efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Hugrabug Forradalom Szerző: MSe
[Vélemények - 1] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +




Pre-Roxfort

I. rész

Amikor Abby Williams világra jön, semmi furcsa dolog nem történik. Nem születnek próféciák, nem támad vihar a semmiből, és még csak az áramellátás sem akadozik a kórházban, hogy a villódzó lámpák megadják hozzá a démoni alaphangulatot. Abby Williams ugyanolyan bömbölő, ráncos és vörös csecsemő másfél órásan, akár a többi baba a kórházi osztályon.

A szülei szolidan egyetértenek abban, hogy nagyon édes, és hogy az orra pont olyan, mint az egyik nővéréé volt ilyenkor, a szemét viszont biztos, hogy az apjától fogja örökölni. Muszáj neki. Negyedik gyereknél már kétségtelen, hogy összejön.

(Abby Williams végül az anyjától örökli a szemét, mert a genetika egy köcsög, és akkor se hallgatna senkire, ha lenne hozzá kedve. Továbbá, domináns és recesszív öröklés. A barna általában mindig kiütéssel győz.)

Az anyja továbbá még hozzáteszi, hogy többször nem csinálja ezt végig. Mrs. Williams ugyan kimerült, boldog, de még ezek és a fájdalomcsillapítók miatti zsongás se tudja megingatni abban a hitében, hogy négy gyermek tökéletesen elég a boldogsághoz, pláne pedig az egészséges, korai őszüléshez.

Mr. Williams egyetért, bár utólag a sokkra fogja. Ettől függetlenül ez nem változtat a helyzeten.

A három idősebb testvér csak fintorog később a kórházi levegőtől, miközben a nagynéni az üvegen át gügyög újdonsült kishúguknak. Abby ekkor már majdnem hét órás, és jobban érdekli az alvás, mint a rokonság, ami egy nagyon okos döntés a részéről.

Abby ekkor már túl van másfél pánikrohamon, születés emlékei pedig halvány foszlányokká szelídülnek, ahogy a korábbiak is, leülepedve egy fura, csillogó patakká valahol az elméje mélyén, csak arra várva, mikor nő fel annyira, hogy képes legyen felfogni a jelentésüket.

De a legfontosabb, hogy amikor Abby Williams világra jön, abban a pillanatban az ő gondolata csak ennyi (és isteni szerencse, hogy a babák nem tudnak beszélni):

Mi a jó ég folyik itt?!

***


Abby sosem tudja felidézni, mikor ne emlékezett volna arra, ki volt ezelőtt.

Persze, ezek az emlékek többségében homályosak és ellentmondásosak, zavaros katyvasz, a jelenlegi élete első hét éve pedig minden bizonnyal jóval élénkebbnek bizonyul, mint holmi fura, szétzilált információmorzsák. Masha mindig kivétel nélkül kineveti, amikor csak szóba kerül. Minden egyes alkalommal – amit Abby persze nem ért, mert ő Abby, és nem más.

Mint kiderül, nem egészen, mert ahogy egyre idősebb lesz, úgy rendeződnek a fejében a dolgok. Az iskolai anyag, amire kicsit emlékszik, bár inkább a számokra, mint az angolra és nyelvtanra, a orosz nyelv, ami olykor jobban megy, mint a jelenlegi anyanyelve, mert a fenébe is, azt kicsit több, mint két és fél évtizedig beszélte, míg az angol csak másodlagosnak számított az életében, finoman szólva. Nem mintha baja lenne vele, épp csak az enyhe akcentusát képtelen kiirtani, bár szerencsére az elején mindenki csak rossz kiejtésnek fogja fel, és mire gyanússá válhatna, addigra majdnem észrevétlenné szelídül.

Abby pontosan hét éves és négy hónapos, amikor rádöbben, hogy egyszer már meghalt.

Nem ez az első pánikrohama, és nem is az utolsó, de mindenképp a legdurvább. És a legcsendesebb. Senki sem vesz észre semmit az éjszaka közepén, Mashán kívül, de ez így van jól, mert Mashát se látja senki Abbyn kívül.

