efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Eleve elrendeltetett Szerző: Rachel
[Vélemények - 3] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
"- A kedves hugicd az előbb esedezett a srvrű bocsnatrt - vetette neki oda flvllrl, s a szavak gonosz s tlz mivolta ellenre is hihetetlenl felsőbbsgesnek hatott a beszdmdja."


Másnap reggel a Nagyterem előtt vártam Carolra, minél hamarabb túl akartam esni ezen az egész ostobaságon. Akkor valóban annak is tűnt, mérhetetlenül buta hajcihőnek egy egyszerű szó miatt. Vannak emberek, akik képtelenek bocsánatot kérni és belátni, hogy hibát követtek el: Alectót és Regulust bármikor közéjük soroltam volna, néha még Carolt is – magamat sosem. Nem büszkeségből vagy fellengzősségtől – ez amúgy sem válik nagy dicsőségére egy aranyvérűnek -, de tisztában voltam a saját korlátaimmal, hibáimmal, azzal is, hogy mit és mikor kellett volna máshogy tennem. Valószínűleg azért, mert otthon is mindent én csináltam rosszul. Ennek tudatában voltam, és hozzászoktam ahhoz, hogy ilyenkor a minimum az, hogy bocsánatot kérünk. Ez mindig, minden helyzetben szükséges - csak sajnos az esetek többségében korántsem elég. Viszont ahogy ott álldogáltam, vártam, hogy Carol megjelenjen, egyáltalán nem éreztem jogosnak. Rendben, sárvérűnek hívtam, de csak azért, mert meglepődtem. És egyébként is, miért ne hívhatnám annak? Hiszen ő valóban az. Sárvérű. Csak egy azok közül, akik próbálnak befurakodni a mi világunkba… Nem ezt mondogatják mindig anyáék? Akkor meg miért kéne tőle elnézést kérni? Ez csak az igazság. Talán nyers és nem túl hízelgő, de hát lehet-e máshogy viselkedni az ilyen alantas lényekkel? Hergeltem magam, egyre inkább kezdtem belejönni, anyáék frázisait ismételgetni különösen egyszerűnek tetszett. Aztán jelent meg Carol, amint meglátott, elkomorult, és egy nagyon csúnya pillantás után be is ment volna a Nagyterembe, de még mielőtt megtehette volna, utána kiáltottam: - Caroline, várj! - elég hangos voltam, talán túlságosan is. Egy pillanatra mindenki, aki arra járt - mindössze egy-két ember - felém fordult, én pedig elszégyelltem magam, sosem szerettem, ha én vagyok a középpontban. Mielőtt lehajtottam volna a fejem, még sikerült elkapnom Regulus Black pillantását. Később sokszor nézett rám ugyanígy, de akkor még nem értettem teljesen. Csak annyit láttam, hogy rosszallja, amit csinálok: holmi sárvérűek után kiabálok, és még csak nem is sértéseket – felháborító, valóban. - Mit akarsz? - kérdezte jeges hangon. Ha most meglátok egy tizenegy éves lányt, vagy csak elképzelek egyet, egészen aprónak tűnik. Kicsinek, nagyon gyereknek. Olyannak, akinek fogalma sincs semmiről, az életről, a halálról, a barátságról, az igazi szeretetről, az érzelmekről, egyáltalán, semmiről. De visszagondolok, és nekem voltak elképzeléseim, egészen határozottak. Tudtam, hogyan férkőzhetek valaki közelébe, ahogy azt is, hogy hogyan bántsak meg valakit úgy, hogy soha ne is tudjon mosolyogva, vidáman rám gondolni. Tudtam, hogy a szeretet nem feltétlen, hiába állítják ezt néhányan. Tudtam, hogy a barátok sem barátok, ha nem vigyázol, hogyan viselkedsz. És ennek szellemében cselekedtem már akkor is, később csak még inkább. - Én csak… sa-sa-sajnálom - böktem ki végül hosszas habogás után. - Mit is? - kérdezte, és mindentudó pillantással nézett rám. Ahogy zöld szemeivel méricskélt úgy éreztem, mintha ismerné minden gondolatom, és mindent, ami valaha is megfordult a fejemben - és így természetesen azt is, hogy egyáltalán nem sajnálok semmit, sokkal inkább értetlenül állok a történtek előtt. Carol legidősebb testvér volt, és a három öccse mellett bőven volt ideje megtanulni, hogy az emberek az esetek többségében nem veszik komolyan a bocsánatkérést. Csak úgy mondják: oké, bocs, sajnálom, hogy aztán minden olyan lehessen, mint régen. És