efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Eleve elrendeltetett Szerző: Rachel
[Vélemények - 3] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Megértettem, hogy el kell viselnem anyám szidalmait és ütéseit, ha néha szeretetet akarok kapni. Vagy pedig - és ez a megoldás nagyon tetszett - jónak és tisztelettudónak kellett lennem. Ezért mindig próbáltam jobb lenni, mint amilyen vagyok, és próbáltam jobb lenni, még Alectónál is. Mert tudtam, hogy valamit valamiért. Nem kérdeztem többet semmit, nem érdekeltek a miértek, eszembe véstem, hogy ennek így kell lennie.


Anyám egy hónappal elõbb jelentette be az eseményt, hangsúlyozva, hogy én is megyek. Persze debütálni korántsem volt ilyen egyszerû, ahogy azt kislányosan elképzeltem. Ó, dehogy! Emlékszem, meg kellett tanulnom a fontosabb aranyvérû családok tagjait, azt az ominózus „ranglistát”, a „társalgás mûvészetét”, ahogy anyám fogalmazott, és persze sok más egyéb illemszabályt és szokást, amivel egészen addig is traktáltak. Hirtelen viszont súlya lett mindannak, amit addig csak a nevelõnõ szeszélyeinek képzeltem, így sokkal motiváltabb lettem arra, hogy befogadjam ezt a tudást. Alecto és Amycus persze ezzel mind tisztában voltak, mert õket már kiskoruktól ilyen társaságba lehetett engedni, hiába gyûlölték õk is a nevelõnõt ugyanúgy, mint én, és hiába gúnyolták ugyanazzal a lendülettel a háta mögött. Valahogy õk azonban jobban szét tudták választani, hogy mikor van helye az effajta viselkedésnek, és mikor kell tenyérbemászóan hízelgõnek és udvariasnak lenni. Röviden szólva egy hónap kínszenvedés várt rám, családfák és szabályok tengerében fuldokolva. Érdekes, akkor azt kellett tanulnom, ami késõbb annyira egyértelmûnek tûnt, nyilván épp ezért vált azzá. Visszagondolva mégis olyan furcsának tûnik, hogy mennyi idõbe és szenvedésbe telt, míg megjegyeztem néhány alapvetõ dolgot, mindazt, ami most már minden szavamban, mozdulatomban, az egész tartásomban természetesen jelen van, amit még akkor sem tudnék letagadni, ha egyszerû ruhákat vennék fel és meg sem szólalnék. Akkor azonban még Black-család közeli rokonait is egy napomba telt megjegyezni, bemagolni a furcsábbnál furcsább neveket (némelyik inkább egy nyelvtörõre hasonlított, fõleg az idõsebb korosztályból), születési és házasságkötési dátumokat, olyan információkat megtudni róluk, amikkel egy ilyen kisgyerek semmire sem megy. Elvégre is a munka- és magánügyeit senki sem egy nyolcévessel fogja megbeszélni, ennek már akkor is tudatában voltam. Alecto ekkor vette fel azt a szokását, hogy miközben én a családfák, vagy bármilyen tanulnivaló fölé görnyedve ültem, odajött hozzám, még inkább odatrappolt, jó hangosan, hogy mindenképp figyelnem kelljen rá, majd elkezdett látványosan semmit tenni, és rengeteg módszert talált arra, hogy miképp vonja el a figyelmem az amúgy sem túl érdekes vérvonalakról. Késõbb ez a mágiatörténettel és számmisztikával is tökéletesen mûködött, ha éppen nem volt semmi jobb dolga. Hálát adok Merlinnek, hogy õ viszont többnyire nagyon elfoglaltnak tartotta magát, így maradt egy kis nyugtom. Csigalassan teltek a napok, míg végül elérkezett az esküvõ idõpontja, én pedig izgatott voltam, mintha minimum a sajátom lett volna. Végre olyan gyönyörû ruhát vehettem fel, mint amilyenben Alectót láttam sokszor, és nagy lehettem, a szüleim pedig végre büszkék. Nos, én legalábbis így gondoltam. Majdnem a földet súroló, világoskék ruhában, és gyönyörûen megcsinált hajjal indultam el a Black-kúriába. Visszagondolva valószínûleg olyan lehettem, mint egy porcelán baba, akit a tulajdonosa kénye kedve szerint öltöztet, fésülget… most már biztos nem mozdulnék ki sehonnan olyan öltözékben, nem szívesen. Persze már más világot élünk, két háború után lazuló erkölcsökkel és szabályokkal nem nehéz kevésbé szigorúnak lenni. De hát, mint mondtam, akkor igazán büszke voltam magamra. Hiszen anyáék úgy gondolták, hogy már „jó kislány” vagyok, és