– Mély levegő – susogja barátja, gyengéden masszírozva a hátát. Abby tökéletesen érzi az ujjait a pizsamán keresztül, de jelenleg morbid módon szinte mindennel túlságosan is tisztában van, miközben a pánik mégis elhomályosítja az elméjét. Ki hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges, jut eszébe egy pillanatra, de aztán a gondolat villámgyorsan fel is szívódik a rettegésben. – Egy… kettő… három… négy… Most tartsd bent. Egy… kettő… három… négy… Most kifúj…

És így tovább, hosszan. Belélegez. Benntart. Kifúj. Megismétel. Kis idő múltán már Abby is képes felfogni a környezetét. Nincs Moszkvában, nem tél van, nem a betonon vérzik el éppen. Nincs egyedül, Masha itt van vele, és bár ugyanúgy éjszaka van, de a családja körülötte, ő pedig nem… nem…

A nevére még mindig nem emlékszik, de úgy gondolja, hogy ez nem számít. A nemét se tudná megmondani, ami kissé furcsa érzés, ugyanakkor szintén megszokható, mert végső soron már nem számít, fiú volt-e vagy lány anno. Az is lehet, hogy ezek csak egy másik ember emlékei, amiket véletlenül megkapott a születésekor – ez mindenképp segítené a leválás folyamatát. Ez esetben nem ő halt meg, hanem… más. Sosem járt Moszkvában. Sosem tanult meg oroszul.

Természetesen tudja, hogy ez nem működőképes módszer, az emlékek túl személyesek, túl részletesek egyes helyeken, és túlságosan is befolyásolták már ahhoz a személyiségét, hogy nyugodt szívvel másik lényként tekinthessen magára. Kicsit különböznek, nyilván, de előzőleg huszonöt vagy huszonhat éves volt, most pedig majdnem hét és fél – kicsi hangsúly a majdnemen, nagy a felen, mert látszólag tíz év alatt irreális fontosság tulajdonítható a hónapoknak is –, és ez a korkülönbség ad némi kontrasztot.

Masha egy új dolog. Nem egészen képzeletbeli barát, mert olykor mintha már-már hatással lenne a környezetre, de nem is létezhet, mert senki más sem látja. Mindenképpen Abby képzeletének szüleménye valamennyire, mert olyanokat tudnak a másikról, amik sosem lettek kimondva. Abby gondolt már arra, hogy őrült, tudathasadásos, vagy hasonló, de valahogy egyik alkalommal sem jut el arra a pontra, hogy emiatt túlzottan aggódni kezdjen. Masha az, aki mindig ott volt és van, a születésétől kezdve, és ő segített abban, hogy ép ésszel vészelje át a korai éveket, még ha azok egyre homályosabbá válnak.

És most Masha az, aki nyugtatja, nyírfákról énekel, és az ismerős orosz szöveg és a dallam szép lassan álomba ringatja.

Abby nem emlékszik ugyan, volt-e valaha olyan pillanat az életében, amikor nem emlékezett a másik (előző) életére, de abban biztos, hogy ez nem valami kivételesen jó vagy különleges dolog.

***


Amiben biztos: nem a jövőben született újjá.

Amikor rá akar keresni a reinkarnációra az iskolai könyvtárban, nem talál számítógépeket, még csak olyan ősöreg csotrogányokat se, ami egy vidéki városka általános iskolájában előfordulhatna. A dátum 1988. Nem pedig a 2010-es évek. Úgy látszik, ekkor még tényleg nem létezett internet, amit egy valódi sokk megtapasztalni, mert ez azt jelenti, hogy Abby keresgélhet mindent könyvekből. Szerencsére a könyvtáros félreérti a kétségbeesését, és nagy lelkesen elmagyarázza neki a katalógus rendszert, a tömérdek kis kártyát, aminek a segítségével esetleg valamennyivel gyorsabban találhatja meg a keresett információkat, és bár még mindig nem egy Google a rendszer, azért a nap végére valamennyire belejön. Ez persze nem jelenti azt, hogy sikerrel jár – az iskola könyvállománya igencsak korlátozott, és se a reinkarnációról nincs semmilyen kötet, se a pszichológia témában nem akad túlzottan sok lehetőség. Ez nem túl meglepő, tekintve, hogy nemhogy normális hétéves nem olvas ilyet, de normális tizenegy éves se nagyon, ettől függetlenül ugyanúgy kiábrándító marad.

