efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Hugrabug Forradalom Szerző: MSe
[Vélemények - 1] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Pre-Roxfort 2/4.


Pre-Roxfort

II. rész



Abby végül nem kap pánikrohamot.

Sokkot? Határozottan. Pánikrohamot? Hála az égnek, hogy megússza.

(A sokknak megvan az a határozott előnye, hogy könnyebb elhatárolódni az eseményektől. Elég ülni, hitetlenkedni, bólogatni, a kiborulás pedig ott vár egy sötét sarokban, mint egy rémisztő, gyerekkori szörnyeteg, meg se próbálva elrejteni a tényt, hogy a karmait élezgeti későbbre.)

Kínos is lenne, főleg, hogy elméletileg kinőtte már ezt az aprócska rossz szokását, ráadásként feltételezhető leendő oktatója előtt visszaesést produkálni (még ha morbid is az olyan gondolat, ami a drogozással süllyeszt egy szintre egy pszichés zavart) felettébb kellemetlennek bizonyulna… Apropó, leendő.

– Ugye ez csak vicc? – nyikorogja, mert tényleg? Roxfort?

Mint a Harry Potterben? Abby kétségbeesetten keresi a kibúvókat, de kapaszkodó híján nehéz. Mentek már a kilencvenes évek elején kandi kamerás átverések? Megírta-e egyáltalán az a nő azt a könyvet?!

Abby nem tudja.

Ami azt illeti, Masha vagy Aiko se.

– Rám ne nézz – vonogatja vállát az előbbi, holott, Abby egy pillantást se vet rá, miközben zavaróan közel húzódik Burbage professzorhoz, és feleslegesen sok energiát fektet bele abba, hogy igyekszik nem hozzáérni, amiből úgyis az lenne, hogy csak átsiklik rajta. – Én csak Gary Oldmanre emlékszem. A fegyencet játszotta, nem? Aztán kiírták valamelyik részben.

– Alan Rickman – teszi hozzá kötelességtudóan a saját részét Aiko csendesen, továbbra is az ajtóban ácsorogva. – Alan Rickman – ismétli meg, egyrészt nyomatékosításként, másrészt mert neki se ugrik be több minden. Abby nem biztos abban, miért annyira zavaró, hogy Aiko pont arra a pasira emlékszik.

Ő maga azonban képtelen összeszedni ennél jobban a gondolatait, és hogy mit jelenthet ez – túl sok mindent, túlságosan is sok mindent –, így átmenetileg elengedi, és úszik az árral. Ez lényegesen könnyebb opció, mint kiderül, mert Charity Burbage professzor könnyedén átveszi az irányítást, és előhúz csillogó táskájából egy botot, hogy a megfelelő mederbe terelje a beszélgetést.

(Csak és kizárólag a folyóval kapcsolatos metaforák kedvéért maradva ennél a megfogalmazásnál. A folyó egy jó dolog. Hacsak abból ivott volna a halála után, amelyikből kellett volna, és amelyikre nem emlékszik – vagy nem is létezik –, most jóval kevesebb problémával kellene szembenéznie.)

– Nem, természetesen nem az. – Abby regisztrálja, hogy félig a szülei felé is fordul, akik nem úgy néznek ki, mintha tudnák, miről van szó, így átnyújtja nekik a levelet, aminek össz-vissz a fejlécét se olvasta végig, de valahogy nem is kíváncsi, ha egyszer a Roxfort szócska után teljesen egyértelmű, mi állhat benne. Nos, félig egyértelmű, mert filmes tudása megkopott az évek folyamán, és most nem ugrik be minden információ villámcsapásra, csak úgy, spontán, ahogy kellene neki. – És hogy elejét vehessük a vitának, tessék – int az asztal felé, akár egy karmester, amikor az apja már szólásra nyitná a száját, valószínűleg hogy felháborodva kizavarja a professzornak álcázott holdkórost a házából, mert mégis mit képzel ez a nő, hogy ilyet művel, hitegeti őket egy fantasztikus iskolával, aztán kiderül, hogy valami őrült, bottal…

Az asztalon a csészéhez tökéletesen passzoló porcelán alátét megremeg, majd kanárivá változik, aminek látszólag semmi fenntartása nincs az ellen, hogy a döbbent csöndet vidám trillával törje meg. Kitárja a szárnyait, tesz egy kört a levegőben, majd leszáll Burbage professzor kinyújtott ujjára.

Abby asztaltáncoltatásra számított. A madárral nem tud mit kezdeni. Túl látványos, túl kirívó, túlságosan semmi értelme. És annak se, mit akar ez a nő, mit keres itt, miért…

– Ó – mondja az anyja.