már megjelenhetnek velem társaságban. Ha erre gondolok, az elsõ, ami eszembe villan, hogy mekkora csalódás volt az egész. Ezen ma már muszáj elmosolyodnom, de tisztán emlékszem, akkor szörnyen érintett. Azt már nem tudom, hogy pontosan mit vártam, vagyis mi mindent, de hát mit várhat egy nyolcéves lány, aki még sosem jelent meg társaságban? Igazi, tökéletes, fennhéjázó aranyvérû társaságban. Hogy majd mindenki beszélget vele, jól érzi magát, ismerõsöket szerez? Hogy mindenki vele foglalkozik? Hogy majd eszméletlenül mulatságos és szórakoztató lesz az egész? Talán, elvégre Alecto mindig grandiózusnak és csodálatosnak festette le az efféle eseményeket, nem gyõzte emlegetni, mennyire jól szórakozott, én pedig szinte remegtem az irigységtõl és a vágyakozástól. Igazából ma már azt sem tudom, hogy mit lehet remélni az ilyen estekrõl, számtalan alkalommal bebizonyosodott: semmit, hacsak nincs melletted valaki, akivel elszórakozhatsz. De ezt akkor nem tudtam, hatalmas reményekkel léptem be a Black-kúriába, aminek az egyik – gondolom legnagyobb - helyiségét direkt erre az eseményre alakították át, mindenféle díszítéssel, és jó néhány helytágító bûbájjal. Eddig minden olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: csicsás (akkori gondolataimban talán inkább gyönyörûséges), hatalmas és egyáltalán nem hétköznapi. Aztán hirtelen, amint kiléptünk a kandallóból, máris Druella és Cygnus Black termett ott elõttünk, mert nekünk járt az a bizonyos „bûbájos bájcsevej”. Ha jól hiszem, akkor még mi voltunk az utolsók, akiknél meghúzták a vonalat, a nálunk „hígabb” vérûeknek és szegényebbeknek nem járt a csicsergés, kedvesség, és azonnali üdvözlés. De még utolsónak is jobb volt, mint éppen lecsúszni errõl a kiváltságról. Értelmetlen szokás volt, szimbolikus, éppen ezért nagyon fontos. Megszeppenve álltam anyám mögött, kíváncsian nézelõdtem körbe. Zöld szín, de töménytelen mennyiségben, zöld függönyök, zöld virágok, zöld selyem mindenhol. Büszkén konstatáltam magamban, hogy ez biztos azért van, mert a Mardekár színe a zöld. - Bizonyára te vagy Megaera - zökkentett ki a nézelõdésembõl Mrs. Black. Az elõzményekrõl fogalmam sem volt, és nem számítottam arra, hogy ilyen hirtelen megszólítanak, így kissé késve, de bólintottam. Druella Black magas, karcsú nõ volt, szõke hajjal és ragyogó kék szemekkel, elsõ látásra nagyon szimpatikusnak találtam. Volt benne valami élénk, valami igazi, a hanglejtésében természetes könnyedség, nem úgy, mint például nagynénémnél tapasztaltam - mivel egyetlen összehasonlítási alapom igazából õ volt. - Nagyon örülök, hogy megismerhetlek - folytatta továbbra is mosolyogva, és én hirtelen olyan nagyon boldog lettem, hogy valaki ennyire közvetlenül viselkedik velem, úgy, ahogy mindig akartam, hogy elnevettem magam. Nagy megilletõdésemben és zavaromban még a felém nyújtott kezét sem fogadtam el. - Én is… nagyon - nyögtem ki végül is, és a modornak semmi köze nem volt a tanultakhoz, sõt… De Mrs. Black csak mosolygott rendületlenül, és továbbra sem tûnt haragosnak, jobb kezével inkább megigazította frizuráját – habár erre semmi szükség nem volt. Azonban nekem rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok udvarias és kedves és visszafogott, így inkább meghúztam magam, és nagyon oda próbáltam figyelni, hogy ha engem kérdeznek, akkor szépen, rendesen, tisztességesen tudjak válaszolni, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy anya ezért le fog szidni. Abból a dühösen villanó pillantásból, amit az incidens után szánt nekem, legalábbis erre számítottam. Félelmetes, nem? Félelmetes, hogy az ember így tud rettegni attól, hogy a szülei hogyan fognak rá nézni, mit fognak rá mondani és hogyan viselkednek majd vele, csak mert valamire kedve szerint reagált. Kétségkívül udvariatlanul, és egyáltalán nem úgy, ahogy tanulta, de… mégis, mindenki hibázhat, gondolhatná bárki. Mindenki, de nem az aranyvérûek, ez az elsõ lecke. Szerencsére a továbbiakban én nem nagyon kerültem szóba, ha mégis, nem nagyon zavartattam magam, és nem is lett baj belõle, úgy tûnik, a szórakozott csendet visszafogottságnak könyvelték el, márpedig egy lánytól ez nagy erény. Aztán, mikor már igen közel volt a szertartás kezdete, mintegy varázsütésre, mindenki tudta, hogy hová kell mennie. Át a szomszédos helyiségbe, ami kevésbé volt giccses és ahol a házasságkötés zajlott. Maga a szertartás gyönyörû volt. Nagyon sokban hasonlított a mugli ceremóniához, amit utólag roppant mulatságosnak tartok, hiszen az oltárnál egy olyan pár állt, akik a legkevésbé sem mondhatók muglipártinak, -tisztelõnek, vagy hasonlónak. Persze õk ezt biztos nem tudták, és valószínûleg a helyiségben senki más sem, hacsak nem jártak mugli esküvõn – de hát ez a réteg nem az volt, amelyik mindenféle alsóbbrendû lények összejöveteleire eljárt. Én is csak egyszer voltam, így igazából csak annyi összehasonlítási alapom van, ám Carol azt mondta, hogy ez egy teljesen átlagos szertartás volt, teljesen átlagos körülmények között, szóval csak arra következtethetek, hogy valószínûleg a gyökerek ugyanoda nyúlnak vissza. Akkor nem igazán azt figyeltem, hogy mi történik, mit mond az öreg varázsló, aki összeadja õket, egészem más kötötte le a figyelmem: Bellatrix Black, pár perccel késõbb már Lestrange, teljesen elbûvölt. Gyönyörû volt, olyan, aki minden tekintetet magára vonz, és mosolygott. Pontosan emlékszem arra a mosolyra: olyan volt, mint soha azután. Nem tudom, miért, nem tudnám megfogni a lényegi különbséget, szinte sugárzott. Boldognak tûnt, tényleg, õszintén boldognak. Ez nem afféle bájmosoly volt. Nem olyan, amit az ember csak úgy udvariasságból és illembõl ölt fel. Nem azért mosolygott, mert õ Black, és a Blackek – általában az aranyvérûek – mindig hûvösen-udvariasan mosolyognak, és nem mutatják, mit éreznek. Talán csak azért emlékszem rá így, mert akkor láttam õt elõször, és tényleg gyönyörû volt. De talán – és szeretném ezt hinni – tényleg õszintén boldog volt és tényleg õszintén szerette Rodolphust. Akkor mindenesetre úgy gondoltam, úgy láttam, és akkor elõször vártam izgatottan az esküvõm, és az unalmas monológok hallgatása helyett inkább a sajátomat képzeltem el. Persze nem pont úgy, ahogy történt.
A házasságkötés és a gratulációk után átvonultunk az elõzõ terembe, ami addig afféle váróként szolgált. Most nyolcszemélyes körasztalok voltak szépen elrendezve, mindegyiken egy kártya, amelyen ezüst betûkkel díszelgett, hogy ki hol ül. Legnagyobb sajnálatunkra az én drága harmadfokú kuzinomékhoz voltunk leültetve, úgy látszik Blackéket nem nagyon zavarta, hogy ez lehetséges ordítozásokkal és perpatvarokkal jár együtt. Nos, ordítozás nem volt, hál' Merlinnek, de még pontosan emlékszem, hogy szüleink mindenben túl akarták szárnyalni egymást, még a legértelmetlenebb dolgokban is – kit is akarok álltatni, fõleg azokban. Állás, pénz, gyerekek, kapcsolatok, házimanók… szóval minden, amit csak el lehet képzelni, bármily érdektelen legyen is, mindezt természetesen iszonyatosan burkoltan, hisz ilyen vulgáris témákról, mint a pénz, nem lehetett nyíltan beszélni. Melanie néni például erõsen bizonygatta, hogy minden lehetséges módon rokona az új házaspárnak, és ezt próbálta mindenáron hangoztatni. Csakhogy, mint kiderült, hiába volt a leánykori neve Lestrange, azzal éppen olyan távol áll a Lestrange-ek ezen ágától, mint mi, a nem is tudom hányadik ükanyánkkal – ha nem távolabb. Ezek a társalgások nagyon unalmasnak ígérkeztek, így miután befejeztük a vacsorát, Alecto engedélyt kért, hogy kicsit hadd menjen át Auroráékhoz, közben Amycus szó nélkül átvándorolt Rookwoodékhoz, Dorian pedig Blackékhez, míg végül csak én ücsörögtem ott unatkozva. És rájöttem, életemben elõször, hogy ilyen helyekre egyáltalán nem is éri meg eljönni, ha nincsenek barátaid, és már nem is sajnáltam, hogy nem járhattam efféle összejövetelekre ilyen sokáig.

