efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Eleve elrendeltetett Szerző: Rachel
[Vélemények - 3] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Akárhogyan is próbálok visszaemlékezni arra, hogy mikor kezdtem el szinte rettegni az emberektõl, nem tudnék pontos dátumot mondani. Annyi biztos, hogy az a mozzanat, ami elindította ezt a furcsa, zárkózottsági folyamatot, már jóval a Roxfort elõtt történt.


Akárhogyan is próbálok visszaemlékezni arra, hogy mikor kezdtem el szinte rettegni az emberektõl, nem tudnék pontos dátumot mondani. Annyi biztos, hogy az a mozzanat, ami elindította ezt a furcsa, zárkózottsági folyamatot, már jóval a Roxfort elõtt történt.

Ez az érzés sok összetevõbõl állt, sok különbözõ embertõl, sok különbözõ okból féltem. Egyesektõl azért, mert azt hittem, bántani fognak. Nem fizikai értelemben – habár Alecto erre is okot adott néha -, sokkal inkább lelkileg. Voltak pillantások. Apró, alig észrevehetõ, lopott pillantások, amiket mégis láttam néha. Pillantások, amik a családomnak szóltak, olyanoktól, akik képtelenek voltak túltenni magukat azon az incidensen. Ebbõl kevesebb volt, szerencsére. Nagyobb részük személy szerint nekem szólt, és annak, hogy még csak nem is vagyok a nõvéremhez fogható. Illedelmes, kedves, okos, gyönyörû. Ha valamelyik tulajdonság mégis meg lett volna bennem – nos, Alecto bizonyosan kétszeresen bírta azokat.

A felnõttek csak ennyit tettek, nem aláztak volna meg nyilvánosan – annyira azért nem voltunk lecsúszottak, hogy megtehessék. De a gyerekek, a barátnõim... õk nevettek. Nevettek, ha mondtam valamit, amit õk butaságnak tartottak, de én nem. Nevettek, ha véletlenül megbotlottam, rosszul csináltam valamit. Akkor is nevettek, ha jól, ha teljesítettem az óhajaikat, egyszóval nem igen tudtam megbecsülést kicsikarni belõlük.

És hiába nevettem velük, így csak még inkább fájt, de õk észre sem vették. Ezt ismételgettem magamban erõsen: nem veszik észre, nem tudják. Ha tudnák, nem tennék. De igazság szerint, tudták, és éppen ezért tették.

És ha már kikerültem a hozzám méltók körébõl... azokhoz, akik már nem nevettek, nem néztek le származásom és tetteim miatt, akik éppen ezért néztek fel rám, akkor sem lehettem békében. Hogy is lehettem volna? Hiszen õk rosszak voltak. Rosszabbak, és szinte hallottam anyám hangját: Õk nem méltók hozzád, Megaera. Ne alacsonyítsd le magad azzal, hogy a közelükbe mész.–

Ezt olyankor hangoztatta, ha néhány Tierney-féle családot láttunk meg. Olyanokat, akik eljöhettek, akik megjelenhettek, de mindenki megvetette õket. Akik egyáltalán nem voltak olyanok, mint mi, vagy ha mégis, ezt sosem fogadtuk volna el. Akik engedték, hogy egy mugli büntetlenül beházasodjon egy családba, akik nem rejtegették kvibli gyermeküket ország-világ elõtt.

És hiába voltak velem õk kedvesek, ha csak Marlene-t vesszük is, hiába voltak õszinték, hiába akartak a társaságomba kerülni, õk nem voltak méltók hozzám, hát nem beszélhettem velük többet néhány udvarias szónál.

Ha pedig valami efféle családból való jött-menttel szóba álltam volna, édesanyám mindig igen gondosan felhívta rá a figyelmem, hogy nem szabad. Hogy ostoba vagyok, hogy ez lealacsonyító, és hogy ugye biztosan nem tudtam, ki õ.

- Nem tudtam – válaszoltam mindig megadóan, még akkor is, ha éppen tökéletesen tisztában voltam vele. Igaz, az esetek többségében valóban elképzelni sem tudtam, milyen családból származnak az efféle beszélgetõpartnerek – habár a nevük joggal kelthetett volna gyanút bennem. Nem barátkoztam velük, nehogy csalódás érjen.

