efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Eleve elrendeltetett Szerző: Rachel
[Vélemények - 3] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Minden ember saját sorsának kovácsa. Legalábbis ezt hangoztatja pár – magát nagyon okosnak és liberálisnak tartó - ember, akiknek e téren biztosan hatalmas szerencséjük volt az életben, és nem olyan családba születtek, mint az enyém. Én sosem hittem ebben igazán: tudtam, hogy nekem már megírták a sorsom, és néha nem is bántam. Volt egy meglehetõsen hosszú idõszak, amikor gyûlöltem annál komolyabb döntéseket hozni, hogy milyen ruhában jelenjek meg egy bálon vagy milyen teát igyak délután. Nyilvánvaló, hogy a neveltetésem miatt alakult így – és azokban az esetekben, amikor mégis szívesen döntöttem volna, akkor sem tehettem. Szüleim, testvéreim azért szidtak, ha nem tettem azt, amit mondtak. Regulus, ó, a mindig fantasztikus és nemes Regulus óva intett attól, hogy nyíltan ellenkezzek, mert abból csak bajom származhat, így leszidott, ha ellent mondtam. Võlegényem, az édes, széplelkû Evan igyekezett segíteni minden dologban, ami számomra túl nehéznek bizonyult, leszidott, ha alábecsültem magam. És szinte minden egyes, számomra fontos ember szájából elhangzott az a két mondat, ami olyan szívfájdítóan hatott: „Aranyvérû vagy, a családod érdekét kell szem elõtt tartanod!” és „Mindig a nevedhez méltón kell viselkedned!”. És én azt tettem, igyekeztem azt tenni. Carrow-ként viselkedtem, minden helyzetben, és végül elértem, hogy a családom büszke legyen rám, még akkor is, ha szinte minden nagyobb döntést akaratuk szerint hoztam meg. De ma már mindegy. Már nincsen, amin változtatni lehetne, és ez talán így jó. Mert, ahogy drága anyám mindig, minden helyzetben hajtogatta: ennek így kellett lennie. Talán igaza is volt. Akármi történt, akármekkora tragédia, nem sokat vigasztalt. Nem sokszor mondott kedves szavakat, amelyekkel megnyugtathatott volna. Nem akart, vagy talán nem is tudott. Csak ennyit: ennek így kellett lennie. Eleinte jogos kérdésnek találtam: miért? "Miért kellett így lennie? Miért nem tettünk semmit?" „Nem tehettünk.” Így hangzott anyám leggyakoribb válasza, nemes egyszerûséggel, mindenfajta érzelemtõl és okító szándéktól mentesen. Így hát bennem, kíváncsi gyermek lévén újra felmerült a kérdés: „De miért nem?” Eleinte talán ezért könyveltek el rossz gyereknek. Nem törõdik bele az „eleve elrendelt dolgokba”. Azokba, amiken úgysem lehet változtatni. Mérhetetlenül neveletlennek tartottak ezért, és ezt nem gyõzték elég gyakran tudomásomra hozni. Miért kérdez egyértelmû dolgokra? Késõbb is így tesz majd, és nem engedelmeskedik. Nem engedelmeskedik az aranyvérûek íratlan törvényeinek és a Nagyúrnak.
Nem is tettem - mindig. Most mégis itt vagyok, legtöbb cselekedetem mégis a szabályaik szerint vittem végbe, legtöbb döntésem érdekük alapján hoztam meg, hiába lett volna lehetõségem ellenszegülni ezer meg ezer felháborító és méltatlan módon. És tessék: boldog vagyok – boldog, amennyire csak körülményeim között lehetek, boldog, hogy az életem végül úgy alakult, ahogy. Nem tagadhatom, vannak dolgok, amik néha eszembe jutnak, és azt kívánom, bár másképp történtek volna, bárcsak felemelem akkor a hangom, a sarkamra állok és érzéseim szerint cselekszem. Most már könnyebb beletörõdni, és túllépni rajtuk. Azok nélkül a személyek nélkül boldogulni, akiket elveszítettem, és bizonyosnak lenni abban, hogy a mostani életem nélkülük, vagy éppen hiányuk miatt teljes és boldog De talán kezdhetném az elejével is, mennyivel logikusabb lenne.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy jóságos, hatalmas aranyvérû varázsló, kinek három gyermeke volt.
