efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Hugrabug Forradalom Szerző: MSe
[Vélemények - 1] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Első év

II. rész

 

– Abby Williams vagyok – suttogja néha még mindig. Van úgy, hogy bezárkózva, a mosdóban, hangtalanul tátogva a szavakat. – Tizenegy éves vagyok. Walesi. A Roxfortba járok. Nem Moszkvában vagyok.

(Amit nem tesz hozzá – soha, soha nem szabad hozzátennie, mert egyszer történt meg, és az olyan volt, mintha beugrott volna egy szakadékba –: nem egy elmegyógyintézetben van. Ez a valóság.

Mert erre nincs bizonyíték. Erre sosincs bizonyíték. Semmilyen körülmények között.

A valóság bármi lehet.

Mindössze nézőpont kérdése.)

***


Mógus dadog. Turbánt visel.

Abby még gyerek volt, amikor az első filmet látta. Azóta pedig volt már felnőtt és még egyszer gyerek – sokat felejtett, még többre egyáltalán nem is emlékezett soha, rengeteg az értelmetlen zagyvaság. De a végén az előbukkanó másik arc megmaradt.

Felírta a sapkát. A kalapot. A parókát.

De tudja, hogy csak ámítás. Tudja.

Így az órán az ajkába harap és hallgat.

Rendben lesz. Még minden rendben lesz.

***


Quirinus Mógus tervez, próbálkozik, igyekszik teljesíteni a mestere által kért küldetést, és sosem jön rá, hogy van valaki, aki nem pusztán gyanítja a titkát.

Hugrabugos kislányokra nem szokás gyanakodni.

Hugrabugos kislányoknak pedig nem szokása veszélyesen sokat tudni.

Quirinus soha nem is jön rá, mennyire közel kerül el egy katasztrófát – vagy épp potenciális információforrást.

(Nem mintha később nem érné utol.)

(Veszélyes elsőévesek.)

***


Kedden Abby Williams összehoz egy levelet otthonra. Nem ír mindenkinek külön, a szülei majd úgyis felhívják Blake-et és Elise-t, hogy elmondják.

Szerdán Abby nem akar kimozdulni az ágyból. Nem akar újra griffendélesekkel órán lenni, holott Harry Potternek esélye sincs váratlanul felbukkannia, tekintve, hogy mindenhol suttogás kíséri, és amúgy se nagyon beszél mással, csak a háztársaival, azok közül is a vörös hajúval. Abby tehát nem fog belekeveredni a cselekménybe. Az életébe. Bármibe.

Masha csütörtökre végre el mer mozdulni hosszabb időre is Abby mellől. Az állomáson történtek után pont elég időre tűnt el újra, hogy ne gyanakodjon, de a kislány hamar rájön, hogy Masha retteg, hogy egy nap találnak valami olyan helyet, ahol ő kívül reked. A Roxfort és a sok varázslat pedig egyáltalán nem nyugtathatja meg őket – hiszen pont ez okozta ezt. Varázslat.

(Abby feljegyzi későbbi kutatási projektnek. Egyelőre azonban szeretné a tömérdek háziját bedarálni.)

Péntekre Abby megszokja a vörös-aranyat. Nem nehéz, a ház szinte teljesen olyan, mint a Mardekár: pontosan annyira vesz tudomást a Hugrabugról, mint a zöld-ezüst jelvényeket, kitűzőket, szalagokat vagy kalapdíszeket viselő diákok.

Hétvégén Sally-Anne hűségesen követi a könyvtárba. Abbynek még nincs szíve elküldeni, főleg most, hogy a kislány egyre bátrabb, és már mosolyog. Másik szobatársuk, Leanne is velük tart – kivételesen nem duzzogva, hogy nem a Hollóhátba került. A könyvtár amúgy is egy egész jó köztes megoldás lehet a számára: tanulhat (imád tanulni, de miért?), az állandóan barátságos hugrabug-légkört sem kell elviselnie, és megpróbálhatja megszokni két szobatársát.

És ezzel párhuzamosan nem kell erőlködnie a többieknél.

Abby számára ez az érzés fájdalmasan ismerős, bár már csak régről. Éppen ezért csak bólint Leanne kérésére. Nem számít túl sokra, arra gondol, hogy a másik lány majd egy idő után megunja őket – Sally-Anne a jegyzeteit másolja, cserébe Abby megkapja a bájitalórán feljegyzett anyagot, ami neki továbbra is tintapacásan orosz nyelvű, de sajnos annyira elmosódva, hogy még neki is nehezére esik kiolvasni. Szerencsére Piton professzor még nem vette észre – olyan, mint a háza, vajmi keveset törődik azzal, mit művelnek, amíg a látszat megvan.

(Masha szerint egyszerűen csak eszébe sem jutott, hogy Abby esetleg a szokottól eltérő formában valósítja meg a parancsot – ami valószínűleg lázadásnak számít. Dacnak. Ilyesminek.)

(Abby csak a húsz (huszonöt?) év kontra öt év gyakorlatból az előbbit választotta. A lázadás nem feltétlenül játszott szerepet az ügyben. Meg különben is, ő hugrabugos volt. Nem várják tőlük a világ megváltását.)