persze, ez sok esetben éppen elég is, másnapra elfelejtődik az egész és egyik fél sem gondol rá többet, a pillanatnyi sértettség elmúlik és visszaáll a harmónia. Aztán ott vannak azok az esetek is, amik nem ennyire egyszerűek, amikor a pillanatnyi düh mégsem pusztán pillanatnyi, és amikor a sértettség sem múlik el egykönnyen. Olyankor aztán lehet esdekelni, vagy őszintén megbánni, talán segít is valamit. A felsőbbséges gőg mindenesetre egészen biztosan nem használ ilyenkor, ahogy a türelmetlen álmegbánás és elhadart bocsánat sem. - Hogy sárvérűnek neveztelek - válaszoltam végül vállamat vonogatva, kissé flegmábban a kelleténél. - Nem sajnálsz te semmit - rázta meg a fejét, és nagyon csúnyán nézett rám, majdhogynem megvetően. - De… - De? Mi de? Jobbnak gondolod magad? Jobbnak, mert te nem vagy… sárvérű? - mondta ki szinte undorodva azt a szót, hosszú szünet után. - Úgy, hogy nem is ismersz? Úgy, hogy csak a nevemet tudod? – Azt hittem, befejezte. Borzasztóan éreztem magam, próbáltam volna kicsikarni magamból valamiféle választ, de folytatta. – Akkor sokkal rosszabb vagy nálam. - Belépett a Nagyterembe. Ezzel meglepett. Hihetetlenül. Először csak döbbenten bámultam utána, és próbáltam megemészteni, amit mondott. Hogy én lennék rosszabb? De nem is csináltam semmit! Én csak… és az aranyvérűek akkor is jobbak. Szüleim szavai mélyen beleivódtak a fejembe, próbáltam is akárhogy viselkedni. Amint ez a gondolat eszembe ötlött, egyenesen felháborítónak találtam a viselkedését, és sértetten ültem le a Mardekár asztalához. - Na mi van, ennyire nem tetszik a második napod erre, hugica? - érdeklődött Alecto gúnyosan. - Van nevem is - morogtam bosszúsan. - Hogyan, kérlek? - kérdezett vissza számomra érthetetlenül udvariasan. Mármint az rendben volt, hogy másokkal ilyen tenyérbemászóan viselkedik, de hogy velem…? Egyértelműen, soha nem voltam a kedvence, így nem nagyon tudtam mire vélni. - Tudod, hallottam egy érdekes dolgot – folytatta gyorsan, ügyet sem vetve stílusomra, én pedig nem nagyon figyeltem rá, kételkedtem abban, hogy tud valami olyat is mondani, ami érdekel. Emlékszem, éppen beleharaptam a pirítósomba, mikor kinyögte, amit akart: - Te tényleg lesárvérűztél egy griffendélest? - Nagyon izgatottnak tűnt, és azt hiszem, büszke volt rám. Ami furcsa, mert mindig is erre vágytam. Mármint arra, hogy elismerjen, de akkor, mikor ilyesmit kellett csinálnom érte, nem voltam oda tőle igazán. Félrenyeltem, kérdése váratlanul ért, és nem tudtam mit válaszolhatnék. Persze, igent, de valahogy nem úgy történt az egész, ahogy erről tájékoztatták. Míg köhögtem, és már nem aggódtam azért, hogy meg fogok fulladni, elhatároztam, hogy nem is kell megtudnia. Azért mégiscsak büszke volt. Büszke, énrám. Rám, aki sosem voltam jó, akire mindig olyan csúnyán nézett. Akiben mindig talált hibát és nem győzte tudomásomra hozni, hogyan válhatnék jobbá. Természetesen örültem, hogy ennyire érdeklem. - Azért ez nem egészen úgy volt, nem igaz, Megaera? - szólt közbe Regulus Black is, szokása szerint pusztán szívjóságból. - Meg persze, más kérdés, hogy ez miért is olyan nagy szám? - folytatta. Hihetetlenül unszimpatikusnak találtam, annak ellenére, hogy teljes tudatában voltam, hogy ő Black, őt csak szeretni lehet, ő tökéletes. És nem mellesleg Alecto egyik barátja. Rendben, a barát már akkor is furcsa fogalom volt kettejük „se veled, se nélküled” viszonyára, ami akkor még csak kialakulóban volt. Először azt hittem, gyűlölik egymást, hiába mondta Alecto mindig, hogy ők milyen jóban vannak, és hiába voltak anyuék olyan büszkék rá, hogy a kislányuk egy Blackkel barátkozik. Aztán a következő években néha azt állították, hogy tényleg jóban vannak, néha meg a tekintetükkel meg tudták volna ölni egymást, meghatározó volt, ahogy jártak egymással, persze azután szakításuk