efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Annyira szörny(ű) vagy! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Végigduzzogtam a büntetőmunkát, és természetesen Black sem bírta ki, hogy ne szóljon be nekem. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy McGalagony professzor végig felügyelt minket, így esélyem sem volt, hogy megfojtsam. Pedig esküszöm, igazán szép és pontos munkát végeztem volna. De sajnos, ha racionálisan gondolkoztam, örülhettem, hogy ezt nem tettem meg, ugyanis tényleg Black volt az utolsó reményem.
A tervem, miszerint Lily veleszületett hatalmas agyából táplálkozom majd a vizsgaidőszak alatt az első napon kiderült, hogy reménytelen. Ez a lány anyatigrisként védelmezte a kispárnáját! Esélyem sem volt ellopni. Éppen ezért második nap este, egy nappal a mágiatörtént RBF előtt vert seregként kullogtam oda Blackhez.
Azt hittem, hagyni fogja, hogy egy órát könyörögjek neki és pitizzek, de csak szó nélkül összecsapta a kezében tartott pergament, és ott hagyva a barátait egy csendes zúgba sétált velem. Meglepett, de nem szemétkedett. Egy verset taníttatott meg velem, amelyben rímekbe szedve szerepeltek a főbb évszámok, és a hozzájuk tartozó események. Gyerekjáték volt megjegyeznem. Utána szépen sorban röviden elmagyarázta a főbb történelmi eseményeket. Arra számítottam, hogy majd nyálcsorgatva fogok aludni közben, de lenagyobb meglepetésemre, képes volt Black arra a pár órára lekötni. És még meg sem akartam gyilkolni közben.
- Hol tanultál meg ilyen jó magyarázni? – kérdeztem őszinte elismeréssel, két ásítás között.
- Féregfarkot mi tanítjuk meg mindenre. Akkora agya sincs, mint egy darab meggymag… van már gyakorlatom a gyengeelméjűek korrepetálásban – dőlt hátra pökhendien a székén.
- Ezzel most rám céloztál? – meresztettem a szemeimet.
- Miért, látsz itt mást? – tárta szét a kezeit Black. És valóban. A klubhelyiség teljesen üres volt. Tévedtem. Csak kibukott azon a hatalmas száján a valódi énje.
- Hát a jómodorodat mindenesetre nem – vágtam vissza sziszegve.
- Épp pihen – vont vállat, és a szemében jókedvű szikra villant.
- Jó hosszú nyaralás lehet… - bólintottam egyet, mire elvigyorodott.
- Nincs oka panaszra. Nem szeretem sokat dolgoztatni – válaszolta fellengzősen, mire legszívesebben füstölögni szerettem volna. Hogy ennek a majomnak mindig van egy visszavágása!
Black egy ideig fürkészően próbálta elkapni a pillantásomat, de én azért sem néztem rá, mire felsóhajtott.
- Menj aludni, különben holnap használhatatlan leszel. Akkor pedig kár volt eddig tanulnunk – zárta össze az előtte levő könyvet. Kételkedve néztem fel rá.
- Neked nem lesz gond, hogy tanulás helyett velem foglalkoztál? – kérdeztem szégyenlősen. Mire Black visszafojtotta a mosolyát, miközben a könyv borítójába bámult, majd az orrát megvakarva a pillái alól pillantott rám. Szinte már kisfiús volt.
- Nem lesz baj – nyugtatott meg, majd kiegyenesedett, és egy laza mozdulattal egy halomba dobta a könyvét. – Ezen a vizsgán csak a hülyék nem kapnak Várakozáson felülit…
Ja, kisfiús… míg ki nem nyitja az a flancos száját.
Black becsületére legyen mondva, mindent megtett, hogy jó eredményeket szerezzek az RBF-en. Minden este töretlenül tanult velem, és ennek meglepő módon meg is lett az eredménye. Tudtam az RBF vizsgákon a választ a kérdésekre! Persze, Black attól még szemét maradt, de hiába… az ember nem bújhat ki a bőréből.
Éppen ezért lelkesen gyakoroltam az SVK vizsgára is. Biztos voltam benne, hogy ha elérem a Hitvány minősítést – hála Blacknek-, anya magán kívül lesz az örömtől a fejlődésem láttán. Ám Black nem nyugodott bele a Várakozáson aluli teljesítményembe. Mindenféleképpen el akarta érni, hogy a hatodik évben bejárhassak SVK órára, ami persze lehetetlen volt. Még a gondolat is nevetséges, nemhogy az, hogy ez a képtelen ötlet megfordult a fejében! De azért gyakoroltam, mert megfenyegetett, hogyha nem teszem, kidobja a Csillagvizsgálóból a csatomat.
