efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Merlin szerelmére, Arthur! â?? avagy miért érdemes odafigyelni néha mágiatörténet ór&Atil Szerző: BlackLilla
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Egyszer volt, hol nem volt... Blablabla. Minden mese így kezdÅ?dik, nem igaz? Akkor kezdjük így mi is. Még ha nem is igazán mese. Vagy mégis? Ezt mindenki döntse el maga.
Volt egyszer egy öreg király... Bár belegondolva mégcsak nem is volt olyan öreg. Na mindegy. Szóval volt egyszer egy bölcs, és igazságos király. Camelot királya. Akit szeretett a népe. Aha, majdnem. Na ne hazudjunk! Csakis az igazat, és mindig az igazat. Szóval volt ez a király, Uther Pendragon (inkább hagyjuk milyen volt) és annak volt egy fia (meg egy gyámleánya, aki valójában nem is a gyámleánya, meg egy troll felesége, aki átverte Å?t de aztán meghalt, meg egy királysága, meg egy...). Arthur Pendragon. Ennek a fiúnak pedig volt egy szolgája (meg lovagjai, meg serege, meg...), aki nagy dolgokra volt hivatatott, meg minden. Aki titokban varázsló volt. Történetünk egyik hÅ?se. Merlin.
Merlin a palota udvarán szlalomozott, a lovagokat és a cselédeket kerülgetve, hogy elvégezze aznapi teendÅ?it. Fejben nagyjából összeszedte, mi mindent kell aznap csinálnia. Gyógynövényeket szerezni Gaiusnak, kitakarítani az istállót, megvarrni a gazdája ingét, kifényesíteni a páncélját, kiélesíteni a kardját... Ã?s ha jobb napja van, akkor csak Arthur életét kell majd megmentenie nem mindjárt egész Camelotét. De ha rosszabb... Akkor Uthert, és az összes cameloti lakost is meg kell, amit természetesen csak a mágiájával tud majd megtenni, nem törÅ?dve azzal, hogy esetleg meghalhat, vagy lebukhat, hogy varázsol. Ã?s ezekért akár máglyára is vethetik. De ugye mindent a nagyobb jóért... De természetesen sosem történik meg, nem bukik le és nem kapják el soha, mert Å? a fÅ?szereplÅ? (az egyik) és mindig megússza. Ez elég jó életbiztosítás a számára (mégha Å? ezt nem is tudja), hiszen ha Å? meghalna, akkor történetünk se lenne.
Szóval visszatérve, csak egy szokásos napnak nézett elébe. Vagy mégsem? Nyilván nem lehetett teljesen szokványos, ha ezzel kezdÅ?dik a történet...
Szóval: ott tartottunk, hogy az emberek között szlalomozva haladt a fÅ?kapu felé, az erdÅ?be a gyógynövényekért. Nem mintha annyira értett volna hozzájuk, de Gaius pontosan elmondta, hogy mit hol talál, hogy kell leszedni. Szóval Merlin pontosan tudta, hogy mit kell vinnie, hogy mire lesz majd szüksége. Mármint Gaiusnak. Gaius az udvari gyógyító volt Camelotban, ha esetleg valaki nem tudná. Na, már megint eltértem a témától. Szóval elindult a Gaiusnak szánt gyógynövényekért. Mellesleg egy gyönyörû, napnak nézett elébe. Sütött a Nap, a madarak vígan daloltak... Jó, jó, tudom, tudom, bocsánat. Az idÅ?járás gondolom senkit sem érdekel. Bár lehet, hogy a gyógynövények sem... De valójában azok a fÅ?szereplÅ?nket sem... De lehet, hogy téged, kedves olvasó, még Camelot sem érdekel. Akkor itt hagyd abba. Vagy tudod mit? Inkább mégse! Lesz még másról is szó. Ha eddig el tudtál viselni... Akkor maradj továbbra is, és tarts velem!