Akár kedvenc frázisommal is kezdõdhetett volna - ha az apám nem egy lecsúszott aranyvérû családból származó halálfaló. Persze a lecsúszott kissé erõs fogalom, egyszerûen csak egy „õsrégi tévedésért” bélyegezték a Carrow család ezen ágát csupán középosztálybélinek. Hiszen még az aranyvérûek között is vannak kasztok, és mindenkinek tudnia kell, hol a helye. Én tehát egy feltörekvõ családba születtem, ahol bármi megengedett volt, hogy minimálisan is elõrejussunk a társadalmi ranglétrán - mert ugye felháborító, hogy egy olyan nemes és régi család, mint a miénk, akik valaha a nemesek legnemesebbjei közé tartoztak, most egy vén öregember hibája miatt bûnhõdjenek. Mindezt csupán egy rossz házasság, egy mugli miatt. Eleinte ezt sem értettem. „Miért baj, ha van egy mugli rokonunk?” A szüleim talán még életükben nem hallották ezt a kérdést, és hogy magukban fel sem tették, az egészen biztos. Hisz a válasz persze egyértelmû. „Mert mugli.” „De az miért rossz?” Értetlen, buta kislány.
A nevem Megaera Althea Carrow, 1962. március 17-én születtem, és a szüleim már néhány perces koromban tudták, hogy mihez fognak kezdeni velem. Ez így biztos nagyon csúnyán hangzik egy olyan ember számára, aki nem olyan környezetbe született, mint én, akivel a szülei nem úgy bántak, mintha a játékszerük lenne, egy újabb bábu a sakktáblán. De nálunk, aranyvérûeknél azonban így ment ez, a hagyomány mindenek felett, és tökéletesen mûködött. Mi mindenki más sorsát kovácsolhatjuk - de a magunkét nem. Érdekes paradoxon. Hiszen aki nem saját maga ura, hogy irányíthatna másokat? Mégis, a látszatot azért sikerült fenntartani - és a látszat, ha mindenki elhiszi, rövidesen már a valóságot fogja jelenteni. Én legalábbis így gondoltam. Szóval valamilyen furcsa módon anyám és apám talán elõre látták, hogy én nem leszek az a tipikus jó gyermek, hogy nekem minél elõbb meg kell pecsételni a sorsom, hogy majd ebben a tudatban is nevelhessenek fel. Kislányként meg voltam errõl gyõzõdve, szigorú és sokszor kegyetlen módszereiket ennek tudtam be, muszáj volt értelmes magyarázatot találnom. Ezt pedig könnyen el tudtam fogadni, és ami még jobb, elhihettem, hogy van kiút. Ennek örömére afféle szerzõdést kötöttek Rosierékkel, hogy a Roxfort befejezése után, tizennyolcadik életévem betöltöttével hozzámegyek a fiukhoz, Evan Rosierhez.

Talán ez csak egyfajta bizonyosságot jelentett számukra. Bizonyosságot, hogy a család híre - legalábbis a legfiatalabb sarj részérõl - még kiválóbb lesz. Nyilvánvalóan kapva kaptak az alkalmon, hogy egy ilyen nemes családhoz házasíthatják be a lányukat. Arról álmodni sem mertek volna, hogy egy nemesebb, aranyvérûbb, és mindent összevetve jobb ember kéri meg a kezem - vagy a szülei. Egy koldus nem válogathat, ugyebár. Vagy, amint akkortájt gondoltam, már akkor is tudták, hogy én nem leszek olyan szép, mint Alecto nõvérem, és olyan tehetséges sem, mint Amycus bátyám. Se nem olyan erõs, se nem olyan hûséges. Se nem olyan elszánt. Se nem olyan tökéletes.

Csak egy egyszerû lány, aki egyszerû életet, egyszerû barátokat, egyszerû munkát és egyszerû jövõt álmodott magának. Nem olyat, mint egy igazi arányvérû nõé. Egészen kis koromban abban a tudatban neveltek, hogy igazából csak két dolognak kell számomra fontosnak lennie: elõször is, és mindenek felett, hûségesnek lenni az elveinkhez, és ezáltal a Nagyúrhoz is. Másodszor pedig jó feleségnek lenni, és mindenben segíteni jövendõbelim. Ennek köszönhetõen nagyon hamar megtanultam, hogy mit kell, mit szabad és mit nem. Hogy a vér mindennél fontosabb. Hogy én feljebb való vagyok, mint az átlagos varázslók. Hogy mindenkinek megvan a maga sorsa, ami ellen semmit nem tehet. Hogy az én feladatom a szolgálat, az eszmék és a családom szolgálata.