Ennek köszönhetően ezért most futottam. Ugyanis sikerült mellélőnöm gyakorlás közben, és kiütnöm Malfoy tejfelesképű unokaöccsét, aki amúgy Black rokona is volt. Zavarba ejtően tökéletes találat volt. Headshot a javából. Ezért minimum húsz pont járna a Griffendélnek, és az Önzetlenül az iskoláért különdíj. Ha ezt Blacknek elmesélem… Talán mégis van remény a Várakozáson felülire!
- Hát te meg…? – futottam bele éppen a folyosóról kilépő Lupin karjaiba, aki hihetetlen gyorsasággal kapott el, mielőtt megcsúsztam volna. - Megtudhatnám, mi folyik itt? – tolt kissé maga mögé, miközben kihúzta magát, és a mögöttem levő három fiúra bámult.
- Megtámadott minket – mutatott rám az egyik mardekáros, majd előkapta a pálcáját. Lupin meglepetten bámult rájuk, mint aki nem hisz a fülének, de azért ő is felkészült a párbajra. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy egy rendes ártást sem vagyok képes előcsalogatni a pálcámból. Mindenesetre sértő volt a hitetlenkedése.
- Véletlen volt! – érveltem mindhiába, ez a gorilla Monstro máris felém repített egy átkot. Lupin egy elegáns mozdulattal védte ki.
- Hogy lehet valakit véletlenül megtámadni? – kérdezte csak úgy mellékesen az előttem álló háztársam.
- Arra repült az ártás… - vontam vállat ártatlanul, mire Lupin csak megcsóválta a fejét. Úgy tűnt, az évek alatt megedződött a barátai mellett.
És láss csodát! Berillnek igaza volt. Lupin tényleg messze a legjobb párbajozó! Sürgősen le kell cserélnem Blacket…
- Jobban oda kellene figyelned legközelebb – fordult felém Lupin, mikor kiütötte az utolsó mardekárost is. Kinéztem mögüle.
- Jó lesz így itt? – néztem a fiúkra, akik aléltan feküdtek a padlón.
- Nem érdekes – ragadta meg a könyökömet, és már tolni is kezdett a folyosóról. – Menjünk!
Szóra nyitottam a számat, de mivel rájöttem, hogy semmit sem tudnék mondani a fiúnak, ezért inkább becsuktam. Ő sem szólt semmit, csak komolyan sétált mellettem. Ilyennek kell lennie egy mintaprefektusnak! Hősnek. Védelmezőnek.
- A holnapi SVK-ra mindenesetre adj bele mindent – szólalt meg végül, mire lebiggyesztettem a számat.
- Black azt mondta, ha szerencsém van az írásbelin annyi pontot összeszedek, hogy nem kell a gyakorlat miatt aggódnom… - tűnődtem el, mire Lupin halványan elmosolyodott.
- Jól kijöttök mostanában.
- Hát nem! – háborodtam fel, mire felvonta a szemöldökét. – Black egy zsarnok!
- Említett valamit, hogy zsarol, hogy járj vele… - gondolkodott el a fiú, én pedig a szaván kaptam.
- De nem járunk.
- Tényleg nem? – nézett bele mélyen Lupin a szemembe. De furcsa színe van! Egy hatalmasat bólintottam.
- Azért le ne essen a fejed! – hallottam meg az oldalamról Black hangját, majd az egész tenyerével megragadta a fejem tetejét, hogy egyenesen előre nézzek. – Ti mióta lógtok együtt? – nézett felváltva kettőnkre kissé összeszűkült szemekkel.
- Ha már párbajozni tanítod, legalább mutasd meg neki, hogyan kell – sóhajtott fel Lupin, de a hangja nyugodt volt. Black felvont szemöldökkel kapta rám a pillantását.
- Párbajoztál? – kérdezte meglepetten, miközben a tekintetével végigmért, hogy van-e rajtam sérülés. Vagy hogy jól hallotta-e. Nem tudom.
- El sem jutott odáig – tette zsebre a kezeit Lupin. – Állítólag rögtön kiütötte az unokatestvéredet.
- Nahát! – tátotta el a száját a fekete hajú fiú, és némi csodálattal meredt rám. – Gratulálok!