– És nézd, kik vannak itt!

Anthony a könyvtárban elfogadható maximális hangerőt használja – suttogása olyan élesen hatol át a halotti csöndön, hogy Madam Cvikker sokáig úgy mered rájuk, akár egy keselyű, aki a döglődő állat utolsó leheletére vár, és ettől kezdve tízpercenként elcirkál az asztaluk mellett ellenőrzés gyanánt.

– És? – sziszegi Georgina, aki valami szuicid hajlamról tanulságot téve hagyta eddig rángatni magát, sőt, még le is ült. – Mi a francot akartok?

Leanne mogorván mered rájuk. Ami azt illeti, pont olyan az arckifejezése, mint Georginának. Így, egymás mellé ültetve akár rokonok is lehetnének.

Abby rosszat sejt, és ehhez még csak nincs is szüksége Masha éhes pillantására és az „essetek egymásnak” kántálására.

– Várj, te már megírtad ezt? – szisszen fel Anthony, lekapva egy pergament a kupac tetejéről. – Minek?! Még van két teljes hetünk megcsinálni!

– Mind megírtuk – közli Leanne fapofával, mintha már több napja készen lenne a bűbájtan-esszéje, holott még meg sem száradt rajta a tinta. Anthony sunyi pillantása alapján ez a fiúnak is feltűnt, de egy szót sem szól az ügyben.

– Ezért vagytok ti a Hugrabugban. Mindent utolsó pillanatra hagyni a legjobb – közli.

Leanne olyan megbotránkozó pillantást vet rá, mintha a fiú most közölte volna, a pingvinek trópusi madarak, és imádnak a magasból lecsapni áldozataikra, ez annyira triviális, ne legyenek hülyék. Georgina csak morog, és keresztbefonja a karját. Abby csak a griffendélesekkel közös órák alkalmával látta, és mindannyiszor egy másik lánnyal lógott.

Legalábbis úgy tűnt. Most Georgina nyúzottabb és mogorvább, mint a vonaton, és az állandó rosszkedv mellé mintha nem lenne energiája ahhoz, hogy még agresszíven támadó hangvételt is megüssön mellé.

– Mellesleg ez itt rossz – bök az utolsó előtti bekezdésre Anthony. – Ezt pedig kifejthetnéd bővebben. A felsőbb évesek mondták, hogy Flitwick imádja a részleteket – mondja, majd felnéz, csak hogy négy lány éles pillantásával találkozzon a tekintete. – Most meg mi van?

–… semmi – jelenti ki Abby, és sötéten mered a pergamenre. Irreálisan hosszú ideig tartott lekörmölnie, és nagy a kísértés, hogy úgy hagyja. – Az égvilágon semmi.

Masha nevet. Természetesen senki sem hallja, de mintha Madam Cvikker pillantása az eddigieknél is metszőbb lenne. Vagy csak Aiko általános hideg légköre zavarja meg annyira, hogy varázslatra gyanakodjon.

(34. könyvtári szabály: NINCS. VARÁZSLÁS. Semmilyen körülmények között. Ezen szabály be nem tartása beláthatatlan következményeket vonhat maga után.)

Valahogy nem lesz se parázs vita, se nyilvános verekedés az egészből, bár Anthonyt és Leanne-t szét kell ültetni egyszer. Kezd teljesen világossá válni, melyik volt a domináns jellemvonás ami miatt utóbbi a Hugrabugba került – ellenszenve ellenére is szorgalmasan körmöli a fiú elejtett javaslatait, és hajlandó utánanézni az apróságoknak, csak hogy élete első esszéje a Roxfort diákjaként tökéletes legyen.

Bár lehet, túlzás, hogy valakit a puszta és elképesztő szorgalma miatt rakjanak egy házba… nem igaz?

Mindenesetre az egész szép és jó – és Abby nem tudja elhessegetni a nyomasztó érzést. Még kevesebbet beszél, dühösen írja a McGalagonynak szánt házit, és szinte fel se tűnik neki, ahogy fokozatosan kevesebb pacát hagy egy-egy mondat során. Túl sok ember, túl barátságosak, túl…

Aiko a tarkójára nyomja a kezét.

– Csak egy kicsit – suttogja a fülébe halkan. A dér ezúttal nem ül meg a haján, de az arca kipirosodik a hidegtől.

Abbynek fogalma sincs arról, mi történik. Az egésznek semmi értelme nincs.

***


Valahogy mégis… az egész maradék szombatot egy kupacban töltik.

Furcsa.

Abby kikészül.

(De persze csak finoman és óvatosan.)

***


Abby a második hét vége felé jön rá, hogy a Roxfort mérete nem pusztán az eltévedés esélyeit hordozza magában (legyen bármennyire is hasznos a kis, első heti hétvégi túra), hanem számtalan lehetőséget is.

Abby nem teljesen céltalanul sodródó pihe a végtelen univerzum tengerén.

(Vagy multiverzumén – a könyvben reinkarnálódás érthetően elbizonytalanítja kicsit a helyes kifejezés kapcsán.)

