efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Eleve elrendeltetett Szerző: Rachel
[Vélemények - 3] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
"Persze abban az évben nem ez volt a legnagyobb történés. Végre a szocializáció útjára léptem, és egyre jobban kijöttem az évfolyamtársaimmal. Talán ez is Alecto miatt volt, ugyanis minél nagyobb népszerűségnek örvendett, annál jobban kezdtek el velem barátkozni bizonyos emberek."


Volt egy idő, amikor rajongtam Regulus Blackért. Nem is tudom, hogy fejezhetném ki máshogy azt a furcsa érzést, ami mellette kapott el – amikor rám nézett, én meg zavarba jöttem, megszólított, én meg elpirultam, de nem tudtam válaszolni. Hebegtem-habogtam, pedig addigra már megtanultam beszélni, többnyire legalábbis, a szüleim erre kifejezett gondot fordítottak.

Pedig szörnyű volt, természetesen. Lekezelően viselkedett velünk, csak mert Blacknek született, és persze lenézett mindenkit, aki nem olyan ősi családból származott, mint ő. És persze, ki is származhatott volna olyan ősi családból…? A sárvérűekkel pedig kifejezetten durván viselkedett, és akármilyen borzalmas tréfákat talált ki, ezért csak még nagyobb tisztelet övezte.

Én próbáltam utálni érte, vagy talán utáltam is - ugyanakkor ott motoszkált bennem egy kis hang, amely szerint ez az elfogadható viselkedés és nekem is követnem kéne. Ha pedig már a bátorságom vagy erőm nem adatott meg ehhez, csak csendben kéne meghúzódnom, minden szavát támogatva. Később, ahogy nőttünk, és tisztábban láttam a dolgokat, inkább elítéltem ezért, de a pozíciója persze mit sem változott. Rengetegen versengtek a kegyeiért, és ez nem csak valamiféle mardekáros játék volt. Mindenki tudta, hogy ha kilépünk a nagybetűs életbe, az állás megmarad, és feljebbvalóink emlékezetébe érdemes minél korábban beleírni magunk, ez örök szabály.

Harmadév elejéhez kötöm ezt a furcsa jelenséget, de lehet, egyszerűen csak arról volt szó, hogy egyre több időt kezdtem tölteni nővéremék társaságában. Például életemben először Alecto felajánlotta, hogy akár utazhatnék velük. Nem tudom, miért tette, talán nem akarta, hogy Carollal találkozzak, vagy csak azt szerette volna, hogy nekem is legyen valamicske tekintélyem. Később az is megfordult a fejemben, hogy csak meg akart alázni. Amikor beléptünk a kupéba, a Mardekár elitjével találtam magam szemben. Kétségkívül ők voltak a legnemesebb származású emberek, akik akkor odajártak, egy évfolyamba - talán érthető, hogy nem éreztem magam odavalónak.

Pedig nem voltak sokan, mindössze négyen. Mi tagadás, addigra már alig maradtak igazán tiszták, illetve akik azok voltak, már nem jártak Roxfortba. Regulus Black, Dorian Carrow, Evan Rosier és Aurora Greengrass viszont kétségtelenül az elitbe tartoztak, és a nővérem otthonosan mozgott köztük. Valójában akkorra már ő is az elit része volt, na de én? Mit kerestem volna én ott? Azt, hogy közülük ketten a rokonaim voltak, egy pedig a vőlegényem, a helyzet iróniájának tartottam, semmi esetre sem a saját helyzetem megerősítésének.

- Megaera! - csapta össze a tenyerét Dorian, és negédesen rám mosolygott. Rossz érzés fogott el, és azt kívántam, bár be se léptem volna soha.

- Micsoda kellemes meglepetés – fűzte tovább Regulus mosolyogva. Nekik kifejezetten derogált, ha a közelükben voltam, és ezt rendesen ki is mutatták, én pedig inkább nem szolgáltattam nekik erre alkalmat. Sejtettem, hogy most is ez lesz a vége, nem értettem, hogy mondhattam Alectónak igent. Hiszen pontosan tudtam, kikkel utazik, azt is, hogy ott én egy senki vagyok. Nővérem viszont csak kényelmesen helyet foglalt, én pedig arra gondoltam, hogy úgy teszek, mintha csak elkísértem volna idáig, aztán elmegyek. Dorian éppen megszólalni készült, de Evan felállt, mire jobbnak látta, ha mégis csendben marad.

- Szia - lépett hozzám, majd megpuszilt. Azt hiszem fülig pirultam, mert általában nem így köszönt. Illetve a Roxfortban sosem tette, persze bálok vagy vendégségek alkalmával ez így teljesen normális volt. - Velünk utazol? - kérdezte könnyedén.

- Én nem hi…

- Szerintem jó lenne - vetette közbe Aurora, és rám mosolygott. Ha valamin, hát ezen meglepődtem - ennél már csak az lett volna furcsább, ha Dorian ajánlja fel, hogy maradjak. Alecto bólintott, Dorian pedig szólásra nyitotta a száját.

- Rajtunk nem fog múlni – szólalt meg Regulus, mielőtt kuzinom bármit mondhatott volna. Tiltakozni készültem, akkor már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, de Evan megfogta a kezem, és leültetett maga mellé. Másik oldalamon Aurora ült, aki végre megtörte a kínos csendet, ami ránk telepedett, és vele szemben ülő Alectóval kezdett beszélgetni.

