efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Unalmas hétköznapok békeidőben Szerző: AliciaSpinnet
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
Megjegyzések a történethez:
A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J.K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei, én csak kölcsön vettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásából semmi anyagi hasznom nem származik.<br /><br />Figyelmeztetés: nagyon lassan SS/HG lesz belőle, mert nekem ez a párosítás tetszik a legjobban. Az viszont zavart az általam olvasott SS/HG történetekben, hogy vagy figyelembe se vették a Hermione/Ron szerelmi szálat, vagy Ron OOC volt bennük (vagy vmi aljasságot követett el, vagy melegként ábrázolták). Azért írom ezt a történetet, mert kedvelem Ron karakterét, a Hermionéval való kapcsolatukat viszont egyáltalán nem tartom életképesnek.
A szerző megjegyzései a fejezethez:
A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J.K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei, én csak kölcsön vettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásából semmi anyagi hasznom nem származik.

Sok izgalmat ne várjatok. Hermione próbál berendezkedni, közben emlékezik meg tervezget.


Ron kicsi szobáját az első közös otthonukká alakítani nehezebb feladat volt Hermione számára, mint eleinte hitte. A helyiség szűk volt és zsúfolt, ő pedig elég sok mindent hozott el (persze varázslattal lekicsinyítve) otthonról, a lánykori szobájából. Itt volt például a szeretett íróasztala. Antik darab, még a dédapjáé volt. Egészen addig porosodott elfeledve a nagyszülei padlásán, míg ő 7 éves korában egyszer föl nem merészkedett (rokonok jöttek vendégségbe, de őt túlságosan lebilincselte a könyv, amit éppen olvasott, ezért a padláson próbált elrejtőzni előlük). Első látásra beleszeretett a hatalmas, sötét bútordarabba, és könyörgött, hogy hazavihesse. A felnőttek persze kinevették, és közölték vele, hogy ezt felejtse el, biztos tele van szúval, meg különben is, nincs fogás rajta és elég nehéz lehet.
- Nem tudnánk otthon fölvinni a lépcsőn. Meg se bírnám mozdítani - jelentette ki az anyukája.
- Legalább próbáld meg!!! - kérlelte a kislány.
- Na jó. - A törékeny asszony az íróasztal pereme alá csúsztatta a tenyerét, és kicsit felfelé emelte. Legnagyobb meglepetésére mozdulatától az asztal feléje lévő oldala könnyedén felemelkedett. - Fura, ennek alig van súlya. Azt hittem, ezek a régi keményfa bútorok sokkal nehezebbek. - mondta zavartan. Végül a felnőttek úgy döntöttek, hogy leviszik az íróasztalt, és ha jó állapotban van, a kislányé lehet. Hermione tapsikolt örömében. De az öröme nem tartott soká, mert ahogy az anyukája és a nagypapája a lépcső felé cipelték a bútort, az egyáltalán nem bizonyult könnyűnek, és látta rajtuk, hogy mindjárt feladják, le fogják tenni, és neki le kell mondania róla... Nagyon erősen kívánta, hogy az asztal legyen könnyű, behunyta a szemét, és úgy ismételgette magában, mint egy varázsigét: legyen könnyű, legyen könnyű, legyen könnyű...
Csak évekkel később jött rá, hogy ez volt az első eset, amikor tudatosan használta a varázserejét.

És most itt van az asztal, és el kéne helyeznie valahogy Ron szobájában. Ami mostantól az övé is. Ha lekicsinyíti a ruhásszekrényt, pont elfér az íróasztal. Fölé kerülhet egy falipolc, a könyveinek. Nem jó. Rájött, hogy túl nagy kegyetlenség volna élete párját arra kényszeríteni, hogy minden reggel, ahogy félálomban turkál a szekrényben a ruhái után, miniatűr méretű ruhadarabok között kotorásszon, teljesen összekuszálva ezzel a szekrény tartalmát. Ezt a lehetőséget tehát elvetette. Inkább az íróasztalt hagyta meg gyerekméretűnek. Így épphogy elfért alatta Csámpás alvókosárkája. A könyveit - szintén nagyítatlanul a fiókokba süllyesztette. Nem örült ennek a megoldásnak, de nem lesz vele gond. Invito-val mindig magához hívhatja a megfelelő könyvet, tehát nem gond, hogy némelyik olyan apró, hogy a címét is csak nagyítóval lehetne elolvasni. Ha már a kezében van, a kellő méretűre nagyítja majd. Majdnem elégedetten nézett körül. Aztán a szeme megakadt az ágyon. Mostantól: kettőjük közös ágyán. Hogy az ördögbe fér el ezen egyáltalán Ron? Próbaképpen kétszemélyesre nagyította. Így meg nem lehetett tőle kinyitni a szekrényajtót. Ez volt az a pont, amikor úgy döntött, feladja. Majd ha Ron hazaér munkából, együtt kitalálnak valamit. (Csak érne már haza!!!)