És ha már eljutottam oda, hogy az össze aranyvérûtõl és gazdagabb félvértõl tartanom kelljen, hát saját ostobaságomból fakadóan hozzácsaphatunk még egy csoportot: a muglikat. Azokat a förtelmes, megvetendõ, mocskos muglikat.

Még jóval a Roxfort elõtt kint kószáltam a házunk környékén, ahol egészen véletlenül találtam egy mugli játszóteret. Tudtam, hogy nem szabadna odamennem, és tudtam, hogy ha ezt a szüleim megtudják, nagy bajban leszek. De van az a mondás a tiltott gyümölcsrõl, és egyszerûen muszáj volt közelebb sétálnom. Ha pedig már ott voltam, akkor miért is ne játszottam volna?

Hát játszottunk. Szaladgáltunk, hintáztunk, homokoztunk.

Lehet, hogy csak pár perc telt el, lehet, hogy több óra, de nagyon jól éreztem magam, kedvesek voltak velem, nem kellett udvariaskodni, nem érdekelte õket a származásom, boldog voltam. Nem voltak fenntartásaim velük szemben, mintha csak nem tanultam volna semmit szüleim, testvéreim prédikációiból.

Aztán hirtelen anyámat láttam meg, amint dühöngve közeledik felém, és tudtam, hogy nagyon nagy bajban vagyok. És voltam is, üvöltözött velem, hogy mégis mit képzelek magamról, én nem vagyok olyan mugli söpredék, mint õk, hogy nekem viselkednem kell, hogy én Carrow vagyok, és sosem feledkezhetek meg magamról.

Talán ezért nem engedett olyan sokáig emberek közé, mert félt, hogy nem tudom jól megválogatni magam köré az embereket és mint tudjuk, aki korpa közé keveredik...

Nem lehettem megint rossz, így inkább barátkoztam azokkal, akikkel lehetett, hiába voltak nagyon unszimpatikusak és gõgösek egytõl egyig.

És elkezdõdött a Roxfort, és én igazán nagy elhatározásokkal indultam útnak. Várakozásokkal és reményekkel teli, hogy ott majd jobb lesz. Hogy majd minden megváltozik, és végre rájönnek, mennyire jó is vagyok. Talán nem meglepõ, ha azt mondom: tévedtem. Ott ugyanazok az emberek vártak, akik kint is, és azok a szabályok, amiket már otthon is olyan jól megtanultam.

Az elsõ utam a Roxfort Expresszen nem volt túl eseménydús. Leültem egy fülkébe, ahol még senki sem volt, ugyanis Alecto és Amycus határozottan kijelentették, hogy õk ugyan nem fognak engem pesztrálgatni, és ott hagytak. Aztán szépen lassan jöttek be az emberek. Elsõként Marlene, aki vidáman megkérdezte, hogy leülhet-e hozzám, és hogy most van-e a késõbb, amikor beszélgethetünk.

Nem akartam igent mondani, mert tudtam, hogy õ nem elég jó hozzám, de nem mondhattam nemet. Bólintottam neki, és halványan rá mosolyogtam, elõször örültem annak a sok órának, amit anya arra szánt, hogy úgy tanítson meg mosolyogni, hogy ne látszódjon, hogy mennyire nem akarok.

Marlene elkezdett fecsegni, arra már nem emlékszem mirõl. Csak beszélt és beszélt, de olyan természetes könnyedséggel, hogy bármit el tudott volna velem hitetni. Imádott beszélni, és jól is tudott, neki mindegy volt, mi a téma. Aztán bejött egy sötétbarna hajú lány, és kérdés nélkül leült.

- Theodora Leighton vagyok - mutatkozott be felsõbbségesen, habár még sosem hallottam róla, így nem értettem, mit kell úgy odalenni.

- Marlene Tierney - mutatkozott be örömmel a másik társam, majd, mielõtt még megszólalhattam volna, hozzátette: - Õ pedig Megaera Carrow. - Neki is mosolyogtam egy szépet. Theodora csak bólintott, nem tûnt túl bõbeszédûnek. Szóval ezek után Marlene folytatta a beszélgetést, ami immár tényleg beszélgetés volt, ugyanis Theodora válaszolgatott neki, persze csak röviden. Megosztotta velünk a véleményét, én pedig csak figyeltem õket, és arra gondoltam, hogy csakazértse válaszolok nekik. Én jobb vagyok. Nem alacsonyodhatok le.