- Mi a helyzet? Rég láttalak - mondta Evan, és immár csak Regulus és Dorian hallgattak makacsul, miközben engem szuggeráltak.

- Nem történt semmi - válaszoltam halkan. - Milyen volt Franciaország? - kérdeztem végül, és igyekeztem megnyugodni. Nehéz volt, jelenlétükben állandóan gyomorgörcs kerülgetett, tudtam, valamit úgyis elrontok majd, úgyis szóvá teszik, úgyis megaláznak.

- Olyan, mint mindig - vont vállat közömbösen, majd pár pillanatnyi hallgatás után szinte lelkesen mesélni kezdett. - Az utazás délelőttjén kezdtem el pakolni a bőröndöm, tudod, hogy milyen allergiás vagyok arra, ha a manók hozzányúlnak a cuccaimhoz.

- Hülyeség, ez a dolguk - vetette közbe Dorian mogorván.

- Franciaországban máshoz szokik az ember - közölte egyszerűen Regulus, és nem tudtam eldönteni, hogy ez most gúnyos volt, vagy inkább megvédte Evant. De kétségtelenül igaza volt, a franciák utálták a manókat, és képtelenek voltak felfogni, hogy valaki alkalmazza őket. Madame Rosier folyton kritizált is ezért.

- Nincs nektek jobb dolgotok? - mordult rájuk, majd folytatta. - Ráadásul az előző este volt a bál, tudod, szóval mire megérkeztünk, kissé fáradt voltam. Madame Rosier meg teljesen kikészített, folyton azt hajtogatta, hogy én vagyok a kedvence, de ennek ellenére úgy viselkedik velem, mintha minimum bűnöző lennék, vagy nem is tudom. Meg hogy több időt kéne ott töltenem – horkant fel. – Mintha nem ott töltetném a fél életem. Szörnyű egy perszóna – sóhajtott fejét csóválva, és nekem nehéz volt elhinnem, hogy a saját nagyanyjáról beszél így. Én nem láttam túl sokszor a sajátom, ahogy ő sem, de valahogy mindig tiszteltem. Később persze nyilvánvalóvá vált, hogy ő is így van ezzel, sokkal inkább az új helyzete ellen volt kifogása. Evan egy átlagos fiú volt a családjában, egészen addig, míg nagybátyja meg nem halt – akkor aztán ő lett a potenciális örökös, és ez igazán sok teendőt vont maga után, nem csak a vagyont és a pozíciót.

Aztán mesélt. Mindent elmondott, a legapróbb részleteket, akármennyire érdektelen volt, akármennyire hétköznapi. És mikor befejezte, mégsem éreztem úgy, hogy teljesen feleslegesen mondta volna, nem is untam, ráadásul végre meg is nyugodtam, kényelembe tudtam helyezni magam. Már nem érdekelt, hogy kik ülnek még itt, mert tudtam, hogy Evan is itt van, akit érdeklek, és aki nem bánja, hogy nem vagyok olyan, mint ők.

- És képzeld! - folytatta hirtelen, mikor már azt hittem, befejezte. - Eddig fel sem tűnt, most viszont már tudom, hogy pont úgy nézel ki, mint Clémence.

- Clémence? - visszhangoztam. Fogalmam sem volt, hogy kiről beszél.

- Igen, Clémence, Clémence Rosier, tudod, aki...

- Igen, megvan. Tudom. Élt 1803-tól 1837-ig, 1820-tól Algernon Carrow felesége, az első Rosier, aki Angliában élt – mondtam fel a leckét unottan. - És szült egy kviblit. Tudod, a családunkban nem valami népszerű - tettem hozzá.

- Az nagy kár, mivel nálunk viszont imádják.

- Tényleg?

- Tényleg.

- És ez akkor jó?

- Jól van, igazából anya vette észre - folytatta, jóval mentegetőzőbben, mint oka lett volna rá. - És meg is mondta Madame Rosiernek, akit még sosem láttam ennyire lelkesnek. Szóval igen, ez most jó - válaszolt vigyorogva. Pár percig csöndben ültünk egymás mellett, akkora már Dorian és Regulus is belemélyedtek a kviddicsről szóló eszmecseréjükbe. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ott is ez a téma. Kissé közönséges, nem? Úgy értem, a legtöbb fiú erről beszélt naphosszat, még a sárvérűek is, de hogy ők ketten… számomra mégis meglepő volt. - Nem szabad hagynod, hogy így viselkedjenek veled - szólalt meg hirtelen Evan, amitől összerezzentem. Az előbb nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy megnyugtasson, ettől a mondattól azonban ismét rossz érzés fogott el.

- Hogy? - kérdeztem halkan.

- Lekezelően. Megaera, ha látják, hogy nincs miért megalázniuk, akkor nem teszik majd. Keresnek mást. Ebben a pillanatban viszont te tökéletes célpont vagy.

- Hogy ne hagyjam? - helyesbítettem a kérdésemen. - Hiszen ők… az ő szavukkal szemben az enyém semmit nem ér. Hozzájuk képest én senki sem vagyok – ismertem be fojtott hangon. Evannek mindig, mindent elmondhattam.