Ehh, már megint eltértem a témától. Szóval a gyógynövények. Merlin beszerezte amit tudott, a többit pedig amit az erdÅ?ben nem talált meg, azokat a piacon vette meg. Ã?ppen a sisakvirágot, vagyis a farkasölÅ?fût vette át egy árustól, kifizette, és elindult visszafelé a kastélyba, amikor megpillantott egy fehér valamit a földön. Egy vékony, téglalap alakú valamit. Jó páran ráléphettek, eléggé koszos volt. A sisakvirágot betette az oldaltáskájába, majd lehajolt, hogy felvegye azt az izét. Megfordította, és négy srác nézett rá róla. Mind a négyen fekete talár volt, azon egy piros-arany oroszlános címerrel. A négy fiú egymás vállát átkarolva állt, a kép készítÅ?jére vigyorogva. A bal szélen egy alacsony, kövérkés szÅ?ke fiú, mellette egy nála jóval magasabb, kócos fekete hajú szemüveges, mellette egy szürke szemû, rendezett hajú, borostás, a szemüvegesnél egy kicsit alacsonyabb fiú, és a jobbszélen pedig egy betegesen sápadt és sovány, sebhelyekkel borított arcú, borostyánszemû srác állt világosbarna, kusza hajjal.
De nem is ez volt a legmeglepÅ?bb; hanem az, hogy a kép színes volt, ráadásul még mozgott is. Jól látszott, hogy a fiúk mögötti fák leveleit fújja a szél, fiúk maguk pedig nevetve összenéztek, majd a kép készítÅ?je (vagy éppenséggel a kép nézÅ?je) felé integettek. Fújta a hajukat a szél, a mögöttük lévÅ? házikó kéménye füstölgött...
Merlin csodálkozva forgatta a keze között a papírt. Még sosem látott ilyet.
- Ez nem festmény - mormogta az orra alatt. Micsoda megállapítás! Nem is értem, miért nem figyeltek még fel a bölcsességére...
Mondjuk... Nem tudom mit vagyok úgy oda. Ã?n tudom, hogy mi volt az (persze, hogy tudom, hisz én vagyok a mesélÅ?), de Merlin nem tudhatta. Abban az idÅ?ben - azaz az ötödik században - még nem voltak fényképek (pedig ez az volt), se fényképezÅ?gépek. Még fekete-fehérek sem, színesek pedig pláne nem! Ã?s olyan kép amin még ráadásul még mozognak is a szereplÅ?k... Megfordította a képet, és most feltûnt neki rajta a kacifántos írás: A képen: Féregfark, Ã?gas, Tapmancs és Holdsáp.
- Merlin! - zökkentette ki Merlint egy a háta mögül érkezÅ? hang. Elkapta a tekintetét a képrÅ?l, megfordult, és felnézett. - Minden rendben? Mit nézel annyira? - kérdezte mosolyogva a kreol bÅ?rû cselédlány, Guinevere. Barátainak csak Gwen. Å? Morgana, a király gyámleánya (akivel késÅ?bb még sokszor fogunk találkozni) cselédje volt, akivel a király udvarában barátkozott össze.
- Semmit - nyelt egyet Merlin, és gyorsan zsebre vágta a képet, hogy a lány nehogy meglássa. Magában megjegyezte, hogy késÅ?bb mindenképpen meg kell mutatnia Gaiusnak. - Csak gondolkodtam.
- Biztos jól vagy? - nézett rá aggodalmasan Guinivere, mire Merlin egy mosolyt erÅ?ltetett az arcára, és biccentett.
- Persze.
Guinivere csak mosolyogva bólintott, majd megfordult, és egy szó nélkül otthagyta Merlint.
Merlin visszament a kastélyba. Gaius és az Å? házukhoz ment, odaadta a gyógynövényeket. Már éppen indult volna Arthurhoz, amikor újból eszembe jutott a kép.
- Gaius!
- Hm?
- Nézd, ezt találtam a piacon a földön. Nem tudod véletlenül mi ez? - vette elÅ? a zsebébÅ?l a képet, és az öreg gyógyító felé nyújtotta. Gaius elvette, és hümmögve forgatta a kezében.
- Ezt a képet nyilván mágia segítségével készítették - közölte, majd visszaadta Merlinnek. - Nem tûnik veszélyesnek. De jól rejtsd el, senki más nem láthatja meg! Még a végén rád fognák, hogy te csináltad valahogy - mondta, majd elÅ?vette a növényeket, amiket Merlin hozott, és külön üvegcsékbe rakta Å?ket. - Tudod kiket ábrázol a kép?