Második és egyben utolsó választható opció a város könyvtára.

Abby nyári szünetének első hete azzal telik, hogy reggel a bátyját vagy valamelyik nővérét nyaggatja, amíg az hajlandó elkísérni oda, mert látszólag egy már nyolcéves nem közlekedhet még egyedül. Ebédre vissza. Délután újból könyvtár. Az ötödik alkalom után Blake az, aki végre nagy okosan hajlandó beiratkozni, és kivenni a húga számára azokat a köteteket, amiket látszólag kipécézett magának, és valahogy sikerül is átlopakodnia a gyerekrészlegről anélkül, hogy a könyvtáros rajtakapná, de persze haza nem vihetné.

Bátyja hősies önfeláldozásának hála Abby könyvtárba járása heti hat alkalomról egyre csökken. Elise és Caroline el vannak ájulva a hirtelen jött szabadidőtől, és innentől azzal vannak elfoglalva, hogy a barátaikkal járjanak el akárhova, ami nem a szülői házat jelenti. Moziba. Kajálni. Trécselni. (Cigizni a hídhoz, de ezt az információt Abby későbbi zsarolásra tartogatja. Az ő ujjai egyelőre nem viszketnek egy szál után se, ami felemelő érzés három év leszokási kísérlet után. Nos, másfél évnyi kísérletezés, az első másfél az elkezdésre ment rá.)

(De a lényeg, hogy ennek a szervezetnek nincs szüksége nikotinra.)

(Ez egy igencsak morbid gondolat.)

A reinkarnációs elméletek a nyolcvanas években használhatatlanok, mint kiderül, vagy az emberek nem veszik elég komolyan a témát. Nem mintha ez változna az évek során, gondolja Abby, ahogy újabb kötetet tol félre, a Tumblr sem segítene sokat, és kilencven százalékos valószínűséggel az AO3 oldalának valamelyik címkéjét dobná ki találatként az első oldalon.

Senki sem hoz fel olyan példát, hogy valaki a múltba szülessen.

Masha nem látja ennyire vészesnek a helyzetet:

– Gondolj rá úgy, mint egy… lehetőségre. Kísérletre.

– Most akkor melyikre? – morogja Abby, minden hétéves fásultságával.

– Mit tudom én.

Masha nagyon segítőkész tud lenni olykor. Ez nem egy ilyen pillanat.

Abby oroszul ír „naplót”. Nem akarja elfelejteni se a betűket, se a nyelvet, és ez még ráadásul abban is segít, hogy egyik túlzottan kíváncsi nővére se tudjon mit kezdeni vele, ha rátalál. Szépen sorakoznak a tények, és a nyár végére minden egyetlen vastag, plusz lapokkal teletűzdelt füzetben van. A használhatatlan reinkarnációs elméletek. Az élete.

Született Moszkvában, 1991-ben. A hónap és a nap nem világos, a név továbbra is ismeretlen. Volt egy nővére. Az élete – vagy inkább ami maradt belőle – apró tőmondatokban, nagyjából időrendben, vagy legalábbis ahogy el tudja rendezni. A személyek, akiket ismert, és akikre tényleg emlékszik, a hobbijai, egy külön lista animéknek, mert bár ez manapság még nem népszerű, ettől függetlenül szükség van egyre. Egyszer talán újranézi őket.

Abby leírja múltbeli életét, először szinte olvashatatlan, majd egyre formálódóbb cirill betűkkel, próbálja megemészteni, hogy meghalt – a szülei, a nővére, a családja, a barátai mind-mind ott maradtak, miközben ő meg itt ragadt, és technikailag még meg sem született –, ami nem megy, azt, hogy nem egészséges, mert Masha nem véletlenül van még mindig vele, azután bezárja a füzetet, és behódolva a kliséknek egy cipős dobozba rakva elsüllyeszti a szekrény mélyén.

Abby elmúlt nyolc – a hónapoknak egyre kevésbé van jelentősége –, és megpróbálja elfelejteni, hogy ő nem csak egy nyolcéves walesi kislány.