- Na jó. Idefigyelj Megaera, mert többször nem mondom el! Te Carrow vagy. Ami történt, megtörtént. Senkit nem érdekel. Nézz csak Alectóra! De nem csak Carrow vagy, hanem egy leendő Rosier. És közülünk senki, érted, senki nem beszél így magáról, és jó lenne, ha ehhez tartanád magad. – Hazudott, persze. Nem a mondanivalóját tekintve, habár azt akkoriban nehéz volt elhinnem. Abban, hogy nem fogja többet hallani – hányszor, de hányszor hallottam e szavakat tőle, kedves-megnyugtató hangon, türelmesen, újra meg újra.

- Próbálom. Én tenném, de…

- Megaera, te Carrow vagy. Ráadásul intelligens, gyönyörű és jószívű Carrow, szóval emiatt igazán nem kéne szégyenkezned. - Csak bólintottam. Nem értettem, miért viselkedik így velem. Ő sokkal jobbat érdemelne, mint én. Nem ilyen családból. Nem ilyen lányt. Erről meg voltam győződve.

- Miért?

- Mit miért? - kérdezett vissza.

- Miért mondod ezt? – Akartam még kérdezni többet, a szülei kérték-e, hogy álljon mellém, most emiatt össze fog-e veszni másokkal, ha senki nem kötelezte, akkor miért, vagy talán úgy gondolja, tényleg megérdemlem…?

- Mert a barátom vagy - válaszolt egyszerűen, majd vállat vont. - És, mint barátnak, az a dolgom, hogy ráébresszelek néhány nyilvánvaló dologra, mint például, hogy neked ugyanannyi jogod van itt ülni, mint nekem - tette hozzá, majd ezzel befejezettnek tekinthette a beszélgetésünk, ugyanis pillanatokkal később csatlakozott Regulus és Dorian társalgásához.


Elgondolkodtam Evan szavain. Azt mondta, hogy nekem ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neki, de őszintén, nem értettem, hogy ő mit is keres itt. Persze, már megszoktam a látványt és természetesnek tűnt, hogy ők a barátai, de Angliában a családja nem számított különösen gazdagnak, és a szinte semmit nem tudtam róluk. Úgy értem a közeli rokonait ismertem, de a felmenői tisztaságáról sejtelmem sem volt - persze gondoltam, hogy jó családból való, na de annyira, hogy egy Carrow és egy Black barátkozzon vele?

Ez különös volt, hiszen az én férjemnek szánták, és mióta kiestünk a családi örökségből… nos, nagyon módos családok nem kopogtattak nálunk házassági ajánlattal. És ők megtették, és máig sem értem pontosan, miért. Talán a távoli rokonság miatt, talán apáink barátsága miatt, talán azért, mert nekik nem kellett megmutatni, milyen hatalmasak is valójában – anélkül is tudta mindenki.

Tudtam, hogy Franciaországban ők fontos emberek, és hogy ott bizonyára több birtokuk van, mint itt. De arról a vagyonról és státuszról, amivel ott szembesültem, egészen addig sejtelmem sem volt, míg oda nem utaztam, hiába magyarázta mindenki.

Így hát akkor még nem is értettem, hogy miért is barátkoznak vele az ország leggazdagabb és legnemesebb fiataljai.

Regulusnál kezdtem, hát folytatnom kéne. Akkor tűnt fel először számomra, abban a környezetben, hogy még itt is ő irányít. Na meg, ő volt az egyetlen elérhetetlen közülük. Úgy értem Alecto, Dorian és Aurora a rokonaim voltak, Evan a jegyesem, de ő… ő csak az ideál. Akiről mindenki beszél, de aki csak igazán keveseket fogad a köreibe.

És persze akkoriban Regulus rá sem nézett volna egy olyan lányra, mint én, illetve ha rám is nézett, esély sem volt, hogy a saját mércéje szerinti egyenlő félnek tekintsen. Ellenben úgy tűnt, gyűlöl engem, vagy legalábbis élvezi, ha kínos helyzetbe hozhat. Persze, ez nem volt valami különleges, a legtöbbekkel így volt.

Később azt mondta, nem érti miért tette. Hogy egy kis hülye volt, aki élvezte, hogy mindenkinél jobb családból származik. Nos, engem azért igazán bántott a dolog.


Persze abban az évben nem ez volt a legnagyobb történés. Végre a szocializáció útjára léptem, és egyre jobban kijöttem az évfolyamtársaimmal. Talán ez is Alecto miatt volt, ugyanis minél nagyobb népszerűségnek örvendett, annál jobban kezdtek el velem barátkozni bizonyos emberek. Gondolom azért, mert azt hitték, általam közelebb kerülhetnek hozzá. Hát, tévedtek, annyi biztos, de ennek hatására kissé magabiztosabb lettem, és már nem csak Carollal beszélgettem egész évben.

Leginkább Marlene került hozzám közel, aki - annak ellenére, hogy évekig szinte semmibe vettem - mindig szólt hozzám pár kedves szót, és akiről beszélhettem bizonyos aranyvérű problémákról. Nyilván ő sem a legjobb családból származott, talán pontosan ezért értett meg. Ha Carol jelenlétében erre fordult a szó, folyton kritizált, és nem értette, miért hagyom magam irányítani, miért viselem el, hogy így viselkednek a környezetemben.

