efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Hugrabug Forradalom Szerző: MSe
[Vélemények - 1] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Pre-Roxfort 4/4.


Pre-Roxfort

IV. rész



A második alkalommal, amikor megérinti a pálcát, nincs fényözön. Se effekt, se varázslat, nincs az égvilágon semmi, és ez egyszerre kiábrándító és rémisztő. A pálca ilyesmivel nem törődik: otrombán hosszúnak tűnik a kezében, holott csak húsz-harminc centi (hülye angolszász mértékegységek, sosem fogja megszokni, sosem), de Abby meg apró, és olyan, mintha Halloweenre öltözne be, az a fabot pedig a legbecsesebb kiegészítője lenne. Már csak a süvegét kéne a fejébe csapnia („mindennapi használatra”, szoknia kéne, különben az első alkalommal lerepül a fejéről, amikor beleakad a keze a karimájába, miközben hadonászik, vagy amikor hirtelen megfordul, és az kínos lesz), és teljes lehetne a kép.

Normális gyerek boszorkányt játszik tizenegy évesen, habár egyre kevésbé lelkesen, nem pedig tényleges boszorkány.

Abby visszateszi a pálcát a dobozba, és megtiltja Mashának, hogy hozzáérjen. Aikónak szerencsére nem kell, de Aiko amúgy is a bűbájtan könyvbe mélyed minden adandó alkalommal, amikor csak teheti, és Abby biztos benne, ha képes lenne arra, hogy huzamosabb ideig tollat fogjon a kezébe, még jegyzetelne is mellé. Masha kedvence az Ezer bűvös fű és gomba, Abby maga pedig még mindig a Roxfort története közepén jár. Az egyik ajánlott könyv, és az unalmas, száraz tényeken kívül, amik majd’ minden második fejezetet jelentik, egészen izgalmas és érdekes olvasmány. Különösen a mesélős részek. Ötven százalékos siker. Abby úgy érzi, kicsit olyan, mintha valami mitológiás könyvet olvasna.

Ez persze nem azt jelenti, hogy elfelejti a fűzfát. A könyvtárban kicsit utána olvas a dolognak. Ez szinte már rutin, hogy bármi történik, oda menekül, amióta csak (újra) megtanulta a betűket.

Tehát a fűzfa. Fás szárú, lombhullató, zárvatermő, kétszikű, kétlaki. Latin neve Salix. Tények, tények, tények. Fűzfa elterjedése. Felhasználása a gyógyászatban.

A fűzfa gyógyhatású. Fájdalomcsillapító hatású. És lázra is jó. Meg egy csomó más dologra. Még a maláriára is kicsit.

(Hasadt elmére vajon mennyire hatásos? Abby jól érzi magát, de ott van Masha és Aiko, akik miatt ugyan nincs miért aggódnia, de már maga a tény, hogy léteznek, nem igazán jó jel. Vajon a gyógyhatások mágikus kiterjesztése erre vonatkozik? Ezért van… választotta őt egy fűzfapálca?)

A múzsák szent fája volt, de igazából vagy tucatnyi másik istenséget is sorol a mitológiás kötet, amit az egyik polc sarkában talál. Abby a nagy részét inkább csak átpörgeti, aztán a második könyvnek is, nem tűnik fontosnak Itónosz, a fűzfaember, vagy az, hogyan kapcsolódik ez Athénéhez.

A fűzfa, az ötödik hónap fája, ami a görögöknél körülbelül április környékére tehető – Abby nem kezdi el számolgatni, vajon így egybeeshetett-e a születésnapjával abban az évben, amikor itt világra jött, vagy csak a közelében kapizsgál, mert van, amit jobb nem tudni. Úgy látszik, létezett olyan, hogy fűzfakultusz, és maga a növény kapcsolódott a holdmágiához és a termékenységhez. A leírásokat csak úgy meri olvasni, hogy közben fél szemmel a könyvtárost figyeli, és bal kezével már egy másik, gyerekbarátabb kötetet markol, hogy szükség esetén ráhúzhassa, mert bár itt van tizenegy éve, de még mindig nem sikerült belőnie azt a határt, amit a felnőttek még megengedhetőnek sorolnak be. A fűzfahánccsal összekötözött, spártai termékenységi rítus áldozata, akit azért korbácsoltak, hogy a fájdalomtól felizgulva ráélvezzen a földre, valószínűleg pont korhatáros lenne.

Aztán megtalálja Helikét. Bár talán inkább két Helikét, minimum, mert egy helyen istennőként említik, egy másikon pedig már csak királynő. De a lényeg, hogy az egyikük – és valószínűbb, hogy az első – fűzfavesszőt használt a vízvarázslataihoz.

Varázspálcát használt varázsláshoz, fordítja az agya, és azonnal a függelékhez lapoz, mert ez így érdekesnek hangzik, és végre ígéretes is, nem pedig valami ókori Szürke ötven árnyalata, de amikor odaér, csalódnia kell: összesen három helyen említik Heliké nevét, és egyik sem bőbeszédűbb, mint az első, véletlenül megtalált beszámoló. A fűzfáról úgy, mint az útkeresés egyik eszközéről, szó sincs.

A következő kötet, ami a leghasználhatóbb lenne, az a katalógus szerint Pauszaniasz írta Görögország leírása első és második kötete lehetne, ami így természetesen nincs a könyvtárban. A többi kötet nagy részében, ha van is Helené és Héliosz között egy Heliké a névmutatóban, akkor se szerepel róla több információ.

(Újra felötlik benne a gondolat, ha lenne internet, már rég összebogarászta volna a kellő információt, és éppen az újkori wicca szakasznál járna, annál a résznél, vajon hogyan is kéne fűzfával rendbe hoznia a menstruációs ciklusát – ami még el se kezdődött. Csak hogy kellően szélsőséges legyen.)

Valahogy a másnapi böngészés utáni eredménytelenség is csak azt bizonyítja, hogy rossz irányból közelíti meg a problémát.

Bár a gyógyító hatás és az, hogy a fa egyértelműen kapcsolódik a varázslathoz, talán elegendő biztosíték.

– Egy istennő pálcája készült még fűzfából – mondja két nap múlva este, a takaró alatt a pálcának, és máris butának érzi magát, amiért egy fadarabhoz beszél, de ha elkezdte, be is fogja fejezni a mondandóját. – Vagy egy nimfáé. Kevés az információ. De vannak nagyon morbid termékenységi rítusok. Lehet, tetszene.

Ami még nagyobb butaság, mert ha a pálcakészítőnek igaza van, és ezek az eszközök jobban életben vannak, mint azt a többség hiszi, akkor se valószínű, hogy a fa arról szeretne hallani, amint a bőréből és/vagy húsából készült kötelekkel kötözik ki az áldozatot. Mielőtt megkorbácsolnák. Azért. Szóval ezzel is besül.

Ami elvezet egy következő gondolathoz.

Abby nem biztos benne, miért ragaszkodik ehhez annyira, talán volt valami az öreg tekintetében, a hangsúlyban, ahogy a szavakat mondta, de a „Sok szerencsét” annyira baljóslatúan hangzik, hogy úgy érzi, szükséges tudnia, mégis miféle út vár rá.

Valahogy nem tűnik valószínűnek, hogy a közelgő, szeptemberi beköltözésére célzott az öreg, de…

Végül félreveti az ostoba ötletet, hogy levelet ír neki, elvégre mivel is küldené el? Így a fűzfakutatás is belevándorol a gyűjteménybe. Egyszer előveszi, fogadkozik, egyszer majd újra nekifut, varázslatos tudással, de most?