- Nem is érdekel, melyik rokonod volt az? – nyögtem elképedve.
- Bármelyiket is választottad, biztos vagyok benne, hogy remek döntés volt…
Ezek után hogy mondhatnám el neki, hogy véletlen volt?
- Mi van? – kérdeztem kissé hátrébb lépve, ugyanis Black túlságosan is elmerengve mért végig, miközben a mutató- és hüvelykujjával az állát dörzsölte.
- Mindenképp el kell érnem, hogy beházasodj a családba – felelte végül, majd a barátjára kapta a pillantását, és hátba verte. Én még mindig leesett állal álltam. Jól hallottam? Jól értettem? – Kösz, hogy megvédted.
Lupin csak megrázta a fejét, majd felém bökött azzal.
- Szerintem térítsd magához, különben holnap is itt fog állni…
- Legalább csendben van – vont vállat az a szemét Black. – Mit nézel? – fordult felém.
- Nem fogok hozzád menni! – hápogtam felháborodva.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy gyere hozzám…
- Az jó, mert még csak ötödikes va…
- … de valamelyik idióta rokonomnak tökéletes lennél. Halálra idegesítenéd – vigyorodott el gonoszan. Megtorpantam.
- Miért utálod őket ennyire?
- Mondd csak, te hol voltál az elmúlt öt évben? – nézett rám megütközve Black. – Mióta jobban megismertelek, egyre többször kezdem úgy érezni, hogy biztosan nem ebben a kastélyban.
- De! – feleseltem a csípőmre vágva a kezemet, mire Black lustán elvigyorodott, Lupin pedig lemondó intéssel sarkon fordult, és ott hagyott minket. Szerintem egy percig biztosan farkasszemet néztünk.
- Stupor! – csendült fel valahonnan a folyosó végéről, és Blacket telibe találta az átok. Esélye sem volt. Ájultan rogyott össze előttem. Húúú, ez biztosan fájni fog… Tátott szájjal meredtem rá. Szóval ő sem tökéletes.
- Kíváncsi vagyok, hogy most mit csinálsz, te kis vakarcs, hogy senki mögé nem tudsz bebújni – csendült fel az egyik mardekáros fiú hangja, akit Lupin elintézett. Ha egyedül lettem volna egy pillanat alatt elfutottam volna. Tényleg nagyon jó vagyok benne. De így, hogy Black a földön feküdt… Biztos voltam benne, hogyha magára hagyom, ezek kidobják az ablakon. Vagy bezárják egy seprűtárolóba…
Elmerengve néztem Blackre. Ez nem is rossz ötlet. Majd kipróbálhatnám…
Tudtam, hogy Blacket a családja és az egész Mardekár vérárulónak tartja, ezért nincs biztonságban, hiába engem akarnak megleckéztetni. Megjegyzem; teljesen feleslegesen. Engem az élet éppen eléggé megleckéztetett azzal, hogy szerintem félig kviblinek születtem.
- Nem beszélhetnénk meg? – kérdeztem a fiúkat magam elé tartva a kezemet.
- Te komolyan ilyen hülye vagy? – meredt rám Grawford megvetően.
Talán mégis itt kellene hagynom Blacket nekik… Akkor elfuthatnék.
- Bár ismerve az órai teljesítményedet, én úgy gondolom, csak a véletlen műve lehetett, hogy leterítetted Scorpiust… - tűnődött el a magas fiú. Milyen szerencsétlen névválasztás… Ennél még a Urlik is jobb! Most így belegondolva, Black nem is kapott olyan szörnyű nevet.
- Tényleg nem volt direkt – bólogattam hevesen, mire a két fiú gonoszan elmosolyodott.
- Milyen kár, hogy ez minket nem érdekel – azzal már ki is lőtt felém egy átkot. Elő sem vettem a pálcámat, tudtam, hogy esélyem sincs. Arrébb ugrottam az ártás elől.
- Mugli vagy, vagy mi? – hűlt el teljesen Grawford. – Legalább használd már a pálcád! – noszogatott. Nem vagyok hülye, hogy elővegyem! Akkor biztosan végem.
Arrébb ugrottam a következő átka elől is.
- Ez így unalmas – lőtt ki rám egy stuport. Az első dolog, amit megláttam az a hófehér plafon volt. Kicsit csengett a fülem, és lüktetett a fejem, de azon kívül jól éreztem magam. Meglepő módon rögtön tudtam, hogy hol vagyok, és hogy minden porcikámnak fájnia kellene, mégsem éreztem ilyesmit.
