efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Hugrabug Forradalom Szerző: MSe
[Vélemények - 1] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Pre-Roxfort 3/4.


Pre-Roxfort

III. rész



Caroline körülbelül egész úton azon dilemmázik, vajon a varázslatos bevásárlóközpontot kéne megnéznie, ahol elméletileg minden extra drága, és semmit sem fog magának találni, vagy Elise maradék ösztöndíjából kéne vetetnie magának új ruhát egy teljesen varázstalan, de végtelenül hasznosabb bevásárló-negyedben.

Végül utóbbi győz – egy pillanatig sem hiszi, hogy Abby első év után otthagyná a sulit, így végül is, lesz még bőven ideje arra, hogy felderítse az új világot –, főleg azért, mert útközben rájön, a kazetta- és CD-gyűjteményének se ártana egy újabb darab. Főleg előbbinek, a méregdrága cédék még mindig inkább Elise reszortját képezik.

Abby nem érti, miért mondja, amikor úgyis bakelitet fog szerezni. Caroline imádja a zenelejátszóját, a nagy lemezeket, és akkor se hajlandó nem használni, amikor az emberiség technológiája kezd egyértelműen mást mondani erről.

(Az persze elég látványos, hogy a szüleik a létező legnagyobb megkönnyebbüléssel egyszerre fújják ki a levegőt. Abby tudja, hogy az anyja már napok óta azon volt, hogyan tudna finoman előhozakodni a témával, miszerint ne az egész család egyszerre szabaduljon rá a varázsvilágra. Ami eleve nem lehetséges, mert Elise minden elfogadása ellenére még mindig idegenkedik a mágia gondolatától is, Blake-nek pedig dolgoznia kell.)

(A varázsvilág átmenetileg megmenekül a Caroline hurrikántól.)

***


Abby még sosem volt nagyobb városban – ebben az életben legalábbis –, így London lassan előbukkanó nyúlványai az autópálya mentén, valamint az egyre ritkább növényzet szolgál némi újdonsült varázzsal. Némileg. Nem gondolta volna, hogy ennyire hozzá lehet szokni a vidéki élethez, és most, hogy itt vannak, tömérdek autóval, még több házzal, az egész utazás kissé nyomasztó élmény is egyben.

Nem szívesen mászkálna itt egyedül. Azt se tudja elképzelni, Caroline miért szeretne Elise-szel karöltve beleolvadni az egyik bevásárlóközpontba, vagy hogy a szüleik hogy engedik meg, de tulajdonképpen Elise már városi lány, és az utolsó, amit tenne, az az, hogy magára hagyja Caroline-t. Ezen az egy dolgon a főiskola képtelen volt változtatni. Ez egy fix pont a világegyetem szövetén. Vagy valami ilyesmi.

Abby reméli, hogy egy nap majd ő is határtalan magabiztossággal lesz képes belevetni magát a tömegbe, és nem érez majd késztetést arra, hogy harminchat (tizenegy) éves léte ellenére is igyekezzen a lehető legközelebb maradni az anyjához.

***


Charity Burbage professzor a megbeszélt helyen vár rájuk, mappával a kezében, a múltkori kék flitteres táskájával. Ezúttal nem valami hivatalos hangulatú kosztümöt visel, hanem hosszú, foltmintás szoknyát és csillagos felsőt kardigánnal. Masha azon nyomban újból beleszeret, és a Kleopátra-frizura mellé hamarosan lecosplayeli az egész szerelést, csak más színárnyalatban.

Aiko csak mogorván felsóhajt. Az ő ízlésének látszólag nem felel meg a tiritarka hangulat.

(Abby este úgy tesz, mint akinek nem tűnik fel, hogy a kimonón a cseresznyevirág szirmait felváltotta valami csillagpor-szerű, halványan derengő minta.)

(Mashában nincs ennyi tapintat.)

– Innen nincs messze a Foltozott Üst – kezdi a bevezetést, mint valami idegenvezető. Mosolyog. Milyen meglepő. – Londonban ez az egyetlen bejárat az Abszol útra, már ami a mugli oldalt illeti. Elsőre talán zavaró lehet majd a bejutás, de másodjára már könnyebb észrevenni, ha az ember tudja, hogy ott van. Összeállítottam továbbá egy listát az ajánlott üzletekről, ahol a legegyszerűbb beszerezni a kellékeket. A diákok közül ide jönnek a legtöbben, szóval már tapasztaltak egy elsős felszerelésének összeállításában. Erre jöjjenek, kérem.

Abby anyja és apja habozás nélkül követi, és a következő pillanatban már elmerülnek valami beszélgetésben, amit Abbynek se ereje, se kedve követni. Masha CHVRCHES számokat dúdol, egyiket a másik után, miközben hol előttük, hol rajtuk keresztül ugrál a tömegben, ami merőben szokatlan tőle, ugyanis inkább a mostanában hallottakat vagy a mainstream popkultúra termékeit részesíti előnyben.