is. A Roxfort után már mindketten biztosan állították: nekik soha nem volt semmi közük egymáshoz, ők utálják egymást, és csak a „munka” miatt állnak szóba egyáltalán egymással, vagy éppenséggel miattam. - Nem, tényleg nem - motyogtam továbbra is a reggelimet bámulva, nem törődve azzal, hogy Alecto meglepetten, és kissé dühösen tekintett rám oldalról. - Mit hablatyolsz, Regulus? - kérdezte tőle nővérkém enyhén idegesen. - Nem hablatyolok, Allie - mondta mintegy mellékesen, de Regulus Black ilyen jellegű megjegyzéseit mindenki véresen komolyan vette. Megjegyzem, nagyon jól is tették, kotnyelességét csak a hiúsága múlta felül. - A kedves hugicád az előbb esedezett a sárvérű bocsánatáért - vetette neki oda félvállról, és a szavak gonosz és túlzó mivolta ellenére is hihetetlenül felsőbbségesnek hatott a beszédmódja. Vagy talán éppen ezért? Akkoriban még csak ismerkedni volt szerencsém allűrjeivel. Nem javítottam ki, hogy azért ez nem egészen így történt. Nem lett volna értelme, már akkor is tudtam, később pedig rengetegszer az orrom alá dörgölte: egy Carrow szava semmit nem ér egy Blackével szemben. Főleg nem Megaera Carrow-é. Még akkor sem, ha a testvérével beszél. - Bocsáss meg, Reg, nem értettelek kristálytisztán - közölte vele ártatlan hangon nővérem, és még el is mosolyodott. Pontosan olyan volt, mint pár évvel később, mikor megtudta, hogy egy félvért hoztam a házunkba. Próbált hűvös és nyugodt maradni, de látszott rajta, hogy nem sokáig fogja türtőztetni magát. Keze remegett a dühtől, én pedig először nagyon örültem. Kiállt mellettem, Regulus Blackkel szemben, aki ugye a legősibb családok egyikéből származik! Persze, akkor talán még reménykedett abban, hogy én is legalább olyan jó vagyok, mint ő, na meg a furcsa kapcsolatuk is közrejátszott, ebben egész biztos vagyok. - Tudom, hogy hallottad - válaszolt Regulus bájosan mosolyogva. Ekkor kezdtem félni: Alecto kiállt mellettem, de nem nekem van igazam. Nagyon mérges lesz, már megint. - Haz... Megaera? - fordult felém, még mindig higgadtságot erőltetve magára, mielőtt megvádolta volna Regulust. - Öhm... szóval... - kezdtem bizonytalanul, közel ahhoz, hogy sírjak, ugyanis akkor már mindenki - annyira azért nem sokan ültek ott - minket nézett. - Túlzás, hogy esedeztem - válaszoltam végül is kissé magabiztosabban, majd folytattam. - Lumpsluck kért meg rá. - Alecto villámló szemekkel nézett rám, megragadta a csuklóm, és olyan erősen szorította, hogy felszisszentem a fájdalomtól. Először azt hittem, meg fog verni, persze ez nyilvánvalóan butaság volt. Nem azért, mert Alecto sosem tett volna ilyet a saját húgával, vagy bárki mással, ugyan. Ő mindig elég agresszív volt és hirtelen haragú, nevezzük csak impulzívnak, hevesnek, mégiscsak a nővérem – akármit is művelt velem és másokkal később. Gondolkodás nélkül megütött volna, természetesen: csak soha nem mások előtt. Nem az egész iskola előtt, legalábbis. - Jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! - hajolt közelebb hozzám, hangja halk volt, mégis vészjósló. - Ne merj többet lejáratni, világos? - dühösen nézett rám, és én csak bólintottam. Nem tudtam, mit tehetnék. Én tényleg nem direkt csináltam, nem gondoltam, hogy ekkora baj lesz belőle, én csak… csak kicsúszott a számon, aztán meg muszáj volt bocsánatot kérnem, mert Lumpsluck azt mondta, én nem tehettem mást! És tulajdonképpen ő járatta le magát, én nem kértem, hogy dicsérjen meg! Különben is, ez miért érdemel dicséretet? Oké, hogy utáljuk őket, és nem titkoljuk, de ettől még nem kell minden adandó alkalommal hangoztatni. Nem kell lealacsonyítani, megalázni őket minden sarkon. És ha megtesszük, abban sem lenne semmi különös, nem? Nem érdemelhetne dicséretet. - Világos? - rántotta meg a kezem, mire ijedten bólintottam. - Nem hallom. - Világos – válaszoltam remegő hangon.