Barty Kuporral szintén egy évfolyamra jártunk, de harmadikig szinte szóba sem álltunk. Ő is magának való volt, de még annyi időt sem töltött társaságban, mint én. Folyton csak a könyveit bújta, és alig szólalt meg. Azt hiszem az apja miatt - nem igazán akarta, hogy Barty mardekárosokkal barátkozzon. Gyűlölte az apját, amiért az nem törődött vele, csak ha rosszat tett. Tökéletesen megértettem, én is így voltam a sajátommal, csak az övé már a tudatot sem bírta elviselni, hogy a fia mardekáros, az enyém meg épp emiatt volt rám büszke.
Mardekárosnak lenni önmagában nem jelentett gondot. Úgy értem, a mardekárosok is ugyanolyanok, mint bárki más, és az, hogy a legtöbb sötét varázsló innen került ki… azt jelenti, hogy a sötét varázslók is olyanok, mint bárki más. Talán becsvágyóak vagyunk. Na és? Mindenki az.

Nem, valójában az idősebb Bartimeus Kupornak nem általában a Mardekárral volt gondja, inkább a Mardekárral azokban az időkben. Odajárni veszélyes volt, mondhatni könnyen életbe léphetett az örök érvényű bölcsesség: „aki korpa közé keveredik…”. A Sötét Nagyúr innen gyűjtötte a legtöbb követőjét. Persze más házakból is kerültek ki, de akkor, ha valakit a Mardekárba osztottak be, néhány szemellenzős alak szinte rásütötte a bélyeget: halálfaló-kezdemény.

Mr. Kupor márpedig idetartozott, nagyon élesen ítélte el a Nagyúr eszméit és módszereit, azt pedig határozottan veszélyesnek érezte a karrierjére nézve, ha a fiacskája halálfalók gyermekei, rokonai között nevelkedik. Persze később számára is nyilvánvalóvá vált: a legtöbb aranyvérű családban van legalább egy halálfaló, és ezek a családok a Minisztériumban is erősen jelen vannak.

Mégis sokszor irigy voltam Bartyra - ő bármit megtehetett, bármi olyat, ami nekem tiltott volt. És, ami még csak rontott a helyzeten, az volt, hogy őt ez nem is érdekelte. Nem ez érdekelte. Csak a vér és a sötét mágia. Ez utóbbiért pedig mindig nálam kopogtatott. Tudta, hogy bátyám ebben igen jártas, és ha kölcsön akart kérni tőle egy könyvet, természetesen általam tette. És akárhogy is próbáltam róla lebeszélni, úgy tett, mint aki meg sem hall. Persze, illedelmesen végighallgatott és mindig csodásan viselkedett velem, de eleinte nyilván érdekből fordult hozzám, semmi másból.

Haragudtam rá, de mégis, minden áhított könyvet odaadtam neki. Azt reméltem, hogy ez csak kíváncsiság és majd elmúlik. Később azt hittem, hogy ha mégsem így lenne, elég leszek ahhoz, hogy megvédjem őt, hiszen olyan kis ártatlannak tűnt és kedvesnek. Egyáltalán nem olyannak, mint a bátyám, akit hiába szerettem, mindig is ijesztő volt, ezt nem lehetett elvitatni. Tévedtem, mint oly sok más emberrel kapcsolatban, oly sok dologban.


Mostanában egyre többet gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha nem ismerek meg bizonyos személyeket. Ha megmaradok a kis burkomban, ahol tűrhető volt az életem, és nem kotyogok. Ha abban a pár esetben, amikor valami kicsúszik a számon, nem folytatom. Ha falat építek, és senkit nem engedek közel magamhoz. Ha nem akarok átjutni más falán.

Persze, bizonyos szempontból könnyű a válasz: halott lennék vagy éppen fogoly Azkabanban, esetleg olyan szegény, hogy az éhhalál fenyegetne. Olyanok mentették meg az életem, akikkel soha, egy szót sem kellett volna váltanom.

Kapcsolatok, kapcsolatok, kapcsolatok. Ez a legfontosabb. Kapcsolatokat építeni – mindenki állandóan ezt hajtogatta. A családom, nyilván; Evan, természetesen; később még Regulus is, aki minden alkalommal, mikor lehetősége nyílt rá, építette az én kapcsolataim is, olyan körökben, ahová talán magamtól sosem jutottam volna el.

Persze, neki ez volt a környezete, nála ez jelentette a normálist. De ő sose épített olyan kapcsolatokat, amikről nem gondolta, hogy később az érdekét szolgálhatják majd. Mert a világ rendje nem bomolhat meg, az aranyvérűek mindig a mugliszármazásúak felett fognak állni, gazdagok a szegények felett. Őszintén, ez volt a helyes vélekedés, és mindenki ezt várta el.

Senki nem nézte jó szemmel a rétegek közötti átjárást. Persze egy kis feljebb lépés megengedett, a nagy lecsúszásokkal pedig még elégedettek is lehetünk, hiszen talán a helyükbe léphetünk majd. Na de az mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy egy olyan nemes családból származó lány, mint én, ne barátkozzon sárvérűekkel, de még félvérekkel sem, lehetőleg ne álljon szóba griffendélesekkel és jobb lenne a Hugrabugot is kerülni, de leginkább ne is beszéljen senkivel azokon kívül, akikkel érdekében áll beszélni.