– Azta, ez nagyon baró volt – mondja az ajtóból Caroline, aki mégsem a barátaival lóg.

Abby nem mond semmit. Van úgy, hogy a csend sokkal kifejezőbb.

Abby apja ellenben minden előző majdnem-ingerültségét nélkülözve válik a megtestesült nyugalommá.

– Azt hiszem, kezdhetnénk elölről ezt a beszélgetést – jelenti ki, egy pillantást vetve a kezében tartott levélre.

Caroline vigyorogva betrappol a nappaliba, és a kanapé háttámlájának támaszkodva olvassa el a szöveget. Masha mellészegődik, és a férfi másik válla fölött félhangosan ő is elmotyogja a kezdő sorokat:

– Tisztelt Williams kisasszony! Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. – Elvigyorodik. Ahogy Caroline mellett áll, mintha ikrek lennének, akik a pokolból szabadultak. Abbynek nagyon nem tetszik a kép. – Édesem, boszorkány vagy – pillant fel a lányra.

– De előbb, visszaváltoztatná az alátétet, kérem? – szedi össze magát Mrs. Williams, és még egy mosolyt is sikerül az arcára varázsolnia, ami nem tűnik erőltetetnek. A tányérból kanári ehhez a mutatványhoz képest semmi. – Nem szeretném, ha hiányos lenne a készlet. Ez az egyik kedvencem ugyanis.

***


Néha a kitartás is elég ahhoz, hogy legyőzd a lehetetlent – üzeni a Naruto. És ugyanazzal a lendülettel le is tolja ezt a torkodon a lehető legtöbb formában. Az a manga, ahol egy narancssárga ninja minden ninjátlanságával és három jutsuval ment meg mindenkit, mint a fenti üzenet tökéletes reprezentációja.

Abby örülne, ha a világba kicsit kevesebb kitartás szorult volna.

***


A helyzet ugyanis úgy áll, hogy Abby boszorkány.

Erre mindenkinek van valami reakciója, de Abbyére speciel senki sem kíváncsi.

– Bizonyára történtek furcsa dolgok, amikor nagyon dühös voltál, esetleg izgatott. Az ilyet véletlen varázslatnak hívjuk, gyerekkorban igen gyakori, de a pálcahasználattal szerencsére mérséklődik – magyarázza Burbage professzor. Mosollyal az arcán. Mert még Abby kifakadása is csak a lelkesedésén képes picit törni, a kedvén nem.

– Nem, soha ilyesmi nem történt velem – feleli Abby, még mindig kissé kábultan ücsörögve a fotelben, ahova akkor rogyott, amikor a kanári visszatért tányérka formába.

– Dehogynem – kukorékol Caroline, aki nem zavartatja magát, és a helyzet abszolút kiélésére törekszik, teljesen szégyentelenül. – Majd megfagytam néha télen, amikor lehűtötted a szobád. Meg remegtek a tárgyak, amikor kicsi voltál.

Anyja és apja bólogatnak, világosság gyúl a szemükben, mert végül kiderül, hogy nem kísértetjárta a ház, csak a lányuk boszorkány. Nem mintha eddig bárkit is zavart volna, vagy szimplán megemlítette volna, mint afféle apróságot, amivel a vécéről visszafele menet találkozott, és Abbynek fogalma sem volt egészen eddig, hogy bárkinek is feltűnt, amikor Masha úgy döntött, a tálalószekrényen a legjobb ugrálni. Úgy látszik, mindig van új a nap alatt.

Abby ettől függetlenül nyitja a száját, hogy közölje, az Masha és később Aiko hibája, nem az övé, de szerencsére még időben eszébe jut, hogy az ilyesmit bevallani sosem jó dolog. Képzeletbeli barátok? Az ember ebből kinő úgy hat-hét évesen, mert az iskolában már ciki. Ráadásul ez csak akkor történik, amikor Masha nagyon akar hatni a külvilágra.

És amikor nagyon-nagyon megerőlteti magát mellé.

Aikónak enélkül is megy, de Aiko sosem zavartatta magát amiatt, hogy érdekelje a külvilág.

– És ha nem akarok menni? – kérdezi Abby, akinek viszont még mindig nem tetszik a tény, hogy egy kanári mindenkit meggyőzött arról, a helyzet egyáltalán nem abszurd.