- A hátulján az áll, hogy Féregfark, Ã?gas, Tapmancs és Holdsáp - olvasta fel, mire Gaius elgondolkodott.
- Elég szokatlan neveik vannak...
Merlin biccentett, majd újból a képet kezdte vizslatni.
- Merlin! - hallatszott a gazdája hangja az ajtón kívülrÅ?l. - Merlin! - csattant föl Arthur még egyszer türelmetlenül, amikor nem válaszolt azonnal. Merlin felsóhajtott, zsebre vágta a képet azzal, hogy majd késÅ?bb keres neki egy rejtekhelyet.
- Megyek! - szólt vissza, intett Gaiusnak, majd kilépett az ajtón, hogy egy újabb hosszú és fárasztó nap elé nézzen elébe. ***** Merlint hagyjuk egy kicsit magára, ideje megismernünk a többi fÅ?szereplÅ?nket is. Vagyis én már tudom kik azok, de ti, a kedves olvasók még nem hinném, úgyhogy azt hiszem, illene Å?ket is bemutatni. Bár...valószínûleg már ti is sejtitek, de ha mégsem, akkor most megtudhatjátok.
Tartsatok velem egy mágikus utazáson! Mozogjunk a térben és az idÅ?ben, kössünk ki 1977-ben, Skóciában. Pontosabban a Roxfort Boszorkány és VarázslóképzÅ? Szakiskolában, azon belül pedig a hatodévesek mágiatörténet óráján.
Mellesleg érdekes tényezÅ?, hogy mint sok más óra - ez is a griffendélesek és a mardekárosok közös órája. Mert tudni illik, hogy a Griffendél és a Mardekár a két legellenségesebb ház az iskolában. Dumbledore logika. Biztos abban reménykedett, hogy ezeken az órákon a két ház majd kicsinálja egymást, és kevesebb kis diáknak nevezett szörnyeteget kell majd elviselnie az iskola falain belül. Bár azt nem tudta, hogy mágiatörténeten szinte mindenki az alvással van elfoglalva, így az öldöklésre már nem maradt idejük (szegénykék).
Aki esetleg nem tudná, Dumbledore ennek az iskolának a jelenlegi igazgatója. Sokak szerint Å? az évszázad legnagyobb mágusa, de szerintem csak egy gazember. De ebbe most inkább ne menjünk bele.
Már megint eltértem a témától, szóval térjünk vissza a hatodévesek mágiatörténet órájára. Mint már említettem, a többség az alvással volt elfoglalva (a tanár monoton, bódító hangja olyan álmosító volt, hogy a diákok nem bírtak ellenállni, a fejük hangos koppanással az asztalon landolt, és a szemük leragadt az idÅ?k végezetéig... Akarom mondani az óra végéig.), de volt egy két kivétel. Például a Griffendél két prefektusa, Lily Evans és Remus Lupin. Lily Evans, a vörös hajú, zöld szemû szépség lelkesen jegyzetelt, míg a sápadt, sebhelyes arcú, borostyánszemû fiú kissé kedvetlenebbül, ásítozva tette ugyanezt (hiába, az éjszakai túrák nem tesznek túl jót az embernek...), miközben néha a fejét csóválva pillantgatott a barátai felé.
Mellette Sirius Black ült, aki tátott szájjal, kissé horkolva dÅ?lt a padra kezét használva párnaként, és a tátott szájából egy vékony kis nyálcsík csordogált lefelé az állán az asztalra, csinos kis tócsát hagyva maga után (mikor ezt Remus meglátta, fintorogva húzódott arrébb). TÅ?lük nem messze James Potter ült, félrecsúszott szemüveggel, a szokásosnál is kócosabb hajjal, de legalább csukott szájjal aludt, mellette pedig Peter Pettigrew horkolt hangosan, lecsúszva a székérÅ?l. Remus ásított egyet, kicsit sóvárogva nézett a barátaira - Å? is aludni akart, de tudta, hogyha Å? is aludna, akkor rajta kívül még a három barátja bukása is az Å? lelkén száradna, és ezt nem hagyhatta. Pedig aznap még csak nem is volt annyira vészesen unalmas a tananyag. De az alvás csábítóbb volt...