És mégis, harmadikban már nem csak Carollal szegtem meg ezeket, hanem jó néhány új ismerősömmel, akik közül jó néhányan megváltoztatták az életem.


Példának okáért Perselus Piton, aki magának való fiú volt. Mardekáros, ötödéves, félvér – ennyit tudtam róla, és utóbbi okot is adott arra, hogy miért ne barátkozzak vele soha. Nem is törődtem vele, egy ideig, azt hittem, ezért utált. Tán ez nem egészen pontos: azt elnézte, hogy hidegen hagyott a társasága, de azt nem tudta megbocsátani, hogy utána pedig igenis próbáltam vele lenni. Azt még kevésbé, hogy mindeközben bennem nem tudatosult, hogy egészen közeli rokonságban állunk. Az egészen biztos, hogy nem mindig élvezte, ha beszélgettem vele.

Október környékén tűnt fel először, amikor egy bájitalt akartam megcsinálni, ezzel gyakorolva egyik kedvenc tárgyamra. Lementem a pincébe, Lumpsluck engedélyével, és ő is ott volt. Nagyon mérgesnek tűnt, a dühödten bámult a könyvére, én pedig nem álltam meg, hogy ne szólítsam meg.

- Mi a baj? – Elkezdtem lepakoltam a dolgaim, nem túl messze tőle.

- Semmi - morogta, addigra az üstjét szuggerálta, rám véletlen sem pillantott. Én csak megvontam a vállam, de azért közelebb léptem.

- Nem sikerült? - érdeklődtem tovább. Valójában akkor még semmit nem tudtam róla - csak a nevét, és nincsen sok barátja. Erre is éppen csak abból következtettem, hogy általában egyedül járkált mindenhová.

- Mindig sikerül - közölte egyszerűen. Nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, gyűlöli, ha megkérdőjelezik. Mégis, valamilyen furcsa októl vezérelve, folytattam.

- Mindenki hibázhat - vontam vállat. - Emberből vagyunk. Segíthetek esetleg? - kérdeztem.

- Nem hiba volt! - ismételte makacsul, egyre dühösebben. - Kísérlet - tette hozzá mintegy védekezésképpen, kicsit mintha ezzel próbálta volna megnyugtatni magát. Én megvontam a vállamat, de felteszem nem tűnhettem túl meggyőzöttnek, mert folytatta: - Te vagy a kisebb Carrow-lány, igaz? Megaera - folytatta, mire megszeppenve bólintottam. A hangja vészjósló volt, és azt kívántam, bár meg se szólaltam volna. - Idefigyelj, Megaera. Hány éves is vagy? Tizenhárom? Talán egy kicsikét többet tudok a bájitalokról, mint te. Szóval, ha nem haragszol, akkor térj vissza a sajátodhoz, engem pedig hagyj békén! Rendben? – hangja végig higgadt és halk maradt, de persze a bántó élt nem lehetett nem észrevenni.

- Bocsánat - motyogtam, és csalódottan kullogtam távolabb az üstömmel. Hiszen én csak segíteni akartam! De azért még utoljára megszólaltam, hátha ettől még nem harapja le a fejem. - Ismered Lucreziát?

- Lucreziát? - kérdezett vissza, közönyösen fordult felém. Én csak bólintottam.

- Zambinit - tettem hozzá magyarázólag.

Lucrezia Zambini anyám egy ismerőse volt. A barátnő erős fogalom lenne, ugyanis édesanyám gyakran hangoztatta, méltó a nevére: amit ugyanis állítólagos őse, Lucrezia Borgia után kapott. Még elég fiatal volt, talán huszonöt körüli, de már az egyik legjobb bájitalkeverőnek tartották. Méregkeverőnek, pontosabban, de ő sokszor mondogatta nekem: csak az emberek tetteitől lesz valami jó vagy rossz. Az elixír nem tehet róla - őt mégis rossznak mondták, csak mert nem épp a legártalmatlanabb főzeteket készítette. Anyám is csak közös szenvedélyük - a bájitalok - révén került kapcsolatba vele, és nem engedte igazán közel magához.

Lucrezia nem az a nő volt, akit minden társaságban szívesen láttak, nem olyan, akit mindenhová meginvitáltak, főleg nem a magasabb körökbe. Mégis, nálunk gyakran fordult meg, és megtanított egy-két dologra - bár ennek csak egy apró része maradt is meg bennem. Mégis néha, ha valami eszembe jutott, elképzelhetetlenül büszke voltam magamra, és egy-két elejtett megjegyzésemmel Lumpsluck elismerését is sikerült kivívnom.

- Hallottam róla - biccentett Perselus, de máris sokkal kíváncsibbnak tűnt, mint azelőtt bármikor, hiába próbálta leplezni.

- Egy barátom - vontam vállat könnyedén mosolyogva, rajta pedig látszott, hogy nem igazán akar hinni nekem. Persze a barát valóban elég furcsa megnevezés volt a kettőnk kapcsolatára, de hát, éppen jó színben akartam feltüntetni magam.

- És, milyen? - kérdezte, ismét meglehetősen érdeklődésmentesen.