Aztán belépett az utolsó két társunk: Jemima Nott és Octavia Flint. Velük már beszélhettem.

- Jaj, végre megvagy, Megaera - sóhajtott Jemima, majd megvetõen oldalra pillantott, és kérdõn rám. –Mit keresnek ezek itt?– Megvontam a vállam.

Õk be sem mutatkoztak, valószínûleg nem is kellett, hiszen õket mindenki ismerte. És úgy beszélgettem velük, mintha a másik kettõ ott sem lenne, és azt hiszem ez tette le az alapjait a késõbbi kapcsolatunknak. És ezek az alapok pedig sajnos meglehetõsen ingatagok és bizonytalanok voltak.

Elérkezett a beosztási ceremónia is, igazán féltem, mi lesz az eredmény. McGalagony professzor állt a Teszlek Süveg mellett, és olvasta az elsõsök nevét, én gyomorgörccsel vártam, hogy elérkezzen az enyém. Elég hamar megtörtént, és én magabiztosságot színlelve, felszegett fejjel indultam el. Próbáltam nem törõdni azzal, hogy Alecto egész nyáron azzal szekált, hogy én úgy sem vagyok képes a Mardekárba kerülni, sem azzal, hogy most minden bizonnyal engem bámul, és kíváncsian figyel - ez bizonyára nem így volt, volt neki jobb dolga is annál, de a félelmeim ilyen gondolatokra késztettek, így nem álltam meg, hogy ne nézzek hátra. Az egész csak egy pillanat volt, és a sok diák közt nem találtam nõvérem, a tömegtõl azonban megszédültem, majdnem megbotlottam.

Elvergõdtem a Süveghez, és csak annyit motyogtam halkan, egyfolytában: Mardekár. Legnagyobb meglepetésemre viszont a Süveg ahelyett, hogy kedves-aranyosan engedelmeskedett volna óhajomnak, hozzám szólt. Ilyet sem Alecto, sem Amycus nem említett, így nem nagyon tudtam mire vélni, mikor azt mondta, hogy a Hollóhátban sokkal jobb lenne nekem.

Ez meglepett, több okból is, és megijedtem. Iszonyúan megijedtem. Nem kerülhetek a Hollóhátba, nem, nem és nem! Carrow vagyok, az ég szerelmére, nekem a Mardekárba kell járnom, úgy, ahogy a családomból eddig mindenki a Mardekárba járt. Nem hozhatok szégyent a családra, nem lehetek már megint, mindenért én a hibás. Ilyen körülmények között mégis hogy lenne jó nekem a Hollóhátban?!

Tehát rendületlenül ismételgettem a Mardekárt, és igyekeztem meg sem hallani, hogy miért kerüljek Hollóhátba. Aztán elkiáltotta magát:

- MARDEKÉR! - Hatalmas kõ esett le a szívemrõl, de valahogy mégsem éreztem azt a büszkeséget, amirõl mindenki mesélt. Talán azért, mert a Süveg is azt erõsítette meg bennem, hogy nem vagyok odavaló. Ami megnyugtatott kissé, hogy mégiscsak odakerültem, annyira kívülálló mégsem lehettem.

Szóval miután fogadtam nõvérem gratulációját - ami annyiból állt, hogy bólintott, és annyit mondott, helyes -, leültem az asztalhoz egy Anette Addison nevû lány mellé, õ volt az elsõ, és rajtam kívül az egyetlen, akit addig odaosztottak. Fekete haja volt, és kék szemei, még sohasem láttam azelõtt, így könnyen megállapítottam - vele nem beszélünk.

Nos, õ sem tûnt úgy, mint aki kommunikálni akar velem, bár teljesen más okokból - csillogó szemekkel nézelõdött a Nagyteremben, hol a ceremóniára figyelt, hol az elvarázsolt mennyezetre, és nagyon élvezte. Ebbõl azt szûrtem le, hogy nem varázslók közt nevelkedett, mert természetellenesen örült mindennek, ami számomra olyan átlagos volt, majdhogynem unalmas. Persze pár évvel késõbb én ugyanígy néztem a mugli dolgokra, az õ egészen érdekesen elbûvölõ világukra. Ehhez természetesen sok mindenre kellett rájönnöm, sok mindent kellett átértékelnem, ami nem ment volna, ha nem találkozom vele.