Az a baj, hogy de, az, nem is kicsit, morbid is, de nem, még nem szabad sikítania és végiggondolni a dolgot. Ússz az árral, mondhatta vagy fogja mondani valami híres ember, esetleg ismeretlen tumblrös. Közhely, de inkább közhelyekkel élni, mint értelmesen megőrülni.

– Előbb végig kellene hallgatnunk, amit a professzor mondani akar, Abby – rója meg az anyja, akinek a lelki egyensúlya a visszaváltoztatott porcelánnal együtt billen helyre. – Nem szabad rögtön mindent elutasítanod csak azért, mert ismeretlen, és megijedtél tőle.

Bölcs szavak lehetnének. Abby nem mondja, hogy pont azért akarja csípőből kihajítani az ötletet az ablakon úgy, ahogy van, mert ismerős. Mert ijesztő, mintha kirántották volna a lába alól a világot, megrázták és kifordították volna, és ő most ott lebeg a semmiben, és nem tudja, ha megmozdul, kizuhan a semmibe, vagy szerencsésen újra a földön találja magát. Mert a nyolcadik film nem volt olyan régen, és mert ez az egész helyzet, ahol egy csinos, mosolygós nő közli vele, hogy boszorkány, túl szép ahhoz, hogy ne romoljon el pillanatok alatt.

Illetve nem, nem szép. Furcsa inkább. Érdekes. Csábító.

– A film valamikor 2000 környékén jött ki, nem? – szólal meg Masha elgondolkodva. – Valószínűleg akkor játszódik. Addig simán lelépsz akár az országból is.

Nyugi, üzeni burkoltan. Ne ess pánikba.

Késő, de Abby azért mély levegőt vesz, és igyekszik felvenni az átlagos lány 2.0 álcát.

(Az 1.0 és 1.1-es verziók csúfos kudarcot vallottak az iskolában, még évekkel ezelőtt. A jelenlegi ellenben úgy tűnik, egész jól szuperál.)

– Semmi probléma, kezdhetjük akár ezzel is – mosolyog Burbage professzor. Még mindig. Úgy tűnik, ez az állandó arckifejezése, ami valahol mélyen hátborzongató. – Általában azt szoktuk javasolni a felvett diákoknak, hogy legalább az első évben vegyenek részt, és ha utána sem akarják folytatni, akkor természetesen visszatérhetnek a varázstalan oktatáshoz, és teljesen kivonulhatnak a varázsvilágból. Erre azért van szükség, mert a véletlen mágia az idő múlásával túlságosan instabillá és kiszámíthatatlanná válik, amennyiben nem tanulja meg összpontosítani és korlátozni pálcavarázslatokra, ez pedig mind a gyermekre, mind pedig a környezetére veszélyt jelenthet a későbbiek folyamán.

– Szóval olyan, mint egy robbanni készülő bomba? – kotyog Caroline túlságosan is élénken, és nagyon élvezi a helyzetet. Kicsit túlságosan is.

– Caroline! – szól az anyjuk élesen. – Viselkedj!

– De hát ezt mondta!

– Ez enyhe túlzás – próbálja tisztázni a helyzetet Burbage professzor. Próbálhatja, gondolja Abby, sok szerencsét hozzá ezek után. Pláne, hogy az „enyhe” szót használta. – De nagyban megnehezítheti az életét a későbbi években, amennyiben nem sajátítja el. Az első éves tananyag főleg erre épül, az alapismeretek elsajátítása mellett, persze.

A továbbiakban roppant egyszerű a helyzet: a szülei kérdezgetnek, a professzor válaszol. Masha kérdezget, a professzor természetesen nem válaszol, és még csak meg sem hallja. Caroline néha közbeszól, általa roppant elmésnek képzelt megjegyzésekkel tűzdeli a beszélgetést, és eléri azt, hogy Abby majdnem elszólja magát bosszúból a titkos cigikészletéről. Vagy ellopja. Ha a nővére így folytatja, a stressz miatt rövid úton visszaszokik rá, arra pedig egyáltalán nem vágyik.

Abby nem kérdez semmit, igyekszik nem átgondolni a helyzetet, és végül csak végigfutja a mellékelt tájékoztatót a tárgyak listájáról. Első éveseknek tilos a seprű. Vihet macskát, baglyot vagy varangyot. Utóbbiban az lenne a csodás, hogy legalább Elise-t és Caroline-t kikészíthetné vele nyári szünetek alatt, teljes… két vagy három évig, amíg be nem fejezik a főiskolát vagy egyetemet, és el nem költöznek, mint Blake. Akkor maradna az anyja, akit viszont nem akar kikészíteni vele.

Varangy tehát kilőve.