- Szebb, mint mondják - válaszoltam lelkesen. Habár miután kimondtam, már rögtön tudtam, valószínűleg nem a külleméről szóló pletykák érdeklik, de úgy gondoltam, ez is érdekes. Azt mondták, csúnya és félelmetes, holott leginkább átlagosnak tűnt. - Állítólag az egyik húga - kezdtem pletykálkodni mosolyogva - sokkal rondább volt. És Lucrezia csinált neki egy bájitalt - folytattam komolyan, ő pedig meglehetősen érdektelenül pillantott vissza rám. - Túl jól sikerült, állítólag, és azóta a húga egész Anglia legszebb nője. Giulia Zambini - zártam le. Később az asszony férjgyilkosként híresült el, habár elmondása szerint ez csupán irigyei pletykálják, na meg a férfiak, akik nem bírják elviselni, ha egy nőnek hatalmas vagyona van.

Perselus Piton azonban hajthatatlannak tűnt, még erre sem eredt meg a nyelve, pedig nagyon érdekesnek tartottam ezt a feltételezést. Hogy valaki egy bájital segítségével olyan gyönyörűvé váljon, mint a híres Giulia? Vele már találkoztam, és egyszerűen lenyűgöző volt. Én bármikor szívesen elfogadtam volna egy ilyen főzetet, ha nekem ajánlják fel. Ezután egy ideig néma csöndben dolgoztunk egymás mellett, amit azonban ekkor ő tört meg:

- És mit tanított neked ez a... Lucrezia? - tekintett rám félrebiccentett fejjel.

- Például... például azt, hogy a legtöbb recept nem tökéletes, mert néhány híres méregkeverő félti a titkait.

- És ő mégis elmondaná egy kislánynak? - érdeklődött, hangja gúnytól csöpögött, de én nem vettem magamra.

- Vannak általános praktikák. Például – hosszas szünetet hagytam, mígnem végre eszembe jutott valami - a mákonybab. Akármennyit szenvedhetsz azzal, hogy vagdosni próbálod, sosem ereszt annyi levet, mintha...

- Összenyomnád, tudom - biccentett, én pedig - bevallom őszintén - csalódtam. Azt hittem, hogy valami újat tudok mondani, vállon vereget, és azt mondja, ez nagyon jó ötlet. Vagy rosszabb esetben kipróbálja, és utána teszi ezt. Tévedtem, nyilván.

Még sikerült előhozakodnom egy-két aprósággal, de úgy tűnt, ezek mind-mind olyan dolgok, amikkel ő tökéletesen tisztában van. Akkor ez rémesen letört, már nem is éreztem magam annyira fantasztikusan e téren, egyenesen meglepett, hogy Lumpsluck professzor szinte tapsikolt örömében, mikor megszólaltam az óráján. Most már persze tudom, hogy ez azért mégis hatott rá valamennyire. Nem tartott túl nagyra, nem gondolta és mondta volna, hogy vagyok. De elfogadhatónak könyvelt el, olyasvalakinek, akire talán lehet hallgatni. Aki talán majd egyszer valamikor közel kerül ahhoz, hogy méltó legyen hozzá. Akit mondjuk figyelembe lehet venni, és nem kell szó nélkül elhaladni mellette.


Még párszor összefutottunk, ugyanilyen alkalmakkal és ekkor alakult ki az a bizonyos szokásunk, hogyha valamelyikünk bájitalt főz, köszönés helyett a bájital nevét mondjuk. Ez persze így elég furán hangzik, az egész azzal kezdődött, hogy mikor legközelebb találkoztunk, megkérdezte, hogy szerintem vajon mit csinál éppen. Fogalmam sem volt, amire ő szinte diadalmasan elmosolyodott, és közölte: Doxicid.

- Nálunk ezt a manók csinálják - szaladt ki a számon meglehtősen óvatlanul. - Nem úgy értettem! - kaptam a szám elé a kezem, mikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképp mit is mondtam. Ő csak vállat vont, majd megszólalt:

- Én sem önszántamból teszem. Lumpsluck kért meg rá – közölte kelletlenül. - Na és te mi járatban vagy?

- Szerelmi bájital - válaszoltam, mire ő persze gúnyosan elmosolyodott. És hiába magyaráztam, hogy nem magamnak lesz, hogy egy barátnőm kért meg rá, még évek múltán is felhozta. Vagy csak én éreztem úgy, hogy folyton erre utal?

Amúgy nem beszélgettünk sokat, békésen elvoltunk egymás mellett, néha segített, ha elakadtam. De továbbra sem tudtam meg róla semmit, hogy miért kuksol egész nap odalent, hogy vannak-e barátai, kik azok, egyáltalán ő maga milyen ember.

Csak annyit tudtam, hogy kik azok, akiknek már a gondolatától is kirázza a hideg. Persze ezt sem mondta, de mindenki tudta, annyira nyilvánvaló volt – a Roxfort bajkeverőit tán olyan hevesen gyűlölte, mint senki más és minden oka meg is volt rá. Az a négy fiú azt gondolta, hogy övék az egész iskola: mintha ők lettek volna a legmenőbbek, a legjobbak, a legkülönbek... pedig valójában pont ugyanolyanok voltak, mint akárki más, de leginkább azok, akiket gyűlöltek.