Az eset után napokig azon gondolkoztam, hogy miért viselkedett így velem. Nyilvánvaló, hogy - ahogy Regulus is rávilágított - ez nem nagy dolog. Csak egy szó, amit mi, aranyvérűek nap, mint nap használunk. Persze az is igaz, hogy Alecto azt hitte, én nem vagyok egy szófogadó leányzó, aki feltétlen úgy vélekedik, mint ők, és kellemesen csalódott… nos, aztán kellemetlenül érintette, hogy mégsem volt igaza. De én nem járattam le. Ő hozta magára a bajt, nem? Hiszen nem kellett volna így viselkednie, én semmiről sem tehettem. Ezenkívül Carol szavai is elgondolkodtattak. Nem is, nem csak elgondolkodtattak, gyötörtek. Folyton eszembe jutottak, fülemben csengtek a mondatai, és hetekig bűntudattal küszködtem. Tényleg, igaza van! Hiszen miért lenne rosszabb, mint én? Logikus kérdés, de mégis… tudtam, hogy az. Tudnom kellett. Azt mondták, mindenki azt mondta, hát biztosan az. Nem vezetnének félre, ugye? De megbántottam. Szörnyen, és biztos voltam benne, hogy utál. Sokszor mondták nekem, hogy mindent túlságosan magamra veszek. Hogy túl könnyen megbántanak, hogy ha megbántok valakit, nekem sokkal jobban fáj, mint az illetőnek. Akik nem akartak megbántani, így fogalmaztak, szép finoman. A nővérem folyton azt hajtogatta: gyáva vagyok, és szerencsétlen. Képtelen arra, hogy véleményt alkossak másokról, és azután nyíltan a szemükbe mondjam, Regulus szerint ez puszta álszentség volt részemről. Igazuk volt, van, és ezen sosem tudtam változtatni. Jelentősen nem – túlontúl érdekelt mások véleménye. Eldöntöttem hát, hogy újra beszélek Caroline-nal. Ugyan nem tudtam, mit fogok neki mondani, azt sem, hogy hogyan vagy mikor, még csak azt sem tudtam, miért. Csak azt tudtam, hogy muszáj vele beszélnem. Nem akartam, hogy haragudjon. Talán hagynom kellett volna. Hiszen ő sárvérű volt, arra sem méltó, hogy a nevem a szájára vegye, tudtam, hogy következményei lesznek. Napokig terveztem, hogyan szólítom majd meg és mit mondok, amire persze majd megbocsát, és megoldódik minden. Az a kis furcsa, szorító érzés, bűntudatféleség el is múlik és többet nem kell az egész incidensre gondolnom. Arra már nem emlékszem, hogy miket is tervezgettem, csupa gyerekes butaság lehetett - csak az rémlik, hogy másra sem tudtam figyelni, és emiatt rengetegszer kerültem kínos helyzetbe. Körülbelül egy hónapig tartott ez a nagy elhatározás, mindenféle tett nélkül, hiszen sokszor és könnyen eszembe ötlött egy másik gondolat is: nem kérek bocsánatot. Nem, nem éa soha. Ő sárvérű, és ezt egyszerűen nem érdemli meg. Mardekáros környezetben, olyanok mellett, akik állandóan, kritikátlanul viselkednek mindenkinél felsőbbrendűen, erre nem volt nehéz igazolást találni. Sőt, igazán könnyű volt szégyellni magam a rendellenes gondolkodásomért.