– Mennyi ennek a… galleonnak? Galleonnak az értéke fontban? Nagyon ingadozó az árfolyama? – kérdezi az apja, Charity Burbage pedig kész válasszal szolgál, hogy látszólag a galleon olyan masszív, amilyen masszív csak lehet ilyesmi a pénzügyi világban. Masha a szemét forgatja, és leül Abby karfájára.

– Szóval, boszorkány – kezdeményez klisésen beszélgetést, ami a kedvenc módszere arra, hogyan ne oldja a feszültséget. – Erre a fordulatra nem számítottam. Szerintem Aiko se számított. És te se. Úgy tűnik, nem Kansasben vagyunk már, Totó – paskolja meg még pluszban Abby fejét, majd kacagva arrébb ugrál, amikor az mogorván mered vissza rá.

Abby egy pillanatig gondolkozik azon, érdemes-e áthajítania rajta a díszpárnát, majd inkább letesz róla.

– Tegyük fel, hogy megyek – használja hát inkább ki a pénzügyi vitába beállt fél másodperc szünetet. A szavak keményebben jönnek ki a száján, mint tervezi, az enyhe, kitörölhetetlen orosz akcentus felerősödik kissé. De most itt a lehetőség, ki kell használni, mert honnan a fenéből tudná meg máshonnan, hogy mi a fenébe csöppent? – Milyen messze van az iskola? Milyen gyakran jöhetek haza? Tudok telefonálni? Levelet írni?

Skype-ra lenne szüksége a kényelemhez, de jó lesz a sima telefon is. Analógosan.

Charity Burbage arca megkönnyebbülten felragyog, látszólag a kérdésözönt tévesen őszinte kíváncsiságnak értelmezi. Abby rezzenéstelen arccal mered vissza rá, és közben eltökéli, bármit is tanít ez a nő, igyekszik elkerülni, vagy legalábbis a leghátsó sorban ülni. Biztos, ami biztos, veszélyes, ha a mindig mosolygós arckifejezést lehetséges még fokozni.

– A Roxfort valahol Skóciában van, senki sem tudja, pontosan hol, mert még az alapítók tették feltérképezhetetlenné. Az ajánlott kötetek listáján ott szerepel az iskola története is, egészen a négy alapító korai életének összefoglalásától kezdve az ötvenes évek végéig…

A következő információk olyanok, mintha csak mesét hallgatna. Mindenki érdeklődve figyel, meglepő módon még Abby is. A négy házról egy rövid mese, a tulajdonságokról, amiket képviselnek, és amiket Abby egyáltalán nem érez a magáénak, az iskola rövid házirendje, a házak közti verseny, a kötelező tárgyak, majd a harmadik évtől választhatóak. Burbage professzor látszólag egy ilyet tanít. Hála az égnek.

Az egész beszélgetés kissé elhúzódik, Abby fáradt, Masha nyűgös, Aiko továbbra is a látóperemén szobrozik.

Mindenki más abszolút meggyőzve, miután Charity Burbage professzor még a hoppanálást is bemutatta, mint a világ leggyorsabb közlekedési módját.

– Mondd, Abby, hogy döntesz? – kérdezi az anyja.

Abby eddig próbált egyre kisebbre húzódni a beszélgetés közepe óta, most pedig úgy rezzen össze, mintha rajtakapták volna. Pedig nem. Valószínűleg nem. Nehéz megmondani, ha az örök megértés frusztrálóan olvashatatlanná teszi az anyja arcát.

Szeretnék aludni, gondolja. Három réteg takaró alatt, mintha nem létezne a külvilág, és nem egy átkozott mesekönyvben lennék, amit nem is olvastam. Mintha nem most kéne egy életet megváltoztató döntést meghoznom.

– Nem feltétlenül muszáj azonnal – teszi hozzá azért. – A professzor biztos megérti.

Abby bólint.

– Oké. De úgyis mennem kell, ha nem akarok felrobbanó bomba lenni, nem igaz? – Caroline látszólag annyira nem értékeli, hogy a saját szavait használja ellene, legalábbis a fintora erre utal. – Bár még mindig nem értem, hogy lehetnék pont én boszorkány.

– Gondolj rá úgy, mint egy lehetőségre az élettől.

Burbage professzor szavai rosszabb formában már nem is érkezhetnének. Ez Masha bíztatása. Már akkor sem működött, amikor először hallotta. De Abby bólint, és igyekszik ő is mosolyogni. Reszketegre sikeredik, de jobb, mint a semmi, és látszólag a szüleit megnyugtatja, ami jó dolog, ugye.

