efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Merénylet Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 0] Nyomtató
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
"A Harry Potter könyvek szerepl?i és világa kizárólag J. K. Rowling teremt? fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem ?ket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt."


„Reg, ne higgy nekik! Soha nem ér annyit egy eszme, ha gyűlöleten alapul, mint amennyien támogatják azt. Ha egy elv, hit, vagy bármi forrása a gyűlölet, a sérelem, az nem igazi. Egy teória soha nem szabad, hogy gyűlöletet váltson ki belőled. Nem késztethet arra… és ha valódi követője vagy, nem tudja senki sem elérni, hogy ölj érte. Ha gyilkolsz azért, amiben hiszel, amivel egyet értesz, ha gyűlölsz érte, az nem igazi eszme. Semmit sem ér. Az csak rossz, gonoszság, amit meg akarnak magyarázni, és jónak feltűntetni. De a valódi hit, az a szereteten alapul. És senki sem kéri tőled, hogy tedd tönkre magad érte…”

Idegesen szorongattam a zsebemben a pálcámat. Már csak fél óra volt hátra…
A falnak dőlve, szinte mozdulatlanul követtem a szememmel a csarnokba beáradó tömeget. Rengeteg mugli volt mindenhol. Családok. Gyerekek és a barátaik. Párok. Friss házasok, és idősek. Nevetgélve szaladgáltak az árusok között, vagy vidáman csevegtek a programfüzetüket markolva. Néhányan izgatottan sutyorogtak, és másokat figyeltek, míg voltak olyanok, akik a tekintetükkel a barátaikat keresték.
Szánalmas…
De legalább sokan voltak, és Voldemort Nagyúr pont ezt akarta. Egy ilyen helyet keresett…
Ellöktem magamat a faltól, hogy körbe járjam az épületet, míg a most tartott műsor véget nem ér. Határozott volt a Nagyúr utasítása; akkor kezdjem el, amikor a legtöbben halhatnak meg.
Még nem voltak elegen.
- Ó, te jó ég! Ne haragudj! – tántorodtam arrébb egy nagy lökéstől, miközben valami nedves, jéghideg lötty végigfolyt a mellkasomon. – Ó, a francba!- ugrott elém egy körülbelül velem egy idős lány. Hatalmas őzikeszemeit le nem vette az ingemről. Mely most úszott valami rózsaszín trutyiban. – Ne haragudj! Úgy sajnálom! – tette a kezét a karomra, mire dühösen elrántottam azt.
- Ne érj hozzám! – sziszegtem. Undorodtam a gondolattól, hogy ez a gusztustalan mugli hozzám érjen.
- Ó! – nyögte meglepetten, és leeresztette a kezét, de nem tántorodott el. – Sajnálom, nem akartam leönteni az ingedet!
- Nem érdekel – vetettem oda, és megpróbáltam elmenni mellette, de nem tágított.
- Sajnálom! Tényleg – lépett mellém, és felvéve a lépteim ritmusát követni kezdett. – Nézd! Ott van egy árus – mutatott elém, mire megtorpantam. – Hadd tegyem jóvá, veszek ott neked egy felsőt!
Idegesen meredtem a lányra, majd mélyen belenéztem a szemébe, holott a szívem szerint már rég ellöktem volna, és ráküldtem volna egy ártást. De Voldemort parancsa egyértelmű volt… Minél több emberrel kell ma végeznem. Nem hívhattam fel magamra a figyelmet még.
- Tűnj el! – sziszegtem a lány arcába, mire megmerevedett, és megrendülten meredt rám.
- Sajnálom.
- Szakadj le rólam! – vetettem még oda, majd megfordultam, és ott hagytam. Hála az égnek, nem jött utánam.
Legszívesebben felrobbantam volna undoromban, de mikor egy kihalt folyosóra értem, ahol nem lézengett senki, gyorsan megszárítottam az ingemet. Felsóhajtottam. A Roxfortban sokszor előfordult, hogy a háztársaimmal verekedések közben, haragból vagy szívatásból valakinek tönkretettük a ruháját. De soha senki nem akarta helyrehozni még nekem a kárt, amit okozott…
Nyeltem egy nagyot, aztán rögtön meg is fordultam, és visszaindultam a csarnokba. Körül akartam nézni, mire számíthatok, mennyi ember lesz itt, és hogy hol érdemes elkezdenem. Mely pontokon van a legnagyobb csoportosulás.
Úgy tűnt, a legalkalmasabb hely ez a csarnok lesz. De csak akkor, amikor már mindenki végzett, és jön majd kifele. Akkor az összes megátalkodott, undorító mugli itt lesz.
- Vigyázz! – hallottam meg egy hangot, majd valami a combomnak ütődött. Egy fél lépést hátráltam, de még csak nem is fájt. Lenéztem a lábamra.
Egy körülbelül két éves kisfiú csimpaszkodott belém. Arcán barátságos, érdeklődő mosolyt ült. Majd gügyögve rám mutatott, és az apró tenyerével felém kalimpált. Ez még az én világomban is azt jelentette, amit nem akartam, hogy jelentsen. Elhúztam a szám. Ez a kis mugliivadék azt akarta, hogy vegyem fel.