A Carrow-család ezen meglehetõsen átlagosnak számított: nem voltunk túl gazdagok, de ez természetesen következik abból, hogy annak idején kizártak az egész családi örökségbõl, amit az után is vonakodtak visszaadni, hogy ismét „tiszták” lettünk. Antigon bácsi minden bizonnyal szeretett rajta ülni, amit õszintén szólva nem róhattunk fel neki, hiszen ki ne szeretne nagyon gazdag lenni, na meg ki adna olyan embereknek pénzt, akik ettõl függetlenül is elég jól élnek? Legalábbis úgy látszott, hogy jól éltünk, ami nem egészen volt így, anyám állítása szerint legalábbis. Nem éltünk rosszul - talán ez a helyes megfogalmazás. Persze az alapdolgok megvoltak, de a luxuscikkekre nem mindig telt. Legalábbis addig, amíg apámat elõ nem léptették, nem... utána viszont a családunk esett szét, még jobban. Apám, Alastair Carrow nem éppen a legjobb családba született, de ez sosem zavarta, hihetetlen felsõbbségérzete volt a legtöbb emberrel szemben, és egészen jól is házasodott. Igazi aranyvérû férfi volt, habár a közönségesebb fajtából. A mágiaügyi minisztériumban dolgozott, gyermekeket nemzett, a tökéletes családapa és a szeretõ férj szerepét játszotta, az éjszakák nagy részét pedig különféle nõcskékkel töltötte. Felesége, édesanyám, Lucretia Greengrass pedig a tökéletes aranyvérû feleség volt. Olyan, akinek senki nem hányhatott a szemére semmit. A megjelenése mindig kifogástalan volt, szült egy fiút, aki tovább vihette a család nevét, meg két gyönyörû lányt, ahogy mindig megjegyezték. Mindenkire képes volt mosolyogni, ha az érdeke úgy kívánta, bálokat, közösségi eseményeket szervezett, és legfõképpen képes volt tûrni. Tûrni, az aranyvérû nõk sorsát, a mi sorsunk. Azt hiszem, valaha nagyon szerette apámat, aki ellenben sokkal inkább érdekeitõl vezérelve vette el õt. Kapóra jött neki a jobb vére és a naivsága. Ebben persze nem vagyok biztos, sosem kérdeztem õket a kapcsolatukról, néha mondtak dolgokat, de sosem lehet tudni, hogy komolyan beszéltek, vagy csak oda sem figyelve vetettek nekünk pár szót – esetleg édesanyám részeg volt, ittasan pedig gyakran félrebeszél az ember, ugyebár. Én a tényeket láttam: apa nincs otthon, anya sír és néha meglehetõsen furcsán viselkedik. Ezt kiskoromban. Mikor már nagyobb voltam, kezdtem érteni, mi történik: apám megcsalja õt, anyám pedig az italba fojtja a bánatát. És akkor eldöntöttem, a pálcámra esküdtem meg, hogy én sosem leszek ilyen, sosem kerülök egy ilyen házasságba. Pár évvel késõbb azonban, egyszer csak tükörbe néztem, és anyám megfáradt pillantását véltem felfedezni a visszanézõ emberen - mindennél jobban megvetettem magam.

Alecto, a nõvérem volt anyám egyetlen vigasza, az õ egyetlen gyönyörû lánya, neki akarta azt a sorsot, amit õ soha nem kaphatott meg. Én pedig… nemes egyszerûséggel én voltam az, aki ebben segíthet, akit majd nagyon jó férjhez adnak, és a kötelezõ gyakorlat le van tudva. Talán a másik majd házasodhat kicsikét rosszabb helyre. Szerelembõl, érzéseitõl vezérelve. Ironikus, hogy anyának épp ezért siklott félre az élete, így néha igazán hálás voltam a szerzõdés miatt. Mindenesetre, mint anyuci kedvence, Alecto rendkívül el volt kényeztetve, odavolt magáért, megvetett mindenkit, igazi kis királylány volt. Tudta, hogy mit kell csinálnia, ha valakinél el akart érni valamit, mintha elsõ látásra úgy ismerte volna az embereket, mint a tenyerét. Kitûnõ emberismerõ volt, a legtöbbünket jól manipulálta, ha az érdekei úgy kívánták.