Szeptember vége felé jött el az idő, kihasználva az utolsó meleg napokat az udvaron olvasgattam az egyik könyvem, illetve csak úgy tettem. Kicsit zavart voltam, fogalmam sem volt, mi lenne a helyes. Gyűlöltem, hogy Carol folyton lenézőn pillantgat felém, és utál, de nem esedezhettem egy sárvérű bocsánatáért, pláne nem mindenki előtt - az szörnyű lett volna, nővérem és Regulus is egyetértettek ebben. Nem halhatta senki. Mikor épp befelé indultam, szembejött velem, egyedül, a griffendéles kísérete nélkül. Nem tudom, hogyan vettem rá magam végül, honnan szedtem bármennyi bátorságot, de megálltam, és már a nyelvem hegyén volt a bocsánatkérés. Utóbbi nem egészen sikerült, egy hang sem jött ki a torkomon. - Mit akarsz, Carrow? - É... én... - kezdtem, de hangom remegett, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék. - Nem érek rá egész nap. Mi van? - kérdezte dühösen, mire összerezzentem. - Én… csa… cs… - szörnyű dadogás jött rám, és egy értelmes szó sem hagyta el a szám. Iszonyat kínosan éreztem magam, majdnem sírtam, ő pedig csak gúnyosan mosolygott rám, majd vállat vont. - Nincs időm a mardekáros hülyeségeidre. Szia - köszönt el, és egyszerűen elsétált mellettem. Már jó pár méterre volt, mikor megfordultam, és utána kiáltottam: - Sajnálom! Nagyon, nagyon, sajnálom. - Közelebb léptem hozzá, és ő nem hagyott ott, csak nézett rám, és nem értette, miről beszélek. Talán már elfelejtette. Jó, ez talán túlzás, de azóta már jó párszor lesárvérűzhették, akkoriban ez gyakran megesett. De egy majdnem biztos: sosem kértek elnézést. Talán csak azt nem tudta, miért kérek bocsánatot, ugyanis megdöbbenve nézett rám. - Ami év elején történt. Hogy úgy hívtalak. Igazán sajnálom. Tényleg. Én csak… - hangom elcsuklott, megint rosszul éreztem magam, gonosznak, és tudtam, hogy utál. Legalábbis tudni véltem, de mikor hirtelen elmosolyodott - nem gúnyosan, hanem kedvesen, szinte angyalian - már nem voltam benne biztos. - Te tényleg sajnálod - közölte szinte vigyorogva, úgy tűnt, örömében menten kiugrik a bőréből. - Ugyan miért? - Vállat vontam. - Mardekáros vagy. A testvéreid folyton bántják a… - megakadt. – A… magamfajtákat. Akkor nem sajnáltad. - Ismét csak a vállam vonogattam. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, reakciójától mérhetetlenül megkönnyebbültem. Célt értem és mennem kellett volna. - Én sosem voltam olyan, mint ők - mondtam végül, pedig tudtam, hogy nem szabadna. – Ők… ők túl jók. Erősek és okosak és szépek és tökéletesek, és anyuék imádják őket. Engem nem. Én nem vagyok olyan. Csak szerencsétlen. - Szerintem te sokkal jobb vagy, mint ők. És beszélgettünk. Beszéltem és beszéltem, aztán ő mondta a magáét, és hirtelen jóban lettünk. Ezt nehéz jobban elmagyarázni, megfogalmazni. Ő volt az első, aki meghallgatott, akinek bármit elmondhattam, és aki velem utálta azokat, akiket én is utáltam. Kedves volt, és megértő, hirtelen egyáltalán nem az a griffendéles sárvérű, akinek addig tartottam. És már ő sem a mardekáros szemetet látta bennem, akit tökéletesen lehet gyűlölni. Mennyi minden más lehetett volna. Mennyire reményteli lehettem, mennyire csodálatos mindenki szemében. Mennyire átlagos. És ó, mennyi, de mennyi minden alakult volna másképpen, ha akkor csak elköszönök, ha nem nyílok meg és nem adom ki magam. De barátok lettünk, holott soha nem is szabadott volna hozzá szólnom, és nem bánom. Nem bánom, hogy akkor bocsánatot kértem, és kiöntöttem neki a szívem. Nem használta fel ellenem, ahogy másnap gondoltam, hanem segített. És ő volt az első igazi barátnőm, akivel bármiről beszélhettem. Nem törődtem azzal, hogy ez másoknak nem fog tetszeni, legalábbis nem nagyon. Meg is lett az eredménye, de nem rögtön. Nem abban az évben. Az az év így egész jó volt, rivallók, utálkozó háztársak és rokonok nélkül. Illetve mindhárom volt – csak épp a rivallók nem nekem szóltak, ahogy az utálat sem felém irányult.
