efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Annyira szörny(ű) vagy! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Sötét szemekkel fixíroztam a két paddal előttem ülő Sirius Black hátát. Biztos voltam benne, hogyha eléggé koncentrálok, képes vagyok őt felnyársalni a tekintetemmel.
- Miss Moore, ha befejezte a morgást, lenne szíves az órámra figyelni?
Moore?
Berill erősen meglökte a karomat. Lassan felemeltem a katedrán álló McGalagony professzorra a tekintetem. Engem nézett várakozásteljesen.
- Elnézést, tanárnő – hajtottam le a fejemet, mire a tanerő biccenetett egyet, és visszafordult a tábla felé, amire sok-sok nyíllal volt feltűntetve az óra anyaga. Duzzogva biggyesztettem le az ajkamat, mikor egy tekintetet éreztem meg magamon. Felkaptam a fejemet.
Az a szemét Black hátra fordulva engem méregetett. Az ajkán gúnyos mosoly ült.
Sértetten felhúztam az orromat, és viszonoztam a pillantását, mire elvigyorodott, és egy cetlit röptetett az asztalomra. Meglepetten meredtem rá. Szerelmes levél?
Hohohó, ennek a fiúnak talán mégis van ízlése!

Egy mozdulattal nyitottam ki a kis papirost, melyen kissé dőlt betűkkel egyetlen mondat állt.

Mi van, nem kell az édes kis csatod?


Rohadék.