Vagy a tömény agyfaszként címkézett baromságokat. Kalasnyikov, ugyebár.

Aiko legalább Abby mellett lépdel, ami szinte bármelyik másik ország városában fantasztikus lenne az augusztusi hőség ellen, de balszerencsére London pont az a hely, ahol nem igazán ismerik a kánikulát. Kellemes meleget igen, de ennél még Moszkvában is forróbb volt anno a nyár.

Charity Burbage szerencsére figyelmes annyira, hogy nem erőlteti Abbyre a társalgást, két kérdés után elegánsan visszatereli a szülőkhöz a témát, és minden felnőtt hagyja, hogy a kislány a kirakatok bámulásával foglalja el magát. Abby elégedett ezzel a felállással. Majdnem ő is elkezdi dúdolni a Leave A Trace-t Mashával együtt. Majdnem. Kissé talán túlzás lenne.

A Foltozott Üst, mint kiderül, teljesen hű a nevéhez, és leginkább egy lepukkadt kocsmához hasonlít, ami olyan szinten olvad bele a két szomszédos, szintén nem túl fényűző bolt közé, ahogy Abbynek abszolút nem tűnt volna fel, ha egyedül van. Ami azt illeti, a szomszédos boltokat se nagyon méltatta volna akárcsak egy pillantásra is, mert az egyik egyértelműen bezárhatott már évek óta, a kirakatban álló, napszítta borítójú könyvek szürkésbarna monotonitását csak tovább növelte az egyenletes porréteg. A lemezbolt megrepedt üvegének pedig minden egyes négyzetcentiméterét együttesek szintén kifakult poszterei borították, amik nem engedtek bepillantást az üzlet belsejébe, de ugyanakkor nem is nyújtottak akkora esztétikai élményt, hogy ezt a hiányt képesek legyenek kompenzálni.

Burbage professzor csupán egy pillanatra áll meg, hogy biztosítsa őket, a hely lepukkantsága ellenére teljesen biztonságos, sőt, egyenesen híres varázsló- és boszorkánykörökben, kiemelkedő történelmi jelentőséggel bír, és attól még, hogy egy koszos, félig elhagyatott üzlet külsejét kölcsönzi, még nem rossz hely. Abby biztos abban, hogy feleslegesen töri magát, mert innentől kezdve sosem lépheti át egyedül a hely küszöbét, amennyiben bármit is szeretne vásárolni. Nem panaszkodik emiatt, még szülőkkel is vonakodik továbblépni.

Caroline valószínűleg azért megpróbálná.

– Daisy Dodderidge az első tulajdonosa és az alapítója, az ezerötszázas évek elején épült. Akkoriban még nem volt ritka, hogy akár mugli vendég is betévedt ide – folytatja a történelmi érdekességeket Burbage professzor. – Ez mellesleg London legrégebbi pubja, ha nem is közismert minden körben.

Ami egy roppant udvarias megfogalmazása annak, hogy nyilván a muglik tévednek, erről vitatkozni se érdemes – anyja kissé megfeszülő mosolya legalábbis erről árulkodik. De a nő hamar továbblép másik, kevésbé kényes témára, amint érzi az alig megsavanyodó hangulatot.

– Szóval nem kocsma – slisszol be Masha az ajtón keresztül (szó szerint), hátrahagyva mindannyiukat.

– Mintha lenne különbség alkoholszolgáltatásra berendezkedett intézmények között – jegyzi meg Aiko epésen.

– Édesem, neked egy koktélbár és egy söröző között sincs különbség – dugja vissza a fejét az ajtón Masha. Úgy fest, mintha valami nagyon morbid és életszerű ajtódísz lenne, már csak egy kopogtató karika hiányzik a fogai közül. – A te véleményedre nem alapoznék.

Aiko néma válasza már egészen szokványos reakció. A következő pillanatban Masha egész teste előbukkan egy pillanatra, ahogy Burbage professzor belöki az ajtót, és előre lép.

A kocsma (pub) belseje ugyanolyan, mint a külseje: említésre se méltó, kopott, unalmas és szürke. Ahhoz képest, hogy állítólag a legrégebbi ivó a városban, nem úgy tűnik, hogy a tulaja büszke lenne rá. Abby nem igazán mer szétnézni, a kíváncsiságot nem érdemes ilyesmire pazarolni, és szíve szerint a lehető legkevesebb időt töltené itt. A kocsma (pub!) hangulata kellemetlen. Csendes, persze, ami talán a napszaknak köszönhető, az az egy-két vendég nem igazán csap zajt, de van valami a sötét fában és a mocskos ablakokon beszűrődő fényben, ami miatt úgy érzi, mintha visszadobták volna a tényleges tizenhatodik századba, a kocsma alapításának éveibe. Mintha kint nem ismernék az autót, a metrót, a telefont, és hamarosan az internetet is. Mintha visszarázódtak volna egy olyan korszakba, ahol a mágia volt a létező legvarázslatosabb dolog.