- Meglep, mennyire nem hozol nekem szerencsét – hallottam meg Black hangját a mellettem levő ágyról. Rögtön oda kaptam a fejemet. Kutya baja sem volt.
- Hogy kerültünk ide? – lepődtem meg. Ha ő is elájult meg én is elájultam, az azt jelentette, hogy mind a ketten elájultunk.
- Ágasék találtak ránk – vont vállat, és szép lassan felült az ágyban, a hátát a támlának döntve. – Nézd csak ki van még bent – bökött a fejével a kettővel mellettem levő ágyra, ahonnan egy szőke fiú meredt rám izzó szemekkel. Összerándultam.
- Az én édes másodunokatestvérem, Scorpius. Be kell neked mutatnom? – nézett rám kedélyesen Black.
- Nem szükséges – válaszoltam kissé arrébb húzódva a mardekáros fiútól. Az kell még, hogy átnyúljon a köztünk lévő ágyon, és megfojtson.
- Pedig ő nagyon vágyik rá, hogy közelebbről megismerhessen – kontrázott Black, mire még jobban magamra húztam a takarót.
- Szívesen megszorongatnám a nyakadat – morogta a szőke fiú ellenségesen, majd elfordult tőlünk. Black vigyorogva nézett engem.
- Én határozottan Kiválót adnék neked az RBF-en a mai húzásodért – célzott arra, hogy az ágyban fekvő fiút én juttattam a véletlenül elkószáló átkommal a gyengélkedőre.
- Azt inkább ne, még a végén anya kitalálná, hogy legyek én is auror – nevettem fel, mire Black elkomolyodva nézett rám.
- Mi a baj az aurorsággal?
- Igazából semmi – vontam vállat. – Csak nem a magamfajtáknak találták ki.
Mikortól lettünk olyan jóban, hogy képesek vagyunk úgy beszélgetni, hogy ne akarjuk meggyilkolni egymást?
- Hát tényleg nem! – horkantott fel Black. – Te tényleg ilyen béna vagy, hogy képtelen vagy megvédeni magad egy ártással szemben?
Vissza is szívom. Ez a szemét még mindig ugyanakkor bunkó, mint volt.
- Az az ártás téged is eltalált, ha jól emlékszem, nagyokos! – vágtam vissza.
- Amikor megtaláltak a többiek, azt hitték, elvitték magukkal a pálcádat a mardekárosok, mert nem volt a kezedben, erre kiderült, hogy elő sem vetted!
- Csak hátráltatott volna!
- Boszorkány vagy az ég szerelmére! A pálcádnak nem kellene hátráltatnia téged! – bővült el Black.
- Ezt hallva, lehet mégsem utállak téged annyira, ha képes vagy kiakasztani ezt a marhát – fordult felénk kárörvendve a szőke mardekáros.
- Engem ő nem akaszt ki – szólalt meg Black fagyosan. – De tudod, mi igen? Az, hogy te még mindig itt vagy egy szobában velünk. Ez igazán kiakasztó.
- Nem lenne annyira, ha nem mennél szembe velünk. De te nem tudsz sehova sem beilleszkedni! – vágta rá rögtön utálkozva a mardekáros fiú. A fülemet hegyeztem. – Szegény Walburga biztos szörnyen érzi magát, amiért egy ilyen hálátlan vérárulót szült.
- Ezt most bóknak veszem – vigyorodott el fagyosan Black, de a szemében egyáltalán nem csillogott a jókedv.
- Alig várom már, hogy végre megszabaduljunk tőled – köpte a szőke fiú, mire összerezzentem. De úgy tűnt, Blacket nem érik váratlanul a gorombaságok. Úgy nézett ki, mint akinek nem tudnak újat mondani, mint aki egész életében ezeket hallgatta. Hirtelen megsajnáltam ezt a bunkót.
- Ki gondolná, hogy ennyire hasonlítunk egymásra – sóhajtott fel a fekete hajú fiú, és a plafonra emelte a tekintetét. – Alig várom, hogy megszabaduljak ettől az aranyvérmániás bagázstól… - vetette oda, mint akinek már a kisujján jön ki. – Erről jut eszembe… Mondd csak, sikerült már beszerveznetek az én drága kisöcsémet halálfalótanoncnak?