Aztán hirtelen, mikor épp minden reményemet feladtam, megjelent elõttem egy lány. Hosszú, szõkésbarna haja volt, és kedvesen mosolygott rám, csilingelõ hangon köszönt mindenkinek, udvariasan, illemtudóan, majd hozzám fordult. Egyenesen rám nézett, habár a kérdéséig fel sem tûnt, hogy direkt teszi. - Nincs kedved kicsit beszélgetni, Megaera? - kérdezte vidáman, én pedig csak meglepõdve néztem rá, nem tudtam mire vélni a viselkedését. Biztos én? Biztos velem akar beszélni? Hiszen még sosem látott, nem tudhatja, hogy ki vagyok. És egyáltalán õ ki? Biztosra vettem, hogy nem láttam még azelõtt, képét nem mutatták meg, hogy arcot társíthassak a bemagolandó névhez. - Marlene Tierney vagyok - mutatkozott be, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, egyáltalán nem csengett ismerõsen. Anyára néztem, hogy mehetek-e. Õ nem mondott igent, nem is biccentet, de nem intett nemet sem a fejével, azt sem mondta, hogy nem. Lesújtó pillantásából azonban hamar egyértelmûvé vált, hogy mit gondol és az, hogy mit kell tennem. - Köszönöm, inkább talán késõbb - válaszoltam bizonytalanul, minél udvariasabban, mire õ csak megvonta a vállát, és még egyszer rám mosolygott. - Akkor szia - köszönt el, és hiába mosolygott, mégis csalódottnak tûnt. Talán csak így akartam látni, mert örültem annak, hogy valaki ismer és velem akarná tölteni az idejét. Ugyan nem értettem, miért kellett nemet mondanom, és gondolhattam volna, hogy jó ok van rá, hogy nem méltó hozzám, mégis örültem a kérésének. - Szia - köszöntem el én is halkan, lesütöttem a szememet. A kis közjáték után pedig volt szerencsém végighallgatni rokonaim társalgását arról, hogy hová süllyedt a társadalmunk, a varázsvilág szégyeneirõl, arról, hogy az ilyen felkapaszkodott családok hogyan is akarnak olyanokkal szóba állni, mint a miénk, és hogy egyáltalán hogy kerülhettek fel a meghívottak listájára. - Felháborító – csóválta a fejét Melanie néni megvetõen férje összes mondata után. Miután ezt a témát túltárgyaltuk, átmentünk más családokhoz, és beszélgettünk velük, vagyis apáék beszélgettek, én meg csak figyeltem, vagy éppen Marlene-re gondoltam. Mert akármit is mondtak róla, akárhogy szidták a családját, nagybátyját, aki egy muglit vett feleségül, és a nagyszüleit, amiért nem tagadták meg ezután õket, számomra nagyon szimpatikus volt, és bátornak is tartottam - én legalábbis biztos nem mertem volna így odamenni egy olyan emberhez, akit nem is ismerek. Csodáltam a közvetlenségét, és tényleg mélyen megérintett, hogy velem kívánt beszélni. Talán anyának igaza volt, ahogy mondta, az a kislány általad kíván felkapaszkodni, mégis... mégis a tudat, hogy valaki ismer, és úgy gondolja, hogy érdemes vagyok a társaságára, megmelengette a szívem. Megérintett, mert a legtöbben nem vélték így, mert más egyáltalán nem kívánt velem barátkozni, és annak ellenére is örömmel töltött el a tudat, hogy ez az illetõ a névtelen-rangtalan Marlene Tierney volt. Késõbb aztán legalább ezerszer végiggondoltam anyámék beszélgetését, és minél többször tettem, annál inkább hallani véltem az Antigon bácsi hangjában bujkáló enyhe élt - hiszen mi, a Carrow-család ezen ága, hogy képzeljük, hogy szóba állunk olyan nemes családokkal mint õk, vagy akár Blackék? Annyira mindenesetre volt jó az este, hogy megtanuljam, mégis hol is van a helyem, mert ez, a közvetlen családom körében igen nehezen derülhetett volna ki.