Másnap reggel, roxfortos éveim elsõ reggelén Jemimával és Octaviával voltam - természetesen. Mellettük ültem a Nagyteremben, velük beszélgettem, és ma már nevetve gondolok vissza arra, hogy mennyire felháborodtak azon, hogy olyanokkal kerültem egy szobába, mint Marlene, Theodora és Anette. Akkor ezt egyáltalán nem találtam viccesnek, sõt, valahol tudtam, hogy ez így rossz. Rossz, de nem azért gondoltam annak, mert õk nem méltók hozzám, hanem azért, mert tudtam, hogy a végén még hajlok arra, hogy beszéljek velük, és jóban legyünk, amit senki nem támogatna.

Talán az, hogy nem voltam képes õket utálni azért, mert alacsonyabb sorból származnak, valami velem született rendellenesség volt, amit sehogy sem tudtam kiküszöbölni. Tudtam, hogy nem szabad, az eszemmel azt is, hogy rosszabbak, de nagyon tudatosnak kellett lennem ahhoz, hogy ezt éreztessem is velük. Talán a többiek is így voltak vele, csak nekik sikerült megerõszakolni magukat, talán tényleg élvezetesebbnek találták szüleik allûrjeit mímelni, mint én.

Az elsõ órám bájitaltan volt, a házvezetõmmel, Lumpsluckkal, meg egy csapat griffendélessel. Az aprócska gond csak annyi volt, hogy kissé lassan kerültem a helyemre, így egy girffendéles mellé kellett leülnöm, és ez sokkal jobban befolyásolta a késõbbi életem, mint azt valaha is gondoltam volna. Mert túlzottan kedvesnek bizonyult, és az óra unalmasabb pillanataiban boldogan beszélgettem vele anélkül, hogy akár a nevét tudtam volna. Griffendéles volt, de ezt hamar sikerült elfelejtenem, meg különben is, biztos voltam benne, hogy aranyvérû, mert akinek mugli felmenõi vannak, az nem lehet ilyen kedves, aranyos, közvetlen, tájékozott. Lehetetlen lenne.

Aztán eljött az óra vége, és már azt sem tudtam, hogy Lumpsluck professzor mirõl beszélt, és mi mit tudtunk annyit kommentálni, de boldog voltam, hogy végre van egy olyan aranyvérû ismerõsöm, aki kedves és akivel jól el lehet szórakozni. Az, hogy griffendéles, mégse jelenthet olyan sokat, engem is majdnem a Hollóhátba osztottak, szóval még ez sem nagy baj. Gondoltam én, az ártatlan, buta kis fejemmel.

Aztán nem együtt volt óránk, és mikor ezt megbeszéltük, elérkeztünk oda, hogy be is kéne mutatkozni.

- Megaera Carrow vagyok - mutatkoztam be büszkén, és biztos voltam benne, hogy õ tudja, ki vagyok, és örül, hogy végre egy olyan emberrel ismerkedik meg, aki jobb, mint a háztársai. Na igen, a neveltetés azért mégis hatott valamicskét.

- Caroline Somerville - követte példámat mosolyogva, én pedig érdeklõdve néztem rá. - De hívj csak Carolnak - tette hozzá.

- Most költöztetek ide? - kérdeztem, mert még sosem hallottam a nevét, de abban egészen biztos voltam, hogy õ aranyvérû. Mi más lenne?

- Nem, miért? - kérdezte nevetve, és én döbbenten bámultam rá. Akkor értettem meg, hogy neki eddig köze nem volt a varázslókhoz. Nem tudott pár dolgot, ezt pedig ráfogtam arra, hogy á, én se tudnám, ha nem lenne két testvérem, aki idejár. Nem volt hûvös vagy távolságtartó, nem volt felsõbbséges és még csak nem is volt egyenes a tartása. És annyi mindent érdekesnek talált, annyira különlegesnek. Arcul csapott a felismerés.

- Sárvérû vagy?! - fakadtam ki, õ pedig értetlenül nézett rám.

- Sárvérû? - visszhangozta, nem tudta mire vélni ezt a szót, bizonyára akkor hallotta elõször.

- Hé, Megaera, gyere már! - szólt Octavia, mire én szó nélkül indultam hozzájuk. - Kikkel barátkozol? - kérdezte megvetõen.