Fintorogva emeltem le a kezeit a lábamról, majd már léptem is el mellette, amikor az anyukája beérte a kisfiút, és felkapta.
- Megmondtam neked, hogy ne szaladj el! – koppintott az orrára szinte már kedvesen, én pedig arrébb is álltam. Az én anyám soha nem bánt velem ilyen szeretettel, ha rossz voltam. Annak mindig átok lett a vége. Még kicsiként is…
- Ne haragudjon, amiért…! – hallottam meg hirtelen az anya hangját, de úgy tettem, mint aki nem hallja.
Primitív muglik…
Hatalmas sor állt az egyik ételes pult mögött, úgyhogy kerülgetnem kellett a muglikat, mire át tudtam verekedni magam közöttük. Pláne úgy, hogy ne érjenek hozzám. Hirtelen egy lánycsapat állta el az utamat, így én az egyik vevő és a pult mellett ragadtam.
- Visszatenné ezt az adagot kérem? Ezt már sajnos nem fogom tudni kifizetni – szólalt meg az idős bácsi mellettem. Toporogva próbáltam meg eloldalazni onnan. Idős szaga volt, és remegett a keze. Még a végén ő is leönt azzal a tényér levessel…
- Következő! – kiabált bele a fülembe a pultos lány, mikor az idős bácsi ellépett, ott hagyva a tányér levest. Feliccentem, és megpróbáltam arrébb furakodni, de hirtelen egy férfi ugrott elém.
- Azt a levest kérem szépen! – mutatott a bácsi által ott hagyott tányérra, mire a pultos lány rögtön elé tette. Hirtelen eltűntek a lányok, én pedig gyorsan kifordultam az embertömegből, és lesöpörtem a vállamnál az inget.
Még a végén összeszedek valamit ezektől a mocskos mugliktól…
- Váhá! A kaparós sorsjegy király! – üvöltött fel az egyik asztalnál egy srác, és örömében felugrott ültéből. – Mindenki a vendégem egy sörre!
Undorodva léptem el mellettük, de hirtelen már előttem is termett egy velem egykorú, fülbevalós fiú, és a kezembe nyomott egy üveg, habos sört.
- Egészségedre, haver!
Megrökönyödve meredtem rá, de ő már el is illant, és egy másik idegennek a kezébe nyomott a rekeszből egy másik, sötét üveget. Zavartan meredtem a sörre.
Nem is ismerem… Minek adott nekem belőle?
Hirtelen elkomorodtam, majd a kukába vágtam az üveget. Nem kell egy mocskos muglitól alamizsna…
Az órára meredtem.
Letelt.
Itt az idő…
A csarnok bejáratához sétáltam, és pont akkor álltam meg az ajtókkal szemben, mikor kivágott a legbelső teremnek az összes ajtaja, és hangos zsivajjal egy óriási tömeg kezdett el kifele szivárogni a csarnokba. Megmarkoltam a zsebemben a pálcámat.
Most eleget teszek Voldemort Nagyúr akaratának, és megmutatom ezeknek a koszos mugliknak, hogy mennyivel gyengébbek és alsóbbrendűbbek, mint mi, varázslók!
Végignéztem még utoljára az emberáradaton, hogy merre lőjem ki az első átkot, mikor megpillantottam a padon ülni az idős bácsit, aki a pultnál meg akarta vásárolni a levest. Körülötte fiatal gyerekek ültek, és nevetgélve falatoztak, miközben ő fáradt mosollyal nézte őket. Előtte nem volt étel…
Pfff… Még ellátni sem képesek magukat…
Felemeltem a pálcámat.
Hirtelen egy férfi lépett a bácsi mellé, és megfogta az idős úr vállát. Ismerős volt nekem. Ő vette meg a bácsi levesét a pultnál. Elnyílt az ajkam. Valamit mondtak egymásnak, majd a fiatalember odaadta a bácsinak a tányér levest. Nagyot nyeltem és elfordultam, pont akkor, mikor a bácsi sírva fakadva megköszönte a férfinak a levest. Sose láttam még ilyen szép gesztust… Sirius jutott eszembe, mikor odaadta nekem a Bagoly Berti féle mindenízű drazséját, amikor én nem kaptam ajándékba anyáéktól semmit sem, mert rossz voltam.
Hirtelen az emberekre meredtem. Ahogy nevetgélnek. Ahogy beszélgetnek. Mind valakinek a valakije volt. Lánya. Anyja. Apja. Fia. Testvére. Barátja. Szerelme.
Megláttam a tömegben az anyukát a kisfiával, amint nevetve egy fagylaltot szopogattak. Tiszta maszat volt a kisbaba, de a szőke nő nem dorgálta meg. Nevetve figyelte, ahogyan a tölcsért áztatja el a nyálával.
Anya soha nem hagyta, még kiskoromban sem, hogy összekenjem magamat. Mindig dühös volt miatta. Apa pedig elvert.