– Megpróbálom – mondja hát. A listára felkerül az új identitás elfogadása is, mint újdonsült bababoszorkány. Vagy ilyesmi.

Burbage professzor és a szülei búcsúzáskor megbeszélik a legalkalmasabb időpontot az Abszol úti bevásárláshoz, ami látszólag az egyetlen hely egész Nagy-Britanniában, ami alkalmas a szükséges kellékek beszerzéséhez, és ami természetesen pont ezért Londonban van, négyórás autóútra Welshpooltól – nem mellesleg innen indul a vonat is.

(Búcsúzásként utána marad egy befőttesüveg, benne egy kék lángoktól ragyogó pillangóval. Állítólag megszokott, hogy hagynak valamit a leendő tanuló számára, mert nem mindig szokott jelen lenni minden családtag a tájékoztatás során, és bizonyítékként bármi apróság megteszi.

– Legalább a két másik gyereknek egyszerű lesz magyarázkodni – sóhajt megkönnyebbülten az apjuk.)

– Azta – dől végig a kanapén Caroline, miután a nő elment. – Boszorkány, mi?

– Úgy tűnik – ért egyet Abby, és hajlandó beismerni, hogy lehet, még egy kicsit a sokk hatása alatt van, ahogy bedugja az ujját az üvegbe, a pillangó pedig átrepül rajta.

– Sikítani fogsz?

– Még az is előfordulhat.

– Pánikroham? – Caroline élesedő tekintete kétséges sem hagy afelől, hogy ha Abby elpoénkodja ezt a kérdést, akkor abból balhé lesz.

– Nem – rázza hát a fejét. Talán, ismeri be magának.

– Akkor jó – bólint Caroline. – Arra leszek még kíváncsi, sikerül-e meggyőzni Elise-t és Blake-et mondjuk a varázsbefőtt nélkül, hogy nem kattant meg egységesen az egész család. Ó, ez jó műsor lesz.

***


A befőttesüveg egy darabig a polcon áll. Abby képtelen úgy létezni, hogy ne vetne rá mindig egy pillantást, így egy idő után bekerül a sarokba, a plüssök mögé, körülbelül fél óráig, amíg Caroline rá nem jön, és el nem kunyerálja tőle.

Abbynek egy pillanatra se fáj miatta a szíve.

***


Nem a múltban született újjá. Még csak nem is a saját világában.

Hanem egy regényben. Egy regényben, amiből csak a filmadaptációt látta, azt is csak egyszer, amiből alig emlékszik valamire, azon kívül, hogy nyilván varázslók voltak benne, és ez…

– Ez nem lehetséges – súgja Mashának és Aikónak este. A pillangó ekkor még a polcon van, a sötétben halványan derengő kék lángjai hátborzongató hangulatot kölcsönöznek a szobának. – Hogy lehetne lehetséges?

Masha az ölébe húzza. Abby még mindig elég apró ahhoz, hogy ezt a mutatványt kényelmesen kivitelezni tudják, és jelenleg a kényelem minden formája jól jön.

– Megőrültem, igaz? – kuncog fel végül halkan, miután egyik barátja se válaszol. – Végleg megkattantam.

Masha még szorosabban szorítja magához.

– Nem tudom – mormolja Abby hajába. Most, hogy lenyugodott, már elviselhető a jelenléte, nem úgy, mint egész délután. – De ne aggódj, minden rendben lesz. Ez izgalmas. Új. Egy fantasyban születtél újjá.

– Ahol nincs telefon.

– A fantasykban általában nincs.

– Urban fantasy. Menő alkategória.

– Mashának igaza van – lép előre Aiko, és olyan szokatlan, amit mond, hogy Abby szinte érzi, ahogy a feje búbján koppan a másik lány álla a döbbenettől. – A filmek később jöttek ki. Valószínűleg már rég elvégzed azt az iskolát, mielőtt kitör a háború.

– Tényleg, ebben háború is van – csap a homlokára Masha, kis híján Abbyt vágva fejbe. – Teljesen elfelejtkeztem róla.

– Amit mondani akarok még – folytatja Aiko, mintha nem is szakította volna félbe egy másik személyiségszilánk –, hogy ez egyben egy remek lehetőség is arra, hogy esetleg kiderítsd, miért létezünk, és hogy tudnád megállítani azt, hogy esetleg újabb szilánkok törjenek le az elmédről. Biztos a varázslók is foglalkoztak a témával. Többre mennél vele, mint a pszichológusok írásainak böngészésével.