Nem sikerül.

Néha felkel, és nem érti, miért nem egy panellakásban van egy koszos külvárosi részben, ahol minden szürke és szögletes. Mit keres egy nagyon zöld, nagyon szép városkában, egy hatalmas, családi kertes házban, kutyával, kerttel, saját hintával, három testvérrel. Nem ismeri fel a saját szobáját. Nem érti, miért nem szirénázik a mentő, miért nem kel fel hajnalban a szomszéd autójának riasztójára, miért nincs alap autózaj. De igyekszik.

– A nevem Abby Williams – ismétli reggelente. Ez a könnyebbik része, erre nincs alternatívája. – Nyolc éves vagyok. Walesi. Nem Oroszország. Nem Moszkva. Welshpool.

Nehéz beilleszkedni. A családja szereti, persze, de négy éves volt, amikor utoljára próbálta megmagyarázni Mashát és azt, miért motyog oroszul, ha zavarba jön – de a végén az egész, félig eltervezett beszéde egy összekuszált dadogás lett, minden értelem nélkül holmi emlékekről, az anyja pedig úgyis csak arról volt meggyőződve, hogy valahonnan felkapta a szavakat, mert megtetszett neki a hangzása, és csak megy együtt a mesével. Még Mashát is megkínálja sütivel, miközben az arrébb táncol, és rég nem ott van, amerre a tálcát nyújtja.

Abby szintén szereti a családját – ami egyben az új családja is –, és elfogadja, hogy sosem fogják megtudni, legfőképp pedig megérteni. A nővérei és közte túl nagy a korkülönbség, a bátyja és közte meg aztán pláne, és őt még ráadásul ritkán is látja most, hogy egyetemre jár.

Szóval ő lesz az a sablonos, csendes negyedik gyerek, a legfiatalabb, aki nem túlságosan barátkozó, inkább zárkózott, komoly, sőt, majdnem komor. Könyvmoly, amit Abby kiábrándítóan igaznak talál, miután internet és valóban érdekes sorozatok nélkül más opció nemigen marad. Persze, az udvarra mehetne, és némi gyerekes impulzivitás is közrejátszik abban, hogy a hintázás hirtelen a világ egyik legjobb dolga, de a legjobb egyedül, Mashával. A világ egyszerű.

Masha szerint kapott egy új lehetőséget.

– Lehet, hogy nem kellett volna meghalnod, és ezért most kezdheted előröl. Mint egy rossz számítógépes játék, ahol elfelejtettél menteni. Az univerzumnak nagyobb céljai vannak veled.

– Tudom, hogy nagyon bejön a transzperszonális pszichológia, de mi lenne, ha nem próbálnád spirituális szintre emelni ezt az egészet? Az univerzumnak nincsenek céljai.

Vagy ha van is, az az entrópia.

– Annak semmi köze ehhez. Mármint a transzperszonális pszichóhoz. Azt hiszem. Miért kell mindenkép ok? Itt vagy, nem elég ennyi?

– De, persze, de nyolcvanas évek? – húzza el a száját Abby. – Elfogadom, hogy nincs internet, de kezdem gyűlölni, hogy Caroline rákattant az „új” Kylie Minogue számra, Elise pedig megállás nélkül Madonnát hallgatna. – Az új körüli idézőjeleket még mutogatja is, hátha nem hallatszik eléggé a hangsúlyon az irónia.

Mértékkel elviselhetőek ezek is, de Abby hosszútávon eddig maximum az AC/DC-t bírta a legtovább, utána a U2-t, és ez is csak egy napig tartott. Hiányolja Grimest, Halsey-t, elvont Tycho-számokat akar hallgatni, kevésbé elvont Arctic Monkeyst, és komolyan szeretné, ha a csúcsot nem az átkozott Never Gonna Give You Up jelentené.

Legalább Blake egyetért abban, amikor itthon van, hogy a Rick Astley lemezt karácsonyig el kell pusztítani, lehetőleg már tegnapelőtt. Egy testvérének az ízlése legalább nem pocsék teljesen.