Dühösen kaptam fel a pillantásomat, a még mindig engem figyelő Blackre, majd sok kis határozott mozdulattal darabokra cincáltam a cetlit. Nem fogom megadni magam az ellenségnek. Nem fogok járni Blackkel!
Kész haditervem volt, hogyan fogom visszaszerezni a dédi csatját, és a káposzta is megmarad. Meg a kecske is jól lakik. Vagy valami ilyesmi…
- Shan! – bökött oldalba Berill, én pedig felkaptam rá a fejem. A pad mellett állt. – Nem jössz?
Mi, már vége is az óráknak?
Egy szempillantás alatt markoltam fel az asztalon szétszórt tanszereimet, és boldogan rohantam az ajtóban várakozó barátnőm után. Amíg nem állított egy kar, ami elzárta előlem az utat.
- Helló, Nózi – hallottam meg Black hangját a bal oldalamról, mire akkorát ugrottan, hogy majdnem kiejtettem mindent a kezemből. Csúfondáros mosolyra húzódott az ajka. – Hallom, nem is kell a kis csatod…
- De kell! – vágtam rá dühösen, és még lábujjhegyre is álltam, hogy nyomatékosítsam a mondandómat. Black felvonta a szemöldökét.
- Akkor netalántán kéreted magad? – hajolt hozzám még közelebb, mire rögtön két lépést arrébb hátráltam. Eszembe jutott a tegnap este, mikor egy apró puszit nyomott a számra. Legalább csinálta volna rendesen ez a kretén!
- Hogy mi? – kérdeztem, még mindig ijedten meredve az ajkára.
- Az érdekel, hogy netán visszautasítod a nagylelkű ajánlatomat?
- Milyen ajánlatot? – kérdeztem meglepetten elszakítva a tekintetemet a puhának tűnő szájáról. Végre a szemébe néztem.
Láttam rajta, hogy tudja, mit néztem.
Francba!
- Ne aggódj, ha járunk, majd erre is sor kerül – tette hozzá szinte már flegmán, mire elkerekedett a szemem. – Vagy kérsz egy kis ízelítőt belőle? – hajolt hozzám még közelebb, az alkarját még mindig a falnak támasztva.
- Távozz tőlem! – szorítottam magamhoz a tanszereimet, mire halkan elkuncogta magát, és felegyenesedett.
- Tényleg élvezni fogom minden pillanatát, szóval csak mondj igent nekem! – azzal már ott sem volt.
Megrökönyödve bámultam utána. Egy szót sem értettem abból, amit összehordott.
- Mi volt ez az egész Siriusszal? – húzott ki az ajtón pár másodperc múlva Berill.
- Milyen egész? – néztem rá a barátnőmre kábán, mire a plafonra emelte a tekintetét.
- Mit akart tőled?
- Hát… nem is tudom – vakartam meg a tarkómat. Néhány hajszálam már igazán hosszú volt. Ideje lesz elmennem levágatni…
- Akkor most jártok?
Elvörösödve meredtem Berillre. Tegnap még azelőtt igent mondtam Blacknek, hogy hallottam volna a kérését, hogy legyek a barátnője. Akkor a fiú azt mondta, nincs visszaút, mi már járunk. Kimondtam. Beleegyeztem. Kész. Vége. De ma azt kérte tőlem, mondjak neki igent. Akkor most mégsem járunk?
Hirtelen megtorpantam.
Az a szemét Black azt mondta, a feltétele az, hogy járjak vele, ha vissza akarom kapni a csatomat. De hiába mondtam igent, ha ő nem adta vissza a dédi ékszerét. Tehát gyakorlatilag nem érvényes az ajánlata, mert nem teljesítette az alku rá eső részét.
Gonoszan elmosolyodtam. Ezt kapd ki, te szemét!
- Ne szállj el! – nézett rám Berill, majd egy utolsó pillantást vetve rám elindult a folyosón. – Szinte már irigy vagyok, amiért Sirius téged észrevett.
- Ő egy bunkó! – mutattam rá felháborodva, mire a barátnőm lekicsinylően végigmért.
- Az. De neked meg esélyed sincs, hogy ilyen pasit találj magadnak valaha.
- Ez mégis mit akar jelenti?!
- Sirius eddigi barátnői mind tökéletesek voltak – magyarázta Berill szinte már unottan. – Legalábbis külsőre. Te meg… - nézett végig rajtam jelentőségteljesen. Végignéztem magamon.
- Mi van velem? – kérdeztem vékony hangon.
- Se hosszú haj – nézett a kócra a fejem tetején -, se cici… - mutatott rám -, se popó – emelte az ujját a fenekemre, majd komolyan rám nézett. – Nincs esélyed.
Sértődötten meredtem rá, mire vállat vont.
- Hiába nézel, ez az igazság – vont vállat azzal fogta magát, és a kerek fenekét ringatva elindult a klubhelyiség felé. A fogamat csikorgatva meredtem utána. A barátnőm hivatalosan is egy áruló.
Orromat felhúzva fordultam meg, majd kerülő úton rohantam Berill után a klubhelyiségbe. Sietnem kellett, de úgy, hogy senki se lásson meg. Fel kellett érnem a hálókörletekhez, mielőtt valaki meglátna, és lebuknék.
Szélsebesen rohantam végig a folyosón, majd csúsztam be a következőre. Párszor nekimentem a lendülettől a falnak, de néhány csípős horzsoláson kívül nem ütöttem meg komolyabban magamat.
Elégedetten ugrottam a Kövér Dáma elé, és már az arcába is kiáltottam a jelszót.
- Na, de kérem! – még hallottam a felháborodott hangját, de én már rég átpréseltem magamat az első résen, amikor kinyílt a portrélyuk ajtaja. Néha igazán kapóra jön, ha kicsi az ember lánya.
Nem volt senki még a klubhelyiségben.
Ez az!
Elszánt arckifejezéssel ugráltam fel kettesével a lépcsőfokokon. Egyszer megbotlottam, de a tenyeremmel tompítottam az esést. Egy pillanatra sem álltam meg. Ha most anya látna, büszke lenne rám…
A folyosó ugyanúgy nézett ki, mint a lányok hálókörlete. Mindenhonnan ajtók nyíltak. De vajon melyik lehet Blacké? Tanácstalanul méregettem a barna borítású bejáratokat, majd eszembe jutott, hogy minden nyílászáró mellett fel van tűntetve, kik laknak a szobákban. Gyorsan végigjártam a tekintetemmel. A negyedik ajtó a Tekergőké volt. Hmm…
Vajon most be kellene kopognom? Vagy csak nyissak be?