Mintha épp betrappolt volna Középföldére, egy lerobbant helyre, amin előzőleg gázolt át egy horda törpe, akik kiürítették az éléskamrát.

És a végtelenségig lehetne ragozni. Tudja, hogy túlreagálja, hogy a hely feleannyira sem vészes, mint amilyennek érzi, sőt, kifejezetten tiszta, és egyik ember se fest úgy, mint aki kést rántana a vécében, de van valami az elméje mélyén, ami nem hagyja nyugodni, ami miatt az egész félhomályos helyiség baljóslatúvá válik.

Anyja megérzi rajta a nyugtalanságot, és a vállánál fogva igyekszik a professzor után terelni, miközben Burbage biccentése mellé bájosan rámosolyog a csaposra, apja pedig köszön. Ami Abbyt illeti, igyekszik nem hiperventillálni, és titokban Masha kezét markolássza, miközben Aiko lopva a tarkójára nyomja jeges kezét, mintegy fizikai bizonyítékként arra, hogy itt van, jelen van, és nem fog eltűnni.

Az egész csak pár másodpercig tart, amíg kiérnek az aprócska hátsó udvarra, ahol mind a négyen szoronganak, a két szellemszerű tudatszilánk pedig félig a falba ágyazódik. Az ajtó bezárul mögöttük, visszaszorítva a pub nyomasztó légkörét és Abby érthetetlen érzelmeit is, amik majd a későbbiekben vizsgálatra szorulnak ugyan, de egyelőre olyan sorsa jutnak, mint minden más is mostanában: várniuk kell.

– Az Abszol útra csak pálcával lehet bejutni, ez egy biztonsági intézkedés akkorról, amikor még nem létezett a Titokvédelmi Alaptörvény, és a muglik is látogatták a helyet. Akkoriból mindenféle abszurd védelmi fal maradt vissza, a boszorkányégetések mindenkiből kihozták a kreativitást.

– Érdekes megfogalmazás – jegyzi meg az apja, figyelmesen hallgatva a professzor magyarázatát, aki folytatja.

– Higgye el, Mr. Williams, vannak ennél furább bejáratok is. Kész tragédia, a kultúránk mit hisz diszkrétnek, de hát nincs mit tenni.

– Akkor Abby lesz az egyetlen, aki be tud jutni ide? – kérdezi az anyja. – És ha valamire szüksége lesz az iskolában, ami nincs nála, hogyan tudnánk megszerezni?

– Először is inkább megmutatnám a bejutást – húzza elő a pálcáját Burbage professzor. – Szélről három téglányi fel, kettő átlósan jobbra – kopogtatja meg a megfelelő részt, derékmagasságban.

– Nem épp a legkényelmesebb helyen van – hajol előre Masha, majd hátra is ugrik, ahogy a fal megmozdul, és az apró nyílás villámgyorsan tágulva utat enged nekik.

Abby látja, hogy a szüleinek is kell pár pillanat, amíg emésztik a látványt, az abszolút fantasy-filmeket idéző utcát, a talárokkal, süvegekkel, olykor-olykor pedig épp csak felvillanó régi, középkori ruhákra hajazó öltözékekkel (bár igen, felbukkan egy-egy farmer, rövid szoknya és hasonló, mintegy prezentálva, hogy léteznek azért olyanok is, akik egyetértenek azzal, hogy hosszú ruhában rohangálni nem mindig kényelmes), a fura üzletekkel, a felvillanó fényekkel. Nem olyan zsúfolt, mint amennyire Abby várja – mintha a filmekben mindig is többen lettek volna itt? Tömeggel? –, és jóval szélesebben terül szét, akár két autó is simán elférhetne, járdával.

Tömegnyomor kiiktatva. Ez egy tényleges út, nem csak névleg, egy komplett sétány. Masha már belemászik az egyik kirakatba, a szó legszorosabb értelmében. Abbynek ötlete sincs, mégis mi olyan izgalmas egy rakat üstön, mikor tucatnyi másik, szokatlanabb üzlet is tornyosul körülöttük, de nem szól.

– Ami az előzőt illeti, bagolypostával lehet rendelni, egyenesen az iskolából, egy korlátozott mennyiségben persze. Az iskolai baglyok mindig rendelkezésre állnak. De ha ragaszkodnak hozzá, hogy maguk vegyék meg, a Foltozott Üstben a csapost lehet megkérni, hogy nyissa ki az átjárót. Ő mindig segítséget nyújt az ilyen esetekben – mondja. – Az unokatestvéremék is ezt szokták, amikor valamire szüksége van a gyereknek, én pedig épp nem tudok elszabadulni az iskolából.

Az első és egyetlen közös megállójuk a Gringotts Bank, ahol Abby igyekszik szemkontaktus nélkül átvészelni az eseményt, mert nyilván vannak koboldok, ahogy az a jó mesékhez illik, és mind furcsa kis lények, akik látszólag nem igazán törődnek senkivel, de ez nem teszi kevésbé hátborzongatóvá a helyet.