Amycus, mint elsõszülött fiú - természetesen - apám kedvence volt. Nem is igazán a kedvence, apám sosem mutatott ki olyan heves érzelmeket - sõt, egyáltalán érzelmeket -, mint anya, inkább csak... éreztetni tudta, hogy kit mennyire tart, és a bátyámat igen sokra tartotta. Csendes volt, magának való, megszállottan érdeklõdött a sötét mágia iránt, és fogékony volt mindenféle tudományra. Azt hiszem egy ilyen fiúra minden akkori aranyvérû család büszke lett volna. Mindent összevetve teljesen átlagos, sõt, látszólag tökéletes család voltunk. Csak sajnos én ezt egészen máshogy éreztem, harmadik gyerek lévén, akit senki sem kedvelt igazán. Csak jóval késõbb, roxfortos éveim közepe tájékán jöttem rá, hogy végül is mind szerettek - a maguk furcsa, korlátolt, aranyvérû módján. Távolságtartóan, nem lealacsonyodva, nem hevesen, gyengeségre okot adva.
Elsõ emlékeim közé tartozik, hogy éppen anyához készültem, majdnem sírva, hogy megkérjem, segítsen, mert elestem és nagyon fájt a lábam. Felvonszoltam magam a szobájukhoz, már könnyeztem, tudtam, hogy haragudni fog, mert nem viselkedtem jól, már megint szaladgáltam, de mégis beléptem az ajtaján. Halkan nyitottam ki, ötéves lehettem, kicsi, nem vettek észre. Anyám és apám álltak a szobában, komolyan néztek egymásra, én pedig már éppen szólásra nyitottam volna a szám, mikor meghallottam anyám hangját. - Az a lány szégyent hoz az egész családra. Hallottam, hogy még beszélnek pár szót békésen, majd kiabálni kezdenek egymással. A többire nem emlékszem, úgy képzeltem, anya engem szidott, majd apám vétkeivel hozakodott elõ, és az egészbõl ordítozás lett. De ez a pár szó, amit hallottam mélyen belém ivódott, és egész életemen át kísértett. A hangjában keveredett a szégyenérzet, a szánalom, a megvetés... még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut. Ezek után inkább kisomfordáltam a szobából, észrevétlenül, halkan, reménykedve, hogy ha a továbbiakat nem hallom, akkor nem is létezik, meg sem történt az egész. Bukdácsolva szaladtam le a lépcsõn, az utolsó pár fokot már inkább csúsztam, aminek következtében még jobban fájt mindkét lábam, és még jobban zokogtam. Nem tudom mennyit feküdtem a földön, csak hogy egy idõ múlva léptek koppanását hallottam, majd anyám ment el mellettem - rám se nézett. Megint eltelt egy kis idõ, felültem, átkaroltam a lábam, és így vártam, hogy mi fog történni. Arra már nem emlékszem, hogy azután mi történt, de az ember joggal gondolhatja, hogyha valami így kezdõdik, akkor a befejezése sem lehet túl biztató. Ma már nem vagyok benne biztos, hogy megtörtént, lehet, hogy álmodtam, talán volt is valami kis valóságalapja, talán nem is rólam beszéltek. De egy ideig szentül hittem, hogy ez pont így történt, ez is nagyban hozzá járult ahhoz, hogy mindenáron meg akartam felelni mindenkinek. Nem mondom, hogy vidám gyermekkorom volt, azt sem, hogy szörnyû, nevezzük egyszerûen átlagosnak. Életem legboldogabb szakaszának semmi esetre sem mondanám, hiába születtem olyan kiváltságokkal, amikrõl más csak álmodozhatott. Túl sokat kérdeztem, nem voltam mindig udvarias és kedves, a bájosságról ne is beszéljünk. Neveletlen voltam, de mindig megkaptam a büntetésem. Ez általában annyiban merült ki, hogy aznap éppen nem mehettem le vacsorázni, vagy esetleg nem látogathattam meg nagybátyámékat vagy Rosieréket, esetenként még azt az egy-két családot sem, akiket akkoriban láthattam – anyám ugyanis világosan kijelentette, hogy amíg nem vagyok hajlandó tisztességesen viselkedni, addig nem enged társaságba. Ezek a büntetések nem gázoltak túl mélyen a lelkembe, egy dolog viszont eléggé bántott: nem éreztem õket jogosnak. Ezen többnyire felül tudtam kerekedni, örültem, ha nem kellett társaságba mennem, legalábbis ebbe a társaságba. Most