Most csak a holdmágia és egy nagyrészt elfeledett istennő jut a számára.

***


Blake hazajön augusztus végén. Együtt a család, még egy utolsó hétvégére, és valószínűleg így is marad fél évig, mert a Roxfortból csak téli szünetben lehet hazajönni. És annak ellenére, hogy Abby az, aki legfiatalabbként újonnan megy el hosszú időre, Caroline választ családi vacsora után filmet, amit a szüleik nem néznek.

Szerencsére. Mert…

Abby és Blake a kanapén terpeszkednek, Caroline és Elise pedig valóságos erődöt épít takarókból és párnákból a lábuk előtt. Aiko és Masha a két fotelben ücsörög, Aiko a körmeit igazítja tökéletesen oválisra jégből készült reszelőjével, amit valamiért (szarkazmus) senki sem lát, Masha tátott szájjal mered a képernyőre.

– Ilyen létezik? Ilyen tényleg létezik? Ezt nem hiszem el – motyogja, ahogy vigyorogni kezd.

Én szeretem a nyulakat – sírja a kislány a képernyőn.

– De már nem sokáig – dalolja hátborzongató mosollyal Caroline. – Ez a kiscsaj tuti nagy szart fog keverni.

– Még egyszer, hogy is találtál rá erre a filmre? – sóhajt Blake. Alig tíz perce ültek le nézni, és már unja, ami nem nehéz, mert ahhoz képest, hogy elméletileg horror, egyelőre csak farmerek vannak benne, nyuszikkal.

Van, akinek utolsó családi vacsora jut a bentlakásos iskolába utazása előtti este. Abbynek pluszban még egy Z-kategóriás horrorfilm is, gyilkos óriás nyuszikkal.

Megpróbálunk Jackből egy kicsit Jillt, és Jillből egy kicsit Jacket csinálni – magyarázza közben a roppant tudományos kutató anyuka. A kislánynak, aki feltételezhetően mindent el fog cseszni. Habár Abby nem emlékszik olyan életre, ami rendelkezne elegendő horrorfilmes tudással eme tény megállapításához, valahogy tényleg törvényszerűnek tűnik, hogy a cukinak éppen nem feltétlenül nevezhető hisztigép legyen minden gyilkosság forrása.

Elise prüszkölve felnevet.

– Basszus, ez tényleg zseniális – vigyorog.

– Legalább Abby előtt ne beszélnétek így – sóhajt beletörődve Blake.

– Abby nagylány már, igaz, Abby?

– Ha így kérdezed, az az érzésem támad, hogy te magad se hiszed el – válaszol az érintett, aki technikailag a legidősebb mindannyiuk közül, de ezt meg senki se tudja. – Főleg, hogy szavazati jogot se kaptam a filmválasztásnál. Én fogok elutazni.

– Meg mi ketten Blake-kel szintén.

– Az részletkérdés.

A tévében a kislány közben kicseréli a hű-de-titkos szérummal beoltott nyulat egy másikkal, és kikönyörgi, hogy megtarthassa. Aztán elhagyja, egy könnycseppet se hullat érte, mert ezek szerint mégse szereti annyira – talán őt is megharapta, amíg nem mutatta a kamera, nem csak a srácot.

Aztán bemegy a barlangba, és mind a négyen együtt szorítanak azért, hogy felfalja valami. Zseniális montázs, nyuszik, művér, az első hullánál pedig Abbyt is utoléri a röhögőgörcs, ami Elise-t és Caroline-t fojtogatja már a kezdetek óta, és bezuhan közéjük. Masha szintén, csak ő át is gurul mind a hármukon.

(Aiko itt unja meg a bohóckodást és vonul fel a szobába. Aiko kifinomult. Aiko nyugodt.)

(Aiko keze remeg, így feltételezhetően még a pocsék horrorfilmeket se bírja elviselni, és fent valószínűleg Elise szobájából fogja kilopni a Büszkeség és balítéletet, hogy emberi drámákkal és érzelmekkel ápolja sérült lelkét.)

– Csendesebben – szól rájuk az anyjuk az ajtóból. Egy pillantást vet a képre, és Abby biztos abban, mindenki azért szurkol, hogy ne mutassák újra a műhullát, mert akkor vége a mókának. Akkor is, ha a film szörnyű, a kislánynak meg kell halnia, a nyuszik pedig nyuszik, mert tizenegy éveseknek még mindig nem való a szülők szerint horror. Még az idézőjeles fajta se. – Apátok már lefeküdt, mert valakinek vezetnie is kell holnap hajnalban, szóval viselkedjetek, kérlek.

Mintha mindannyian tizenévesek lennének, Blake pedig még csak egyetemre se ment volna még, nemhogy dolgozna, és pláne nem vezetne szintén holnap.

Amint kiteszi a lábát, a „brutálisan megcsonkított” család képe jelenik meg. Csonkítás nélkül.

Még Blake is hitetlenkedve horkan fel.

– Legalább alvadtnak tűnne a vér.

– Nem élénkpirosnak– ért egyet Abby. – Olyan, mintha nagyon mű ketchup lenne.

A gyilkos óriásnyulak támadásba lendülnek.

– Ez geci rémisztő – vihog Masha.

– Ez geci édes – visít Caroline, hátborzongatóan azonos mondatfelépítéssel.

– Ez geci unalmas – vágja rá a másik három egyszerre, de Abby elkapja Blake arckifejezését, és hirtelen nagyon hálás Caroline ötletéért, hogy pocsék filmet nézzenek, ne pedig a Star Warsot.

Gyerekek! – csattan fel az anyjuk a konyhából.

A családi vacsorával, Blake szabadságával és a filmezéssel együtt összességében egész szép utolsó este otthon. A fűzfák távoliak, a ház közelében legalábbis egy sincs, a varázslat mintha nem létezne, és hosszú idő óta először olyan, mintha elég lenne csak Abby Williamsnek lennie – aki tizenegy éves, aki kicsit zárkózott, és aki véletlenül se egy reinkarnálódott orosz fiatal egy párhuzamos univerzumból, két lánnyal, akik szinte szó szerint kísértik.

***


(Valahogy a tévé előtt alszanak el a következő „horror”-film békakuruttyolására, bár Caroline folyamatos szövegelése mellett ez nem könnyű. Az anyjuk aranyosnak tartja ezt a pizsipartit, és a világért se keltené fel őket, így hamarosan bekerül róla egy kép a családi fotóalbumba, és másnap hajnalban mindenki fáradtan és borzasztóan elaludt nyakkal ébred, amit a többórás autóút se könnyít meg.)

(A rohangálásról, termosznyi kávé és feketetea lefőzéséről, minden holmi leellenőrzéséről és berámolásáról pedig nem is beszélve.)

(A hajnalban kezdődő autókázás nem egy leányálom.)

***


Abby csak akkor jön rá, hogy igazából az Abszol út óta nem teljesen mert hinni a boszorkány-dologban, amikor tíz óra harmincnyolc perckor átsétál egy téglafalon, egy zsúfolt pályaudvar kellős közepén, két peron között.