(Következő évben jön a Lambada, Abby pedig minden harminc évét félretéve fejhangon sikítva kirohan a házból, amikor az megszólal a rádióban, mint a legújabb sláger, mert nem, nem, nem, ezt egyszerűen nem tehetik meg vele…)

(Mint kiderül, megtehetik. Sőt, meg is teszik, Elise pedig külön élvezetét leli abban, hogy minden egyes alkalommal felhangosítja a rádiót, amikor megszólal a dal és Abby is a közelben van. Egészen addig meri ezt megcsinálni, amíg húga egy hajnalban fel nem rak bosszúból egy AC/DC lemezt a szobájában a régi lejátszóra, amit megörökölt, amikor vettek egy olyat, ami CD-t is lejátszik. Nos, nem az első alkalommal kapcsol, hanem a zsinórban harmadik maximum hangerejű Highway to Hellre, az irónia és a klasszikus, hallgatható rock kedvéért.)

***


Abby tíz, amikor Masha mellé megérkezik Aiko.

Masha Abbyvel együtt nőtt fel, egészen hét évig. Utána volt egy törés, azóta konstans huszonéves arccal mászkál, ami Abbyt annyira nem zavarja, mint az, hogy így kétszer akkora, mint ő. Még mindig. És lapos, mint egy deszka, de inkább, mint egy fiú – a keskeny csípője alapján inkább utóbbi felé hajlik, ha az arcával nem is.

Masha öltözködése változik, az orosz népviselettől egészen a Pocahontas-szerelésig, mikor hogy van kedve. Újabban úgy tűnik, megállapodott a bő batikolt póló és rojtos farmernadrág kombójánál, virágokat tűz a hajába, kizárólag olyan búzavirágkékeket, mint amilyen a szeme, és mezítláb mászkál mindenhova. Fekete haja hol kócos, hol befonva, de mindenképp göndör, mert állítása szerint ez az egyetlen, amit ebből az évtizedből sikerült leszűrnie.

Egyszóval Masha külsőleg olyan, mint egy huszonegyedik századi androgün hippi. Hipszter, ha mellérakja a szemüveget is, és általában mellérakja. Orosz népdalokat dúdol, vagy épp Taylor Swiftet, ami azért morbid, mert Abby nem emlékszik egyetlen számra se ettől az előadótól. Se arra, hogy hallgatott volna tőle bármit is.

Aiko egyik napról a másikra „toppan be”.

Egy hétig meg se szólal, csak nézelődik, néha elmosolyodik, de összességében nagyon ügyel az általános jégkirálynő összképre, ami nem nehéz, tekintve, hogy fehér a haja, a szemöldöke, a szeme jegeskék – egyszerre nagyon hasonlít és végtelenül különbözik Masháétól –, és kivétel nélkül mindig valami jégvirágmintás kimonót hord.

– Aiko vagyok – mutatkozik be végül egy este.

Masha vidáman pattog az íróasztal tetején, lábujjaival gyűrögetve Abby matekháziját.

– Nahát, a jéghercegnő bemutatkozik – mosolyog, mintha nem csöpögne méreg a szavaiból. Aiko rá se hederít.

– Örülök, hogy találkoztunk – hajol meg.

Abbynek kell két perc, amíg összeszedi magát, és viszonozza – helytelenül, de miért ne, új képzeletbeli barátja pedig amúgy is türelmesen vár –, azután dadogva bemutatkozik:

– Abby Williams.

– Tudom.

– Gondoltam.

Masha ingerülten leugrik az asztalról.

– Persze, hogy tudod. Mind tudjuk. De rád speciel semmi szükség – trappol Aiko elé, és mert mind egy nagy klisé, kezdve Abby reinkarnációjától egészen Masháig, mint Abby valóságba majdnem-de-nem-teljesen-fizikailag kivetített tudathasadásáig, még az ujját is az új lány mellkasának szegezi.

Legalább Aiko biztos, hogy lány. Már ami a mellméretéből levont következtetéseket illeti.

– Természetesen van – cáfolja meg Aiko rezzenéstelenül.

– Nem, nincs. A japán mániájának maradnia kell – morogja Masha. – Takarodj vissza az elméjébe.