Ezúttal Aiko az, aki a kezét szorongatja, kissé elpirulva – bár ez inkább csak egy egészségesebb, rózsaszín árnyalatot kölcsönöz az arcának –, és nem hajlandó elmozdulni a közeléből. Ez egy döbbenetesen félelmetes fejlemény lehetne, mérföldkő a kapcsolatukban, ha nem lenne annyira feszült a légkör, és Abbyt ne töltené el ettől forró rémület. Masha az unalmas pénzügyre hivatkozva kint marad, amiért a kislány különösen hálás, nincs szükség ezen a helyen ricsajra. Van valami a lényekben, az éles arcukban és szúrós tekintetükben, ami miatt Abby szíve szerint messzire menekülne ebből az épületből. Nem olyan értelemben, mint a Foltozott Üsttől, ez inkább csak puszta túlélési ösztön.

Ha a varázsvilág összes helye ilyen hatással lesz rá, nagyon hosszú és fárasztó évnek néz ám elébe.

A bankból kiérni tényleg felszabadító. Aiko elengedi a kezét – Abby ujjai rég elgémberedtek a hidegtől, körmeire mintha jégvirág ült volna, de egy szót sem szól miatta, inkább bedugja a nadrágja zsebébe melegedni, mert Aiko megnyílt, ez pedig nyilván egy történelmi pillanat. Masha odalibben melléjük, bár folyamatosan a koboldokat bámulja, olyan éles tekintettel, amit csak ritkán látni az arcán.

Burbage professzor kihúz egy pergamenlapot a mappájából és átnyújtja. Összességében két oldalnyi, kézzel körmölt, tökéletesen olvasható lista, boltokról, ajánlásokról. A mappában tucatnyi hasonló. Azután egy borítékot is elővesz a táskából, amit viszont egyenesen Abbynek ad oda.

– A jegy a vonatra – magyarázza. – .King’s Cross, kilenc és háromnegyedik vágány, tizenegykor indul. Általában ajánlatos korábban odaérni, mivel az utolsó negyedórában nagyon nagy tud lenni a peronon a tömeg. A két vágány közötti első falszakaszon keresztül lehet belépni; de csak varázslókat és boszorkányokat enged át, így önöknek kint kell sajnos maradniuk, Mr. és Mrs. Williams – fejezi be bocsánatkérően.

– Újabb elképesztő biztonsági intézkedés? – kérdezi a férfi. A hangjából azonban kicsendül a szórakozás, hogy nem érzi igazán megbántva magát.

– Olyasmi – ismeri el Burbage professzor.

– Remélem, nem tartottuk fel – kezdi a búcsúzkodást Abby anyja.

– Dehogy, a következő diák később, háromra érkezik a szüleivel – válaszolja. – Bőven van időm. Örülök, hogy segíthettem.

Szertartásosság. Köszönések. A felnőttek kezet ráznak, Abby kap egy jókívánságot a szerencsés iskolakezdéshez, amivel nem sokra tud menni ugyan, de nyilván a szándék a lényeg. Maga Abby előkészíti a listáját, ami közel se olyan hosszú, mint amire gondolt volna a filmek alapján – nem mindenki hatalmas bőröndöket húzogatott magával? –, elcseni a lapot az anyjától, és próbálja összehasonlítani, amíg az udvarias körök tartanak.

Ajánlott üzletek, javasolt olvasmányok az „egész családnak is”, hogy tisztában legyenek az alapokkal. A tanácsos mennyiség mindenből a kötelezővel szemben.

Bájital-összetevőket elsőéveseknek nem érdemes vásárolni, ha nem akar külön főzőcskézni, az iskola biztosítja azt az órák során. Seprűt a későbbiekben sem érdemes szerezni, amennyiben nem ejti rabul a kviddics, ami látszólag pont az a seprűs sport, amire Abby is emlékszik, és ami a legkevésbé sem érdekli, mert köszöni szépen, ő épp szereti a jelenlegi életét, és nem akarja agyonüttetni magát egy agresszív labdával. Vagy lezuhanni a seprűről, mert vihar van. Vihar volt a filmben, nem? És még csak le se fújták a mérkőzést… A háziállaton gondolkozik, de még nem tudja, hogyan hozhatná fel, ha egyszer technikailag van olyan, hogy iskolai bagoly, macska meg akkor minek? Különben is, Masha és Aiko – bár inkább csak Masha – bőven kimeríti ezt a kategóriát.

– Kezdjük a legkönnyebbekkel – javasolja az anyja. – Az a pálca, igaz?

Nyilvánvalóan hamarabb végeznének, ha kétfelé válnának, és valamelyikük mondjuk a könyveket intézné, de úgy tűnik, mindkét szülője túlságosan kíváncsi ahhoz, hogy lemaradjon a történelmi pillanatról, amit a lányuk első pálcája jelent.

(Ami abszolút nevetséges, semmi fontos nincs ebben.)