– Ne becsüld le a transzperszonális pszichológia erejét! – hörgi Masha, miközben fenyegetően rázza az öklét Aiko felé. Ezúttal tényleg orrba találja Abbyt.

Aikónak a szeme se rebben.

Mindenesetre ez az eddigi legjobb érv amellett, hogy boszorkányképzőbe menjenek mind a hárman.

***


(– A nevem Abby Williams – ismétli reggel. – Tizenegy éves. Wales, Welshpool. És úgy tűnik, boszorkány vagyok. Egy létező regény világában. Egy nem létező regény világában.

Létezőnek lehet nevezni, ha Abby az egyetlen az egész bolygón, aki tud róla, hogy valahol máshol, borzasztóan messze meg fogják írni?

Mindenesetre nyomasztó. Túlságosan is.

– El kellett volna olvasni a könyveket, amíg lehet, igaz? – motyogja halkan, szinte csak magának. – Bár az se biztos, hogy segített volna, így, minimum tíz év távlatából.)

***


Charity Burbage tájékoztatójáról senki sem mondhatta, hogy nem volt érdekfeszítő és részletes is egyben. Többek közt kiderült, hogy létezik törvény arra, hogy ne rohanjon ki minden gyerek az utcára megmutatni a szomszédoknak a pálcáját, és azt, mit is tanult az év során. Abby nem fél attól, hogy valaha is kísértést érezne erre, a suliban egyetlen barátja sem volt, akinek dicsekedhetne azzal, épp szintet lépett és új felszerelést kap ebben az univerzális játékban.

Tényleg, a Harry Potterből játék is készült, igaz?

A két hét alatt, amíg otthon ül az Abszol úti kirándulásra várva, összeállítja a listát, amit tudnak, és ami szánalmasan gyér információnak bizonyul. Szerepel rajta Alan Rickman, Gary Oldman, egy óriáskígyó, egy gonosz varázsló, valami verseny a negyedik filmből, és sok egyéb apróság, összevissza, biztos, ami biztos. Még ha nem is Potterrel lesznek egy évfolyamon, ki tudja, a gyerek nem esik-e be a végére, és akkor jobb felkészülni rá. Mindenestre Abby nem szándékozik belekeveredni semmibe.

Felvették a Roxfortba. Nem hülye. Kell ugyan némi idő, amíg elfogadja a helyzetet, de bizonyára ez is ugyanúgy menni fog, mint minden más. Kezd belejönni valamennyire az alkalmazkodásba. Nem szükséges rá, hogy kinyírassa magát – mert amennyire emlékszik, Potter körül a vége felé hullottak az emberek, és Abby nem akar ebbe a kategóriába esni.

És akármennyire is lelkesek a szülei, az apja tisztázta, amennyiben nem tetszik neki az iskola, úgy a második évben nem muszáj visszamennie, hanem szerez egy tanárt nyárra, és felzárkózhat a normális iskolai anyagból, hogy ne csússzon évet. Csak az elsőt bírja ki.

– Én is bentlakásos iskolába jártam. Az eleje volt a legrosszabb. Szóval csak hogy tudd, anyád és én is megértjük, ha nem akarsz maradni.

Abby végtelenül hálás a lehetőségért. És komolyan gondolkodik azon, hogy élni fog vele.

– Kicsim, ugye tudod, hogy nem elküldeni akarunk itthonról? – ül le egy este az anyja is az ágyára. Feleslegesen simítgatja ki a ráncokat a takarón, majd még feleslegesebben a fürtöket Abby fején, de nem fog neki szólni erről, mert olyan gyerekes érzés, és olyan kényelmes picit tényleg csak Abbynek lenni. – Csak… szeretném, ha boldog lennél, és nem szalasztanál el egy ilyen lehetőséget.

(Abby tudja, hogy az anyja az, aki a leginkább aggódik az introvertált hajlamai miatt. Pont eleget hallotta. Meg az apját is, ahogy csitítja, hogy csak idő kell ahhoz, hogy kibontakozzon, akár az ő korában.)

– Tudom – mondja azért. – De biztos, hogy ez nem egy olyan lehetőség, amit pont érdemes lenne elszalasztani? – kérdezi, csak a rend kedvéért.

– Ha nem tetszik, csak egy év – emlékezteti. – Amíg rendeződik, aminek kell, és utána nyugodtan élheted az életed. De gondolj bele: végre hozzád hasonlóakkal járhatsz iskolába! A Hollóhát ház a professzor elmondása szerint pont hozzád való lenne, nem? Nem néznének ki, amiért szeretsz olvasni.

– Én nem is szeretek – húzza a száját Abby. Csak szükséges.