Ösztönösen hátrapislog, és bár mögötte fal helyett kovácsoltvas átjáró emelkedik, ettől függetlenül nem láthatja már a King’s Cross nyüzsgő, varázstalan részét – ahogy a családját se. És bár a búcsúzás nem volt éppen szomorú, most mégis valami rémült, bánatos gombóc szorongatja a torkát, és hirtelen borzalmasan elveszettnek és kicsinek érzi magát. A peron nyüzsög, de nem annyira, hogy ne tudná eltolni a ládáját egészen a gőzmozdonyig – egy valódi gőzmozdonyig! Piros festéssel, steampunk-hangulattal, meg minden –, mégis egy hosszú pillanatig képtelen mozdulni.

Azt se tudja, mi ez, hogy mit csináljon; a jegyén ugyan nem volt se kocsi-, se helyszám írva, de mégis hogy emelje fel a ládáját ide? Az apja segíthetne, ha átjöhetett volna, de egy félig büszke vállveregetésen, ami inkább annak szólt, hogy nem menekült el a bentlakásos iskola elől, meg némi költőpénzen kívül nem kapott semmit, és hülyeség volt idejönnie, és…

Szedd össze magad. Masha és Aiko még mindig itt van.

Csakhogy most nincsenek, és az elveszett félelem csontig ható rémületté változik fél pillanat alatt, ahogy szinte önkívületben arrébb botladozik a bejárattól, miután az egyik vasúti őr rászól, hogy így csak elsodorják az újonnan érkezők. A barátai sehol sincsenek. A szédülés hullámokban tör rá, ahogy a veríték jegesen ül ki a tarkójára. Nem tudnak átjönni, nem tudtak átjutni azon az átkozott mágikus falon, de hogy is tudnának, amikor mindenen keresztüllebegnek, nem pedig át? És…

Egy pofon csattan az arcán. Amikor felemeli a tekintetét, Masha kék szeme mered vissza rá tőle szokatlan szigorral, mire Abby kis híján felzokog a megkönnyebbüléstől.

– Majd a vonaton egy vécében kibőgöd magad – utasítja a társa. – Addig bírd ki, mielőtt bárkinek is feltűnik ebben a kavarodásban, hogy majdnem pánikrohamot kaptál.

– Azt hittem, odaát ragadtatok – suttogja, alig mozgó ajkakkal. Ebben már egész szép gyakorlatra tett szert. – Azt hittem, nem tudtok átjönni. Megijedtem.

Masha összepréseli az ajkát, úgy tűnik, nem akar válaszolni.

– Egy pillanatra mi is – ismeri be helyette Aiko halkan. Örökké hűvös keze Abby homlokán olyan, mint egy kisebbfajta megváltás.

Miért nem tudtatok átjutni? – nyüszít Abby. Úgy érzi, a hangja inkább hasonlít egy árokba dobott kölyökkutyáéra, mintsem egy emberi lényére.

– Nem tudom – válaszolja Aiko, és a keze megrezzen.

– Nyomás – noszogatja őket Masha. – Így is elég időt vesztegettünk, lehet, már nem sikerül helyet szereznünk. Nem akarok folyosón ülni.

Nagyon igyekszik könnyed hangnemet megütni, de még mindig remeg a feszültségtől, minden izma feszült, és Aiko sincs jobb állapotban. Abby csak mérhetetlenül hálás, és érzi, ahogy az adrenalin villámgyorsan hagyja el a szervezetét. Alig bír talpon maradni, ahogy elkecmeregnek a vonatig, nem figyel se jobbra, se balra, pláne a végtelen, kavargó, taláros tömegre, ami mintha kétszer akkorára duzzadt volna a belépése óta. A hangzavar mintha valami torz szűrőn jutna el hozzá, vagy mintha koncertfelvételt hallgatna Youtube-on.

A szerelvényhez érve Masha nem törődik azzal, ki figyel, Abbyvel ketten közös erővel gyorsabban tuszakolják fel a ládát, minthogy bárkinek is feltűnhetne az, ahogy egy kislány szenved a csomagjával a kocsi lépcsőjén.

A kocsi folyosóján Aiko gyors léptekkel siet előre, meglepő módon a földön, és nem suhanva, miközben nem törődik azzal, hogy hány diák rohan át rajta borzongva. Ahogy elhalad, az ablakokon halvány, rögtön olvadó jégvirágok jelennek meg. A kocsi vége felé aztán megáll az egyik fülke előtt, és visszaint nekik.

A fülke csak majdnem üres, mindössze egy lány ül benne. Abby csupán egy pillanatra tekint be, de pont találkozik a pillantásuk, aztán folytatja is az útját.

– Úgy van, minek szocializálódni – ért egyet Masha. – Most magány kell.

– Aztán később is az kell, és megint eltelik egy év anélkül, hogy Abbynek lennének barátai – áll a sarkára ellentmondást nem tűrően Aiko.

– Nem ez a legalkalmasabb pillanat a barátkozásra.

– De nem tölthetjük el az életünket egyedül.

Abby személy szerint nem ért egyet. Az iskolában ő volt a csodabogár, és most egy olyan helyre megy, ahol a tanulók többsége ebbe a kultúrába született, így most se nagyon lesz másképp. Felesleges megerőltetnie magát.

Azonban a kocsi végére ér, és bár akad hely, mindegyik fülkében jóval többen ülnek egyetlen személynél. Aiko választása a legopcionálisabb, hacsak nem akarják keresztülrángatni az utazóládát a két kocsit összekötő, szintén nem ultramodern szakaszon, az indulás előtt alig pár perccel.

Marad tehát a lány.

Amikor Abby visszaér, nem hajlandó kínosan érezni magát a kissé gúnyos mosoly láttán, csak stratégiailag eltorlaszolja ládájával a folyosót, és beles a fülkébe.

– Ugye nem foglalt a többi hely? – kérdezi. Csak nyugodtan, csak megfontoltan, és mindenképp érettebben, mint egy tizenegy éves.

Nem fogja rosszul érezni magát, csak azért sem.

– Már az első körödnél is az volt – válaszolja a lány, miközben szórakozottan kisimít az arcából egy fekete hajtincset.

Abby kis tétovázás után betuszkolja a ládáját – menet közben megbotlik, miután egy siető srác hátba könyököli, és épp csak kiált valami bocsánatfélét, miközben tovább rohan. A ládával ismét Masha segít, miközben folyamatosan sziszeg újdonsült útitársukra, aki a világért se ajánlaná fel a segítségét, amit Abby amúgy sem kér. De nem is baj, a fizikai tevékenység – még ha az csak ilyen csöppnyi, miután Masha elég erős, ha keményen koncentrál – segít elvonnia a figyelmét a roppant kínos majdnem-pánikrohamától.

– Tracey vagyok – mutatkozik be a lány, amikor Abby végre lerogy a szemben lévő ülésre közvetlenül az ablak mellett, és mindjárt be is foglal még egyet a hátizsákjával. Kezével szinte kényszeredetten simít végig csipkés szoknyáján, ami szinte már arról árulkodik, hogy a könnyed hangnem pusztán színlelés. Talán mindketten társadalmi analfabéták? – Ügyes trükk a ládával. – Sötét tekintete éles, ellentmond a kissé barátságos mosolyának. Vajon mit hihet? Hogy Abby varázsolt?

Aiko az ajtó mellett foglal helyet, mire az ajtóüvegre halovány dér ül, ami most azonban már nem olvad el. A szokott irányítását még nem sikerült visszanyernie, de miatta pont nem kell aggódni, végtelen időn keresztül képes ülni és merengeni, vagy csak a körülötte lévőket megfigyelni. Masha a neccesebb jelenleg, karba font kézzel ácsorog az ajtóban, és nem hajlandó beljebb jönni. Abby biztos benne, hogy perceken belül úgyis megunja – mint mindig, amikor nem tetszik neki valami, de aztán túl fárasztónak bizonyul, hogy ez folyamatosan így is maradjon –, és majd felderíti a környéket.