Abbynek vannak nagyobb szabású tervei is, nem csak olyanok, amik a… „barátságon” való hirtelen gyötrődést és az aktuális házi feladatokat foglalják magukba. Csupán… kissé több időt vesz igénybe a környezethez való alkalmazkodás, ami teljesen normális, tekintve, hogy az eddigi félig stabil világnézetét ásták alá a boszorkánysággal.

De a lényeg, hogy Abby igenis áll némi aktivitásból, nem csak a passzív létezés mintapéldánya.

Így csütörtökön korábban kel, mint bárki a szobában, és kioson – ez pont olyasmi, ami nem igazán tartozik senki másra. Ez az a nap, amikor ebéd előtt eleve csak egy órájuk van, így bőven van ideje felfedezni azokat a területeket, amiket a felsőbb évesek nem mutattak meg nekik.

Ahogy egyre feljebb és távolabb jut az általában használt termektől, úgy válik egyre nyilvánvalóbban elhagyatottá a kastély, mintha az, hogy errefelé nem nagyon tartanak órákat, egyben azt is jelentené, hogy a diákok se fognak idejönni. A festmények is szépen lassan egyszerűsödnek a falon, a lakóik nem mindig tartózkodnak „otthon”, és bár a páncélok tiszták a beugróban, az ablakok párkányain áll a por, és az üvegeken is egyre tompábban szűrődik be a fény, bár ez a változás legalább nem túl észrevehető. A termek, amikbe bekukkant, üresek és elhagyatottak, valószínűleg évek óta nem használta őket senki.

Igazából ez a Roxfort jelentős részére szintén igaz, jön rá. Mintha az egész kastélyt legalább ötször ennyi hallgatóra tervezték volna eredetileg, de ahelyett, hogy manapság megtöltenék az egészet, most üresen és elhagyatottan kong a nagy része. Haldokolva, ha nagyon drámai akar lenni. A zsúfolt folyosókon annyira nem feltűnő órák közti szünetekben, de itt, ahol egyedül az ő léptei koppannak jelenleg, az útba eső tantermekben a székek mind a padokra felrakva állnak, és az ablakpárkányok porrétegét egyetlen kéz se törte meg talán évek óta, Abby nem tudja kitörölni azt a melankolikus érzést, hogy ez a hely egyszer többre volt hivatott, nekik azonban csak az örökké kihasználatlanul maradt potenciál emléke maradt.

Az egész nyomorúságosan, varázslatosan gyönyörű. A filmekben ez nem volt benne, Abby nem emlékszik erre a torokszorító érzésre, ami rátörhetett a képsorok láttán. Egy film átadhat kis képernyőn vagy nagy mozivásznon monumentális képeket, de az évszázadok súlyát nem, és Abby picinek és jelentéktelennek érzi magát, ahogy kissé elbizonytalanodva téblábol előre, magányosan, csupán két társával az oldalán. Úgy érzi, sírnia kéne, de nem tudja, miért. Az értelmetlenül felgyülemlő érzelmi áradat mintha nem is a sajátja lenne, és erőt kell vennie magán, hogy kellő magabiztossággal tudja tovább folytatni az útját.

A terem, amit találnak, az egyik folyosó végén lévő kis beugró oldalából nyílik. Az ajtaján még ott a pergamen kiragasztva egy alig olvasható korrepetálási időponttal. Abby leszedi – a cetli könnyedén enged, a hátán nincs semmilyen ragasztó, valószínűleg ez is varázslat. Végtelenül tartós varázslat.

Pici helyiség, talán úgy tizenöt diákra alkalmas, és Abby el se tudja képzelni, mégis mit oktathattak itt anno. Az asztalokon áll a por, a táblát le se törölték, de a betűk már olvashatatlanná halványultak. A homályos üvegen beszűrődő fényt sárgássá festi a kosz, és ettől az egész terem olyannak tűnik, mint egy régi, kifakult fotó – vagy egy Instagram-szűrős fénykép. Abby több, mint egy évtizede nem látott Instagramot, és csak tippelni mer, hogy egy alap szépia effekt azért volt (lesz) az alkalmazásba építve. (Igazából a legtöbb naponta használt oldallal így van. A Facebook és a Tumblr egy érdekesen elmosódott folt, aminek tudja a funkcióját, emlékszik, hogy nézett ki, de így ennyi. Érdekes, hogy nélkülük is létezik élet. Abby nem hitte volna, hogy lehetséges. De a kereső még mindig hasznos lenne.)

Ahogy beljebb megy, léptei nyomán pici porpamacsok szállnak fel. A tanterem a maga módján, ebben a kopott és koszos állapotban is csodálatos, de ha nem akar megfulladni, kénytelen lesz találni majd egy seprűt. Vagy egy takarítóbűbájt, emlékezteti magát, mert ő egy boszorkány. A boszorkányok biztos meg tudják spórolni a sepregetést.

Masha nem osztja a nosztalgikus szépia-életérzést.

– Nem rossz. – Azzal beljebb szökdécsel.