~*~

Kilencéves voltam, amikor apámat elõléptették, és így hirtelen nagyon fontos és elfoglalt személy lett, ezáltal pedig a népszerûségi indexe is megugrott, minden értelemben. Olyan emberek köszöntek elõre nekünk, akik addig nem, olyan lelkesen próbáltak velünk kapcsolatba lépni, hogy ha nem tudnám pontosan, miért tették, egészen bájosnak mondanám a viselkedésüket. Persze így is az volt – valamilyen tekintetben nevezhetjük bájosnak is. Elõreléptünk, és jobbak lettünk, a mód pedig, ahogy néhány fenemód önhitt úr próbált apám kedvében járni, igen szórakoztató volt. Mintha csak azért tették volna, mert hirtelen ráeszméltek, hogy nem is olyan rossz ez a Carrow-család. Mintha csak akkor jutott volna eszükbe, hogy vannak bocsánatos bûnök, és nekünk már megbocsáthatnak. Leereszkedhetnek hozzánk – igen, õk ezt valóban leereszkedésnek vélték, habár néha sokkal jobban függtek tõlünk, mint más aranyvérûbb családtól. Ó, igen, a pénz és a hatalom mindig nagy úr. De, mint már említettem, talán ez volt a lehetõ legrosszabb dolog, ami a családunkkal történt. Igaz, hogy ez csak az elsõ volt, és ezek után egyre többször lépett egyre magasabb körökbe, de ez volt a mi nagy ugrásunk. Egyenesen az elitbe, abba, amit egészen addig csak távolról, a perifériáról csodálhattunk. Mondhatnánk, hogy néha be-bevontak minket, hozzánk szóltak a belsõ körökbõl, de utána hamarosan visszautasítottak az eredeti helyünkre. Többé már nem így volt. Fényes, csillogó bálok, egyre gyakrabban, egyre több. Egyre kedvesebb, közvetlenebb emberek. Olyanok, akik addig nem, akik addig soha, akik addig jobbnak számítottak. Érdekes, hogy ez az újonnan szerzett pozíció, és a vele járó „kis” pénz hirtelen mindenkinek eszébe juttatta, kik is vagyunk: nemes és õsi család, olyanok, akiktõl félni kell. Olyanok, akik mindig sokra viszik, bármilyen téren. Olyanok, akiket tisztelnek, akiknek a kedvében kell járni, akik akarata elõtt meg kell hajolni. Szépen lassan rájöttek erre, nem csak az addig majdnem teljesen ismeretlen családok, mint Tierney-ék hanem mások is: anyai nagyszüleim, többek között, és egyre gyakrabban invitáltak át magukhoz egy-egy vacsorára vagy teára. Addig csak egyszer-kétszer fordultunk meg náluk, látogatásaink pedig akkor is rövidek és feszültek voltak. Nem szerették apát, mert nem volt olyan tiszta, mint a Greengrassok. Nem szerették, amiért elcsábította az õ egy szem lányukat, hogy aztán alacsony sorba taszítsa és rosszul bánjon vele. Azelõtt csak megvetõen és keveset szóltak hozzá. Azután minden más lett:
- Mindig is tudtam, hogy sokra fogod vinni, Alastair fiam – bólogatott nagyapám kedélyesen, talán egy kevés apanázs reményében. Talán – és igazán, õszintén szeretném ezt hinni – rájött, hogy valóban így van, hogy mennyire jó család vagyunk, és csak egy kis emlékeztetõ kellett neki.

Õ inkább Amycusért volt oda, egyébiránt, és mi, lányok csak a másodhegedûsök voltunk. Illetve az sem, szólt egy-két igen kedves és törõdõnek szánt szót nekünk, majd bátyámhoz fordult, és úgy látta jónak, ha vele foglalkozik. Amycus pedig szintén imádta õt, hamar megtalálták a közös témát, és nagyapa mindenféle varázslatot tanított neki – nem feltétlenül a világosabb fajtából. - Õ a legjobb varázsló, akit csak ismerek! - áradozott bátyám lelkesen, és teljesen el volt ájulva nagyapánk nagy tudományától. Nagyanyám pedig – nem is tudom, minek köszönhetõen – értem volt oda. Õ volt az elsõ. Persze ez nem az a fajta, odaadó rajongás volt, amikor elkényeztet és bármit megtesz, hogy a kedvemben járjon. Egyszerûen csak törõdött velem, érdeklõdött és meghallgatott, bármily hétköznapi témákról is volt szó, ami talán nem tûnik nagy dolognak, de nekem mégis elképzelhetetlenül sokat jelentett, hiszen egészen addig senkitõl nem várhattam ilyesmit. Anya persze neki nem panaszkodta el a velem kapcsolatos bánatait, hiszen azon volt, hogy visszanyerje az eredeti rangját a családban. Rossz anyaként ez elõ sem fordulhatott volna, természetesen. Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy Alecto akármennyire is bájosan és kedvesen mosolygott nagymamára, akármennyire is szépen szólt hozzá, nem õ, hanem én kerültem elõre. Most nem volt senki, aki azt mondhatta volna: „Alecto csodás lány.” vagy „Megaera sosem érhet a nõvére nyomába!”. Engem ítélt elsõnek, és senki nem merte megkérdõjelezni ezt a véleményét – az pedig, hogy nõvérem erre a szokatlan helyzetre hisztériával reagált, szintén engem segített. Nagyanyám mutatott be Jemimának is, egy másod-unokatestvéremnek, akit egészen addig csak egyszer-kétszer láttam. Árva volt, tulajdonképpen, a szülei meghaltak, így anyja szüleinél nevelkedett – õk Flintek voltak, és beképzeltek. Rendben, a beképzelt valójában a késõbbi tapasztalataimon alapul, hiszen akkor valahogy így láttam a Flinteket: gazdagok, elõkelõk, távolságtartók. És így volt, valóban ilyenek voltak, és ezt pedig a nagy-nagy családfájuknak és nemes õseiknek tudtam be, amibõl egyértelmûen következett, hogy jobbak nálunk. Ma ez a rideg távolságtartás csupán beképzeltségük és fennhéjázásuk eredményének tûnik – annyira mégsem voltak elõkelõ család, mint amennyire annak hittem õket. Lényeg a lényeg: Jemima lelkületében Flint volt, és róla már az elsõ találkozás után ki tudtam volna jelenteni: beképzelt. Kimondhattam volna, ha persze nem szégyellem magam olyan nagyon azért, amiért nem talált magához méltónak. - Attól tartok, barátok leszünk - jegyezte meg felhúzott orral, amint nagymama távozott a helyiségbõl, hogy magunkra hagyjon minket. „Barátkozzatok csak!” mondta, és jóságos mosollyal az arcán távozott. Jemimának tehát kétségkívül igaza volt, csak éppen azt nem tudtam, hogy miért kell ettõl tartani.

- A barátság szép dolog - mondtam végül halkan, a vállamat vonogatva, õ pedig felnevetett. - Éppen elég barátom van. Ismered Octaviát? - érdeklõdött végül lelkesebben. - Octavia Flintet, igaz? - kérdeztem vissza meglehetõsen félve attól, hogy valami eget rengetõ butaságot mondok. - Persze, hogy õt - nevetett fel a fejét csóválva. - Nem gondolhatod, hogy egy Weasleyrõl van szó! - sóhajtott, habár nekem éppenséggel fogalmam sem volt arról, ki az az Octavia Weasley. Persze azt tudtam, kik a Weasleyk: vérárulók. - Persze, ismerem - válaszoltam végül gyorsan, és elképzelni sem tudtam, hogy jöhet pont õ szóba. - Remek – biccentett. - Biztos vagyok abban, hogy jól fogjuk érezni magunkat – jelentette ki határozottan, szélesen mosolyogva, és megfogta a kezem. És találkoztunk vele, hiszen véletlenül õ is épp ellátogatott Jemimához, és véletlenül ez minden alkalommal így történt. És akármennyire is igyekeztem jól érezni magam, és akármennyire is hittem abban, hogy õk is a barátaim akarnak lenni, csalódnom kellett.

Õk éppen eléggé szerették egymást, éppen elég jóban voltak, nem volt szükségük rám. Szóltak hozzám, ha muszáj volt. Nevettek, ha rosszat mondtam, és én tûrtem, könnyeimet elfojtva is tûrtem, akármennyire is bántottak szavaik. Megkértek dolgokra, teljesen egyszerû és kézenfekvõ dolgokra: hozzak ide ezt, hozzak oda azt. Megaera tedd ezt, tedd azt. Nem kértek nehezeket, könnyen megtehettem, meg is tettem: de tudtam, hogy õk éppen erre apellálnak, hogy õk éppen ezt akarják, õk éppen így fejezik ki azt, mennyivel jobbak nálam. Én megteszek helyettük bármit, hiszen én vagyok Megaera Carrow, aki fele annyira sem jó, mint õk. Mondhattam volna nemet, mondhattam volna, hogy csináld te. Nem tettem – a barátokért, a szeretetért meg kell szenvedni. Ezt tanultam otthon is.