Nem biztos, hogy tetszik az ötlet, hogy a társa eltűnik, és ismét nincs szem előtt. De a vonaton lesz. Nincs szükség paranoid megszállottságra az eddigi problémái mellé.

– Abby – reagál hát, átmenetileg nem törődve a társaság láthatatlanabb részével. Számolja a másodperceket, majd háromnál még hozzáteszi, mielőtt igazán kínossá válna a csönd, még a szerelvény indulása előtt: – Ez lesz az első évem. Neked?

– Szintén. Micsoda mázli, nem igaz?

– Olyan, mintha a gúny a sejtjeibe lenne kódolva – hörgi Masha, mintha nem csupán két mondat hangzott volna el a bemutatkozáson kívül, mellesleg pedig tudomást sem vesz arról, hogy ő maga ugyanezt szokta művelni. – Tovább kellett volna mennünk keresni egy üres fülkét.

– Attól függ – feleli Abby, félig Mashának szánva. Egész jól sikerül palástolnia a meglepetését; a lány idősebbnek tűnik tizenegynél. – Nekem jól jött volna egy jól informált, türelmes felsőbb éves, aki elszór pár morzsát pusztán jószándékból.

A lány vigyora kiszélesedik.

– Ezért is mentél ellenőrizni minden fülkét, vajon találsz-e üreset, nem igaz?

– A magány mindenek előtt. Így maximum kicsit később tudok kiborulni.

– Ó, mugli születésű vagy, igaz?

– Miből jöttél rá? A rövidnadrágból vagy a Mickey egér matricából a ládán?

Abby száján szinte kicsúsznak a szavak. Ilyen… rég volt. Szeleburdinak érzi magát, és kissé még mindig szédül a hirtelen hangulatváltozásoktól, amin nem segít, hogy elindul a vonat is, lassan, döcögve, ahogy az egy jó, ősöreg gőzmozdonyhoz illik. A majdnem-pánikroham utáni megkönnyebbülés, és most ez a barátságos(nak tűnő) évődés. Egyik kortársával se sikerült még ilyet kivitelezni, nem mintha megerőltette volna magát – a többség már a második mondat után elmenekült, ha nem maradt azért, hogy lehülyézze. Ez eddig… új.

Nem rossz. De kissé nyugtalanító, és Abby nem tud mit kezdeni remegő kezével, így inkább felemeli, és nekiáll ügyetlenül kibontani a két szoros fonatba font haját. Anyja ragaszkodott hozzá, hogy jól nézzen ki, és szerinte ez a frizura illett egy leendő boszorkányhoz, Abby pedig tudta, mikor kell feladnia egy harcot. Caroline és Elise kuncogását pedig figyelmen kívül lehet hagyni, így a két szőkésbarna fonat most egy katolikus iskolához illő stílusban lóg a vállára. Illetve lógott. Valódi megkönnyebbülés szétrázni az egész loboncot.

– A nadrágból – válaszolja Tracey kis gondolkozás után, mintha nem is ezt az opciót akarná választani. – A varázsvilágban nem éppen elterjedt. Főleg nem női viseletként. Ha valaki nem talárt húz, akkor ruhát.

– A férfiak is?

– A férfiak szinte mindig a talárnál próbálnak maradni.

Abby nem kérdez rá a szintére. Egy olyan apróságnak tűnik, ami jelenleg nem befolyásolja az életét, ellenben túlzott kíváncsiságot és kóros tudatlanságot feltételez. Abby amúgy is csak nemrég tudta meg, hogy létezik egy ilyen világ, fogalma sincs, be akar-e illeszkedni.

A vonat közben lassan kigördül Londonból.

– Szétnézek – jelenti be Masha, teljesen nem váratlanul, azzal átlebeg a fülke ajtaján, és eltűnik a folyosón. Még mindig morcos, Abby pedig teljesen átérzi. Mindannyiuknak szükségük lenne a magányra, ahol meggyőződhetnek róla – és nem pusztán egy pillanatra –, hogy tényleg mind együtt vannak, mind átjutottak, ez nem pusztán valami hallucinált illúzió… De jelenleg Tracey jelenléte ezt nem teszi lehetővé. Nem először kívánja, hogy bárcsak képesek lennének gondolatban kommunikálni, vagy hasonló, mutatós sci-fi trükkel…

Pár perc múlva azonban nyílik a fülke ajtaja.

– Nem gond, ha bejövünk? – kukkant be egy fiú egy barátjával. – Ez már a harmadik kocsi, amit végigjártunk.

– Talán ha nem az elején szálltatok volna fel, gyorsabban találtatok volna helyet – válaszolja Tracey, kicsit sem tompítva az élt a hangjából. Ez nem egy nem, de a lány arckifejezése grimaszba torzul.

– Nos, nem mindenki tapasztalta még meg ezt a fajta lassú utazást – vág vissza. – A tökéletesen értelmetlen vonatozás helyett inkább biztosítanának egy közvetlen összeköttetést az iskolával. Ezerszer a hopp-por, mint ez a döcögés estig.

A fiú beljebb trappol, és épp csak elfintorodik, amikor átgázol Aiko lábain.

– Személy szerint bármi, csak ne a hopp-hálózat – jelenti ki vigyorogva. – Anthony Goldstein vagyok. Ő pedig itt Georgina Smith. Ne is törődjetek vele, ilyen, amióta csak ismerem.

– Ami teljes tíz perc eddig – motyogja Georgina.

– Tracey Davis – mosolyog émelyítően édesen Tracey, mintha mézes szavakkal megfojthatná az újonnan érkezetteket. – Igazán mély barátság lehet akkor a tiétek.

– Abby Williams – mondja Abby utána kötelességtudóan és hihetetlenül monoton hangon. Azon gondolkozik, a Latin nyelv kezdőkneket vajon nem lenne-e túl korai előkaparni a táskájából. Az ideges remegés, ami varázslatos módon szinte elmúlni látszott az előbb, a tömeg miatt most újból visszatér. Ennyi gyerekkel egy helyen? A katasztrófa biztos receptje… de az is lehet, hogy békén hagyják pár tőmondat után. Abby meglepődve konstatálja, hogy ezt picit bánná – Tracey-vel egész érdekesen indult a semmiről folytatott vitájuk. Kár érte.

– Ennyi? Abby Williams, nem akarsz hozzáfűzni valamit a történtekhez? Esetleg letenni a voksod a hoppanálás mellett, mivel arra még nem szavazott senki? – noszogatja Anthony.

– Nem – válaszolja Abby. Eszébe jut Charity Burbage professzor mutatványa a nappaliban, ahogy egyik helyről a másikra „teleportált”, a vákuum okozta kis pukkanás kíséretében.

– Ez a tisztség rád marad. Abbynek a mugli utazási módokra kell szavaznia – szúrja közbe Tracey.

– Mugli születésű vagy? – pislog rá Georgina. – Akkor semmi közöd a Williams családhoz?

– A Williams egy elég gyakori vezetéknév – mutat rá Abby. – A Smith még gyakoribb.