A szoba továbbra is sárgás-barnás, poros és múlt, de Masha tarkabarka kavalkádja úgy túrja szét a melankóliát, mintha csak egy tornádó szabadult volna be. Szó szerint, mert az ő léptei ugyanúgy porzanak, és hamarosan kénytelenek kinyitni az ablakot, hogy Abby tényleg oxigént és ne homokvihart lélegezzen. A kislány valamennyire hálás az illúziórombolásért. Túl sok érzés gyülemlett fel túl hirtelen, és a késztetés, hogy csatlakozzon Masha forgásához ezerszer jobb, mint az érzés, hogy jobb lenne bebújni a sarokba és némán sírni.

És különben is, innentől kezdve gyakran fog idejárni, nem érzékenyülhet el vagy rémülhet meg minden egyes alkalommal. Hiszen ez lesz Abbyék gyakorlópályája. Csak az övék.

Mert bár a közös kis tanulócsoportjuk hasznos volt legutóbb, vannak dolgok, amik senki másra nem tartoznak.

Első lépés a felfedezés. Két ajtó nyílik a helyiségből, az egyik egy lépésnyi nagyságú beépített szekrény, kívülről cselesen használható helyiségnek álcázva, a másik a tanári szoba, mert látszólag egy ilyen kis teremhez is szükséges iroda, bár aprócska, akár egy extra kicsi garzonlakás. A polcok üresek, az asztal fiókjai szintén.

– De van kandalló – vigyorog Masha, és ezzel legalább egy kuckó fűtését kipipálhatják, mert az egész hely kurva hideg, és Abby kifejezetten hálás azért, hogy talár helyett a dupla-pulcsi mellett döntött.

Aztán Aiko türelmetlen lesz, így jöhet a munka. Abby egyedül szenved a súlyos padokkal, mert varázslatot még nem tanultak arra, hogyan lehetne arrébb lökdösni tárgyakat minden fizikai erőfeszítés nélkül, Masha és Aiko pedig használhatatlan ilyen téren. Masha ugyan megpróbálkozik vele, de épp csak megrezzen a bútor, mielőtt ő maga átesne rajta.

Abby elképzeli, ahogy talárban botladozva próbálja átalakítani a termet, és megborzong, bár ezúttal nem a nyitott ablakokon beáradó hidegtől. Technikailag a talár olyan, mint a ruha, és Abby olyat már igenis hordott, így nem érti, miért érzi fojtogatva magát benne, és miért lesz legalább százhúsz százalékkal ügyetlenebb.

(Lehet, hogy megátkozták a ruha szegélyét.)

Hamarosan kész Aiko területe – egy üres tér a terem közepén, közel sem akkora, mint otthon a kert, de megfelelően eldugott. (Az apja dolgozik, nem figyel rá, ha fagy lepi be a füvet a dél közepén, az anyja olykor a helyi újság szerkesztőségéhez megy be, olykor otthon tesz-vesz a ház körül, és nem fogja ellenőrizni Abbyt, aki úgyis olvas vagy elfoglalja magát valamivel önállóan. A testvéreinek van jobb dolga is: Blake nincs otthon, Elise és Caroline bandáznak. A kert Abbyé. A hinta a fán, a nyílt terep, a magányos rész.)

Aiko rögtön felavatja egy mini korcsolyapályával és végtelen jégvirággal az ablakokon. Abby felkuporodik a tanári asztal tetejére – az egyetlenre, amit meg se próbált megmozdítani –, és nekiáll listát írni. Megint. Az élete lassan egy átkozott lista, ami több kicsi alpontból áll, és igyekszik nem gondolni arra, vajon milyen mentális elcsúszást sikerült összekaparnia, ha mindent rendszerezni akar.

Nem emlékszik arra, hogy előző életében akárcsak egy vacak bevásárlólistát írt volna. Valaha. Feleslegesnek tűnt, de az is lehet, csak kimaradt, mint oly sok minden. Most pedig épp azt körmöli, mire lenne szüksége ehhez a helyhez, hogy az elméjében lévő káosz csillapodjon, és átláthassa az egészet.

Kell valami, amivel eltakaríthatja a port, mert nyilván az nem megoldás, ha Aiko befagyasztja. Kell valami, amivel legalább a kezét melegítheti, mert bár hozzászokott a hideghez – Aiko mellett nincs más választása –, azért egy idő után az ő ujjai is elgémberednek. Ráadásul télen talán még rosszabb lesz ez a terem.

Szükség lesz valami kulcsra. Ajtózárra. Bicikliláncra. Bármire. Nem fogja nyitva hagyni az ajtót, hogy bárki körülszaglásszon, és megtalálja Aiko nyomait – pocsolyáit, olykor nem olvadó jégvirágait, egyszóval mindent, amit nem lenne szabad egy elsőéveshez kötni –, és esetleg egy következő alkalommal elkapja Abbyt is. Vagy csak beleöljön időt egy „bázis” kialakításába azért, hogy más később lenyúlja.

Kell még fény. A fáklyák, gyertyák és elvétve felbukkanó mágikus petróleumok fénye fájdalmasan nem az otthoni asztali lámpa éles fehérségével egyenlő, és Abbynek rendszeresen elfárad a szeme, amikor este próbál olvasni a szobában. A Lumos, bár hasznos varázslat és a lány képes kivitelezni (első alkalommal fantasztikusnak tűnt, ötödiknél csak szimplán… Lumos volt), csak annyira jó, mintha zseblámpával világítaná a lapokat. Szóval valahogy rá kell jönnie, hogyan varázsoljon (szó szerint) romantikus félhomályból majd használható fényt a későbbiekben, bár ez egy sokkal későbbi probléma.