És hiába hangoztatták, hogy ők egyáltalán nem is hasonlítanak a mardekáros társaságra, így volt. Kiváltképp Sirius Blackkel, aki nem csak külsőleg hasonlított öccsére, hanem viselkedésében is. Mindketten ugyanúgy imádták az embereket megalázni, és éreztetni, hogy ők itt a leghatalmasabbak. A neveltetés dicsősége, bizonyára.

Ráadásul az indokaik sem különböztek túlságosan: Regulus a származás miatt bántotta előszeretettel az embereket, míg Sirius a mardekáros mivoltuk miatt. Mindkettőjüknek volt társa is, Dorian Carrow és James Potter pedig szintén odavolt a különböző kínzásokért.

Sirius és Regulus éppen csak a módszerekben különböztek: az idősebb Black-fiút nem érdekelte, hogy szóval vagy tettel bánt valakit. Leginkább a kettőt egyszerre, és amúgy is szívesen szórta a legkülönfélébb átkokat az áldozataira - leggyakrabban Perselusra, ugyebár. Öccse viszont éppen fordítva: a lelki terror híve volt. Persze megesett, hogy megátkozott valakit, de elenyésző arányban. Valójában nem volt szüksége rá - sértegetésben profi volt. Természetesen nem a közönséges módon tette, amolyan káromkodásokkal teletűzdelt sárvérűzéssel. Ó, dehogy.

Úgy tudta megválogatni a szavait, és úgy tudta kimondani őket, hogy már akkor is kirázott a hideg, ha csak tanúja voltam a jelenetnek. Persze így is lehet fájdalmat okozni, sokszor nagyobbat is, mint pusztán csúnya és kellemetlen átkokkal. Nem tudom, hogy csinálta, de elérte, hogy mindenki komolyan vegye egy elejtett megjegyzését is, és a sárvérűek már a közelébe menni is féltek. Pedig csak ritkán folyamodott erőszakhoz, elmondása szerint gyűlölte bemocskolni a kezét.

De Perselus kedvenceinél tartottam: szóval Sirius és James, mint főkolomposok, imádták megalázni őt, valamilyen különös okból elég határozottan fókuszálták éppen rá felesleges energiáikat. Másik két társuk ugyan kevésbé aktívan vett részt ezekben az ügyekben, de mégsem tettek ellene semmit - és először éppen emiatt kezdtem el beszélgetni Remus Lupinnal.

Remus szintén ötödéves volt, emellett prefektus, félvér és griffendéles.Mind mind olyan dolog, ami egyértelművé tette, hogy vele nem kéne kapcsolatba kerülnöm. Mégis, egy hideg januári délelőtt, ahogy a könyvtárban megláttam, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy muszáj beszélnem vele.

- Leülhetek? - kérdeztem halkan, ő pedig, habár értetlenül, de biccentett. Hiszen rengeteg szabad hely volt, miért akarna egy mardekáros lány odaülni?

- Öhm, Remus Lupin vagyok - mutatkozott be zavartan, és a kezét nyújtotta. Mintha nem tudtam volna pontosan, ki is ő. Látszott, hogy fogalma sincs, hogy kéne viselkednie velem, és mi járatban vagyok.

- Megaera Carrow. – Kezet ráztunk. Ezután pár percig egyikünk sem szólalt meg, mindketten a úgy tettünk, mintha a könyvünkbe merülnénk. Arra gondoltam, hogy hülyeség volt idejönni, hiszen mit mondhatnék neki? „Hagyjátok már békén Perselust, irtó gonoszak vagytok!” Szépen is hangzott volna... ráadásul elképzeltem, hogy ha ez Perselus fülébe jut, bizonyosan nem szól hozzám többet. És ez még a legkevesebb lenne. - Mit tanulsz? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni, habár amint kimondtam, legszívesebben vissza is szívtam volna. Ennél még az időjárás is jobb lett volna, komolyan.

- Mágiatörit - válaszolt tömören.

- Az jó - bólintottam, és itt ismételten megrekedt a társalgás. - Miért bántjátok folyton? - fakadtam ki pár perc múlva, és rájöttem, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet volt.

- Mi? - kérdezte, és megdöbbenten nézett rám. Gondolom nem ezt várta – ezt mondjuk nem róhattam fel neki. - Kit?

- Én... ne haragudj. Nem ezt akartam. Nem így. Én csak... nem vagyok eszemnél, felejtsük el - legyintettem. Hihetetlenül dühös voltam magamra. Nem értettem, hogyan lehetek ennyi felelőtlen, könnyelmű és szerencsétlen. Jól nevelt, aranyvérű lány voltam, és abban a helyzetben mégis úgy viselkedtem, mint egy sárvérű csitri, akinek fogalma sincs az illemről. Valójában nem csak abban a helyzetben, ezt a szófordulatot anyám gyakorta hangoztatta velem kapcsolatban. Na meg mi ez a hirtelen igazságérzet? A saját nővéremékhez nem mertem volna odamenni, ugyanezen okból, persze, ezt jobban is tettem.

- Mondd csak - unszolt, és becsukta a könyvét. Teljes mértékben rám figyelt, és ezt nem szerettem. Így minden apró hibám óriásinak tűnhetett, hiszen nem volt semmi, ami elvonja róla a figyelmet.