– A varázsvilágban nem – vigyorog rá Anthony. – A Smithek egy elég jó hírű varázslócsalád. Igaz, Georgina? Mit is hangoztattok általában? Hogy Hugrabug Helgáig vezethető vissza a vonalatok?

Abby úgy dönt, az a legbiztonságosabb, ha egyszerűen hátradőlve várja a végkifejletet, Aikóval együtt, aki szinte kilóg a folyosóra, úgy próbálja távol tartani magát a fiútól, aki önkényesen Abby mellett trónol, miután nagy nehezen felpakolta a saját és társa csomagját is.

Se Tracey, se Abby nem ajánlja fel a segítséget, utóbbi felfedezi, milyen érdekes nézni mások szenvedését a ládával.

Georgina elhúzza a száját.

– Ne emlegesd nekem azt a nőszemélyt, hallom eleget otthon. Örülök, hogy legalább fél napig tehetek úgy, mint aki nem a házába fog kerülni, arra utaltatva, hogy szorgalommal igyekezzen pótolni minden hiányosságát, ami a többi házat dicsőíti.

A szavak és mondatok szinte túl komplexek egy tizenegy évesnek, de lehet, csak Abby nézett túl sok filmet, ahol lebutítják a gyerekek szövegét.

– Akkor mind tehetünk úgy, mint akik nem tudják, melyik házba fognak kerülni – mosolyog Tracey. – Abbyt leszámítva, aki természetesen tényleg nem tudja ezt, és nem is köti semmilyen család.

Abby csak pislog.

– Örülök, hogy ennyire szeretsz a nevemben beszélni. De azt hittem, a válogatás valahogy megállapítja, melyik ház illik a legjobban hozzánk, nem? – kérdezi kissé értetlenül.

Anthony színpadias együttérzéssel vállon veregeti.

– Ez édes. De sajnos általában valahogy úgy szokott kijönni a dolog, hogy a nevelés győz, és a szülők háza eléggé dominál, pláne ha olyan családokról van szó, mint a Smith, akiknek évszázadonként, ha egyszer akad nem hugrabugos tagja.

– Utoljára 1689-ben volt, Eloise Smith – darálja Georgina szinte reflexszerűen. – A Hollóhátba osztották. Nem követendő példa. Az évszázadonként pedig túlzás.

– Nálunk pedig a legtöbben hollóhátasok – folytatja zavartalanul Anthony. – Davisékről sajnos fogalmam sincs – pislog bocsánatkérően Tracey-re. – Bár ha jól tudom, zömében mardekárosok voltak?

Tracey biccent.

– Vagy Hollóhát. Nem válogatunk annyira, mint egyesek.

Van egy kimondatlan történet a szavai mögött, amit mindenki ismer, csak Abby nem. Aiko rosszalló tekintetéből ítélve ez nem feltétlenül egy jó dolog, de Abby meg abban biztos, hogy nem egy vonatúton születnek életre szóló barátságok.

A téma a házaknál marad egy darabig. Mint kiderül, senki se oda szeretne kerülni, ahova a családja alapján kellene. Anthony a Griffendélbe akar – mert az kalandos, szórakoztató, merész, egyszóval valószínűleg a helyi menő gyerekek gyűjtőhelye. A piros-arany kombó és a történetek alapján Abby belövi, mint Harry Potter leendő házát, ahova, ha lehet, nem kéne kerülnie. Tracey-nek éppenséggel megfelelne a Mardekár, de a Hugrabugot tartja ideálisnak, miután abban a házban lebecsülnék, és igazából nem várnának semmit tőle. Georgina ellenben a Mardekárt akarja, csak hogy kikészítse békés, büszke, tiszta hugrabugos szüleit, és úgy összességében az egész családját.

Tracey roppant ambiciózusnak ítéli a vállalkozást, és ad neki egy csekélyke esélyt. Georgina ezt nem értékeli, és kissé megtépik egymást verbálisan – Georgina örökös mogorvasággal és hévvel, Tracey meg a kis mosolya módosítgatásának kíséretében.

Abby meglepően egyre kevésbé akar elmenekülni a helyszínről. Anthony nevetségesebbnél nevetségesebb dolgokat hoz fel, aztán kiderül, hogy perfekt latinból, és segít Abby kiejtésében, miközben a háttérben Georgina szitkozódva hordja le a Davis család minden tagját, különösen a jelen lévőket. Furcsa módon… jól érzi magát? Nem ő a furcsaság, akinek néha kicsúszik valami nem odaillő a száján, és aki a képzeletbeli barátaival társalog, akármennyire is próbálja titkolni…

Anthony úgy enged el minden nemkívánatos megjegyzést a füle mellett, hogy az már-már egyenesen irritáló, Georgina meg mintha nem ismerné a tapintat szót. Tracey szurkálódásai változatlanok, mintha nem is egy lánnyal, hanem egy animált kaktusszal utaznának.

Aiko közben Masha után indul, aki még mindig nem bukkant fel, és aki valószínűleg nem fogja értékelni a megnövekedett létszámot.

Annak ellenére azonban, hogy mindhárman mágikus háztartásban nőttek fel, vagy ilyesmi, fogalmuk sincs, hogyan is történik a beosztás. A Roxfort történetében se említettek ilyesmit, mintha egy hatalmas és titkos beavatási szertartás lenne, ami egyenesen hátborzongató.

A büféskocsi olyan dél körül ér hozzájuk. Csak Georgina vesz négy csokibékát.

– Nagylelkűen meghívlak titeket. Cserébe enyém a kártya – nyújtja át őket.

Abby, aki épp az extrasajtos szendvicséről igyekszik emberbarát módon eltávolítani az alufóliát, aminek természetesen apró, fémes cafatok halmaza lesz a vége, kétkedve pislog fel rá.

– Ki merjem bontani?

– Nyugi, csak párat ugrik – vihog Anthony, és felmarkolja a sajátját.

– Én a kedvességétől ijedtem meg – jegyzi meg Tracey, de azért elveszi a saját adagját.

Abby félig elbűvölten figyeli, ahogy a fiú kibontja a sajátját, és elkapja a mozgó békát. Egyszerre undorító és elképesztő látni, ahogy még azután is próbál menekülni, hogy a fejét leharapták. Mintha valami egzotikus, keleti kaja lenne, amit mindenképp élve kell elfogyasztani, mint az osztriga, a polip, vagy a…

– Egek, tisztára, mint a béka sashimi – esik le neki, ahogy megforgatja a saját dobozát. A fényes, aranymintás csomagolás akár normális csokit is rejthetne valami drága kézműves édességboltban.

– Az valami mugli kaja? – kérdezi Georgina, miközben Anthony majdnem kiköpi a saját békáját, ahogy félrenyel. Úgy látszik, van, aki tudja.

– Japán. Élő békából készül.

– Minden ehető lény él, mielőtt…

– Úgy értem, a béka él, miközben eszed.

– Ó. – Tracey piszkálódása a torkán akad. Ez egy eléggé kielégítő eredmény.

Georgina arca kissé elzöldül, ahogy elképzeli a jelenetet. Tracey megérzi a vérszagot, és rögtön lecsap rá, kompenzálva az előző sikertelenségét.

Ez egészen jól jellemzi az eddigi útjukat. Csak aztán… Masháék visszatérnek.

***


Abbynek nincs szüksége rá, hogy két társa kinyissa a száját, arcuk sápadtsága, és az, ahogy Aiko elveszti a maradék kis irányítást is, és nem pusztán villámgyorsan elolvadó illúzióként ül ki körülötte mindenre a fagy, eléggé árulkodó. Úgy tűnik, tényleg a vonat mosdójában fog pánikba esni – ez garantált ténynek látszik, most, hogy nagyjából lenyugodtak a kedélyek, és egy pillanatra elengedte magát.