– Kellenek takarók – les át a válla fölött Masha. – Valami otthonos. És nézd meg a házirendet, lehet-e egyáltalán tanári jelenlét nélkül használni tantermet.

Abby pislog.

– Nem gondoltam volna, hogy pont te akarod követni a szabályokat – mondja végül.

– Csak nem akarom, hogy feleslegesen öljünk bele munkát, hogy aztán kiderüljön, simán kisajátíthatják – fintorog Masha, megismételve Abby előbbi gondolatait.

Ez a hely a miénk, üzeni a tekintete, mintha csak valami ragadozó falka lennének, különösen birtokos tendenciákkal.

Néha, ahogy Masha viselkedik, ez talán nem is annyira meglepő.

(Mehetnének mindig más terembe, de Abby úgy érzi, szüksége van egy állandó pontra. Különben is, ha ez be fog válni, miért változtassanak rajta?)

***


A Roxfort házirendjében – mint kiderül, tényleg van olyan, egy vékonyka könyv, közvetlenül a Roxfort története árnyékában a legalsó polcon – egy szóval se említik a tanári felügyeletet. Az órákon használt termekre vonatkoznak némi korlátozások… amiket nyilván lehetne érteni minden teremre.

Abby nagylelkűen nem így tesz.

***


Az egyetlen zárbűbáj, amit talál, az a Colloportus, amit egy elsőéves is át tud törni egy Alohomorával. Tulajdonképpen a két varázslat a Varázslástan alapfokon ugyanazon oldalán található, csak hogy még szebb legyen a kép, és részletesen elemzi, miért is tökéletes az egyik a másik ellen.

Az egésznek semmi értelme. Mellesleg még csak nem is fogják elméletileg tanulni novemberig, ami igazán szomorú, de ez nem akadályozza meg Abbyt abban, hogy kipróbálja. Meglepően könnyű.

Meglepően idegesítő a tudat, hogy igazából tök felesleges. Ez némileg a lelkesedését is aláássa.

***


Sally-Anne és Leanne végül kijönnek annyira, hogy előbbinek legyen egy új pajzsa a világ ellen. Abby nekikészül, hogy leválassza magát a baráti társaságról, bár maga sem tudná megindokolni, mégis miért érez hirtelen késztetést arra, hogy tartsa a távolságot.

Anthony órákon néha melléesik, néha Leanne mellé, Georgina is átsodródik, ha csoportban kell dolgozniuk gyógynövénytanon, és valahogy nem az történik, mint amit Abby vár, hogy épp csak köszönőviszonyban lesznek, és felismerik egymást a sok fekete taláros között a folyosón. Nem, ez a szerep Traceyé – aki csak néha vet rájuk egy-egy pillantást, amit Abby nem tud hova tenni, azután hagyja magát elsodródni.

Abby nem erőlteti.

Abby nem erőltet egy csomó mindent.

Eddig nem érezte rossznak. Abba fektet energiát, ami nem sülhet el visszafelé – olvasásba, tanulásba, furcsa és érdekes dolgok kutatásába –, de a barátkozást rég feladta. Nem éri meg.

Fogalma sincs, hogyan kéne csinálnia.

Mennyivel is idősebb náluk? Ugyanakkor egykorú velük, és még így is, mintha két külön világ lennének. A gyerekek nem szeretik Abbyt, Abby sem a gyerekeket.

Fojtogató az egész. Néha csak szeretne elbújni a takaró alá, és úgy tenni, mintha a többiek nem léteznének, ugyanakkor fájdalmasan tudatában van annak, hogy ez így nem fog működni. Mégis, igyekszik egyre kevesebbet beszélni, egyre többször csúszik be valami kifogás, és valahogy úgy érzi, sikerül szépen lassan kivonnia magát az egész társaságból.

Ez… megnyugtató.

Fájdalmas – Abby csak ekkor veszi észre, hogy akaratlanul is kezdi megszeretni azt az állapotot, ahol nincs egyedül –, de ugyanakkor tudja, hogy egy idő után könnyebb lesz. Mindig könnyebb. Ez félig tapasztalat, félig valami univerzális törvényszerűség.

Abby észrevehetetlennek tervezi a folyamatot. Számára teljesen egyértelmű, hogy ez a csapat működik nélküle is, és inkább ő távolodik, mielőtt elviselhetetlenné válna a jelenléte, és szépen kezdik kiközösíteni. Az rosszabb lenne, és nem teljesen biztos abban, hogy képes elviselni egy ilyen folyamatot, ahol túlságosan is beleéli magát a helyzetbe, a világ pedig képen röhögi és még le is köpi mellé.

Egyszóval Abby retteg. Vagy legalábbis szorong.

Aiko egy szót sem szól. Masha csak mogorván mered ki az ablakon.

