efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Eleve elrendeltetett Szerző: Rachel
[Vélemények - 3] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
"- A dédapám… a te dédapád is – mondta, mire szinte megfagyott körülöttünk a levegő. Így már minden értelmet nyert. - Cyrus Carrow - tette hozzá, habár semmi szükség nem volt rá."


Talán mióta áll a Roxfort, hallani, ahogy az emberek a Mardekárra panaszkodnak. Azt legalábbis bizton állíthatom, hogy én magam rengetegszer voltam fültanúja efféle méltatlankodásoknak; a feketemágusok – egy dolog, félelmetes ugyan és a Nagyúr idején valósabb volt, mint bármikor, de volt valami sokkal hétköznapibb, ami mindenkit személyesen érintett: a „kasztrendszer”.

És hát persze, én ezt nagyon sokáig nem is tudtam felfogni: az egész élet egy kasztrendszer, nem? A Mardekár csodás kis mása a varázsvilágnak. Persze a többiek, akik nem mardekárosok, szintén idetartoznak, de nem sok vizet zavarnak – éppen, mint a valóságban. Egy aranyvérű nem gyakran lép ki a burkából, nem beszél nála alacsonyabb rendűekkel, csak ha dolga van vele. Legyen ez a minisztériumi feladatok egyike, vagy akár a Sötét Nagyúr parancsa. Ez szinte törvény, legyen mégoly sértő is az önérzetes vérárulók vagy mugli származásúak számára.

Egész nagy összeget tennék rá, hogy egy mardekáros sem lépett ki a Roxfort kapuján anélkül, hogy ne tudta volna egészen pontosan, hol a helye. Ebben nem volt semmi szokatlan. Hányszor mondták nekem, hogy hová tartozom, hányszor rántottak vissza a magasba, mikor megingásaimkor a zuhanás fenyegetett? Hányszor rendelték maguk alám a remegő kis háztársaim, akik alacsonyabb sorból származtak vagy éppen csak nem voltak annyira gazdagok, mint a családom? Hányszor kértek tőlem szívességet a legvalószerűtlenebb szituációkban olyan emberek, akiktől a legkevésbé sem vártam volna? Össze sem tudnám számolni. És persze, kevésbé nagy büszkeség, de én magam hányszor döngöltem földbe másokat származásuk vagy helyzetük miatt, hányszor tettem egyértelművé, hogy más körökbe tartozunk? Szintén, már visszaemlékezni sem tudnék minden alkalomra.

Másodévem kezdetén persze még meg voltam győződve arról, hogy én az utolsók utolsói között kullogok, mert hiába a jól csengő név, ha ott vannak a szégyenteljes ősök is, és hiába a vagyon, ha sárvérűekkel barátkozok.

Mindennek bizonyítéka pedig már rögtön szeptember elsején arcul csapott, mikor anyáéktól elbúcsúzva egyedül ácsorogtam a peronon, tekintetemmel egyetlen barátnőmet, Carolt keresve.

- Te vagy Megaera Carrow? - szegezte nekem egy vékony, határozott hang a kérdést, szinte dühösnek hangzott, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni. Főleg, miután szemügyre vettem a lányt és megállapítottam, hogy azelőtt még sosem találkoztunk. Később rájöttem, bármikor láthattam volna, mardekáros volt és a nővérem évfolyamtársa, de átlagos alkatával, barna hajával és ugyanilyen színű szemeivel nem keltett túlzott feltűnést, na meg a származása sem volt túl előkelő.

Aprót biccentettem, majd próbáltam ugyanolyan határozottan megszólalni.

- Na és te ki vagy?

- Rosemary Wesley - válaszolt egyszerűen, mintha ez mindenre választ nyújtana. A nevét Weasleynek értettem, ami automatikusan ellenérzéseket ébresztett bennem. - Nagyapa beszélni akar veled - közölte, mint valami egyértelmű tényt.