- Mint azt bizonyára tudjátok, Merlin az ötödik században, Ealdorban született - magyarázta a kísértet tanár, Binns professzor. - Kevesen tudják, de Å? eleinte csak egy szolga volt, mégpedig Arthur Pendragon szolgája, és egyben védelmezÅ?je. Sokak szerint a barátja is volt, de ebben nem lehetünk teljesen biztosak. Arthur Pendragon Uther Pendragon fia volt, Camelot trónörököse, késÅ?bb pedig királya. Merlinnek titkolnia kellett varázsló kilétét, mert abban az idÅ?ben üldözték a mágia minden formáját, Å? pedig mint varázsló, máglyán végezte volna. A druidák Emrys néven ismerték. Rajtuk kívül nagyon kevés ember ismerte varázsló kilétét. Köztük Gaius, az udvari gyógyító, Sir Lancelot, Arthur egyik lovagja. Merlinnek - vagyis inkább Arthurnak, és ezáltal Merlinnek - volt egy hatalmas ellensége, mégpedig Morgana Pendragon képében, aki mint kiderült Arthur nÅ?vére volt. Eredetileg azt hitték, hogy Å? csak Uther Pendragon gyámleánya, de mint ez a késÅ?bbiekben kiderült, nem így volt. Akárcsak Merlin, Å? is mágiával született, és...
...és csak beszélt és beszélt megállás nélkül, míg végül kicsengettek. Az a néhány elvetemült diák, aki jegyzetelésre adta a fejét, lassan már leírta a kezét is (ezt is teljesen át tudom érezni...a tanárok kegyetlenek). Binns professzor elköszönt, és kilebegett a csukott ajtón keresztül. Azok a diákok, akik inkább alvásra szánták ezt az órát, lassan ébredezni kezdtek. Akik pedig nem, azokat pedig a barátaik keltették fel. Lily az egyik barátnÅ?jét, James pedig Petert keltegette. Remus Sirius vállát rázogatta, akinek nem nagyon akaródzott felkelni. Lupin már egyre türelmetlenebb lett, míg végül a Black fiúnak kipattant a szeme, és felpattant, ezzel fellökve a széket maga mögött.
- Mi van, ha valójában mind mandragóragyökerek vagyunk? - kiáltott fel, ezzel többek értetlen tekintetét magára vonzva. James - akinek idÅ?közben sikerült felébresztenie Petert - odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
- Jól vagy, haver? - kérdezte közelebb hajolva hozzá, és látványosan Sirius homlokához érintette a kezét. - Ã?gy tûnik nem vagy lázas, de mégis félrebeszélsz. Felvigyünk a gyengélkedÅ?re? - kérdezte aggódást színlelve, de a Black fiú csak elhessegette a kezét.
- Fogd be, Ã?gas! Gondoljatok csak bele. Lehet, hogy tényleg mind mandragóragyökerek vagyunk, és amint kifakadnak a pattanásaink, mindünket feldarabolnak egy fÅ?zetbe...
- Megnyugtatlak Tapmancs, nem vagyunk mandragóragyökerek! Menjünk inkább a következÅ?...
- Mégis honnan tudod? Lehet, hogy a mandragóragyökerek sem tudják, hogy Å?k mandragóragyökerek!
- Tudom, és kész! Egyébként remélem tudjátok, hogy Binns professzor két és fél tekercses esszét kér a mai napi tananyagból... - közölte tök nyugodtam, miközben a felszerelését bepakolta a táskájába.
- Hogy mi?!
- ...és én nem tervezek benne segíteni nektek... Ja, és az enyémet sem másolhatjátok le.
- HOGY MI?! - akadtak ki a fiúk tökéletesen egyszerre.
- Kérlek, Holdsáp, ezt nem teheted velünk! - nyafogta James.
- Nem lehetsz ilyen kegyetlen! - háborodott föl Sirius.
- Kérlek, Remus, muszáj segítened! - cincogta Peter.
- Miért is? - vigyorodott el gonoszan a sebhelyes végignézve a kétségbeesett barátain. - Egyébként menni kéne a következÅ? órára...
- Az mi lesz? - kérdezte Peter kissé sokkos állapotban - még nem dolgozta fel azt a tényt, hogy Remus közölte, hogy nem hajlandó segíteni nekik az esszé megírásában.