- Tévedés volt - motyogtam. - Sárvérû - suttogtam még mindig megdöbbenve. Hogy lehet õ, pont õ sárvérû? Hiszen olyan kedves volt. És tájékozatlan. Csak olyan nyilvánvaló dolgokról tudott, amirõl bárki tudhatott, ha elolvas egy kis könyvecskét. És érdeklõdõ. És közvetlen. Ezután már inkább így volt helyes a kérdés: hogy lehetett volna õ aranyvérû, vagy akár félvér?

Lemaradtam Octavia –beszédérõl–, legalábbis a megvetését kifejezõ szónoklatról, és csak a végére riadtam fel.

- ...különben is griffendéles. Mit gondoltál, hm? - érdeklõdött inkább szánakozva, mint dühösen.

- Tévedés volt - ismételtem meg, ezúttal hangosabban, majd határozottan tovább indultam, a következõ órámra.

- Miss Carrow, beszélnem kell magával - szólított meg Lumpsluck professzor még aznap délután, mikor éppen az egyik tankönyvemet olvasgattam a klubhelyiségben. A szívem kihagyott egy dobbanást, annyira megijedtem - mert annyit azért tudtam, hogyha egy tanár minden elõjel nélkül beszélni akar veled, csak rosszat jelenthet. Elsápadtam, felálltam és követtem, habár fogalmam sem volt, mi rosszat tettem. Én tényleg, igazán jó voltam, erre már az elsõ napon–¦ csak anyáék ne tudják meg! Igazuk volt, rossz vagyok, menthetetlen és javíthatatlan. - Foglaljon helyet - mutatott egy székre az asztala elõtt, én pedig remegve leültem rá, és lehajtott fejjel vártam az ítéletet, vagy legalább a bûnöm. - Bizonyára tudja, miért van itt - kezdte, mire nemmel akartam válaszolni, de tudtam, hogy azzal csak még rosszabb lesz. Már anyáékkal is jártam így párszor, és a nemtõl, valamilyen érthetetlen okból, nagyon idegesek lettek. Szóval inkább csak továbbra is lesütött szemmel, némán ültem. - Nos, rögtön az elsõ nap egy kislányhoz ekkora sértést vágni–¦ nem valami biztató - jegyezte meg, nekem még mindig fogalmam sem volt arról, hogy kit sértegettem és mivel.

Õszintén szólva valószínûleg ma sem jönnék rá, még akkor sem, ha direkt, valóban bántó szándékkal mondtam volna valakire. Ez csak egy szó, egy olyan szó, ami nekem teljesen általános volt - tizenegy évig hallgattam anyámat arról, hogy õk mennyire rosszak, mennyire kell óvakodnom tõlük, hogy a közelükbe ne kerüljek -, mások viszont talán még sosem hallottak róla. Én nem gondoltam, hogy azt, amit ez a szó jelent, máshogy, kevésbé megvetõen is ki lehet fejezni. Azt gondoltam, ez normális.

- Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy csak egy nyelvbotlás volt - folytatta kimért hangon, mire én könnyes szemekkel felnéztem rá. Még mindig nem tudtam, miért ülök itt, de egyre rosszabbul érintett. - Szegény Caroline nagyon szomorú lett, elvégre is a sárvérû egy nagyon csúnya szó. Elvárom, hogy bocsánatot kérj tõle - fejezte be végül, mire én meglepetten bólintottam. A sárvérû miatt? Csak ezért? Ez az egy kis szó miért visel meg valakit ennyire? Elvégre én csak az igazat mondtam. És mellesleg nem is mondtam, csak kérdeztem.

Ma már viccesnek találom: csak egyetlen alkalommal hívtak be tanárhoz konkrétan azért, mert sárvérûztem, és ez volt az. Kissé ironikus, hogy pont akkor, amikor igazán nem volt semmi bántó szándékom, amikor csak egy egyszerû kérdésben használtam. Milliószor használtam késõbb, tudtam, hogy ezzel megbántok másokat, és én megtettem, nem számít miért - de akkor senki nem szidott le, senki nem mondta, hogy kérjek bocsánatot, sõt, esetenként meg is dicsértek azért, hogy mit tettem.

Mindenesetre elhatároztam, hogy másnap bocsánatot kérek Caroltól, nem hiányzott nekem még egy beszélgetés Lumpsluckkal. És ez, akármennyire is apróságnak tûnik, mindenképp életem egyik fordulópontja volt. Talán hiba, de egy olyan hiba, amit végül sosem bántam meg.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.