Masha és Aiko is legalább annyira izgatottak, mint a szülei, bár utóbbin nem igazán látszik, csupán ujjai apró rángása árulja el, mielőtt elrejti kimonója ujjába.

Az üzlet… kiábrándító. Mintha csak a Foltozott Üst szomszédait igyekezne leutánozni poros és szegényes kirakatával, de emellé még szinte el is tűnik az őt közrefogó épületek között. Ollivander – áll az ajtó fölött nagybetűkkel, épp csak kopottan, de az alatta lévő feliratból már szinte hiányoznak a betűk, annyira halvány egyes részeken. Az üzlet feletti rész – lakás, esetleg raktár? – elhagyatottnak tűnik. A vakolat mállik, az egyik ablak párkánya ferde.

Összességében nem túl bizalomgerjesztő a látvány, de Burbage professzor csak ezt az egy boltot tűntette fel, és megjegyzésként ott áll mellette kihangsúlyozva, hogy a legjobb pálcák itt kaphatóak. Abby nem emlékszik, látott-e az utcán más pálcakereskedőt is, de hacsak a pálca nem fogyóáru, amit gyakran szükséges cserélni – ez pedig nem tűnik valószínűnek –, akkor nem nagyon lesz a környéken más. A piac nem biztos, hogy elviselné a konkurenciát.

De lehet, azért kopott, mert más a csilivili, új üzletet keresi fel. Abby nem tudja. Abby csak abban biztos, hogy a kirakatban azt a bársonypárnát vagy ki kéne cserélni valami kevésbé kopottra, vagy még jobb lenne lefüggönyözni magát a kirakatot is, mert amilyen keskeny, szinte inkább vécéablaknak lehetne nevezni.

Nagyon magas vécéablaknak ugyan, de akkor is csak vécéablaknak.

– Ide se jönnék éjszaka – motyogja az apja, aztán belöki az üzlet ajtaját.

Csengőszó hallatszik, ahogy belépnek. A bolt félhomályos – és Abby száz százalékig biztos, hogy ilyen jelenet nem volt a filmekben. Nos, legyen kilencvenkettő, és marad hibatűrésnek nyolc százalék arra az esetre, ha tévedne, ami nem valószínű: a hely túl egyszerű, túl monoton, egyszersmind túlságosan is zsúfolt. Plafonig érő polcokon száz-, ha nem ezerszámra állnak a dobozok, mind felcímkézve, különböző színben és méretben. Némelyik helyen kupaconként egyformák sorakoznak, de akad olyan polc is, amelyiken nem találni két azonosat. Nincs pult – az egyetlen bútor egy szék.

– Jó napot – bukkan elő szinte a semmiből egy öregember. Masha rikoltva hátraugrik, neki egy polcnak, amin enyhén, szinte észrevétlenül megrázkódnak a dobozok, ahogy súrolja őket. A többiek, beleértve Aikót is, összerezzennek.

Az öreg szeme olyan kék, mintha vak lenne, és hátborzongatóan rezzenéstelenül nézi őket.

Abby tudja, hogy az anyja nagyon kemény, és a legkényelmetlenebb szituációban is képes udvariasan mosolyogni, de mindig bámulatos látni, amikor kamatoztatja ezt a képességét.

– Jó napot – köszön kedvesen. – A lányunknak keresünk pálcát, és a professzor ajánlotta ezt az üzletet.

Az öreg szeme mintha egy pillanatra elidőzne Aikón, de ennyi erővel akár Abby apját is bámulhatja, aki mögötte áll.

– Örülök. A családom régóta foglalkozik már pálcakészítéssel – mondja. – Az Ollivander-pálcák pedig mindig is az egyik legjobbak voltak.

– Régóta foglalkoznak… – horkan fel Masha. – Láttátok kint a feliratot? Krisztus előtt kezdték a melót.

– Első boszorkány a családban? – kérdezi az öreg. Abby csak bólintani tud, kinyitni a száját nehéz, mert Masha épp a szék háttámláján egyensúlyozik… vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt csinálná, mivel kizárt, hogy az a rozoga förmedvény bárkit elbírjon így, és közben pofákat vág. Nagyon nem vicces a szituáció, idegesítőbb viszont annál inkább, és minden erejét elveszi, hogy ne figyeljen rá. A vénembert azonban látszólag nem zavarja ez a némaság. – Érdemes tudni, kisasszony, hogy a pálca választja a boszorkányt, nem pedig fordítva. Éppen ezért nagy becsben kell tartani őket. A hűségük se egyértelmű mindig, van, amelyiket ki kell érdemelni, és van, amelyik, ha nem bánnak jól vele, cserbenhagyja a gazdáját.

– Tehát, ezek a pálcák… életben vannak? – kérdezi Abby apja, és mellé bizonytalanul mered a polcokra, mintha a sok ezer doboz hirtelen sokkal fenyegetőbbé változott volna, és bármelyik pillanatban rájuk vethetnék magukat.