– Amit akarsz – mondja. – Nem mintha valaha is őszinte lehetnél velük. Következmények nélkül, persze – teszi hozzá, és vigyorog, de ebben a vigyorban semmi élet sincs, csupán valami fájdalmasan morbid üresség.

Mashának igaza van.

Abby sosem lesz igazán magányos. Kívülről persze nem így festhet a helyzet, de attól még ez az igazság: Masha és Aiko mindig vele fognak maradni. Egy átkozott mágikus átjáró sem tudta őket megállítani, még egy varázslatos kastély sem, semmi sem fog ezen változtatni.

(Ez önámítás. Teljes egészében csak saját magát hitegeti. Az állomás volt az első alkalom, de nem az utolsó, és egy nap se Masha, se Aiko nem lesz mellette.)

Anthony az első, aki észreveszi.

Abby tudja, hogy a fiú rájött, mit csinál – van valami a tekintetében, amikor Abby csak késve válaszol vagy hamarabb összepakol, ami egyértelművé teszi, hogy sokkal figyelmesebb, mint azt bárki gondolná.

A lány egy ideig azt hiszi, ez olyan lesz, mint Tracey, Anthony szépen csendben hagyja elúszni a lehetőséget, de nem. A fiú egy nap elrángatja a könyvtárban egy újabb adag forrásanyagért, és az egyik polc mögött félrehúzza.

– Nem… – kezdi, de elakad. Abby félig érdeklődve várja, mi sül ki ebből. A másik fele retteg. – Nem tudom, miért csinálod, amit csinálsz, de nem kell.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolja.

Anthony ingerülten elhúzza a száját.

– Nem kell kivonnod magad a társaságból. Barátok vagyunk, nem?

– Egy hónapja se ismerjük egymást – hívja fel a nyilvánvalóra a figyelmét Abby. Úgy érzi, a talaj kicsúszik a lába alól. Metaforikusan. Nem egy jó érzés.

– És? Miért számít az bármit most? Miért feltétel egy vagy több év? – Anthony már alig suttog. Ha így folytatják, Madam Cvikkernek fel fog tűnni a zaj, de úgy tűnik, a frusztrációja nagyobb jelenleg. – Miért ijedtél meg?

Abby úgy érzi, mintha gyomorszájon vágták volna.

– Én nem… – kezdi, de már tudja, hogy nem igaz.

Megijedt. És nem tud ezzel mit kezdeni.

– Csak szeretnék egyedül lenni – suttogja hát.

– Tessék?

– Hagyjatok békén – mondja ki. Jobb most, mint később, amikor jobban fáj. Az ilyesmi elkerülhetetlen.

Ő Abby Williams, de ugyanakkor egy másik emberi lény is, máshonnan, egy felnőtt élettel és egy halállal a háta mögött, és ezt soha senki sem fogja igazán felfogni rajta és a társain kívül. Sosem lesz lehetősége egy őszinte kapcsolatra. Sosem fog tudni úgy élni, hogy valaki előtt nem kell óvatosnak lennie. Sosem…

– Nem – mondja Anthony. – Nem fogunk.

Ami nagyon hugrabugos. Abby van már annyi ideje a Roxfortban, hogy ezt tudja.

Azzal is tisztában van, hogy nem jelent túl sok jót. A hugrabugos nem egy pozitív jelző.

De ahogy hagyja magát visszarángatni kis csoportjukhoz, nem tudná megmondani, számára vagy a fiú számára jelent rosszat.

***


Később – sokkal később – Abby visszatekint erre a pillanatra, és rádöbben majd, hogy a barátság nem egy kívánságműsor.

Anthony nem egy kívánságműsor.

Egy furcsa pillanat lesz – a hátukat bámulja a búcsú után, mégis képtelen elhagyatottnak érezni magát. Aztán bezárja majd az ajtót, és egyedül marad.

És nem lesz magányos.

De ide egy elég hosszú út vezet még. És egy részét nem önként fogja megtenni.

Ott azonban még nem jár. Abby jelenleg csak arra képes, hogy értetlenkedjen, sodródjon, és valahogy a csoporttal maradjon, akármennyire is nyomasztó érzés. Ez is kész csoda.

Abby élete csupa szörnyű csoda ebben az időszakban.

***


A repülés-órákat akkor hirdetik ki, amikor éppen leülepednének a dolgok.

Anthony szavához híven nem hagyja veszni ezt a kapcsolatot, és a társaság végül megállapodik öt taggal. Amiből a három hugrabugos és egy hollóhátas nem túl gyakori látvány, de csak az érintett házak tagjai ráncolják olykor a homlokukat. Ez a rivalizálás nem éppen ismert, mint a Griffendél-Mardekár ellentét, mintha valami titkos háború fennkölt szintjére akarnák emelni az ügyet – sikertelenül. A háttérösszetűzések persze humorosak is lehetnének belső szemmel nézve, ha nem venné olyan véresen komolyan minden résztvevő.

Abby egyszer elkapja, amint két hollóhátas lány az újoncok pofátlanságát emlegeti, ahogy „tesznek a hagyományokra, Merlinre, hová süllyedt ez az iskola”. Mintha olyan sokat számítana, melyik házba osztotta a Süveg.