Az ujja még mindig Aiko melle között bökdösi a lány szegycsontját, már amennyire a kimono anyaga ezt engedi. Abby úgy dönt, hogy ez a látvány túlságosan zavaró az ő tízéves-harmincötéves agyának, így inkább magára húzza a takarót, és lekapcsolja a lámpát.

– Holnap elmondhattok mindent – motyogja.

Ha valami jó a tízéves részben, az az, hogy könnyen bealszik az ember lánya.

Aiko később se lesz beszédesebb, de annyit azért hajlandó megerősíteni, hogy Abby elmeállapota nem éppen olyan, mint amilyennek lennie kéne. De egy újabb lehasadó szilánk mit számít, mondhatná a kislány, és Masha bármit képviseljen is, ennyire nem ismeri. De talán ez azt jelenti, hogy régen tényleg hallgatott Taylor Swiftet, ami egy roppant zavaró felfedezés.

Aiko továbbá jobb, mint egy légkondi. Mert látszólag ő egy teljesen animés Yuki-onna, de legalábbis a jégkirálynő stílushoz alapból jár egy adag tényleges jég is, vagy legalábbis az aktuál-hőmérséklethez egy mínusz négy fok. Tekintve, hogy ő télen csatlakozott a „csapathoz”, ez elég zavarónak bizonyul. Abby alig tudja kivárni a nyarat, amikor tényleg hasznos lesz az, hogy egy jeges aura követi mindenhova.

Ha már a tudata ilyen fura szilánkokban nyilvánul meg, legalább legyen értelme is.

Masha az első pár hétben minden alkalmat kihasznál, amikor magához ölelheti Abbyt, miközben kirívóan mered Aikóra, amit se az áldozat, se a célpont nem igazán ért, Abby főleg azért nem, mert a japán „szellem” soha semmilyen hajlandóságot nem mutat a fizikai kontaktusra, és Mashának egy pillanatra se kell attól félnie, hogy Aiko agyában egyszer csak átkattan valami, és hirtelen le se lehet kaparni majd a kislányról.

(– A nevem Abby Williams – ismétli továbbra is. Néha elfelejti elmondani, néha túl fáradt, de még nem meri teljesen elfelejteni a mantrát. – Tíz éves vagyok. Welshpoolból.)

Azután Abby betölti a tizenegyet.

***


Az első levél egy teljesen észrevétlen jelenség. Ha nem az lenne, Abby nyilván hamarabb kiakad, úgy két héttel, de ekkor újdonsült szabadnapjait épp a legújabb kutatási témája, a tudathasadás tölti ki. Masha át akarja terelni a spirituális témákra, Aikót ellenben meglepő módon érdekli a dolog, hogy is jöhettek létre ők ketten. Már ha tényleg Abby tudatának formái.

Az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy holmi elfeledett, amnéziás őrszellemek, amik valamiért Abbyre akaszkodtak, és az eredeti céljuk az volt, ellenőrizzék, nem pusztítja-e el a múltat, miután szétcsúszott a túlvilági reinkarnációs ciklusa.

Masha tagadja. Aiko megvető tekintete mindent elmond.

Szóval, az első levél jön és megy. Fehér, átlagos, unalmas, egy rövid, jellegtelen prospektussal és egy roppant homályos megfogalmazással egy bentlakásos iskolával kapcsolatban. Az iskola által küldött professzor két hét múlva érkezik. Amennyiben nem megfelelő az időpont, úgy írjanak. Az iskola igen jó hírű, ösztöndíj-lehetőséget is tud nyújtani, amennyiben a diák igényt tart rá, valamint mindenképp küld egy professzort, aki további, részletesebb információkkal is szolgál.

– Egy professzort – hüledezik az anyja. – Mégis milyen iskola… Abby, neked mondott erről valamit Miss Arriett?

Abby csak a fejét rázza.

– Nem igazán érdekel – tisztázza azért, mert anyja túl kíváncsi, Abby viszont egyáltalán nem tervez bentlakásos iskolába menni.

– Pedig képzeld csak el, angol iskolai egyenruha – vihogja Masha kifelé menet. Az általános iskolában szerencsére nem vitték eddig túlzásba, és a középiskolában sincs, de attól a tipikus, angol iskolásruhától Abbyt kiveri a víz.