Abby szerint sokkal nyugtalanítóbb az, ahogyan Ollivander rámered. Inkább a pálcahadsereg.

– Bizonyos szempontból.

Többet nem mond, hanem visszafordul a kislányhoz, közben már elő is ránt a zsebéből egy mérőszalagot.

– Akkor térjünk is a lényegre. Melyik a pálcát tartó keze?

– Mármint milyen kezes vagyok? – kérdez vissza pislogva, ügyet sem vetve a felvihogó Mashára. – Jobb.

Az öreg mérései mintha teljesen haszontalanok lennének, de csak van valami oka – hisz ebben Abby nagy naivan, amíg be nem fejeződik, és egyetlen szám se kerül egyetlen fecnire se, pedig van vagy egy tucat különböző távolság, amit meg kell jegyeznie. Vagy az egész csak egy nagy becslés, hogy nehogy olyan hosszú pálcát kapjon, amivel a saját szemét szúrja ki?

Ollivander egy idő után kikapja a levegőből a mérőszalagot – Abbyben ebben a pillanatban tudatosul, hogy a tárgy félig magától mozgott végig –, s a polcok felé siet.

Ami ezután következik, egy nagyon csúnya és hatásos… semmi. Abby arra az egyre emlékezett az első filmből, amikor a főhős kezébe pakolják a pálcákat, és az a nem passzolókkal felrobbant meg szétszór dolgokat. Nála egyik pálca se csinál semmit suhintás közben. Nincsen semmilyen látványos effekt, robbantás vagy hasonló. A sokadik pálca után se.

Diófa-egyszarvúszőr kombinációval kezd, majd mogyoró-sárkány szívhúrral folytatja. Egyenes, egyforma botokra számít, ehelyett olyanokat kap a kezébe, amik inkább szépen csiszolt gallyra emlékeztetik. Formájuk a fa erezetét követi, nem tökéletesen egyenes egyik se, sőt, akad olyan, amiben göcsört is van. Igazán egyediek és lenyűgözőek.

(– Háromféle magot használunk: egyszarvúszőr, sárkány szívizomhúr, főnix farktolla – mondja Ollivander. Abby nem biztos, hogy bármelyikükhöz is szólna, mert a szülei egy-két kérdését eddig nagyrészt eleresztette a füle mellett.

– Vajon élő sárkányokat ölnek le hozzá? És miért a szívükből? – kérdezi Masha. – Az istenit, Aiko, megfagyok, tekerd le kicsit a légkondid.

– Sárkány – súgja izgatottan az anyja. – Hallod, Erik? Sárkány!)

Végül úgy a huszadik és harmincadik pálca között lesz meg az igazi.

– Tízhüvelykes fűzfa pálca, főnixtollal – nyújtja át.

Ez a pálca se robbant fel semmit, de cserébe maréknyi kékesen ragyogó, aprócska szikrát köpdös. Nem sokat, csak amennyi piciny pocsolyaként belepheti a lába előtt a padlót. Az ujjaiban szétterjedő valami egyszerre illik és áll éles ellentétben a helyiségben uralkodó hűvössel, ami félig Aiko hibája.

De nem igazán érzi élőnek, a szikrák és a valami pedig eltűnnek, ahogy a pálca visszakerül a dobozba. Abby nem érzi boszorkánynak magát. Mégis, varázsolt.

Ollivander elgondolkodó tekintete pedig végig kísérti, ahogy kilépnek az üzletből.

(– Azt mondják, akire hosszú út vár, hamarabb eljut céljához egy fűzfapálcával. Sok szerencsét, kisasszony. A főnixtoll pálcák mindig is makacsok és rakoncátlanok voltak, de valódi társaivá válnak azoknak, akik kiérdemlik ezt a kiváltságot.

Ez a második szerencsekívánság, és mégis, ez milliószor komolyabb, mint Charity Burbage professzor udvarias, már-már kötelező mondata. Egy pálcának nem kéne ilyen súlyosnak lennie a kezében, még dobozzal sem, nem igaz?)

***


– Hát, ez érdekes volt – jegyzi meg az anyja, amikor kilépnek az üzletből. – Nos, mi legyen a következő állomás? A ruhára szavazok.

– Ez az – csúszik ki suttogva Aiko száján.

Masha csúnyán rávigyorog.

– A kis fashionista.

– Fogd be – motyogja elpirulva a lány. De kell egy kis idő, amíg visszaszerzi hűvös távolságtartását.

– Akkor én addig megveszem azokat az üvegcséket – ajánlja rögtön az apja, aki nagyon sztereotipan nem bírja az ilyesmit, és kapva kap a menekülés lehetőségén. – Meg mi is kell? Teleszkóp?

Végül az üst és a mérleg feladata is nála landol, az anyja pedig legalább olyan lelkesen toppan be a Madam Malkin Talárszabászatába, mintha csak a világot készülne megváltani.