Az unokatestvére, vagy bárki is legyen ez Blacknek nem szólt semmit, csak mindentudóan mosolygott ránk. Onnantól kezdve Black szokatlanul rosszkedvű volt. Én magam lepődtem meg rajta a legjobban, de Black úgy belém verte az anyagot, hogy esélyem sem volt kihagyni egy-egy kérdést, amire nem tudtam a választ. Remus Lupinnak köszönhetően a legnehezebb feladatra is beugrott a válasz: néhány jellemző a vérfarkasokról. Ugyanis amikor a fiúra néztem, hirtelen felrémlett előttem a fogazatukról tanultak és a szemük formája. Szegény, kedves Lupin soha nem tudhatja meg, hogy a hajára pillantva jutottak eszembe a vérfarkasoknak a jellemzői… Szerintem kitérne a hitéből.
Az írásbeli vizsga és a gyakorlat közötti szünetben azonban már állt a bál a parkban, ugyanis Black és Potter belekötöttek Pitonba. Berill elmondása szerint Potter itt baltázta el az utolsó esélyét is Lilynél, ugyanis a lány rettenetesen beolvasott a szemüveges fiúnak. Én sajnos ebből mit sem láttam, a konyhában a pulton ülve tömtem a fejemet a házimanók társaságában, akik mindenféle finom süteménnyel kínálgattak. Hát lehet nekik ellenállni?
A gyakorlati vizsgán azonban csúnyán beégtem, és sikeresen felgyújtottam a mellettem álló mardekáros fiú talárját. Potter a hüvelyujját felmutatva gratulált a jelenetért, majd hibátlanul végrehajtotta a saját feladatát.
Szerencsére a vizsga B részét szolgáló mumussal valami véletlen folytán sikerült elbánnom, ugyanis úgy megijedtem tőle, hogy hanyatt vágódtam padlón. Csak sajnos szoknya volt rajtam. Ugye, nem látszik ki a...? Erre a derengés felvette a rajtam levő rózsaszín bugyi alakját, mire egy másodpercre az egész vizsgáztató terem zavartan elnémult, majd hatalmas hahota tört ki. Szegény mumus teljesen megzavarodott, nekem pedig innentől kezdve csak jól kellett kiejtenem a varázsigét.
Bérelt helyem volt a jövő évi SVK órára.
- Na, hogy ment? – szólított le Black rögtön, ahogy kiléptem a teremből. Ő már előttem végzett, úgyhogy a falnak vetett háttal várt engem, de mikor meglátott rögtön ellökte magát attól.
Szinte észre sem véve kerültem ki őt, teljesen magamba roskadva.
- Hééé, Moore! Pazar volt, amit a mumussal műveltél – csapott a hátamra kajánul Potter, én pedig tovább lógatva az orromat üveges szemekkel otthagytam őket. Black értetlenül meredt utánam.
- Mi a baja? – hallottam még az elképedt hangját, de nem foglalkoztam velük. A szám annyira lebiggyedt, hogy már a földet súrolta.
- Nagyon cuki volt a cseresznyés bugyid! – csendült fel mellettem az egyik évfolyamtársam röhögő hangja.
- Nem is cseresznyés van rajtam! – perdültem meg, és rögtön az arcába kiáltottam dühösen. Olyan mérges voltam, hogy könnyek szöktek a szemembe.
- Tényleg nem cseresznyés volt rajta… - szólalt meg a fiú mellett álló barátja elmerengve. – Ha jól emlékszem, rózsaszín volt...
Lemerevedtem. Tényleg rózsaszín volt… Hát mindent látott…
- És? Mi olyan nagy szám benne? Nem láttatok még női bugyit? – lépett mellém mogorván Black, mire meglepetten elhallgattak a többiek. – Mert ha így van srácok, csak szóljatok nekem, és gondoskodok róla – tette hozzá öntelten, mégis szájtátva meredtem rá. Csak nem megvédett?
Egy másodperc alatt tért vissza az iskola rendje. Mindenki elindult a saját dolgára.
Tanácstalanul meredtem Blackre. Azt hiszem, a szívem egy rejtett zugában meghatott, hogy kiállt értem.
- Mit nézel? – pislogott le rám zsebre tett kezekkel.
- Köszönöm – meredtem még mindig rá óriási szemekkel, mire unottan viszonozta a tekintetemet.
- Az azért rosszul esett, hogy előbb nekik mutattad meg…
Azt hiszem, csak sikerült tökéletesen bemutatnom a robbantó átkot, még ha csak a vizsgáztató termen kívül is.
De azért ez a szemét ma tényleg megvédett...
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.