Ami azt illeti, lehet, de Abby nagyon nem érzi magát hugrabugosnak. Vár egy általános sablont minden házhoz – és meglepő módon kap, a sajátjához is, de az egyetlen azonban, amivel azonosulni tud, az a háttérbe olvadás. Ne légy feltűnő. Ereszd el a füled mellett, amit hallasz, úgyse fogsz semmin sem változtatni. A gyerekek többsége szerint a Hugrabug a maradék, és ez annyira beleivódott a köztudatba, hogy észre se veszik már, mikor mondanak sértőt. Abby ezzel együtt tud élni. A segítőkész, hűséges hozzáállással és a kemény munkába vetett feltétlen hittel nem biztos.

Aiko hevesen ragaszkodik ahhoz, hogy Abby igenis hűséges. Valakihez, valahogy. Csupán a lánynak támad az az érzése, hogy ő felejtett el valami fontosat.

Abby sok mindent nem ért.

Nem érti, mire utalt a Süveg. Nem érti, miért mondta azt, hogy ő hűséges. Nem érti, miért nem lehetett egyenesen közölni vele, hogy kik és miért hasonlítanak rá. Hogy ők is másik világból jöttek-e.

– Hűséges vagy – közli Aiko, alig leplezett dühvel. A homlokát ráncolja, ahogy kifelé mered, egy láthatatlan pontra, és olyan erősen szorítja ökölbe a kezét, hogy a bütykei szinte jegeskéknek tetszenek. – Hűségesek vagyunk. Mások nem azok.

Aiko utána hosszú órákig nem mond semmit, Abby pedig nem mer kérdezni.

Visszatérve a repülés-órára… valaki valahol úgy gondolta, azokat a házakat kéne összepárosítani, amik a legkevésbé jönnek ki egymással. Abby péntek reggel reggelinél már azt hallhatja, mekkora epikus bukás volt a tegnapi Griffendél-Mardekár közös óra.

A pletykák jobban repülnek, mint az iskolai seprűk, amik az egyik negyedikes hugrabugos fiú szerint olyan lassúak, hogy még egy részeg lepke is leelőzi őket, egy másik pedig arra esküszik, hogy tavaly felrobbant az egyik egy elsőéves alatt. Abby nem látja, hol az előbbiben a probléma, autót vezetni se úgy tanul az ember, hogy rátapos a gázra, és imádkozik, hátha átér a zöld lámpán. De feleslegesen mondaná bárkinek, túlságosan is izgatott mindenki, és a felsőbb évesek szavain csüngenek, hátha adnak nekik valami jó tippet a repüléshez.

– Állítólag Pottert kicsapják – huppan le melléjük Anthony bűbájtan előtt a szokott helyére. – De Padma mondta, hogy a nővére mesélte, hogy szó sincs ilyesmiről. Még csak büntetőmunkát se kapott.

– Miért kapott volna? – kérdezi Leanne.

– Mert eltörte Longbottom karját? – kérdez vissza Anthony. – Legalábbis állítólag.

Állítólag nem háztársak? – pislog Sally-Anne. Abby büszkén vállon veregetné, amiért önként megszólalt, mikor nyilvánvalóan mindenki fél füllel feléjük hallgatózik, de túl messze van. Nem probléma azonban, mert Masha bepótolja ezt. Sally-Anne-nek fel se tűnik.

Állítólag csak a hugrabugosok védik egymás hátát. Biztos valami griffendéles bátorságpróba volt, ami balul sült el. Longbottom elég halk, nem csoda, hogy megpróbált bizonyítani.

– Mindig is úgy tűnt, jobb lenne neki máshol – kotyog közbe távolabbról Terry Boot, aki eddig bírta a puszta hallgatózó szerepét. Amióta Abby beszólt neki a jegyzetelési technikája miatt, igyekszik legalább egy sorral hátrébb ülni mindig, és ő az első, aki összeszedi a pergamenjeit. Abbynek talán még bűntudata is lehetne, ha nem látná az eltökélt pillantását – így csak abban biztos, hogy hamarosan a fiú az orra alá tolja majd a tökéletes pergamen-tinta kombós jegyzetét, csak hogy eldicsekedjen, miközben Abby még mindig bizonytalan, ami a mágikus világban elfogadott írási technikáit illeti, és ezt mindenki tudja.

Abby nem várja a pillanatot.

De ha őszinte akar lenni, annyira nem is érdekli.

– Mondjuk a Hugrabugban – javasolja felbátorodva Megan.

– Igen – ért egyet Isobel MacDougal, meglepő módon minden gúny nélkül. – Olyan kis szerencsétlen.

Vagy nem.

– Hé! – csattan fel Megan, mint a Hugrabug Ház erényeinek hűséges őre.

– Ez most nem sértés volt! – vág vissza Isobel.

– A másik pletyka az, hogy Draco Malfoy hívta ki repülő-párbajra Longbottomot – tereli a témát Anthony, mielőtt az történne, ami minden közös óra előtt: Megan és a MacDougal ikrek verbálisan megtépik egymást, és minimum öt pont veszteséget okoznak mindkét háznak. – És Longbottom elvesztette, ezért Potter szállt be helyette.