már õszintén bevallhatom, anyám bátyja - és persze az egész családja - sosem voltak túl kedvesek számomra, így hogy is ne örültem volna egy olyan lehetõségnek, hogy elmulasszak egy vacsorát velük? Leonard Greengrass, a nagybátyám az elsõ halálfalók közé tartozott, ez már akkor is nagy szónak számított, habár a szerinte mindenkiben kivívott tisztelet helyett, ereimben a láttán inkább megfagyott a vér. Valószínûleg az õ szótárában ez a két fogalom nem különült el túl élesen. Szóval Leo bácsi (habár ez a megnevezés inkább illett volna egy kedves öregúrra, mint rá) kiszámíthatatlan ember volt. Anyám legalábbis így fogalmazott, habár én késõbb megtaláltam a jobb szót rá: agresszív. Kiskoromban úgy gondoltam, hogy direkt örül, amiért ott vagyunk, mert így végre kiabálhat valakivel. Természetesen velem, a rossz gyerekkel, a család fekete bárányával, akit mindig van miért leszidni. Aztán rájöttem, hogy egyébként is ezt teszi, akárkivel, akármiért, akár minden ok nélkül. Persze amikor elkezdett velem ordibálni (olyan apróságokért, hogy összetörtem egy csúnya vázát, ami amúgy is rontotta az összképet) és én csak néztem rá, a nálam két méterrel magasabb óriásra, megszeppenve, nem értve, hogy ezen miért kell úgy felmérgesedni, már majdnem sírva, mert úgy megijesztett, a szüleim csak összenéztek, megcsóválták a fejük, esetenként sóhajtoztak, de soha nem szóltak. Soha nem mondták, hogy most már elég, már leszidtuk, már megbüntettük, csak ráijesztesz. Nem szóltak egy szót sem. Csak késõbb jöttem rá, hogy miért: õk is féltek, sõt, rettegtek tõle, és mindenkinek jobb volt, amíg egy kisgyereken vezeti le a feszültséget, akit úgysem bántana… nem igaz?

Felesége, Astoria néni igazán bájos teremtés volt. Gyönyörû. Hosszú, fényes szõke haja mindig rendezetten állt, sosem jelent meg tökéletes smink és fantasztikus ruhák nélkül, volt benne valami, ami a legtöbb embert elbûvölte. Anyám azt mondta, hogy ez biztos csak a véla felmenõinek köszönhetõ, és az egyszerûség gyakran jobb. Minden gyönyörûsége ellenére, a tekintetében mégis volt valami félelmetes, valami szigorú… valami, amitõl akkoriban én csak rettegni tudtam. Ahogy rám nézett, és mézes-mázos mosollyal kísértetve megkérdezte: „Ugye jó kislány voltál?”, én összerezzentem, és néma csöndben ültem. Nem mertem megszólalni. Talán mert tudtam, hogy õ tudja, hogy én egyáltalán, soha nem voltam jó kislány, és ha igent mondanék, azzal annyit érnék el, hogy még hazudósnak is bélyegeznek. Ha pedig azt mondom, nem… nos, minden bizonnyal Leo bácsi kiveri a patáliát, ordítozás, dühöngés, és még rosszabb leszek. Micsoda ördögi körök, nem igaz? Szerencsére Astoria néniben volt annyi empátia, vagy esetleg kevesebb türelem, hogy ilyenkor áttért Alectóra vagy Amycusra – akikrõl szerencsére ódákat lehetett zengeni. Aztán ott volt még Aurora, a lányuk, aki meglehetõsen kiállhatatlan volt, az én szemszögembõl mindenesetre. Aurora, ha valakivel párhuzamba kéne állítanom, az a nõvérem lenne, ebben biztos vagyok. Õk ketten a teremtés csodái voltak, gyönyörûek, bájosak, imádnivalók. Aurora szöszke kislány volt, göndör hajjal, gyönyörû kék szemekkel - és persze véla felmenõkkel -, olyan, mint amilyennek az emberek az angyalokat képzelik. Azt hiszem, talán erre mondják, hogy báránybõrbe bújt farkas - ugyanis amennyire szép volt, legalább annyira álszent és gonoszkodó. Az egyetlen különbség közte és a nõvérem között, hogy õ úgy hazudott, mint a vízfolyás. Mindig amellé állt, aki éppen fontos volt, mindig a gyõztes oldalon akart szerepelni, míg Alectónak legalább voltak „elvei” - habár nem éppen a számomra legkedvesebbek. És az egyetlen, akit a családból igazán szerettem, akitõl nem fogott el páni félelem az elsõ pillanatban, az Alexander volt, a