- Ã?tváltoztatástan.
- Az jó. Az öreg McGali bír minket. Legalábbis engem és Tapit biztosan - közölte James, és átkarolta a mellette haladó Sirius vállát. IdÅ?közben mind a négyen összeszedték a holmijukat, és elindultak kifelé a már megüresedett terembÅ?l.
- Pedig átváltozásból jó vagyok... Legalábbis havonta egyszer biztosan - húzta el a száját Remus, az Å? kis szÅ?rös problémájára utalva. Peter kuncogni kezdett, mire Sirius adott neki egy taslit.
- Fogd be, Féregfark! Ez egyáltalán nem vicces! - csattant fel a fekete hajú dühösen.
- FÅ?leg, hogy nemsokára telihold... - tette hozzá James.
- Pedig viccnek szántam... - mosolyodott el szomorúan Remus. - Még ha igaz is - motyogta, majd a talárja zsebébÅ?l elÅ?halászott egy tábla csokit. Kibontotta, és azt kezdte el rágcsálni.
Kínos csend állt be közéjük (ami Å?szintén bevallva, csoda. Ritkán volt olyan, hogy egyik tekergÅ? sem szólalt meg...), csak a csokipapír zörgése hallatszott. Peter bûnbánóan meredt maga elé, James megveregette a sebhelyes vállát, Sirius pedig átölelte Å?t, és kunyerált a csokoládéjából. Kiértek a folyosóra, de ez a csend továbbra sem akaródzott megszakadni (komolyan kezdek aggódni a fiúk egészségügyi állapotáért...). Ezután elmentek átváltoztatásra, az aznapi utolsó órájukra. ***** Eközben, amíg a fiúk az iskolában szenvedtek, Sirius Black unokanÅ?vére, Bellatrix Black (vagyis már Lestrange) lépkedett a férje kúriájában. CipÅ?je sarka szinte visszhangzott a kihalt folyosókon. EszelÅ?sen vigyorgott, bár ez nem csoda, hiszen oka is volt rá. Valószínûleg hamarosan bÅ?séges jutalomban lesz része, mert sikerült elvégeznie a feladatot, amit a Sötét Nagyúr bízott rá. Megszerezte amit kellett, és az egy kis erszényben ott lapult a talárja zsebében. A szinte hófehér keze odasiklott a zsebéhez, hogy megbizonyosodjon róla - az a tárgy tényleg ott lapul a zsebében, biztonságban. Ezt a mozdulatsort elég sokszor megismételte az utóbbi fél órában, de azt a vigyort szinte lehetetlen volt levakarni az arcáról. Ahogy lépkedett, hirtelen megtorpant egy ajtó elÅ?tt. Bekopogott, és amikor nem érkezett válasz, a keze lesiklott a kilincshez és határozottan benyitott. Amikor már a szemével is megbizonyosodott róla, hogy tényleg nincs ott senki, elégedetten biccentett, majd bezárta maga mögött az ajtót. ElÅ?ször csak kulccsal, majd elÅ?vette a pálcáját, és varázslattal is, hogy még véletlen se nyisson rá senki. Mikor ez megvolt, odasétált az íróasztalhoz. Kivette a zsebébÅ?l az erszényt, és a kezébe öntötte tartalmát. A szeme elégedetten megvillant, mikor megpillantotta a tenyerében a fénylÅ?, arany idÅ?nyerÅ?t. Most már biztos volt benne, hogy meg fogja kapni méltó jutalmát.
Megnyalta a szája szélét, és úgy forgatta az ujjai között az ékszert.
Tökéletesen elvégezte a feladatát, de egy dolgot nem tudott. Bár errÅ?l maga a Nagyúr sem tudott, amikor kiadta a feladatot szegény Bellatrixnak. De én tudom, és meg is osztom ezt veletek, kedves olvasóim.
Ennek az idÅ?nyerÅ?nek volt egy párja, amivel összeköttetésben állt (mégpedig azért álltak összeköttetésben, mert az a mágikus por, ami az idÅ?nyerÅ? homokóra részében volt, pontosan ugyanarról a helyrÅ?l származott). Ã?s az a másik idÅ?nyerÅ? nem másnak állt a tulajdonában, mint Remus Lupinnak.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.