– Mióta létezik repülő-párbaj?

– Ez repülő-párbaj egyáltalán?

– Malfoyt miért nem akarják akkor kicsapni?

– Vagy Longbottomot?

Masha pislog.

– Nos, ez aztán a rengeteg lelkes lurkó – húzza lassú vigyorra a száját, és az egyik közelebbi asztalhoz araszol. Abby vet rá egy figyelmeztető pillantást, amiről mindketten tudják, hogy nem gondolja komolyan, mert valahogy lassan az ő asztaluk köré gyűlnek, és kezdi nagyon kényelmetlenül érezni magát, így egy figyelemelterelés igenis jól jönne. Valahogy hirtelen senki sem emlékszik, hogy utálniuk kéne egymást. Gyerekek. A következetesség senkinek sem az erőssége.

– Parvati csak annyit mondott, hogy Potter elképesztően repül – mondja Padma Patil, és látszik rajta, mennyire irritálja a használható információ (pletyka!) hiánya. A többieket nem annyira. Csak újabb pletykáknak ad táptalajt.

Flitwick professzor az év során először másfajta gyerekes vitára lép be a terembe.

(– A Harry Potter fandom összehozza az embereket – vihog Masha, és nemes egyszerűséggel kiborítja a két sorral előrébb ülő lány tintatartóját.)

***


Abby úgy gondolja, érti, miért lelkesedett reggel mindenki a repülésért.

Alig távolodik el a földtől – egyikőjük se emelkedhet két méternél magasabbra –,a kezei szorosan markolják a seprűt, szinte remegnek, a helyes tartásról szóló előadás rég kirepült a fejéből, csak fél füllel hallja a többieket, akik közül páran még mindig a földön ácsorognak, miközben Madam Hooch éles szavakkal biztosítja őket, hogy attól még nem fog felrobbanni alattuk az iskolai seprű, hogy az idősebb diákok közül páran ezt állították.

És lezuhanni se fog.

Sally-Anne utóbbiról sajnos váltig meg van győződve, így picire összehúzva magát mered a földre.

Abby koncentrál, nem igazán megy a lebegésen kívül más, merev, akár egy karó, de az izgalom valahogy felülír mindent, és csak igyekszik visszafojtani a mosolyát. Páran jóval magabiztosabban köröznek a kis csoport közül. Anthony mogorván mered a földre, és szintén lecövekel a levegőben. Leanne vigyorogva melléjük sodródik.

– Szerintetek feljön valaha is? – kérdezi Sally-Anne-re bökve.

– Szerintem soha többet nem jön erre az órára – morogja Anthony. – Merlinre, fejezzük már ezt be.

Masha megragadja Aiko karját, és egy hirtelen rántással Anthony bokájához nyomja. A fiú egy üvöltés kíséretében kis híján leesik a seprűről.

Abby nem bírja ki, a seprű nyelére roskad és nevet – annyira, hogy ő is majdnem lefordul, és nem tud foglalkozni Anthony sértett-döbbent arckifejezésével, mert ez egyszerűen elképesztő.

Egy érzelmi hullámvasút mostanában az élete. De repül, és így valahogy nem érdekli.

– Te nevetsz – böki meg az arcát Leanne.

– Nem – állítja Abby, és fáj a gyomra, ahogy próbálja visszafojtani a vihogást. Nem kéne, nem úgy volt, hogy messze-messze húzódik tőlük? De túl vicces, és Masha is vigyorog lent, hüvelykujjával nyugtázva, miközben Aiko sértődötten elvonul, zúzmara-ösvényt hagyva maga után.

– De.

– Nem.

– Csendet! – kiáltja Madam Hooch, akinek valahogy sikerült közben az utoljára maradt Sally-Anne-t egy méteres magasságba felvarázsolni.

– De – motyogja Leanne halkan.

– Nem.

***


Abby nem talál semmilyen bűbájt az elsőéves tankönyvben, ami segítene a fűtésben.

A klubhelyiségben azonban sok a takaró. Túl sok.

Senkinek sem tűnik fel, amikor kettővel kevesebb lesz. Senki sem lép be az elhagyatott tanterembe, valamelyik emeleten, valahol a kastély keleti oldalán.

(Abby eldönti, egy nap majd megszámolja a szinteket, és nem arra figyel, hogy ne tévedjen el.)

A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
A helyesrsi hibkrt elnzst. Igyekeztem tnzni, de lehet, elsiklottam pr dolog felett.

s vgl:

Sosem volt pontos a knyv, hnyan jrtak a Roxfortba. Ahogy utnaolvastam, JKR se nyilatkozott tlzottan kvetkezetesen erről, szval vgl maradtam az vfolyamonknti 40-45 főnl, ami passzol a listhoz Harry eredeti vfolyamtrsairl (itt: https://www.pottermore.com/writing-by-jk-rowling/the-original-forty ), br lltlag jval tbben vannak egy vfolyamon. Ez gy 300 főt jelent. Egy szztorny, hatalmas kastlyban. Szval elg valsznű, hogy egy jelentős rsze kihasznlatlanul marad.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.