Abby nem engedhet meg ilyen luxust. Úgy tűnik, a világ imádja emlékeztetni rá minden egyes alkalommal.

Ahogy kattan mögötte a zár, épp csak egy pillanatra van ideje megcsodálnia a hátborzongató tisztaságot, tágasságot, és elsősorban persze a bűz hiányát, ami eddig majdnem minden vonatot jellemzett, amire csak felült, Masha máris felbukkan mellette. Abby a lehajtott vécé tetejére ül, úgy érzi, a lábai úgyis feladják majd menet közben, mert Masha lehet morcos, élénk, pattogó vagy bármi, de sosem ennyire komor, csak ha valami nagyon nagy…

– Harry Potter a vonaton van – jelenti be finomkodás nélkül. – Idén lesz elsőéves.

Abby világa megdermed.

– Mi? – nyögi ki végül. Ujjai Masha batikolt pólóját markolásszák, ami szinte légnemű anyagnak tetszik. Általában nem ennyire nehéz megfogni, de Masha szintén nehezen irányít jelenleg bármit is. A vécé hőmérséklete rohamosan csökken. – De nem úgy volt, hogy…

– Elszámoltuk magunkat – folytatja Masha kíméletlenül. – Ez nem a film, hanem a könyv, és gyanítanunk kellett volna az eltérő idővonalakat, hiszen korábban jött ki, és a pálcabolt egyértelműen nem a filmből jött, és… én sajnálom, nagyon sajnálom, minden rendben lesz.

Abby alig kap levegőt. Nem, semmi sem lesz rendben.

– Belecsöppentem a kibaszott univerzumuk kellős közepébe – motyogja.

A világ egy apró pontra szűkül, ő pedig igyekszik Mashára koncentrálni – a pólójára, az anyag puhaságára, az olcsó, művirág illatot imitáló öblítő szagára –, mielőtt rosszul lenne, de nem sikerül. A szíve könyörtelenül dobol először csak a torkában, majd a fejében is, kiszorítva minden más zajt, Masha hangját is. Alig bír nyelni vagy akár csak levegőt venni.

Mély levegő – kezdődik a szertartás.

És belélegez. Fájdalmasan. Alig megy. Benntart. Meg fog fulladni. Masha nem hagyná. Aiko se hagyná. Kifúj.

Az egész elég rövidke. Nem annyira, hogy ne keltsen majd gyanút, ha visszamegy, de… pár ügyes csúsztatással lerázhatja a kérdést. És nem mintha számítana – Abby kicsit elcseszett, de kit érdekel, ki mit gondol? Sokkal nagyobb probléma, hogy úgy tűnik, jobban meg kellett volna erőltetnie magát a listaírással, mert a töredékek hirtelen nagyobb jelentőséggel bírnak, mint eddig bármi más.

Abby élni akar. És nem egy polgárháború kellős közepén.

De…

Harry Kibaszott Potter idén kezdi a Roxfortot.

Ez mindent megváltoztat. Semmit sem jelent. Mindent jelent.

Abbynek végre sikerül teljesen leküzdenie a pánikot. Az ajtón hangosan kopogtat valaki, mire kinyögi, hogy foglalt, de mintha valami emberfeletti teljesítményt produkálna ezzel. Masha a tarkóját masszírozza, Aiko tehetetlenül áll őrt, csak a jeget vastagítja az ablakon.

Hogyan kerülje el az egész problémahalmazt, ha az ott fog élni a közvetlen közelében?

– Sajnálom – motyogja újra Masha. – Fogalmam sincs, mit tehetnénk. Azon kívül, hogy lelökjük a lépcsőn, és kitöri a nyakát.

Abby száján kicsúszik egy hevenyészett kuncogás.

– És akkor lecsuknak minket, vagy ilyesmi – válaszolja.

– De élnénk.

Erre már nem igazán lehet mit mondani. Abby érzi, ahogy közeleg egy újabb összeomlás, így marad a gyatra megelőző lépés: minél mélyebbre elnyomni, nem törődni vele, és ha mégis előjön? Csak egy évet kell kibírnia itt.

Most pedig ideje visszatérni a fülkébe.

***


Abby az út végére egész szépen kiheverte az egészet, és most, a sötétben botladozva igyekszik nem orra bukni a saját talárjában. Gyakorolni kellett volna otthon, gondolja. Akkor most nem kéne attól tartanom, hogy Harry Potter helyett én töröm ki a nyakamat.

Annyira leköti a saját lépteire való ügyelés, hogy már csak a csónakoknál néz föl, vajon mi az, ami miatt ennyire ó-zik mindenki.

A Roxfort lenyűgöző, de Abby minden energiáját felélte már az, hogy ne fakadjon sírva, ne boruljon ki, vagy csak szimplán ne kezdjen el üvölteni, hanem maradjon beszámítható és normális. Az ússz az árral elv hátulütőit leszámítva egész szépen produkálta magát. De most szíve szerint forró zuhanyra vágyik, meleg ágyra, és a Roxfort marad, az, ami: egy…

– Ez egy kibaszott Disney-kastély – csúszik ki Abby száján, mielőtt kontrollálhatná magát.

– Ez a Neuschwanstein – közli halkan Aiko a saját észrevételét.

– Csak darkosan – egészíti ki Masha ál-vidáman.

– Micsoda? – néz rá sandán Tracey, aki valahogy mellette ragad.

– Csónakonként négy ember és nem több! – kiáltja a vezetőjük, egy nagydarab fickó. Olyan mélyen és hangosan beszél, hogy elnyomja Abby halkabb válaszát, és még hosszan visszhangzik a tó felszínén. Csak a csónakban – önműködő, motor nélkül járó őrületben – hozhatná fel újra a témát, de addigra a pillanat elszáll, Tracey pedig nem erőlteti. Georgina és Anthony szintén velük együtt utaznak, de most egyikük se beszél, inkább a kastélyt bámulják.

A darkos Neuschwansteint. A szikrázó, sötétben is barátságosnak és hívogatónak tűnő Disney-palotát, ami a következő évben a lakóhelyük lesz – amire egy másik világban rengeteg gyerek vágyakozik, akik közé Abby sosem tartozott, és most mégis ő van itt, kelletlenül ugyan, de eljött…

Megtanul varázsolni. Az ötlet még mindig nevetséges.

Abby Williams vagyok, gondolja. Meg fogom úszni ezt a dolgot. Bármi áron.

A fogadalom nem ad erőt, de a Roxfort mintha még fényesebbnek tűnne a csillagfényben. Milyen furcsa, hogy idáig nem ér el a fényszennyezettség. Még a mögöttük hagyott állomás és a kastély ablakokból ömlő fény se elég ahhoz, hogy túlvilágítsák az eget. Abby életében nem látott még ennyi csillagot vagy ilyen tiszta Tejutat.

Picit megengedi magának, hogy reménykedjen.

***


A szellemek sem látják Mashát és Aikót.

Nem is érzik őket.

Mintha Abby két társa olyan síkon létezne, ami abszolút megfoghatatlan, és csak kicsit képes befolyásolni az élők – és ezek szerint a holtak – dimenzióját. Ahogy elnézi, amint egy előkelő dámának tűnő hölgy borzongva átsiklik Aikón, nem érez mást, mint rezignált beletörődést. Olyan, mintha Masha és Aiko egyáltalán nem létezne. Ezt számtalanszor tapasztalta már meg, és egyre kevésbé lesz nyugtalanító.