Máskülönben nem észleltem túl sokat a körülöttem zajló változásokból, csak azt tudtam, hogy ez rossz, nagyon rossz. És nem csak a fennhéjázó barátok miatt – otthon is kisebb háború dúlt. Engem annyira nem érdekelt, hogy apa még kevesebbet volt otthon - sosem szerettem annyira. Tudom, ilyet jól nevelt, vagy egyáltalán érzõ ember nem mond, de így volt. És ez itt végül is a vallomások helye, nem igaz? Ugyan a halottakról vagy jót, vagy semmit elv jól ismert számomra, ebben az esetben, életemben elõször mégis inkább az igazat választanám. Apám régebben sem volt túl sokat otthon, de ha igen, akkor sem nagyon érdekelte a családja, vagy a gyerekei. Nem foglalkozott velünk, és ezt én nagyon nehezen értettem meg. Ha pedig mégis hozzánk szólt, akkor azt legtöbbször nem kedvesen tette, inkább csak jól leszidott. Leszidott, mert nem viselkedtünk jól, leszidott, mert tiszteletlenek voltunk, vagy akármiért, amit anya elmondott neki. Mert õ még ezt sem vette észre, magától azt sem tudta volna, mi az, amivel telnek a napjaink. Néha viszont, nagyon ritkán elõtört belõle a jó családapa énje, és akkor próbált velünk beszélgetni, kapcsolatot teremteni. De engem akkor már nem érdekelt, nem akartam foglalkozni vele, mondván „ha eddig nem érdekelte, most se érdekelje.” Valószínûleg ez egy rossz hozzáállás volt, de nem tudtam másként vélekedni. Tehát elõléptették, és egyre kevesebbet volt otthon, többet nem is akart jó apa lenni, ha otthon is volt, akkor el volt foglalva az õ nagyon titkos, nagyon fontos dolgaival. Anya ezután még jobban kiborult, talán kereste a kiutat. Ha kereste is, az biztos, hogy nem találta meg. Jóval késõbb csak azt nem értettem meg, hogy akkor miért nem váltak el? Miért nem költöztek el egymástól? Egyet biztosnak tartottam, nem azért, hogy minket megkíméljenek, ahogy néhány szülõ teszi. Ó, dehogy! Volt, hogy már imádkoztam, hogy költözzenek külön, vagy legalább hagyják abba, mert már nem bírtam elviselni a veszekedéseket, befogott füllel is hallottam az ordibálásuk, de soha nem hagyták abba egykönnyen. Egy-két pofon elcsattanásáig biztos nem. Aztán fokozatosan, szépen lassan megértettem. Az mindkettõjüknek rossz lett volna. Azt hiszem, inkább elviselték egymás társaságát, aludtak néha egy ágyban, vacsoráztak minden nap együtt, jelentek meg minden alkalommal egymás oldalán és mutatták a tökéletes pár látszatát mások elõtt, minthogy beismerjék, hogy hibáztak. Apa ezzel lecsúszott volna onnan, ahova nagy nehezen felküzdte magát, mert egy Greengrass feleség igen jót tett a karrierjének és a népszerûségének - ezt be kell ismerni. Anya pedig, azt hiszem, félt. Félt a szüleitõl, akik a kezdetektõl fogva ellenezték ezt a házasságot, akik nem támogatták, akik egy válás után nem segítették volna egy szem lányuk, sõt, még azon a napon tagadták volna ki. Nem számított, hogy nagyapa szerette Amycust, nagymama pedig engem… a házasság mésalliance volt, és anyám vállalta. Vállalja hát a következményeit is – akármi legyen is az. Egyedül maradt volna. Természetesen velünk, a gyerekeivel ugyan, de minden mást nélkülözve. Ház, vagyon, szolgák és társaság nélkül, mert minden közösségbõl kinézték volna. Csak a saját érdekeik miatt nem hagyták ott egymást, habár ezzel önmaguk tették tönkre. Erre a helyzetre máshogy reagáltak. Apám más nõk karjaiban kereste vigaszát, anyám pedig abban, hogy próbált bûnbakot találni. A bûnbak pedig én voltam. Én, amiért nem voltam elég jó gyerek, amiért az én szülésem után kissé elhízott, amiért nem hallgatok rájuk, és amiért egyáltalán élek. Indokai erõltetettek voltak, de fájtak. Mert elhittem õket, hát mi mást tehettem volna? Rajtam tökéletesen le tudta vezetni a feszültséget, kiabált velem, nem egyszer megütött. Aztán olykor zokogva könyörgött, hogy bocsássak meg neki, de értsem meg, hogy nem tehet mást, hogyha én nem lennék, minden máshogy lenne, sokkal jobban, és így tovább. De aztán megölelt. Szorosan, és ezt szerettem. Szerettem, mert senki mástól nem kaptam még ennyi szeretetet sem, és ilyenkor boldog voltam. Megértettem, hogy el kell viselnem anyám szidalmait és ütéseit, ha néha szeretetet akarok kapni. Vagy pedig - és ez a megoldás nagyon tetszett - jónak és tisztelettudónak kellett lennem. Ezért mindig próbáltam jobb lenni, mint amilyen vagyok, és próbáltam jobb lenni, még Alectónál is. Mert tudtam, hogy valamit valamiért. Nem kérdeztem többet semmit, nem érdekeltek a miértek, eszembe véstem, hogy ennek így kell lennie.