Megpillantottam a lányt, aki rám öntötte az italát. Egy vadonatúj, férfi pólót szorongatott a kezében, és az embereket pásztázta. Hirtelen megakadt a tekintete rajtam, majd boldogan elmosolyodott, és felém szaladt. Elkerekedett a szemem. Csak nem…?
Nagyot nyeltem, és elfordultam. A pálcám megremegett a kezemben.
- Úgy örülök, hogy megtaláltalak! – ragadta meg hirtelen valaki a vállamat. Felismertem a lány hangját. Lassan ráemeltem a tekintetemet, miközben a pálcát tartó kezem lehanyatlott.
- Ezt neked hoztam! – mosolygott rám boldogan, miközben a kezembe nyomta a pólót, majd intett egyet, és már el is szökkent a barátnői felé.
Nagy kortyokban szedve a levegőt meredtem a kezemben tartott anyagra. Ez a lány… Ezeket az emberek…
Mi a baj velük?
Lehunytam a szememet, mert éreztem, hogy ellepik a könnyek. Nem robbanthattam fel ezeket az embereket, hiszen annyi szeretetet, figyelmességet és kedvességet képesek adni enymásnak. Akkor is, ha csak ők muglik…
Reszkető kézzel tettem vissza a pálcámat a zsebembe. Tudtam, hogy ezért meg fognak büntetni. De…
Hirtelen egy hatalmas villanást láttam, és óriási erő dobott a hátamra, az arcomból hátra fújva a hajamat. Mindent elnyelt a világosság.
Semmit nem hallottam, csak a fülem csengését. Lassan az oldalamra gördültem, hogy feltápászkodjak.
Hatalmas fájdalom nyílalt a bordáimba. Talán felnyögtem. A kezemben tartott fehér póló piszkosan hevert a földön.
Kábán meredtem a padlóra, majd kissé oldalra billentettem a fejemet.
Mindenhol emberek hevertek. És vér…
Rengeteg vér.
Por.
És a csengésen kezdtek átszűrődni a hangok.
Sírás.
Nyögve támaszkodtam fel a karomra.
- … vagy? – ugrott mellém egy férfi, miközben a hónom alá nyúlva segített nekem felülnöm. Felkiáltottam, és a bordámra szorítottam a tenyeremet. - Csak lassan! – csitított, miközben végigtapogatta a fejemet, hogy megsérült-e. – Rendben.
Azzal fel is állt, és el is futott egy másik emberhez, aki a fölön hevert.
Oldalra pillantottam. Pár méterre tőlem ott feküdt a lány, akitől az új pólót kaptam. Kinyitottam a számat, de csak köhögés bukott elő belőle. Újból a lányra meredtem. Nem mozdult. Üveges tekintettel meredt rám.
Nem pislogott.
Bennem rekedt a levegő.
Nem mozdult a mellkasa.
Halott…
Pánik szorította össze a mellkasomat.
Nem én voltam… Nem én robbantottam…
Nem én csináltam ezt…
- Jól vagy? – tette a vállamra óvatosan a kezét, és sárga ruhás férfi. Aprót bólintottam. – Meg kell néznem, van-e rajtad sérülés… - kezdte, mire zavartan a szavába vágtam.
- Mi történt? – kérdeztem nagyot nyelve. A hangos rekedt volt. Óriásinak éreztem a nyelvemet a számban.
- Valaki egy pokolgépet robbantott. Szinte melletted. Csoda, hogy túlélted… - magyarázta, miközben széttépte az ingemet, hogy megnézze a bordámat.
Összerezzentem.
Ez valami mugli dolog volt. Tudtam. Éreztem a zsigereimben.

Az órák folyamán több mindent is hallottam az emberektől. Egy államról beszéltek, aminek az alattvalói meg akarják támadni a kontinenst, és minél több ártatlan embert megölni.
Sok helyen robbantottak már egy istennek a nevében, akiről még nem is hallottam, hogy megtisztítsák a világot a saját nézeteik szerint.
Szinte félelmetes volt, mennyire egyformák vagyunk mi, a varázslók és a muglik. Ha gyűlölünk, ugyanúgy találunk okot, és indokot rá, mint mások. Varázsló vagy mugli teljesen mindegy. Emberek vagyunk.
Eszembe jutott Sirius, és amit mondott nekem.
„Soha nem ér annyit egy eszme, ha gyűlöleten alapul, mint amennyien támogatják azt. Ha egy elv, hit, vagy bármi forrása a gyűlölet, a sérelem, az nem igazi. Egy teória soha nem szabad, hogy gyűlöletet váltson ki belőled. Nem késztethet arra… és ha valódi követője vagy, nem tudja senki sem elérni, hogy ölj érte. Ha gyilkolsz azért, amiben hiszel, amivel egyet értesz, ha gyűlölsz érte, az nem igazi eszme. Semmit sem ér. Az csak rossz, gonoszság, amit meg akarnak magyarázni, és jónak feltűntetni. De a valódi hit, az a szereteten alapul. És senki sem kéri tőled, hogy tedd tönkre magad érte…”

Mert néha elég csak a másikban meglátni önmagukat. És ez már bőven elég. Elég ahhoz, hogy a gyűlöletet legyőzze a szeretet.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.