Az anyja csak mosolyog.

– Hát persze – mondja ugyanolyan beleegyezően, mint amikor évekkel ezelőtt Mashát kínálta sütivel. – Természetesen. De azért megpróbálod, ugye? Nem utasítod el egyből, igaz?

Abby szíve szerint a fejére húzná a takarót.

– Rendben – egyezik bele, miután a menekülés ennél a beszélgetésnél nem opció.

– Ígéred?

– Ígérem.

Anyja megkönnyebbülten mosolyog, és Abbynek majdnem bűntudata támad, mielőtt emlékezteti magát, most nem hazudik: ad egy esélyt az egész természetfelettinek, és elmegy boszorkányt képeztetni magából. Legalább egy évre.

– Annyira büszke vagyok rád. És annyira hihetetlen. A kislányom boszorkány – kuncog, mintha nem is Abby lenne tizenegy éves, amivel sikeresen eléri azt, ami Mashának se sikerül általában, hogy a lány elvörösödik.

Anya! – sziszegi. – Ebben nincs semmi nagy szám!

– Ó, dehogy nincs. Apád is nagyon büszke.

– Látod, te lettél a család pici szeme fénye – motyogta a szekrény tetejéről Masha. – Egy álom vált valóra, mi?

Van úgy, hogy a világ végtelen szart dob az ember nyakába, és akkor nyelnie kell, nem hánynia. Abby rájön, hogy ez egy ilyen pillanat, így bólint. Csak a döglött hal úszik az árral, mondta valaki megint más, és sajnos a helyzetre való tekintettel ez túlságosan is találó.

***


Abby még Blake-kel jön ki legjobban a testvérei közül – főleg azért, mert Blake az, aki a leghamarabb ér abba a korba, amikor egy babatestvérre vigyázni már nem ciki, és Abby még kellően kicsi ahhoz, hogy nyugodt szívvel igényelhesse ezt a címet. Az is hozzátartozhat még a dologhoz, hogy Blake egyetemre megy, és így nem az ő feladata lesz a bébiszitterkedés.

Abby sosem volt bajos gyerek – néha úgy érzi, gyerek se igazán –, de kifejezetten jólesik néha a pátyolgatás. Kicsit az első nővérére emlékezteti, bár csak Blake.

Caroline és Elise ugyanis teljesen mások. Nem rossz értelemben, hanem olyan semlegesen. A kapcsolatuk nem pocsék, csak… távoli. Két nővére között amúgy is alig több, mint egy év a korkülönbség, ellenben köztük és Abby között minimum hét. Amikor Abby kilenc volt, Caroline és Elise épp a második (tinédzser) dackorszakukat élték, és így természetesen bármi mást szívesebben csináltak volna, minthogy a húgukra vigyázzanak, amikor a szülők nem érnek rá.

Azt is hozzá lehet tenni, hogy Abby mentálisan úgy két évtizeddel idősebb náluk, így nem is velük tárgyalja meg minden problémáját. Azt tudja, hogy mindkét nővére alig várja már, hogy tizennégy, tizenöt, maximum tizenhat legyen, és minden összekapart életbölcsességüket megoszthassák vele – addig viszont minek? Nincs közös téma.

Ki hinné, hogy a túl nagy korkülönbség ennyire kellemetlen tud lenni. Mindkét irányban.

***


Elise hazaköltözik a kollégiumból. Blake segít neki, és kivesz három nap szabadságot, amíg itthon van.

Anyja teljesen tapintatosan a vasárnapi közös ebéd alatt dobja be a bombát:

– És képzeljétek, kiderült, hogy Abby boszorkány. A következő tanévet a Roxfortban kezdi.

Elise ráharap a villájára, Blake félrenyel, és fuldokol egy sort. Apjuk segítőkészen hátba veregeti.

Caroline is fuldokol, bár a nevetéstől, és vihogva lefejeli az asztalt.

Masha ezt a pillanatot választja, hogy végigjárjon az asztalon, ezúttal szabadon engedett hajjal, hosszú szoknyában és kopott farmeringben, hogy Abby szinte attól fél, lesodorja a vázát, és közben az I Got Life-ot énekli.

Ez egy végtelen fokkal jobb, mit amikor a Kalasnyikovot nyomatta végtelenítve, pont a múlt héten, Szibériába illő téli felszerelésben. A végén Aiko vesztette el a nyugalmát, kirugdosta a szobából, majd befagyasztotta az ajtó zárját, hogy vissza se tudjon jönni.