– Mi az iskola neve? – kérdezi az apja.

Az anyja újra átfutja a levelet.

– Nem tudom – mondja végül. – Furcsa. Mintha elmosódott volna a tinta, nézd…

Abby kimenekül a konyhából. Masha kuncogva követi.

***


– Abby, gyere le egy kicsit – kiabál fel az anyja.

Semmi gyanús. Teljesen normális nap, amikor csak pihenni kell, maximum esetleg eltűntetni Elise cédéit és lemezeit, mielőtt hazajön a főiskoláról. Már csak Caroline-nak kell jövőre kollégiumba mennie, és Abby elintézheti, hogy az általuk oly féltett Lambada eltűnjön végre az életükből (és mellesleg szörnyű halált haljon).

(Hogy miért kellett megvenni bakelit lemezen, holott nyilvánvaló, hogy már kimegy a divatból –ezt még az is belátja, aki nem a Youtube korszakából jött –, örök rejtély marad.)

Szóval Abby nem gyanakszik, még akkor sem igazán, amikor Masha megtorpan a nappaliban, és csak azután lép be, hogy Abby is beljebb merészkedett, Aiko pedig továbbra is az ajtóban ácsorog. Utóbbiban nincs semmi szokatlan, Aiko nem nagyon kedveli a… tömeget. Vagy Abbyn kívül bárkit. Sőt, ami azt illeti, Abby néha úgy érzi, őt is csak megtűri, mint ahogy más elviseli, hogy néha pont akkor esik az eső, amikor nincs nála esernyő és előző nap mosott hajat, vagy hogy a lift heti egyszer nem működik, és attól nem fog megjavulni, ha a lakása a tizediken van.

A nőben sincs semmi furcsa, az anyjával tűnik egyidősnek. Szőke haja elegánsan rövidre nyírva, olyan stílusban, amitől Abbynek megfájdul kissé a szíve, mert ilyen egyenes, vállig érő haj manapság nem divat, senki sem hord ilyet, de az ő idejében, a jövőben…

Egészen könnyen megy már ezeknek a gondolatoknak az elnyomása.

Masha körbejárja, majd beleszagol a hajába, ami látszólag neki is legalább annyira tetszik, mint Abbynek. Várhatóan le fogja majd cserélni Kleopátra-frizurára a sajátját a közeljövőben. Aiko tekintetéből süt az értetlenség, de ő amúgy is sok mindent nem ért Mashával kapcsolatban, és látszólag azt se képes felfogni, hogy az ellenséget viszonoznia kéne.

A nő persze ugyanúgy nem veszi észre, azt, hogy egy személy helyett hárman érkeznek, mint bárki más, inkább leteszi a teát – nem a legdrágább és legcsicsásabb porcelán, de azért a próbálunk-bevágódni kategóriába sorolható még bőven –, majd mind a kislányra néznek.

Abby esetlenül áll és visszanéz. Nincs az az isten, hogy leüljön a szülei mellé a kanapéra, vagy akár a második fotelbe. Igazság szerint a legjobb opció az lenne, ha állva maradhatna, mert az rövid- és hosszútávon is egyaránt kedvezőbb jelentőséggel bír, ami a nappaliban maradást illeti.

Az anyja csak elnézően mosolyog a látszólag teljes szociális alkalmatlanságán.

– Abby, ő itt Charity Burbage professzor – mutatja be a vendéget. – Tudod, azzal az iskolával kapcsolatban, amiről múlt héten kaptunk levelet.

Abby tudja. Ez megmagyarázza a bevágódós teáscsészét is. A nagyon speciális intézmény, még-különlegesebb oktatási rendszerével, a rettegett bentlakásos iskola. Abby eleresztette a füle mellett a nagy részét, a későbbieket is, amikor az anyja felhozta a témát, mert egyszerűen nem érdekelte, és nem is gondolta volna, hogy tényleg küldenek valakit, nem csak valami prospektust, ami alapján aztán jelentkeznek, utána meg mehetnének valami jó távoli helyre fura felvételi elbeszélgetésre, ha Abbyt valami csoda folytán érdekelné a dolog.