Talán ebben szerepet játszott az is, hogy más rokonom viszont elkövette az évtized… nos, talán harmadik legnagyobb botrányát. Talán második, ha holtversenyben számítjuk a Regulus Black és köztem lévő afférral. Ami mondjuk éppen csak azért volt nagyobb szám, mert a Blackek mindenkit érdekelnek. Meg mert házasságtörésről pletykáltak, ami nem teljesen igaz, mert miután a gyűrű az ujjamon volt, semmit nem csináltunk. Első helyen pedig természetesen Sirius Black állt, a szökésével messze ő vitte a pálmát, hiszen iszonyatosan nagy szégyenben hagyta családját. De ekkor, '73-ban, illetve '74-ben még egyik sem történt meg, így Alex kuzinom igazán nagy port kavart, mikor Christabel Flinttel szűrte össze a levet. Először nem értettem, miért olyan nagy baj ez, hiszen Chrissy igazán kedves lánynak tűnt. Ráadásul prefektus volt, iskolaelső és Flint. Mi más kellhetne bárkinek is, gondoltam én a naiv kis fejemmel. Amikor először találkoztunk, én éppen a folyosón kószáltam takarodó után, ő és Alex pedig járőröztek. Legalábbis hivatalosan. - Hé! - szólt utánam, mikor gyorsan elindultam a hálókörletem felé. Jól tudtam, mit jelent az, ha elkapnak: pontlevonást, ami miatt a többiek még kevésbé kedvelnek majd. Remek. De valamiért mégis megálltam, talán mert ő prefektus volt, és rájuk elvileg hallgatni kéne. - Megaera? Te meg mit keresel kint, ilyen későn? - kérdezte, inkább aggódva, mint mérgesen. Ez meglepett, de volt ennél furcsább dolog is: tudta a nevem. Én viszont azt sem tudtam, hogy ő kicsoda, néhányszor ugyan láttam a folyosókon, de máshol soha. - Én… én csak… öhm… - És semmi értelmes nem jutott eszembe, amivel kimagyarázhattam volna, hogy mit csinálok itt, legalábbis anélkül, hogy megbüntetne. Ráadásul - ami még rosszabb - anélkül, hogy beárulnám Carolt. - Jól van. Nem fontos - legyintett, és komolyan meglepődtem, hogy ennyivel el van intézve. Vagy ez még csak a kezdete valami rossznak? Aztán észrevettem, hogy sír. Talán csak a sötét miatt nem tűnt fel addig, talán csak akkor kezdte el, ezt máig sem tudom. Megtörölte az arcát, és vett egy mély lélegzetet. - Menj vissza a szobádba! - utasított halkan, még mindig semmi dühvel a hangjában. Majd - talán hogy megtartsa a tekintélyét -, hozzátette: - Legközelebb nem leszek ilyen elnéző. Ha még egyszer ta… - Chrissy, én… - jelent meg Alex is, majd amint meglátott, el is hallgatott. - Megaera, te meg mi a jó Merlint keresel itt éjnek évadján? - rivallt rám kissé mérgesebben unokabátyám, amitől eléggé megijedtem. Ő sohasem volt ilyen velem, éppen ő, a higgadtság mintaképe, a kedves, az aranyos, a kedvenc unokatestvér… és szinte kiabál? Érthető, hogy a lelkemre vettem. Főleg, hogy ez a teljesen ismeretlen lány, Chrissy pedig simán elengedett. - Sajnálom. Christabel? - fordult felé, immár sokkal hűvösebben. - Beszéltem vele. Minden rendben. - Akkor mehetsz is - nézett rám szigorúan, én pedig jobbnak láttam minél gyorsabban eltűnni onnan. Ahogy befordultam a sarkon, Chrissy hangja ütötte meg a fülem. - Hogy mi a probléma? Hogy mi a probléma?! – ismételte, hangja meglehetősen hisztérikusnak tűnt, és én