efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Unalmas hétköznapok békeidőben Szerző: AliciaSpinnet
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Végre vége a napnak. Ideje volt.


Ahogy Hermione végignézett a Percy távozása után elcsendesedett kis társaságon, a nosztalgikus hangulat mellett egy másik, furcsa érzése is támadt, és szinte azonnal elhatalmasodott rajta. Hirtelen olyan valószerűtlennek tűnt mindaz, ami körülveszi. Régebben a Deani erdőben tapasztalt hasonlót, akkor - talán a fáradtságtól, talán az állandó feszültségtől - időnként mintha csak távolról, tompán érzékelte volna a valóságot. Olyasmi volt ez, mintha fizikai valójában nem is venne részt az eseményekben, hanem csak egy rossz álmot látna. Most nem volt feszült, inkább kellemesen ellazult az alkoholtól, és egyáltalán nem volt ellenére az, ami körülötte zajlik, valahogy mégis hihetetlen volt számára, és távoli, mintha nem lenne ténylegesen részese, vagy még inkább: mintha idegen volna a saját jelenében.
Mikor a roxmortsi Három Seprűben üldögéltek így együtt, az utóbbi időben szinte mindig a (közös) jövő tervezgetésére terelődött a beszélgetés. Még néhány héttel ezelőtt is számtalan változatban elképzelték és kiszínezték majdani életüket, egyszerre várva és félve azt a pillanatot, amikor végleg búcsút mondanak a Roxfortnak. Sokkal inkább ábrándozás volt ez, mint valódi tervezgetés, még Hermione részéről is, pedig ő szeretett felkészülni a rá váró tennivalókra és körülményekre. Az iskola befejezése utáni idő azonban még akkor is úgy tűnt fel előtte, mintha a lehetőségek száma szinte végtelen volna, az általa elképzelt jövő kívánatos, de távoli és nagyon képlékeny volt. Mintha lenne egy agyagtömbje, és az a feladata, hogy azt formázzon belőle, amit csak akar. Persze, a szobrot végül kiégetik, és kemény, de törékeny kerámia válik belőle, de addig annyiszor gyúrhatja össze és formázhatja újjá könnyedén, ahányszor csak kedve tartja. Most már azonban, ahogy ugyanazokkal az emberekkel üldögélt a Weasley család kertjében, az akkor elképzelt jövőképek nem létezhettek többé, ez maga volt a szilárd jelen. Az egyik álomkép valósággá vált, a dolgok egy időre elnyerték a határozott formájukat, igen, ő most már együtt él Ronnal, és az Odúban laknak, Harry és Ginny egy pár, Harry aurornak tanul, Ginny egy kviddicscsapathoz szerződött, Ron érdekes és felelősségteljes munkát végez a Minisztérium megbízásából, ő pedig holnap megy megbeszélni a részleteket az állással kapcsolatban - hát igen. Az egyik álomkép valóra vált, de - tiltakozott benne valami - mi van az összes többivel, és egyáltalán hogy lehet mindez tényleg igaz, hiszen ez is csak amolyan álmodozás volt, mint bármelyik másik. Hihetetlen, hogy tényleg így alakultak a dolgok, az elmúlt pár évben voltak pillanatok, amikor szemernyi esélyét se látta annak, hogy egyszer így legyen -
- Rájöttél? - kérdezte Ginny. Hermione nem is vette észre, hogy a kérdés neki szól, csak arra figyelt fel, hogy mindhárman közelebb hajolnak hozzá, és feszült várakozással néznek rá. Akkor azonban gyorsan kapcsolt: barátai arra kíváncsiak, van-e valami elmélete Griselda Travers megmagyarázhatatlan eltűnésével kapcsolatban.
- Egy biztos: nem dehoppanált. Tudni kéne, mi történt és mikor, kik voltak ott, akik esetleg...
- Az aurorok rögtön elkezdték a nyomozást, kihallgatnak mindenkit, aki aznap megfordult a Szent Mungóban, visszakövetik a pálcákkal végzett varázslatokat, akinél fölmerül pálca nélküli mágia használata, annak az emlékeit nézik át...
- Tőlünk is voltak kint, átnézték a tárgyakat meg a helyszínt, de semmi, ami megmagyarázná.- egészítette ki Harry beszámolóját Ron.
- Meg tudod szerezni a legutóbbi varázslatok listáját? Lehet, hogy valami semmitmondó varázslat, amiről nem is gondolná az ember, hogy segíthet nyomtalanul eltüntetni valakit...