- Semmi. Bocs. Tényleg. Sajnálom. Én... ne haragudj - ráztam meg a fejem, majd felkaptam a táskám, és elindultam kifelé. Csakhogy a nagy sietségben elbotlottam a saját lábamban, és az összes jegyzetem, könyvem, pennám kiborult egy csokibéka kíséretében. Ami persze elkezdett ugrálni, és mire feleszméltem, már elég messze volt ahhoz, hogy elkapjam. Először utánakaptam, és guggolva próbáltam megközelíteni, de pár másodperc után rájöttem, hogy ez nem használ. Így gyorsan elkezdtem visszapakolni a holmim, és miután befejeztem, elővettem a pálcám. Felegyenesedtem, de addigra már ott állt mellettem Remus, és a csokibékámat nyújtotta felém. - Köszönöm – motyogtam fülig vörösen, majd elvettem, és próbáltam visszatenni a csomagolásába, miközben távozni készültem. Elmondhatatlanul szégyelltem magam, és hálát adtam, hogy ezen a korai órán csak nagyon kevesen döntöttek a tanulás mellett. Pláne, hogy egy háztársam sem volt a közelben.

- Várj! - kiáltott utánam, a kelleténél jóval hangosabban, és immár Madame Cvikker is megjelent, rosszalló tekintettel.

- Mr. Lupin, Miss Carrow, kérem - meredt ránk szúrós szemeivel, mire mindketten csak a földet bámultuk.

- Mondd el - kért meg ismét, halkan, miután a könyvtárosnő jó messzire ért tőlünk.

- Nem fontos - ráztam meg a fejem, majd kisiettem a helyiségből. Az ajtó előtt megálltam, és próbáltam azt a nyamvadt csokibékát betuszkolni a táskám aljába.

- Úgyis tudom - hallottam meg a hangját magam mögött. Pedig fohászkodtam, hogy felejtsük már el ezt az egészet, pláne, hogy csak utólag jutott eszembe, mit szólna ehhez Perselus.

- Hogy?

- Pitonról van szó – mondta, és egyenesen a szemembe nézett. – Tök gyakran lógsz vele - tette hozzá elgondolkodva.

- Gyakran? – Nevetnem kellett. Találkozásaink többnyire a pincehelyiségben zajlottak, nagyon ritkán találkoztunk a Nagyteremben vagy a folyosókon. - Hetente ha egyszer beszélünk – vonogattam a vállam, mire ő széttárta karjait, mintha ez a tény alátámasztaná az állítását.

- Csak éppen azt nem értem - folytatta elgondolkodva -, hogy miért hozzám fordultál ezzel. - Nem tűnt sem különösebben sértettnek vagy csalódottnak, egyszerűen tényleg nem értette.

- Én... én ne... nem is tudom - hebegtem. - Egyszerűen csak... te is ott vagy. Mindig ott vagy. És a barátjuk vagy.

- De én nem bántom - közölte egyszerűen. Mintha ez felmentette volna.

- De nem is teszel semmit. – Néma csend. Erőt vettem magamon, addigra már mindegy volt. - Én azt hittem, hogy a griffendélesek bátrak - sóhajtottam. - De amit te csinálsz, az egyáltalán nem bátor.

- Nem értelek.

- Szabályt szegni bátor dolog - ismertem el vonakodva, felhúzott orral. - Ezt a szabályt persze inkább undorító. De hogy, ezt csinálják a barátaid. Bátor dolog az is, ha megmondod nekik, hogy ez nagyon aljas dolog. Persze ez el is várható, miután prefektus vagy. – Nem reagált, kénytelen voltam hát rávilágítani a nyilvánvalóra. - Ott állni, és nem tenni semmit... ez nem bátor dolog. - Félve rápillantottam, nem is tudtam, mit reagál majd erre.

- De én nem bántottam soha - mondta ismét makacsul, meglehetősen sértetten.

- Ha így gondolod - vontam vállat. – További szép napot - intettem, majd otthagytam.


Ezt követően hetekig, sőt, hónapokig győzködött, hogy ő bizony nem hibás. Nem értettem meg. Hibás volt, és tudtam, ő is érzi, hogy valamit nagyon nem jól csinál. De továbbra sem tett semmit, ha a drága barátai gúnyolták vagy megátkozták Perselust. És annak ellenére, hogy emiatt megvetettem - mert biztos vagyok benne, hogy megvetettem, hiszen ez nem olyan dolog, amit csak úgy el lehetne fogadni -, a mentegetőzései közé beszélgetéseket iktattunk be, és kezdtem megismerni.

És kedvesnek tűnt és barátságosnak, és mivel ezek a találkozások mindig a könyvtárban zajlottak, a tanulmányaink mellett, mindig segített, ha valamit nem értettem. Rengeteg érvet fel tudtam volna hozni az ellen, hogy máskor is beszéljek vele, de mégis, idővel afféle barátom lett. És eleinte gyűlöltem magam, mert úgy éreztem, hogy elárultam Perselust, akit viszont – meglepő módon -, úgy tűnt, nem nagyon érdekelt, hogy kivel is barátkozom.

És ismét eltelt egy év, talán a legnyugalmasabb, amit a Roxfortban töltöttem, mert bár volt néhány összetűzésem Alectóval, viszonylag minden simán ment, és már éreztem magam valakinek. Nem úgy, mint később, roxfortos éveim legborzalmasabb nyara után.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.