Ha Ollivander boltja (vajon tényleg így hívták az öregembert, vagy az üzlet alapítása óta változott a családnév?) kopott és üres volt, a szabászaté világos, pasztell és végtelenül vintage. A szélen kialakított ülősarokban mindössze egyetlen nő üldögél, az alacsony asztalkán elhelyezett pergamenek között válogatva. Varázslatos prospektusok, ugrik be Abbynek. Te jó ég, itt szoktak reklámozni is. Egy másik boszorkány egy alacsony, mályvaszín egyenruhás lánykával vitatkozik valami szabásminta felett. Páran az oldalt kihelyezett kalapok és süvegek között válogatnak. Összességében azonban nincsenek túlságosan sokan, nem egy H&M a hely, akció idején.

Az üzlet közepén pár mozdulatlan próbababán néhány különösen vékony, szinte nyári ruhának tűnő talár, alattuk szekrényen és akasztókon végtelen mennyiségű anyag és minta. Aiko elbűvölten rögtön feléjük lebben, az abszolút csoda olyan mértékben ül ki az arcára, hogy egy darabig még Masha is tátott szájjal bámul rá.

– Jó napot!– siet hozzájuk egy szintén mályvataláros nő, és rámosolyog Abbyre. – Ó, csak nem Roxfort, édesem?

Masha eddig viseli el a dolgot, és inkább Aiko mellé pattan. Egy darabig mintha csendben vitatkoznának egy sötétkékből lilába átmenő anyag felett (– Tiszta univerzumos! – állítja Masha), amitől olyan látványt nyújthat az egész, mintha feltámadt volna valami láthatatlan huzat a teremben, aztán kiegyeznek abban, hogy nem értenek egyet. Masha az extrémebb minták felé táncol, és hangosan kukorékol, amikor egy tükörtojásos-kiscsibés anyagot kotor elő a feledésből, mint a huzat agresszívebb változata, ami látszólag ér annyit, hogy igyekezzen hatni az anyagi világra, Aikót pedig mintha hipnotizálta volna egy kéken irizáló, hófehér selyem.

Ami Abbyt illeti, hamar elveszti a lendületet. Rövidnadrágjában és Caroline-tól örökölt, kopott pólójában különösen esetlennek érzi magát az egész, borzasztóan lányos üzletben, és akkor se lesz jobb, amikor az unalmas, fekete anyagot, ami szinte szentségtörésnek hat az üzlet fényében, ráigazítja a nő, miközben az anyjával cseveg, aki olykor vágyakozva pillant az egyik próbababán lengedező ruhára.

– Augusztusban már kissé leül a roxforti szezon, általában minden diák igyekszik júliusban elintézni a vásárlást, hacsak teheti – mondja közben a nő, és ügyesen feltűzi a talár alját. – Így ni.

A három rend talár helyett az anyja négyet kér, biztos, ami biztos. Abby nem érti, miért, a három látszólag egy elég ésszerű mennyiség, de rendben, legyen kisebb remény, hogy varázslatos módon mind elszakad. Egész félévben hordhat ruhát. Legalább nem egy elnagyolt hálóingre hasonlít, bár Masha ördögi kacaja a háttérben nem sok jót ígér.

Amikor kilépnek az utcára, hatalmas szatyrokkal, amikben a köpenytől kezdve a süvegig minden benne van, Abbynek csak akkor jut eszébe, hogy a filmekben vagy rendes ruhákban, vagy pedig ingben, nyakkendőben és köntösben szambáztak mindig. Ezen a taláron még csak kapucni sincs, aminek megváltoztathatná a színét.

És milyen furcsa, hogy ezekre emlékszik, de például a cselekményt a világért se tudná még mindig felidézni.

***


Abby végül nem kap háziállatot. Meg se említi, a szülei meg egyszerűen átugorják azt a részt, mivel alatta nagybetűvel a seprűt vinni tilos figyelmezetés túlságosan is figyelemfelkeltő és izgalmasabb, mint holmi macskák és varangyok. Abby nem említi – nincs szüksége háziállatra. Meg lehet oldani anélkül is az életet, mint ahogy a professzor is mondta. Különben is, a könyvek egy kisebb vagyon, ha egy részük használt is, és az ajánlott olvasmányok felével együtt bőven túllépik a limitet. Abby sejti, hogy egy darabig nem lesz semmi extra az életében – de valószínűleg nem is kell, elvégre mi lehetne nagyobb luxus, minthogy a Roxfortba menjen? Legalábbis Caroline szerint, valószínűleg.

(A varázsvilágnak ráadásul elég korlátozott kínálata van mind a pszichológiát (semmi), mind az irodalmat (egy polc) illetően, ami roppant szomorú, főleg az előbbi, mert így körülbelül kilőhetnek minden varázslatos megközelítést a problémájukat illetően.)

Bőrönd – áll még a Burbage professzor által ajánlott jegyzeteken. – Általában törésálló bűbájjal kezelt, nagyon biztonságos, törékenyebb holmik szállítására alkalmas.