- Szerintem az a legrosszabb az egészben, hogy bárki volt az, fogalmunk sincs, miért tette! Miféle beteg idióta lehet, aki megszöktet egy magatehetetlen beteget a kórházból? Egyáltalán miért csinálna bárki is ilyet? - morfondírozott Ginny.
- Lehet, hogy az emlékei kellettek valakinek.
- Kétlem, hogy vannak emlékei. Azokat leszívta a dementor, nem?
- Így nem megyünk semmire. Tudnunk kéne a körülményeket.
- Ez az egész arra emlékeztet, amikor Pitont hirtelen ott találták a Szent Mungóban, öntudatlan állapotban, és alig volt benne élet, tehát kizárt, hogy ő maga hoppanált volna...-kezdte Ron.
- De az pont fordítva volt. És azt is tudjuk, hol volt előtte. A Szellemszálláson. Csak az rejtély, hogy hogy került a kórházba. De azt nem tudja senki, hol van most Griselda.- legyintett Ginny.
- Akkor is beszélnünk kellene Pitonnal! - erősködött Ron. - Fogadjunk, hogy többet tud erről, mint bárki más.
Harry fájdalmas fintort vágott, mint nagyjából minden alkalommal, ha valaki egykori tanárukat említette a jelenlétében. Hermione inkább Ronra figyelt, és egy pillanatra nem a párját, hanem a vörös hajú, néha idegesítően egyszerű észjárású, de megbízható, jó szándékú iskolás fiút látta benne. Az emlékezés átmelegítette a lelkét, és elnéző mosollyal fordult Ronhoz.
- Ez valami beidegződés nálatok? Akármi történik, reflexből Piton gyanúsítjuk először...
- Nem gyanúsítom. - húzódott el sértetten Ron. - De igenis tudhat valamit erről az esetről, mert vele is történt majdnem ugyanilyen, és igaz, hogy azt állítja, nem emlékszik az egészre, de ki tudja!
- Szerintem meg előbb körül kéne néznünk a kórházban - mondta higgadtan Hermione, és megfogta a fiú kezét. - Hátha van valami, amit nem vettek észre. Például egy zsupszkulcs.
- Mondom, hogy átnéztek mindent! - mérgelődött Ron.
- Azért nem ártana odamenni - szólalt meg Harry. Ebben a pillanatban Ginny harciasan felpattant.
- Álljon meg a menet! - kezdte a Harry által időnként emlegetett "rivalló-stílusban". Ahogy ott állt csípőre tett kézzel, és saját igazának tudatában minden indulatát Harryre zúdította, a jelentős kor-
és testalkatbeli különbség ellenére kísértetiesen emlékeztetett az édesanyjára. - Addig rendben van, hogy elméleti szinten átbeszéljük a dolgot, mert tényleg érdekes, de mi a bánatos manóganéért akartok ennél jobban belefolyni? Majd, ha hivatásos auror leszel, és megbíznak valami feladattal, persze, nem állok az utadba, hiszen az a dolgod. De nagyon elegem van abból, hogy ti hárman nem bírjátok elviselni, ha nem lehettek ott, ahol valami szörnyűség történik, és azt hiszitek, rajtatok kívül mindenki más agyhalott idióta, még a képzett aurorok is, és senki nem tud megoldani semmit nélkületek! Normális életet akarok, munkát, és családi békét, és majd gyerekeket, nem pedig sötét varázslatok kivédésével tölteni az időmet, csak mert a párom és a barátai ezt élvezik!
Hermione megértette Ginny kirohanását. Ő maga is kétségbeesetten vágyott rá, hogy végre átlagos életet élhessen egy biztonságos világban. De azt is tudta, hogy a világ nem attól lesz biztonságos, ha nem veszünk tudomást a veszélyekről. Úgy gondolta, csak akkor élhetnek majd békében és nyugalomban, ha előbb megteremtik maguknak a békés, nyugodt világot - tehát kiiktatják a zavaros és bizonytalan dolgokat, még ha ez veszélyekkel jár, akkor is.
- Mind normális életet akarunk - kezdte csendesen. - De ez csak akkor lehetséges, ha előbb...
- Persze! Csak akkor lehetséges, ha személyesen TI mentitek meg minden alkalommal a világot! Az nem számít, hogy mások min mennek közben keresztül! - vágott a szavába dühösen Ginny, aztán rögtön újra Harry felé fordult - Na nem, Harry Potter, ez így nem fog menni, választhatsz, hogy mit akarsz: igazi párkapcsolatot és családot, vagy hogy sötét varázslókat hajkurássz és túlélősdit játssz a barátaiddal!