- Rose, te szerencsétlen, csak elijeszted! - lépett oda hozzánk egy fiú is, aki addig fél méterre állhatott tőlünk. Szőke haja volt és barna szemei, mugli ruhát viselt, nála ez egyből szemet szúrt. Rose még elment volna egy szegényebb varázslónak – ő annak is nehézkesen. - James vagyok - mutatkozott be, és a kezét nyújtotta felém. Körülnéztem, a szüleim már régen elmentek, Alectóék felszálltak a vonatra, nem láttam senki olyan, aki később kritizálhatott volna emiatt, hát bizonytalanul elfogadtam. - James Franklin - folytatta. – És… - Megakadt.

- Na, nagyokos, elárulnád, hogy hogyan finomkodhatnál? Siessünk, nem akarom lekésni a vonatot - morogta a lány, majd elindult, nekem pedig egyáltalán nem állt szándékomban követni.

- Nyugi, minden rendben van - próbált megnyugtatni, miközben megfogta a kezem, és óvatosan vezetni kezdett. - Nagyapa mondta, hogy kicsit viszolyogni fogsz tőlünk, apuék miatt. De azt mondta, hogy amúgy nagyon sok jót hallott rólad, és biztosan igaza van - magyarázta hevesen. Én azonban abban a pillanatban, bármilyen kedves is volt, nem tudtam higgadt maradni, esetleg udvariasan viselkedni. Két teljesen ismeretlen korombeli konkrétan elrángatott, azért, hogy beszéljek a nagyapjukkal…? Még visszagondolva is abszurdnak tűnik, hiába tudom már az okát.

- Sajnálom, de nem értem, hogy miről beszélsz! - fakadtam ki, majd megtorpantam. - Nem is ismerlek titeket, azt sem tudom, hogy egy öregember miért akarna velem beszélni! – Látszott rajta, hogy meglepődött, én pedig már végképp nem értettem semmit. Hiszen bemutatkozott, egyértelmű volt, hogy azelőtt nem találkozhattunk, hát honnan tudhattam volna, mit akarhatnának. Szinte szomorúnak tűnt, és összehúzott szemekkel nézett rám – nem mérgesen, inkább értetlenül, hitetlenkedve.

- Neked tényleg fogalmad sincs arról, hogy kik vagyunk? - kérdezte aztán, és mintha kissé csalódott lett volna. - Nagyapa mondta, de nem hittem el. Hiszen te… ti… én legalább a neved tudtam, és hogy mardekáros vagy – motyogta csalódottan.

- Honnan? Hiszen nyilván nem is vagy aranyvérű, sem mardekáros és még sosem ta… - kezdtem volna bele a mondandómba, de ő félbeszakított.

- A dédapám… ő aranyvérű volt – közölte egyszerűen, de jelenleg ezzel sem hatott meg. Egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni, tüntetően fontam karba a kezeim.

- Figyelj, engem nem érdekel, ha mugli származású vagy. – Gondoltam, biztos az előítéletektől van úgy oda. És ugyan érdekelt, persze, hogy érdekelt és nem mutatkoztam volna szívesen velük mindenki előtt (épp elég volt elviselni a Carol miatti atrocitásokat), mégis ez tűnt helyénvalónak. - Az sem, hogy melyik rokonod volt aranyvérű, vagy épp félvér, rendben? Nekem nem számít, de…

- A dédapám… a te dédapád is – mondta, mire szinte megfagyott körülöttünk a levegő. Így már minden értelmet nyert. - Cyrus Carrow - tette hozzá, habár semmi szükség nem volt rá. Akkor már végképp el akartam onnan menni, a gyomrom összeszorult és biztos voltam benne, hogy ha megszólalok, menten elhányom magam. Menekülésre azonban esélyem sem volt, mert egy idős férfi lépdelt hozzánk.

- Megaera? Te lennél Megaera? – Nem lehetett több hatvannál, de mégis iszonyatosan öregnek tűnt, kedves arcát durva ráncok szelték át, vizenyős szemében mintha könnyek ültek volna, mégis csak úgy sugárzott az arca, ahogy rám nézett. Nem bírtam viszonozni a pillantását. - Cyrus Carrow vagyok, az ifjabb - szorította meg a kezem, én pedig önkéntelenül is hátráltam tőle.