Mert Masha és Aiko tényleg nem létezik. Csupán Abby fejében.

***


Amikor a Teszlek Süveg dala abbamarad, Abby rájön, hogy igenis izgul.

Talán csak ideges társairól ragadt át rá, talán csak azért, mert hirtelen tétje lett annak, hova ne kerüljön (a vörös-aranyba semmiképp, a Griffendélt el kell kerülnie), de hirtelen ő sem teljesen érdektelen.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ő is remegő idegroncs lesz, mint a kettővel előtte lévő lány vagy Georgina, aki úgy fest, mint aki menten szétveri az őket bevezető tanár fején az összes, viszonylag kartávolságon belül lévő tányért, de enyhe sápadtságon kívül nem igazán látszik rajta. Azonban ez az alapbeállítás, főleg a vonatút második fele óta, így csak igyekszik átvészelni az egészet.

A beosztási ceremónián vagy min izgulni kell. Abby izgul. Szép összhang.

Tracey az első név után belecsíp a karjába, hogy magára vonja a figyelmét.

– Sok szerencsét – súgja. Cornfoot, Stephen épp leveszi a fejéről a Süveget, és elindul a Hollóhát asztala felé. Tracey vezetékneve Davis. Tracey nemsokára sorra kerül.

– Ne – sóhajt. – Már eddig is jóval többen kívántak szerencsét, mint amitől jól érzem magam.

Tracey tekintete nem tűnik szórakozottnak, és már nyitja is a száját, hogy megjegyzést tegyen, de ekkor az ő neve hangzik fel, és nem marad ideje semmire.

Bosszúból azért belecsíp még egyet Abby karjába.

– MARDEKÁR! kiáltja a Süveg, és csak a felhangzó taps nyomja el Georgina irigykedő és sértett fújolását.

– Rohadt mázlista – hörgi. – Ezt még megkeserüli.

Többen furcsa pillantásokat vetnek rá, de hamar elkapják a tekintetüket, amikor a lány farkasszemet néz velük. Szőke, szoros kontyba fogott hajával idősebbnek tűnik, éles arccsontjaival fenyegetőbbnek. Senkinek sincs kedve jelenetet rendezni a beosztás közepén – mert nyilvánvaló, hogy ha csak egy megjegyzést is tesznek rá, Georgina rájuk veti magát, közönség ide vagy oda.

– Nem tudom, most kicsit sajnálom, hogy lemaradok arról, milyen erővé válhatna a Hugrabugban – motyogja Anthony, és odaoson Abby mellé. Az egyes oszlop, amiben érkeztek, már rég felbomladozott. – Hogy vagy? Ahhoz képest, hogy az egyik utolsó lehetsz a névsorban, nem úgy nézel ki, mint akit megérintett e nemes hagyományunk, a gólyakínlasztás.

Anthony arcszíne határozottan hamuszürke, a suttogása éles. A névsort olvasó nő – hogy is hívják? McGalagony? – vett rájuk egy megrovó pillantást, mielőtt felolvassa Finnigan, Seamus nevét.

– Mugli születésű – emlékezteti vontatottan Abby. – Amíg nem a Griffendél, én tökéletesen elégedett leszek az életemmel.

Anthony nagy szemekkel mered rá.

– Ez általában fordítva…

– GRIFFENDÉL!

–… szokott…

Üdvrivalgás, ami minden hangot elnyom.

– Szóval ez általában fordítva… – kezdi újra, de esélye sincs.

– Goldstein, Anthony!

–… szokott lenni, ó Merlinke – vékonyodik el a suttogása.

Abby percekig gondolkodik azon, vajon neki el kellene-e kezdenie sok szerencsét kívánni. Itt ez pont egy jó lehetőség lett volna arra, hogy megtegye. Anthony amúgy is a Griffendélbe szeretne kerülni, és ha igaz, amiről beszéltek, és ami Tracey-nél bebizonyosodni látszott, akkor szüksége is lenne rá.

– HOLLÓHÁT!

Kár, hogy a Teszlek Süveg máshogy gondolja.

Georgina nem tűnik túl lelkesnek. Abby besasszézik mellé.

– Hogy kerüljek én a Mardekárba, ha még Anthonynak se jött össze? – sziszegi inkább már kétségbeesetten. – Vagy bárhova. Nem akarok hugrabugos lenni.

– Nem leszel – mondja Abby. Nem tudja, honnan szedi össze hozzá a bátorságot, de megszorítja egy pillanatra Georgina kezét, aki most először tűnik annak, ami: egy tizenegy éves kislánynak. Abby most az érett felnőtt. – Ha ennyire nem akarsz, csak kikészülnél tőle. Nem hiszem, hogy ezzel a beosztással ez lenne a cél.

Georgina hallgat.

– És ha mégis oda kerülsz, még mindig megkereshetjük egy ollóval a süveget, és cafatokra tépjük. És mivel elég réginek és híresnek néz ki… bekerülhetünk a történelemkönyvekbe.

Abby másra sem vágyik kevésbé, mint erre, de a fenébe is, most épp nagylelkű. Masha, aki elkapja a mondat végét, vihogva összeroskad a földön. Azóta nem moccant Abby közeléből, hogy beléptek a terembe, bár olykor vet egy félig vágyakozó pillantást Charity Burbage professzor felé. Ha a szellemek se látják, akkor nyugodtan garázdálkodhat, és Abby kissé retteg a pillanattól, amikor feldúlja a tanári asztalt.

Georgina hálásan grimaszol. Mosolyra még most se futja, de már ez is egy szép gesztus tőle.

Csappan az őt körülvevő elsősök gyűrűje, ahogy fogynak, úgy fedezi fel Abby is a termet. Ez az első dolog, ami eszébe jut a filmből. Nos, nagyjából, mert nincs pontos képe róla, de akár így is kinézhetett – a lebegő gyertya, a varázsvilághoz képest meglepően kevés diák (vajon van, aki otthon tanul?), az asztalok… Alan Rickmannek nyoma sincs. Senki arca nem tűnik ismerősnek a tanárok közül, még a Gandalf-szerű öregé sem, pedig a színészek azért be szoktak ugrani Abbynek. Újabb érv a kötetek mellett.

Túlságosan is sok érv van mellettük. Akkor lett volna mellettük ennyi, amikor még letölthette volna őket az internetről.

Abby Moon, Lilynél kezd el unatkozni. Masha ezt már Boot, Terrynél megkezdte, és eddig a legizgalmasabb dolog Tracey és Anthony beosztása volt, valamint az, hogy egy ikerpárnál, Morag és Isobel MacDougalnél elrontották a névsort, és Morag került hamarabb sorra. Vajon hányan tetvesek?, merül fel Abbyben a kérdés. Vajon a mennyezeten a felhők dekorációs célból jelentek meg, vagy tényleg beborult kint?

A plafon bámulása megdöbbentően sok időt vesz el, mert a hangzavarra eszmél, az alig leplezett suttogásra.

Pottert mondott? – sziszegi mellettük az egyik idősebb diák.

Kezdődik.