Ezek szerint mégiscsak van láda, amit végigcipelhet az egész vasútállomáson. Most épp egy kő fog leesni a szívéről. Mindjárt… mindjárt… puff.

Tessék.

Tekintve, hogy az egy darab megmaradt bőröndöt Abby nem sajátíthatja ki csak úgy, ez egy elég szükségszerű elem, így a kislány dönthet, az anyjával megy pergament, tintát és tollat venni (szintén nem szerepel a listán, szintén szükséges, mert látszólag papírra, golyóstollal írt házi feladatot nem illik beadni), vagy az apjával bőröndöt nézni.

Ez nem igazán választás kérdése. A külcsín érdekében csak az utóbbi opció jöhet szóba. Így Abby kompromisszumok és némi gyerekes duzzogás árán, de boldog tulajdonosa egy viszonylag elfogadható méretű utazóládának, ami egyszerű, barna, és a fedele csak arra vár, hogy valami gyerekes impulzustól hajtva telematricázza majd nevetséges figurákkal, amit öt év múlva már nagyon fog bánni, amikor majd körömlakklemosóval (meg persze körömmel) kaparhatja le az egészet. Ráadásként az apja is nagyon lelkes, mert mint kiderül, egy ilyen, kissé bűbájosan párnázott, elég tágas láda olcsóbb, mint egy középkategóriás bőrönd, mint amilyenben Elise cipeli a ruháit a koliba és vissza.

Életében nem kapott egyszerre ennyi mindent, és most akárhogy próbálja, a szeleburdi ugrálhatnék igyekszik mindenképp rátörni. Az is előny, hogy nem próbálták megátkozni az utcán azért, mert normális ruhákban van, nem pedig talárban – vagy akármit szoktak errefelé –, és ez a tendencia látszólag állandó. A beígért háborúnak még csak nyoma sincs.

***


Caroline és Elise táskákkal bástyázták körül a kávézóasztalt, előbbi hevesen integet, amikor kiszúrja őket, utóbbi villámgyorsan eltűnteti csokoládé tortája utolsó felét, mielőtt a húgának akárcsak eszébe juthatna lecsapni a tányérjáról.

Az ő délutánjuk nyilván remekül telt. Ők valószínűleg ettek.

Az ő gyomruk nem korog hangosan, mint Abbyé, aki az ebédidőt pálcasuhogtatással töltötte, a második esélyt az ebédidőre meg talárszabászatban. De Blake lassan végez a munkával, és utána étterembe mennek. Családi vacsora, egy utolsó nagy, közös dőzsölés, mielőtt két gyerek iskolába megy messzire, a harmadik dolgozik, a negyedik pedig minden idejét az egyetemi felvételijébe öli majd. Ami hazugság, mert Caroline egy perccel se fog többet tanulni, mint amennyi feltétlenül szükséges.

– És ha addig összeesik? – morogja Masha, védelmezően csimpaszkodva Abbybe, amivel inkább csak ront a helyzeten.

Caroline, mintha csak hallaná, nagylelkűen felajánlja a maradék fánkját, mielőtt elindulnak az ő szerzeményeiket is bepakolni a kocsiba.

– Mindenképp szereznünk kell matricákat – szemez Elise Abby újdonsült bőröndjével később, ami a csomagtartóban csücsül, mint egy hatalmas mackó.

Ó. Akkor ezek szerint mégsem annyira gyerekes impulzus.

Ez genetika.

A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Megjegyzések:

Emese rájön, hogy ezen az oldalon olyan opció is van, mint az end notes, és így végre nem végtelen csillaggal kell a kommenteket leválasztania a fejezet végéről. Vállveregetés magamnak. És jöjjenek a jegyzetek a fejezethez:

  1. A CHVRCHES-től említett Leave A Trace itt van: https://www.youtube.com/watch?v=4Eo84jDIMKI Érdemes egyszer meghallgatni :)

  2. A Foltozott Üstről szóló történelmi tények a HP-s Wikiről vannak. (Link: http://harrypotter.wikia.com/wiki/Leaky_Cauldron ) Érdekes amúgy, mennyi random információt találni itt, az utolsó portréig mindenről. Mellesleg az említett tények csupán töredéke a kocsma történelmének.

  3. És persze a kötelező pálcamagyarázat: a Pottermore szerint a fűzfa gyógyító tulajdonságú, olyanokat választanak általában, akik bizonytalanabbak. Abby esetében inkább a gyógyító rész érvényesül, mert bár kissé bizonytalan az új világban, pláne az új szituációban, akkor is az elméje nem igazán százas. A főnixmag is inkább ezért, mert míg az unikornis elméletileg alkalmazkodó és hűséges, addig hajlamos a „búskomorságra”. A sárkány szívhúr pedig túl hivalkodó. Abbynek inkább egy masszívabb, magabiztosabb magra van szükség. Van még több indokom is persze, miért választottam ezeket, főleg a fűzfát (esélyes volt még a jegenye és a bükk is), de egyelőre maradjunk ennyiben, spoiler elkerülése végett. :)

Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.