- A maga apja árulta el a családom? – Valahogy sikerült összeszednem magam annyira, hogy meg tudjak szólalni, persze a hangom reszketett, mint a nyárfalevél és a torkomat szorongatta a sírás. Ő csak szomorkásan, lassan biccentett, majd szólásra nyitotta a száját. Keserűen és cinikusan azt gondoltam magamban, most egészen biztosan az a rész következik, amikor mentegetőzik apja bűneiért. Ugyan, az nem árulás volt, hiszen csak összeházasodott szíve hölgyével, azt cselekedte, amit a szíve diktált, szerelmes volt, és hát ez egy természetes dolog. Hősies, mondhatni. Nem érdekelt, abban a pillanatban úgy gyűlöltem az előttem álló férfit, mint még soha senkit.

Kevésszer kerített hatalmába ilyen erős undor. Nem volt szokásom másokra haragudni, ha valami rossz történt, többnyire magamat hibáztattam érte. Még ha az eszemmel tudtam is, más felel a történtekért, egyedül magamra tudtam haragudni olyan igazán erősen, magamat tudtam csak gyűlölni és elhordani mindennek. De akkor, ott, szinte azt éreztem, puszta kézzel tudnám megfojtani ezt az embert, minden fájdalmunk forrását, hát miatta olyan nehéz minden, miatta voltunk éveken át nevetség tárgyai, miatta kell mindent ezerszeresen bizonyítanunk és miatta olyan nehéz természetű apa, miatta olyan szomorú anya is –

Ordítani tudtam volna, tehetetlen dühtől vergődtem. Csak két másik ember volt, aki ugyanezt váltotta ki belőlem későbbi életem folyamán, kettő, akinek gondolatára még ma is ökölbe szorul a kezem: Orion Black, aki hűvösen közölte velem, hogy inkább látná a holtan a fiát, mint egy mocskos vérű kurva mellett. A másik, Alastor Mordon, aki sérülései ellenére nem mulasztotta el személyesen közölni velem férjem tragikus halálát.

Az ifjabb Cygnus Carrow iránt ellenben ma már semmiféle ellenérzésem nincs, sőt, kedves idős férfiként gondolok vissza rá, olyasvalakire, aki számára igazán fontos volt a családja. Persze, akkoriban ilyesmi meg sem fordult a fejemben.

- Nem érdekel a mondandója - közöltem vele hűvösen, mielőtt megszólalhatott volna, majd sarkon fordultam, és szinte elrohantam onnan. Minél gyorsabban, minél messzebbre, mindegy, hova, csak el.

Egyedül ültem a fülkében, a vonat még nem indult el. Alecto nem akart velem együtt utazni, Carol pedig valószínűleg már lemondott arról, hogy megtalál, és én sem kerestem különösebben, mást pedig nem igazán érdekeltem. Marlene ugyan megkérdezte, hogy nem ülök-e át hozzájuk, de csak megráztam a fejem, az ő csacsogását hallgatni végképp nem volt kedvem. Ő vállat vont, nem bánta különösebben, azért illendőségből hozzátette:

- Ha gondolod, azért szívesen látunk.

- Hogyne – biccentettem mosolyt erőltetve az arcomra, ő pedig egy mély sóhaj kíséretében távozott.

A szürke tájat bámulva gondolkodtam a délelőtti eseményekről. Még mindig émelyegtem, haragom azonban enyhült, a fejemben még az is megfordult, hogy talán nem volt teljesen jogos, hogy így viselkedtem velük. Talán megbántottam őket. Aztán eszembe jutott az a rengeteg dolog, ami miatt gyűlöltem a család ezen ágát, és gyorsan elhessegettem a gondolatot.