fiuk, aki, hiába volt nálam hat évvel idõsebb, mindig képes volt pár kedves szót szólni. De nem ám olyanokat, mint az anyja („De csinos vagy Megaera…” és mintha csak akkor vette volna észre „Jaj, Alecto, egyre gyönyörûbb vagy!”), vagy akárki más. Közte és a legtöbb ismerõsöm között az õszinteség és a jó szándék volt a különbség. Alex nagyon ritkán szólalt meg, általában a látogatásainkkor is a szobájában gubbasztott, már ha otthon volt, és nem Roxfortban. - Sokat kell tanulnia - magyarázkodtak a szülei, és anyámék ilyenkor csak együttérzéssel bólogattak. Habár õk sosem fogadták volna el, ha én nem jelenek meg, ilyen okokból, és amint hazaértünk, rákezdtek, hogy mekkora illetlenség ez, mások elõtt mindig roppantul megértõnek és tisztelettudónak mutatkoztak. Alexnek sem teljesen ilyen okai voltak - bár ezt akkor még nem nagyon tudtam. Mint említettem, nem volt éppen kommunikatív személy, amiért akkor nagyon unalmasnak találtam, bár kedvességét be kellett ismernem. Unokabátyám a háta közepére se kívánta az aranyvérû családok látogatását, nem volt kedve a vér fontosságáról csevegni, számos egyéb kötelezõ téma mellett. Ebben teljes mértékben megértettem, közös gondolkodásmódunk pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy õ legyen a „kedvenc rokonom”.
Rosierék pedig... nos, õket csak a bizonyos szerzõdésünk miatt láthattam. Az édesapa minisztériumban dolgozó halálfaló, apám legközelebbi barátja, az anya otthonücsörgõ „háziasszony”, amolyan átlagos aranyvérû pár. Mint a szüleim, azzal a kivétellel, hogy õk valóban szerették egymást. Evan egyke volt, egy évvel idõsebb nálam, bûbájos gyermek, nagyon elkényeztetve. Számomra a Roxfort elõtt természetes volt, hogy õ lesz a férjem, és bele sem gondoltam, hogy ez mit jelent. Házasság. Egyszerû szó, hangzatos, a legtöbb lányban enyhe idegességgel keveredõ boldogságot ébresztene. Bele sem gondoltam, hogy egy szó, és egy arról írott szerzõdés, hogyan befolyásolhatja késõbbi életem. Evan, õ… nos hát, nincs olyan épeszû ember, aki helyettem ne Alectót választotta volna, és õ épeszû volt. Nõvérkém csinosabb volt nálam, korban is közelebb állt hozzá, vele jobban lehetett játszani, beszélgetni… csodálkozni kellene, hogy egyszer - talán nyolcéves volt - kijelentette, hogy õ inkább Alectót akarja feleségül venni? Persze ezen mindenki csak nevetett, micsoda abszurdum, de azért el tudom képzelni, hogy ezért az elszólásért jó alaposan kimosták a fejét, mert többet ilyet nem mondott - legalábbis nem sok ember elõtt.
Továbbá esetenként meglátogattuk apám másod-unokatestvérét és az õ családját. Vagyis ami a Carrow családból szentnek és sérthetetlennek maradt meg. Antigon bácsi, felesége Melanie néni és fiacskájuk, Dorian. Náluk nem gyakran jártunk, tekintve hogy az egész család egyet értett a tényben: végtelenül fennhéjázók, sznobok és beképzeltek. Én a legtöbb aranyvérû családról így vélekedtem, szóval apám dühének és a degradáló szavak létjogosultságának inkább az lehetett az oka, hogy irigy volt rájuk, mert õk megõrizték a tiszta vérvonalat és a vagyont, amit a mi oldalunkról dédapám remekül tönkretett egy mugli feleséggel.
Egészen nyolcéves koromig rajtuk kívül senki mást nem láthattam, nem is nagyon érintkeztem a külvilággal. Õk voltak a példák, hogy hogyan kell viselkedni, a mércét pedig nagyon magasra állították fel. Rettenetesen törekedtem arra, hogy tökéletes legyek, és hogy a szüleim végre rám is büszkék lehessenek, dicsekedve hurcolhassanak magukkal mindenfelé, rám is olyan büszkeséggel tekintsenek, mint Amycusra és Alectora. Hajlandó lettem volna megtenni bármit ezért, és lassan el is jött az alkalom - 1970. július 13-án, Bellatrix Black és Rodolphus Lestrange esküvõjén.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.