Mellette Georgina kíváncsian kihúzza magát, bár igyekszik úgy tenni, mint akit a legkevésbé se érdekel a dolog. Mert tényleg, Harry Potter híresség. Abby legszívesebben hisztérikusan felnevetne, de még időben visszafogja magát, inkább ő is próbál átlesni az előtte állók között, és pont elkapja a pillanatot, amikor még látni a gyerek arcát, mielőtt rácsúszna a süveg. Ez nem sok, egy fél benyomásra elég csak, de az is elég ahhoz, hogy összezavarja. Ha eddig a tanárok között nem akadt ismerős színészre, akkor az a fiú ott, elől, végkép nem dereng. Nem egyenes haja van, nem is felzselézett vagy ápolatlan, hanem mintha egy tényleges madárfészek lenne, annyira bozontos. Csontfehér, mint minden más elsős is, tényleges, kerek szemüveget visel, és összességében… összességében Abby semmi rendkívülit nem lát benne.

Ez egy fiú. Egy tizenegy éves kisfiú. Bámulatos csodát nem várt, de most, itt ácsorogva hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen törpe képes lenne annyi bajt okozni.

A Süveg nem várakozik olyan eget rengetően sokáig, de eléggé elnyúlik ahhoz, hogy majdnem megdöntse az idei rekordot (Longbottom, Neville-ét, aki mintha egy örökkévalóságig ücsörgött volna ott).

– Nem voltam biztos benne, hogy ő is idén kezd – motyogja mellette Georgina. A suttogásban aligha feltűnő, amit mond. Mindenki szükségét érzi ugyanis annak, hogy megtárgyalják ezt a fordulatot.

Abbyt megkíméli a választól a Süveg „GRIFFENDÉL!” felkiáltása, majd az ezt követő vad üdvrivalgás, mintha a ház nem is egy újabb taggal, hanem egy rakat arannyal, örök élettel és egy megszelídített Smauggal lett volna gazdagabb. Vagy ilyesmi.

Lehet, Smaugnak nem mindenki örülne így, igaz?

A terem utána mintha nem akarna visszarázódni a megszokott kerékvágásba. A Rivers és Roper nevek szinte észrevétlenül lesznek beosztva (Hollóhát és Mardekár).

– Smith, Georgina – hangzik a hívás, és Georgina ingerülten előretrappol, mint aki el se tud képzelni nagyobb nyűgöt, minthogy a fejébe húzza azt a tetves sapkát, aztán leüljön egy házhoz, ahol nem érzi jól magát.

Abby azért szurkol, hogy a Mardekárba kerülhessen. A Süveg nem gondolkodik sokat.

– GRIFFENDÉL!

Ahogy Georgina az asztalához sétál, a Mardekár asztalától gúnyos fütty hangzik fel. Abby épp csak odapillant, és nem nagyon lepődik meg, amikor elkapja, ahogy Tracey gúnyosan csókot fúj a lánynak. A mellette ülő szőke csak a kezébe temeti az arcát, és próbál úgy tenni, mint aki jelen sincs.

Georginán látszik, hogy szíve szerint felpattanna az asztaltól, és a körülbelül három-négyszáz tanú ellenére is megpróbálná megölni a lányt.

Abby pedig egyedül marad.

– Smith, Zacharias!

Abby Georginára pillant, de az mogorván a fiút figyeli, aki hátulról sétál előre, és végül alig pár másodperc múlva már a Hugrabugban köt ki. Van köztük némi hasonlóság.

Georgina viszont egy szóval se említette, hogy jönne rokona. Tekintve, hogy milyen hozzáállást tanúsított, talán ez nem meglepő fordulat.

És végül, pár név után Abbyre jut a sor.

Kicsit sajnálja, hogy nem ő az utolsó. Igazán arra számított, hogy abszolút a végére jut.

– Williams, Abigail!

Csak a Griffendélbe ne, gondolja, aztán a Süveg a fejére süllyed, és eltűnik előle a gyertyafényes terem.

– Ezek a mai gyerekek roppant válogatósak – morogja egy hang. – De feleslegesen aggódsz, a Griffendél az utolsó ház, ahova bekerülhetnél.

Abbynek se kiborulnia nincs ideje a hangtól a fejében, se megkönnyebbülnie, mert a Süveg – ez a Teszlek Süveg? – folytatja a mondandóját:

– Rég találkoztam hozzád hasonlóval. Az idősebbekkel mindig is több volt a baj.

Én kérek elnézést. Várjunk, rég?

– Meglepően nehéz eldönteni, melyik az erősebb benned, a hűség vagy az önfenntartás. Bár azt hiszem, senkit sem ítélhetünk meg az előző élete alapján, nem igaz…

Statikus zaj. Bármit is akart mondani a süveg, mágikus gondolatolvasó, beosztógép, akármi, az nem jut át Abbyhez.

– Ez azt hiszem, várható volt. Lássuk, melyik ház lenne a legalkalmasabb a számodra.

Van valami a megfogalmazásban, ami egy pillanatra megtorpanásra készteti Abbyt.

Legalkalmasabb? Nem…

– Nem mindig oda kerül a diák, ahova a legjobban illik. Néha azt kell figyelembe vennem, melyik ház teszi a legjobbat neki. Ez a kettő általában megegyezik, de nem mindig. Neked például megbízható barátokra és ismerősökre van szükséged szerintem. Meg egy barátságos közegre.

Nekem nem barátokra van szükségem, hanem egy terapeutára, aki tudja kezelni a pánikrohamokkal vegyes tudathasadásom, gondolja ingerülten. Az a hülye kalap csak nevet.

– Nekem meg úgy tűnik, mintha nem igazán bánnád, hogy apró szilánkjaid körülötted lebzselve élik a saját életüket, korlátozott értelemben persze. Ahogy a vonatúton szerzett ismerőseiddel is egész szépen elvoltál.

Antidepresszánsokra is szükségem van.

– Ó, de hát a barátok is egyfajta antidepresszánsok, nem igaz?

Abby baljóslatú végzete közeleg. Érzi. Sőt, biztos benne, hogy a Süveg karimája egyenesen mosolyog.

Várj! Még mindig nem válaszoltál arra, hogy mit értették azon, hogy rég! Volt más is? Olyan, mint…

– HUGRABUG!

*************

Pre-Roxfort – VÉGE


A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Megjegyzések:

Ez a fejezet csak nyúlt és nyúlt, és azt hittem, rövidke lesz, de végül nem jött össze. Ennyit arról, hogy körülbelül azonos hosszúságúak lesznek a részek.

  1. A fűzfával kapcsolatos tények kicsit a Wikipédia, nagyrészt pedig Robert Graver: Görög mítoszok kötete alapján íródtak. A spártai termékenységi rítus teljesen valid anyag.

  2. A nyuszis horrorfilm, a Night of the Lepus tényleg létezik. IMDb-n valahogy 4,0-s értékelést ért el, ami már így is több, mint amit megérdemelne, bár a művér tényleg csodálatos benne. A Békák szintén létezik. Azt már nem vállaltam be, hogy megnézzem, de bizonyára az is ugyanennyire fantasztikus. A filmből a szövegek az ncore-on mellékelt felirat alapján vannak.

  3. Mellékesen: Abby körülbelül öt perccel kerülte el Harryt a King’s Crosson.

  4. Georgina Smith a JKR jegyzetében szereplő eredeti negyven diák egyike, akik Harryvel egyidőben kezdték a Roxfortot. A listában a Georgina név át lett javítva Sallyre, de én inkább maradtam az elsőnél, főleg Sally-Anne későbbi szereplése miatt.

Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.