Hány megaláztatást kellett elszenvednem, mert a véreimben nem csörgedezik a legnemesebb Carrow-vér? Dorian rengetegszer az orrom alá dörgölte, azt hajtogatta, hogy nem vagyok érdemes erre a névre - mindezt Regulus Blackkel karöltve. Anya hányszor mondta, hogy a családban rajtam ütött ki a rossz vér, hogy úgy fogom végezni, mint a dédapám! És én csak tűrtem, csak tűrtem mindazt, amivel bántottak, gondolván, hogy egyáltalán nem is hasonlítok rájuk, hogy ők gonoszak, és gyűlöltem őket, amiért ezt tették.

Nem csak a családdal, ó, dehogy! Velem, velem éreztették a legjobban, hogy nem vagyok tiszta. Hogy nem vagyok olyan nemes, mint az ismerőseim többsége, viszont másokkal nem barátkozhattam - két réteg határán az ember igazán egyedül érezheti magát.

Ezt akkor nem tudtam elfogadni, ahogy megbocsátani sem voltam hajlandó nekik - később is meglehetősen nehezemre esett.

Rosemary lépett be, kezében egy könyvvel, és meglehetősen dühösnek tűnt.

- Ez a tiéd. Nagyapa küldi, ezt akarta odaadni - darálta le a szöveget monoton hangon, a szemembe sem nézve, de úgy tűnt, mint aki menten hozzám vágja a könyvet. Nem néztem fel rá, a szemben lévő ülést bámultam rendületlenül, de éreztem, hogy egyre feszültebb lesz a légkör. - Tudod, meg sem érdemelnéd. – Még mindig nem szólaltam meg, még mindig nem pillantottam rá, mire csak még jobban belelovallta magát a dühöngésbe. Kicsinyes haragját látva szinte mosolyognom kellett. - Gyűlölsz, csak mert apa nem varázsló? Csak csináld! - csattant fel. - De ilyenkor elgondolkozhatnál azon, hogy neked sem hiányzik sok, hogy olyan légy, mint én. Te sem vagy épp a legjobb családból való - folytatta, immár kicsit nyugodtabban, ez már kevésbé volt mulatságos. Ledobta a könyvet a szemben lévő ülésre, majd ahogy elment, becsapta maga mögött az ajtót.

A könyvre pillantottam, ám gyorsan elfordítottam a fejem, mintha csupán a látványa is lealacsonyítana. Mintha egy könyv, ami valaha vérárulók kezében volt, engem is azzá tenne.

Olyan öt perccel később, hatalmas vívódás árán mégis elvettem a könyvet, és belelapoztam. Rúnákkal volt írva - erre rájöttem, de arról, hogy mi áll benne, fogalmam sem volt. Rúnaismeretből csapnivaló voltam, sosem érdekelt különösebben. Egészen eddig, ugyanis másodiktól hirtelen figyeltem órákon, érdekelt az anyag, azt hiszem a könyv miatt. Zavart, hogy nem értettem belőle semmit, és ezen mindenképp változtatni akartam. Ebben csak az a vicc, hogy pár hónappal az eset után a könyv feledésbe merült, ott pihent az utazóládám legalján és csak évekkel később találtam meg ismét.

Ezért voltam az egész iskolában a legjobb rúnákból, és minden holt nyelvből, és később ezért kerültem túlontúl közel a Sötét Nagyúr köreihez, ezért váltam majdnem halálfalóvá tizennyolc éves koromra. Persze végső soron nem voltam több egy egyszerű eszköznél. Egy igazán egyszerű kis eszköznél, ami könnyűszerrel fordít le akármit, akár a rúnával írt, holt nyelveket is. A könnyűszerrel persze kissé erős és önhitt, néha jól meg kellett szenvednem ezekért az információkért – ám így olyan dolgokat is megtudhattam, amikről néha még a leghűségesebbeknek sem lehetett fogalma.

Akkor még ezt nem is sejthettem, hogy pont ez a kis incidens fogja befolyásolni a hátralévő életem? Nevetséges ötletnek tűnt. A könyv ráadásul sokkal kevésbé mozgatott meg, mint Rosemary szavai: ő egyenesen megbántott, szinte szégyelltem magam. Bármennyire is tisztában voltam mindennel, amit állított, bármennyire is próbáltam más szemszögből látni a dolgokat, arra késztetett, hogy minden alkalommal, amikor csak bólogatok, hogyha a vér fontosságáról beszélnek, vagy éppen én magam szónoklom róla, ha bárkit is sárvérűnek nevezek, arra gondoljak: én sem vagyok jobb. Ugyanolyan vagyok, mint a rokonaim, az áruló rokonaim, és talán meg sem érdemlem, az aranyvérű elnevezést.