Allain Rosier apám alkalmazottja volt, szintén az elsõ halálfalók egyike, habár kedves arcából és szelíd viselkedésébõl ezt senki se állapította volna meg. Felesége, Chantal francia volt, és akcentussal beszélt, amin muszáj volt nevetnem, de csak akkor lehetett, ha elfordult, és akkor sem túl feltûnõen. Az ugrásunk után persze õk is egyre szívesebben láttak maguknál, mosolyogva hangoztatták, hogy ez rokonoknál természetes – nyilvánvalóan az eljegyzésemre utalva. Egy gyermekük volt, Sebastian, aki 1970-ben született, és akiért teljesen odavoltam. Mindig is akartam egy kistestvért, és õt mintha pont erre találták volna ki. Akár órákig is el tudtam nézni, ahogy alszik, és imádtam vele "beszélgetni". Azt hiszem már akkor is szeretett, már amennyire a csecsemõk szeretni képesek. Legalábbis tõlem nem ijedt meg, és ha próbáltam csitítani, mindig megnyugodott, amitõl nagyon büszke voltam, ugyanis néhány alkalommal csak én és Alecto voltunk ott, neki pedig ez határozottan nem ment. Chantal, amint észrevette, hogy értek a gyerekekhez, ahogy fogalmazott, nem bánta, ha ott vagyok vele, és vigyázok rá, míg õ éppen beszélget, vagy hasonlók, ami - így hozzávetõleg harminc év távlatból már tudom - nagyon felelõtlen dolog volt tõle, hiszen egy olyan gyerekre bízni a sajátod, aki még nem múlt el tíz, enyhén szólva bizarr. Természetesen bárhol máshol jártunk, Alecto volt a csillag, az üdvöske, akit imádtak, akirõl beszéltek, akivel beszéltek.
Aztán õ is roxfortos lett, és természetesen a Mardekárba került, anyáék pedig nagyon büszkék voltak rá. Bár hogy miért, azt még most sem értem pontosan, hiszen a Mardekárba nem öröm volt kerülni volt, hanem elvárás. És én onnantól kezdtem félni, hogy esetleg nem oda kerülök, vagy ami még rosszabb, meghívót sem kapok, és én is kvibli vagyok, mint Gerthrud Carrow, aki ugyan több mint száz évvel azelõtt élt, de ilyen nemes családoknál körülbelül ilyen gyakran is fordul elõ, hogy valaki varázstalanul születik. Elméleteket gyártottam, hogy miért lenne logikus, hogy nem is vagyok boszorkány, hogy biztos anyáék is tudják, és ezért nem szeretnek, csak még nem biztosak benne… Ezt a félelmem Maddyvel, a manónkkal is megosztottam, remegve-sírva zúdítottam rá a szavakat, annyira különös volt végre beszélni valakivel a szokásosnál õszintébben, a kezemben egy kicsi, boszorkányt mintázó babát szorongattam. Õ csak nézett rám döbbenten, már akkor is magasabb voltam nála, igaz, nem sokkal. - De hát kisasszony, ez butaság – mondta annyira természetesen és magától értetõdõen, mintha valóban az lett volna, mintha elõre láthatta volna a jövõt és annak tükrében mondhatta volna mindezt. Magabiztossága megingatott, a sírás belém szorult, de mégis tiltakoztam. Elnézõen mosolygott, ilyenekrõl persze nem lehetett beszélni, hogy kvibli meg mugli rokonok, ha szüleim meghallották volna, biztosan ott helyben kevernek le nekem kettõt. Maddy is gondolhatott erre, ijedten pislogott körbe, de nem szakított félbe, megvárta, míg befejezem. – Jaj, kisasszony – sajnálkozott, majd hirtelen ötlete támadt, ahogy a kezemre nézett. Óvatosan vette el tõlem a babát, végigsimította, tenyere alatt fényesen világított, egészen addig, mígnem visszahelyezte a kezembe. – Errõl senkinek nem beszélhet – halkította le a hangját, és ó, egy gyermeknek mindig izgalmas a titok, olyan közel hajoltam hozzá, amennyire csak tudtam. – A babáját megbûvöltem, és most már szerencsét hoz – suttogta, én pedig csalódottan távolodtam el kissé. Hát errõl már akkor is tudtam, hogy butaság, persze a babát a világ minden kincséért sem adtam volna más kezébe. – A kisasszony nagyon erõs boszorkány lesz, és ha elég erõsen akarja, a Mardekárba fog kerülni – folytatta megnyugtatóan. Nem mondom, hogy túl sokat segített, a továbbiakban is ilyen, teljesen alaptalan, és így visszagondolva nevetséges félelmek között õrlõdtem hónapokig, míg végül, tizenegy éves koromban megérkezett a meghívóm, és hatalmas kõ esett le a szívemrõl. Már csak azt kellett remélnem és biztosítanom, hogy mardekáros leszek, mert tudtam, hogy könnyedén járhatok úgy, mint Gerthrud és akkor csak egy folt leszek a családfán. Egy folt, ami miatt az összes rossz dolog történt.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.