit veszítettem el; hogy milyen volt semminek és senkinek lenni, és milyen sok mindenem van most.

Gondolatban felpofoztam magam, mielõtt összehasonlítottam volna Regulust és Davidet. Hiszen még azt sem tudtam, milyen lesz Daviddel… csak azt, hogy lesz, és már ettõl is boldogabb vagyok, mint Regulus halála óta bármitõl. Tiszta lap, új fejezet.
Meredith Maeve Black. Persze, hogy akartam ezt a nevet, de nem így és nem most. Ez volt az a különös utóíz: a lehetett volna. De nem lett, nekem pedig abból kell építkeznem, amim van. Meredith Maeve Fieldbõl, Regulus Arcturus Black huszonnégy éves menyasszonyából.

Zsebre vágtam a kezem, hogy erõt merítsek a halott võlegényem örökké ismerõs gesztusából, és a gyûrött papírzsebkendõk mellett tengerparti homokot tapintottam. Elbizonytalanodtam.
Meredith Maeve Black. Álom íze volt, de én ébren voltam. David az ajtóban állt, és engem nézett, úgyhogy mint egy õrült, úgy rohantam ki a házból, és a kerítésnek támaszkodva vártam, hogy utolérjen, mert nem tudtam abbahagyni a mosolygást, olyan képtelenül boldogító gondolatom támadt, amikor odabent megláttam õt.

Meredith Maeve Thornton. Ennek valóság íze volt. Kicsit más, kicsit keserédes, néha szomorú, küzdelmes, néha kicsit hazugság, de tulajdonképpen mindig boldog és elégedett, napsütéssel a felhõk mögött is. Valóság a valóságban.

Így, amikor David a vállamra terítette a köpenyemet, nem gondolkodtam tovább, csak tettem, amit tennem kellett:
- Már azt hittem, sosem gyógyíthatlak meg – mondtam, és megcsókoltam.



*Keara halála Caitlin hangja eltûnt Meredith fejébõl. Ez az eredeti befejezésben is így történik, de ez a Med összetörtebb a miénknél, ezért megviseli a dolog - csakúgy, mint az, hogy megölte Kearát. Ez a Med nem tudta úgy elkülöníteni a fõgonoszt a kishúgától, mint a miénk.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.