Ronnak ez volt az 5. munkanapja a háború után létrehozott Újjáépítési és Tértisztítási Bizottság végrehajtó szolgálatának tagjaként. Hogy melyik nap mikor ér véget a munkaidő, az nagyban függött az aznap elvégzendő feladatok mennyiségétől és nehézségétől. Még több, mint egy évvel Voldemort halála után is kerültek időnként olyan tárgyak vagy helyek a Minisztérium látókörébe, amelyek annak idején sötét varázslók vagy maga a Sötét Nagyúr ténykedésének köszönhetően - szándékosan vagy akaratlanul - nagy erősségű negatív energia vagy sötét varázserő hordozóivá váltak. Ron és 8 munkatársa azon fáradozott, hogy ezeket a veszélyes varázseszközzé vált dolgokat felkutassák, megvizsgálják, végül elpusztítsák vagy semlegesítsék a hozzájuk kötődő ártásokat. Ez gyakran nehéz és összetett folyamat volt. Ron nagy lelkesedéssel vett részt a csapat munkájában (bár még igazán komoly feladatokat nem bíztak rá), és saját bevallása szerint többet tanult ebben a pár napban a többiek elbeszéléseiből, mint a Roxfortban egy év alatt. Hermione ezt nem is tartotta olyan nagy túlzásnak. Tudta, hogy Ron képtelen könyvből tanulni, ha azonban valamilyen gyakorlati szituációban találkozik egy információval, akkor meglepően gyorsan megérti és alkalmazni tudja. Az iskolában a gyakorlati feladatokat pedig azért nem mindig tudta hibátlanul végrehajtani, mert nem tudott elképzelni olyan szituációt, amelyben az alkalmazásuk hasznos lett volna. A 3. munkanapján Ronra rábízták, hogy írjon jelentést néhány lezárt ügy aktája alapján, de még ez a feladat sem váltott ki belőle olyan ellenérzést, mint egy egyszerű házi dolgozat megírása.
- Persze, hiszen ezek a dolgok igaziak! Nem elmélet, hanem tényleg megtörtént, egyedi esetek! Hogy lenne ez unalmas? - magyarázta Hermionénak. A lány örült, hogy Ron jól érzi magát a munkahelyén, használja a képességeit - mert igenis jó képességű varázsló! -, és ráadásul hasznos dolgot csinál. Tulajdonképpen ez volt az, amire ő maga is vágyott.
- Mi lenne, ha én is jelentkeznék hozzátok?
Ron arca először felderült,aztán hirtelen elkomorult.
- Nem hiszem, hogy átmennél az alkalmasságin.
- Hogyhogy?! - fortyant föl Hermione.
- Seprűvel manőverezni 50 magasban nem a te műfajod.

Így hát itt ült most egyedül Ron ágya szélén, a doromboló Csámpással az ölében, és azon gondolkozott, hogyan tovább. Mit lehetne még lekicsinyíteni? Ha arrébb lebegtetné a szekrényt... Akkor nem látszana az ablak. Bár kár a gőzért. Végülis úgysem maradnak itt sokáig. Amint megkapják a Minisztériumtól a horcrux elpusztításáért megítélt összeget, nem kell többé a Weasley család terhére lenniük. Remélte, hogy ez hamar bekövetkezik, hiszen már majdnem fél év telt el azóta, hogy a roxfortos reggelizőasztalnál a Minisztérium baglya a tányérja mellé pottyantotta a neki - és társainak - járó nagy összegű jutalomról szóló értesítést. Akkor -első felindulásában - azonnal le akart mondani a jutalomról, hiszen nem tartotta helyesnek, hogy pénzt fogadjanak el azért, amit annak idején az egész varázsvilág érdekében élet-halál kérdés volt megtenniük. Mikor ezt a véleményét kinyilvánította, egyedül Neville adott rögtön igazat neki, de ő is olyan keserű és csalódott arccal, hogy felébredt benne a szánalom és egy hangyányit elbizonytalanodott. Harry azt javasolta, vegyék át a pénzt, aztán, aki akarja, fölajánlhatja a maga részét valami jótékony célra, mondjuk az áldozatok családtagjainak megsegítésére, vagy a Roxfort újjáépítésére, vagy a házimanók felszabadítására...
- Nagyon jó, én arra ajánlom fel, hogy egy fiatal pár vehessen magának egy egyszobás lakást a Tündértojás utcában. A kettőnké éppen elég lenne rá. Végülis laknunk kell valahol.- nézett barátnőjére Ron.
- Tudod, hogy anyuék odaadnák a kis lakást a régi rendelő fölött. Már mondták, csak időben kéne szólni, hogy kiköltözzön a bérlő...
- Hát nem lenne unalmas életed, az biztos! Ron egy mugli társasházban... - nevetett Harry. Hát igen, ebből nem sok jó sülne ki. A szüleinél tett látogatásokon és egy-két közös program során egyértelműen kiderült, hogy Ron nem nagyon tud elvegyülni a muglik között. A szokatlan környezet nyomasztja, és az ismeretlen rendeltetésű tárgyak ahelyett, hogy kíváncsiságot ébresztettek volna benne, mint az apjában, inkább félelmet keltettek. A muglik világában gyámoltalannak és bizonytalannak látszott.
Hermione az idő múlásával lassan belátta, hogy Ronnak igaza van: nem mondhatnak le az ölükbe hulló rengeteg galleonról. Hiszen csak így alapozhatják meg a közös jövőjüket. De akkor és ott, a Roxfort falai és a barátaik közt még olyan távolinak tűnt ez a kérdés.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.