igazán kíváncsi voltam, hogy miért sír, hát gondoltam, egy kis hallgatózás nem a világ vége. Azt hittem, hogy Alex csak észrevette, hogy szomorú, ezért kérdezett rá, azt nem is sejtettem, hogy Chrissynek talán pont vele van baja. - Elmondom neked, nagyon szívesen. A nővérem jegyese vagy, felfogtad?! A nővéremé! - Még van választásom - válaszolt Alex egyszerűen. - Merlinre, nem teheted! Ha tehetnéd, sem választhatnál engem. – Mintha nem érte volna el a várt hatást, élesen ismételte el: - Pont engem! De nem is tennéd. – folytatta, hangjába lemondás vegyült. - Nem teszed. Greengrass vagy, nem cseszhetsz el mindent. - Elment, legalábbis a léptek zajából erre következtettem. Szerencsétlenségemre unokafivérem pedig pont felém indult, és nem tudtam elslisszolni. - Édesanyád nem tanított téged semmire? - kérdezte leginkább fáradtan, én pedig fellélegeztem, azt hittem, nagyon dühös lesz. - Most pedig velem jössz - közölte, és megfogta a kezem. Engedelmesen követtem, de pár perccel később, a klubhelyiségben kicsúszott a számon a legrosszabb kérdés, amit akkor feltehettem: - Mi van köztetek? - Az nem tartozik rád, Megaera – sóhajtott lemondóan.

- Jártok? - Hallasz egyáltalán? - kérdezte már kissé dühösebben. - Akkor nem mondasz semmit? - De. Mondok valamit. Soha ne zúgj bele olyasvalakibe, akit úgyse kaphatsz meg. Azt javaslom, ezt tartsd észben. És most, sipirc a szobádba! – Összeborzolta a hajam, mintha csak ötéves lettem volna, mire gyors léptekkel indultam a hálókörletek felé. Megjegyeztem, az éjszaka máig élénken él az emlékeimben És ma már belátom, hogy igaza volt, utólag nagyon könnyű okosnak lenni. Kár, hogy nem fogadtam meg a tanácsot. Visszatérve rájuk, csak év végén értettem meg, mi is a baj Chrissyvel. Addig csak pár rivalló érkezett, semmi komoly, és Alex semmi esetre sem árulta volna el, mi a gond. Folyton hajtogatta, hogy a szerelem szívás, és a vérmánia hülyeség - persze csak nekem, és persze azért ennél sokkal finomabban. De az tisztán látszott, hogy nagyon szenved. Azonban májusban felbontotta az eljegyzését Mariane Flinttel és bejelentette további szándékait. Az egész család előtt. Borzasztó volt, még visszagondolni is félelmetes. Leo bácsi kikelt magából, de nem amolyan szokásos dühroham volt. Hetekig őrjöngött, ordítozott, és szavaiból könnyű volt megértenem, miért is olyan „rossz” ez a lány. Chrissy prefektus volt és iskolaelső. És hugrabugos. Chrissy Flint volt. És fattyú, egy egyszerű kis senki, aki még a Greengrass nevet sem vehetné a szájára. Chrissy nem titkolta, hogy nem ért egyet a Nagyúr elveivel. Chrissy volt minden, aminek még csak érintkeznie sem lehetett volna a mi világunkkal. De összeházasodtak, és Alexet nem zárták ki a családi örökségből. Hogy is tehették volna, hiszen ő volt az utolsó Greengrass-fiú. És azt hittem, hogy mégis léteznek csodák. Csak évekkel később értettem meg, hogy milyen nehéz volt nekik az egész társadalommal szemben állniuk. Chrissy csak évek múltán mesélt róla, mikor már viszonyom volt Regulusszal és ő egy cseppet sem helyeselte.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.