A családból talán én voltam az egyetlen, akit ez tényleg, őszintén zavart. Alecto például mindig úgy viselkedett, mintha a felmenői több száz éve tiszták lennének, de őszintén be kell vallanom, hogy úgy is kezelték. Ha azt mondom, ő volt a Mardekár Királynője, nem túlzok. Talán akkor még nem igazán, nem annyira, mint később, de már jó úton haladt a népszerűség rögös útján.

És ez volt az a dolog, amit nem értettem, egyszerűen képtelen voltam felfogni. Aztán persze, később rájöttem: mindent a magabiztos kisugárzásának és a színjátékának köszönhetett, és ugyan a kasztrendszer az kasztrendszer, de a saját rétegedből könnyűszerrel kihozhatod a legjobbat. Szinte akaratlanul is, ezt a magam példáján tanultam meg, mikor egyetlen nővérem csillaga hanyatlott, és én kerültem a helyébe.

Kezdeti értetlenségemmel azonban nem voltam egyedül, Rosemary - aki szintén a Mardekárba került - hasonlóképp így érzett, és ennek ötödikes korában hangot is adott. Nővéremben ekkor tudatosult, hogy ők tulajdonképpen rokonok, és ezentúl úgy kerülte, mint a pestist… és ezt mindenki mástól is elvárta.

Mivel ő ekkor éppen tényleg úgy kezelték, mint valamiféle vezetőt, senkit nem érdekelt, hogy mi oka van ezt kérni - szó nélkül megtették amit kért.

De erről később, eddig még hátravolt két év, ami alatt sikerült megerősítenie ezt a címet, és történt pár dolog, ami miatt én, a húga mégsem teljesítettem a kérését. Egy ideig, amíg észhez nem térített, természetesen.


A második évem viszont ismét nyugalmasan telt, habár Alecto ekkor már nem nézte túl jó szemmel a barátságom Carollal, és mindenképpen meg akarta osztani anyáékkal - ha persze nem teszem meg, amit kért. De én megtettem, nem voltak túl kegyetlen kérései, nem vette olyan komolyan a dolgokat, mint később, és így biztonságban érezhettem magam.

Még nem voltam valami társasági lény, valójában alig szóltam valakihez Carolon kívül. Jemima és Octavia már feladták, hogy bevonjanak engem a baráti körükbe, csak Evan szólt hozzám néha-néha kedvesen, amiért igazán hálás voltam neki.

Senki nem kötelezte, sőt, nem tett túl jót a hírnevének, hogy velem, pont egy kis senkivel barátkozik, de ő megtette. Evan, ő... azt hiszem igazán kedvelt engem, de csak, mint barátot, amit nem róhattam fel neki. Persze gyűlöltem, amikor szeretni akartam, szerelemmel, de ő továbbra is barátként kezelt, és észre sem vette a közeledésemet. De ez sem másodikban történt, és ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon a fejemben a szerelem gondolata Evan iránt, jelentős változásokon kellett keresztül mennem.

Meg kellett tanulnom, mi az, ami igazán fontos, ahogy azt is, hogy a jövőm már nem is olyan távoli, mint amilyennek valaha tűnt. Rá kellett jönnöm, hogy hamar elbukhatok, ha elbízom magam, és arra is, hogy Evan az én egyetlen reményem, ha ki akarok törni a saját, korlátolt világomból.

Aztán persze ez is változott, mást akartam, ahogy ő is, próbáltunk irányítani, de csak sodródtunk az árral, és úgy tűnt, megfulladunk, ha csak egy kicsit is óvatlanok vagyunk – de ekkor már idősebbek voltunk, és megint előrerohantam.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.