Ez nem valószínű, így úgy döntött, felesleges információként egyszerűbb elfelejteni a dolgot.

Úgy tűnik, hiba volt.

– Öhm, örvendek – motyogja Abby, ami inkább kérdésre sikeredik, de a professzor (egy professzor?! Komolyan? Ilyen fiatalon?) ugyanúgy csak mosolyog rajta, mint az anyja.

Hátborzongató.

– Én is örülök, hogy találkoztunk, Abigail. Azt hiszem, a legjobb, ha a közepébe vágunk, nem igaz? – áll fel, és előhalászik kéken csillogó kézitáskájából egy sárgás borítékot, majd átnyújtja.

Valami riasztóféle szólal meg Abby agyában. Ostoba módon nem vesz tudomást róla, és átveszi a levelet.

– Bontsd csak ki – bíztatja Burbage professzor, miután Abby megítélése szerint valószínűleg túl sok időt tölt a címzés bámulásával.

Ez rendben, ki lehetne bontani, de…
A. Williams kisasszony részére
Wales, Powys megye

Welshpool

Adelaide Drive 30., emeleti harmadik hálószoba

Igen, határozottan riadó. Hálószoba.

A viaszpecsét az előbbi sima riadót kettes szintű riasztásra emeli. Az R betű az állatokkal… sosem látta, de valahonnan mintha ismerős lenne. Biztos benne, hogy ez a négy – kígyó, oroszlán, sas és borz – valahol, valamiben egyszerre van jelen, de sajnálatos módon semmi sem ugrik be. Pedig kéne. Talán.

Aztán kihúzza a levelet, ami, csakúgy, mint a boríték, nem papírból van, és rajta…

ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola – áll a fejlécen. – Igazgató: Albus Dumbledore…

Roxfort. Roxfort.

Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola.

Roxfort.

Abbynek másfél éve volt az utolsó, aprócska pánikrohama. Ahogy ott áll a nappaliban, körülbelül teljesen földbe gyökerezett lábbal, kezében egy levéllel, ami egy szaros boszorkányképzőbe ad meghívást, úgy érzi, nem áll messze attól, hogy visszahozza ezt a régi, szép szokását.



**************


Megjegyzések:

Fejezet végén így némi megjegyzés kiegészítésként, csak hogy teljes legyen a kép :)) (Egek, mintha regényt írtam volna, és már kéne a függelék.)

  1. A dal, amit Masha énekel, ugyanaz, ami az Anna Karenina 2012-es feldolgozásában szerepel. Ott a címe The Girl and the Birch. Magyar verziójának a címe az Áll egy ifjú nyírfa a réten. Youtube-on fenn van mindkettő, utóbbinál az első vagy a második találatnál vegyesen oroszul és magyarul és éneklik, már amennyire sikerült kivennem. (Link: https://www.youtube.com/watch?v=95tq6j6I_g8 (orosz(?)-magyar), https://www.youtube.com/watch?v=hwOHDO7DJXc (Anna Karenina féle).

  2. Az elmosódott címről… úgy képzeltem, hogy bűbáj van a levélen. Valami névnek szerepelnie kell, de jobb lenne, ha a muglik nem híresztelnék, nem kérdezgetnének körbe az előző iskolánál, ezért, voilá, varázslat :D Jellemző megoldás lenne a varázslóknál, hogy titokban tartsák a Roxfortot, szerintem legalábbis. (Hogy van-e egyéb bűbáj a levélen, hogy biztos, hogy ne mondják le ezt a „felvételi elbeszélgetést”? Hm…)

  3. Ami a levél címzését illeti, abban nem vagyok biztos, hogy jól csináltam, ha valaki esetleg tudja, hogy kéne ennek valójában kinéznie – Harry Potter stílusban –, az szóljon, és akkor javítom :) Mellesleg Welshpoolban tényleg van Adelaide Drive, épp csak 30-as sorszámú háza nem létezik, legalábbis az addressfinder.guide szerint. Google Maps már a számokat se ismeri, szóval oda már nem is mertem fordulni.


Köszönöm az olvasást! :)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.