Harry úgy ült ott az üres poharára meredve, mintha eltalálta volna egy sóbálvány átok. Hermione sejtette, hogy megint úrrá lett rajta az önvád. Mivel a Voldemort elleni harc szimbolikus alakjává vált, hajlamos volt azt képzelni, hogy ő maga tehet mindazoknak a szenvedéseiről, akik mellé álltak ebben a harcban. Úgy látszik, Ron is felismerte ezt, vagy csak elege lett a húga kiabálásából.
- Dugulj már el végre! - förmedt a lányra dühösen. - Szerinted szórakozásból csináltuk végig? Azt hiszed, akkora buli volt?! Nem tudsz te semmit, azt se tudod, mit beszélsz! - legyintett keserűen.
- Nem tudom, mert nem voltam veletek, de azt tudom, hogy betegre aggódtam magam miattatok, szó szerint remegtem az idegtől, és nem bírtam aludni, és azt se tudtam, éltek-e még, csak azt tudtam, hogy minden hiába, nem tudok sehogy se segíteni...- Ginny szavai zokogásba fulladtak. A sóbálvány átok megtört, Harry védelmezőn ölelte magához a lányt.
- Semmi baj...Itt vagyok, minden rendben lesz...-ismételgette. Ron a tenyerébe temette az arcát, Hermione érezte, hogy ő is felindult, bűntudatos és elkeseredett. Átkarolta a fiú hátát, és a vállára hajtotta a fejét. Ginny fölemelte könnyes arcát, és Harry válla fölött a bátyjára nézett.
- Tudjátok, abban érintett volt. Muszáj volt harcolnia. Mert ő volt a kiválasztott! De ehhez semmi köze. - idegesen felnevetett - Különben is, lehet, hogy kiderül, hogy valami banális magyarázata van a dolognak. Akkora bűn szerintetek, hogy féltem a barátomat?

-Most mi lesz? - kérdezte Hermione fáradtan, mikor végre becsukták maguk után Ron szobájának ajtaját.
- Mi lenne? Ginnyt szokás szerint kihagyjuk a csapatból. - vonta meg a vállát a fiú, és egy laza pálcamozdulattal puha, kényelmes, kétszemélyes matraccá változtatta rozoga ágyát. "Nem lehet majd kinyitni a szekrényajtót"- gondolta Hermione, de nem szólt, hanem egész testével hozzásimult a kedveséhez. Jó érzés volt, ahogy Ron végigsimogatta a nyakát, a hátát, a fenekét. Nem volt biztos benne, hogy olyan egyszerű a Griseldával kapcsolatos nyomozást folytatni, ahogy Ron beállítja. Elképzelhető, hogy Harry nem akar majd Ginny háta mögött cselekedni. És ez tulajdonképpen így van rendjén. Milyen jó, hogy ők mindenben egyetértenek... Ha Harryt ki is kell hagyniuk a dologból, ők ketten azért utánajárhatnak ennek-annak. De most erről sem akart beszélni, és még azt se kérdezte meg Rontól, hogy tetszik neki a szoba új elrendezése. Pedig délután még ez volt az a kérdés, amit minden másnál fontosabbnak tartott. Most viszont fáradt volt, és jól esett, hogy Ron gyengéden megszabadítja a ruháitól.

Aznap éjjel különös álma volt. Az esküvőjükre készültek Ronnal, nagy volt a nyüzsgés körülöttük, a helyszín mintha az Odú és a szülei lakásának keveréke lett volna, és mindenféle emberek járkáltak ki-be, rokonok, muglik is, sokan a Roxfortból, és olyanok is, akiket a valóságban nem is ismer. Nem érzett különösebb örömet vagy várakozást, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy összeházasodnak. Viszont végig volt egy zavaró érzése: tudta, hogy az esküvő előtt valamit még el kell intéznie. Nem emlékezett, hogy mi az, csak azt tudta, hogy valami bonyolult dolog. Mondani akarta Ronnak, hogy várjon, mert még dolga van, de az nem jutott eszébe, hogy micsoda. Az álom úgy ért véget, ahogy elkezdődött: az esküvőjükre készültek Ronnal, nagy volt körülöttük a jövés-menés, és ő tudta, hogy valamit még meg kell tennie.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.