(Masha természetes könnyedséggel suhant át a falon, fél méterrel arrébb, de legalább az éneklésről letett.)

Visszatérve az aktuális helyzethez, érthető módon se Elise, se Blake nem hisz nekik. Még azután se, hogy Abby az orruk alá nyomja a nagyon aprólékos, nagyon pergamen felvételi levelét, Caroline pedig túlrészletezve ecseteli, milyen is volt a kanári, meg hogyan tűnt el Burbage professzor egyik pillanatról a másikra és bukkant fel máshol.

– Oké – jelenti ki végül Blake. – Ha majd lesz rá valami bizonyíték, akkor beszéljünk erről legközelebb. Addig meg úgy teszek, mintha nem hálózta volna be valami szekta a családomat.

– Ó, de van bizonyíték – vigyorog Caroline, azzal felpattan az asztaltól, mit sem törődve apjuk megrovó tekintetével. – Fél pillanat, és hozom. Fenébe, pedig tényleg azt hittem, sikerül a lepke nélkül is.

– Mintha ezt a kaotikus magyarázatot lehetne nem holdkórosok szövegének betudni – jegyzi meg vidáman Masha az asztal tetejéről, majd átvált a Let The Sunshine Inra.

Valószínűleg arra. Mert csak két sort tud belőle – és mind ebből a négy szóból áll. Néha „in” nélkül.

Abby pedig csak annyit tud, hogy a Hairben énekelték.

Soha többet nem nézi meg azt a filmet. Pláne nem Mashával.

***


A szellempillangó a befőttesüvegben meggyőző.

Ez lehetne meglepő is – de nem az. A holografikus vetítés ebben a korban még sci-fisebb, mint amilyen alapból kéne, hogy legyen, és bár a Star Wars tarol, attól függetlenül nem indul el (itt sem) a technológiai fejlődés ugrásszerűen ebbe az irányba.

(– Mi – mondja Elise. Apatikusan, mert a döbbenettől érzelmekre nem futja.

– Ez – tolja bele Blake kezét az üvegbe Caroline.

Abby azon gondolkodik, miért nem róla derült ki, hogy boszorkány. Van egy olyan érzése, hogy őt mérföldekkel jobban lenyűgözi ez a fejlemény, és ha bedobnák a Roxfortba, olyan lenne, mint a kóla és a mentos esete, szétpezsegné a világot.)

(Jobban belegondolva, lehet, mégis szerencse, hogy nem őt vették fel, hanem Abbyt.)

– Mit tudunk? – kérdezi végül Masha. Aiko csendesen lebeg Abby válla felett, és javítgatja a hiányosságokat a listán. Nincs sok dolga, az információk halmaza továbbra se finomodott, olyannyira nem, hogy Alan Rickman még mindig előkelő helyen áll.

– Amíg az Abszol útról nem szerezzük be a plusz könyveket, addig semmit – összegez végül Abby fáradtan. – Azt se tudjuk, Potter jelen lesz-e, attól függetlenül, hogy nem valószínű.

Összenéznek mind a hárman. Nincs semerre lépés, patthelyzet alakult ki, amiben itt szobroznak, és feleslegesen veszik végig azt, amit esetleg tudnak, és semmi értelme, olyan szorosan kapcsolódik a főszereplőhöz, és az általa okozott nagyon veszélyes helyzetekhez.

Ez csak egy mese, de Abby számára jelenleg a valóság, és tapasztalatból tudja, hogy könnyebb meghalni, mint ahogy azt a nagy átlag hiszi.

– Végül is, mindegy. Csak Pottertől távol – zárja be végül az új füzetet.

Ha valamiben biztos, hát az az, hogy nincs szükség arra, hogy háborúba keveredjen. A puszta túlélés vágyán kívül Abby továbbra sem igyekszik még egyszer meghalni holmi cselekmény kedvéért, szóval… igen. Távol, meghúzva…

Lehet, az anyjának lesz igaza, és tényleg a Hollóhátba kerül, ami természetesen tökéletes, mert egy hollóhátas karakterre se emlékszik, talán csak a másik srác volt a versenyen? Sosem mondták ki, nem fektettek hangsúlyt olyanra, aki nem a vörös házba tartozott, esetleg a zöldbe, így igazából teljesen mindegy volt a végén. Most is az.

De a lényeg? A lényeg az, hogy Abby az abszolút tökéletes helyzetre törekszik: a háttérkarakter pozícióra. A statisztáéra.

A céltalanul passzív, minden nagyratörő, becsvágytól mentes életpályamodell még sosem volt ennyire vonzó, mint most.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.