Halkan koppintottam egyet az ajtóra. Semmi.
Kettőt kopogtam, de megint nem jött semmi nesz, ezért lassan kinyitottam az ajtót. Mély levegőt vettem, ugyanis az oroszlán barlangjába merészkedtem. De még volt időm. Egyszerűen csak meg kellett keresnem a csatomat Black holmija között. Gyerekjáték az egész.
Lefagyva meredtem a szobára, és tanácstalanul kapkodtam a fejemet az ágyak között. Úgy tűnt, robbantottak a helyiségben. Mindenhol különféle ruhaneműk, könyvek, pennák és pergamenek hevertek. Beharaptam az ajkamat, és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ezt nem így képzeltem el…
Óvatosan beljebb léptem a lábammal arrébb lökve egy felsőt. Jobb oldalt már kiszúrtam egy viszonylag tiszta ágyat, ami be is volt vetve. Ez lehet Lupiné.
Nagyobb magabiztossággal méregettem a fekvőhelyeket. Az egyiken egy seprőkarbantartó készlet volt, és Potter kviddicstalárja, ezért feltételeztem, hogy az sem azé a szemété lehet. Elmerengve méregettem a maradék két ágyat, mikor feltűnt az egyik ágy támlájába rengeteg strigula van vésve. Felvontam a szemöldökömet. Csak nem Black csajai…?
Undorodva néztem végig az ágyon, majd arrébb pöccintettem egy alsógatyát. Még a hideg is kirázott. Végigkotorásztam a párnákat, azoknak a belsejét, a matracot, a takarót, de sehol sem találtam a csatomat. Kétségbeesetten túrtam végig a földön lévő cókmókokat. Csak nem elhagyta a csatomat ez az idióta Black?
Még az ágy alá is benéztem, de sehol sem találtam.
- Nahát, nahát! – csapódott ki hirtelen az ajtó, és Black kaján hangja csendült fel mögöttem. Nagyot nyelve fordultam hátra. – Csak nem megint valamibe beleütöd azt a helyes kis orrodat? – ciccegett a fiú, mire a számat húzva néztem rá. Próbáltam felvenni a legártatlanabb arckifejezésemet, de ahogy végigmértem Blacket, tudtam, hogy nekem annyi. Kész. Végem. Ma biztosan eltemetnek. – Csak nem ezt keresed? – húzta ki a zsebéből a csatomat.
- Az az enyém! – mutattam a kis ékszerre, mire a fiú felvonta a szemöldökét.
- Igazából elhagytad, én pedig megtaláltam. A szabály szerint az enyém.
- Nincs is ilyen szabály! – háborodtam fel, és feltápászkodtam a földről.
- De bizony van. És csak a nagylelkűségemnek köszönheted, hogy ennek ellenére hajlandó lennék neked adni.
- Akkor add oda! – nyújtottam felé a kezemet.
- Előbb hadd viszonozzam ezt a szívélyes várást, ami fogadott engem – lépett elém, mire nagyot nyeltem.
- Ugyan, ugyan, hagyd csak! – legyintettem egyet hátrébb lépve. – Semmi szükség rá.
- Dehogynem. A kedvességet muszáj viszonozni – lépett egy nagyobbat pontosan elém, majd kissé lehajolt a szintemre, és egy ujjával megtaszított. A lábam az ágykeretnek ütközött. Meghökkenve meredtem Blackre, de már meg is lökött, én pedig a matracra estem.
Egy szempillantás alatt felettem termett.
- Tudod, kislány, utálom, ha a dolgaim között matatnak – támaszkodott meg felettem négykézláb, míg én megmerevedve figyeltem őt, magam előtt tartva a kezeimet. – Ez pedig… - emelte fel a csatomat. – Elteszem. Ha jó kislány leszel, és legfőképpen édes, aranyos barátnő, visszaadom neked. Talán még szünet előtt… – forgatta meg unottan az ujjai között az ékszert. – Nem kell aggódnod. Vigyázok rá – kacsintott rám, és a nadrágja zsebébe süllyesztette. – Mindig itt lesz velem, úgyhogy ezeket az aranyos kis mutatványokat el is felejtheted, hogy betörsz a szobánkba, és kutakodni kezdesz. Értjük egymást? – fogta meg szinte már gyengéden az államat, és fordította meg, hogy a szemembe tudjon nézni. – Mi ez az arc? – nevetett fel, mire lebiggyedt az ajkam, és keresztbe fontam magam előtt a karjaimat. Valamiért tudtam, hogy Black nem fog bántani. – Nagyon bájos – tette hozzá epésen, mire mérgesen meredtem rá.
- Ne szekáld már! – kukkantott be az ajtón Potter, majd a kviddicstalárjához sétált. – És gyere, mert kezdődik az edzés! – azzal felmarkolta a seprűjét, és már el is libbent a szobából. Black rám kapta a pillantását.
- Csak legyél a barátnőm! – emelkedett fel rólam, és megragadva a csuklómat felhúzott engem is.
- Nem akarok – tettem karba a kezeimet, és szinte már durcásan meredtem rá. Black a hajába túrt, és felsóhajtott.
- Akkor ezek szerint megtarthatom a csatot…
- Szó sem lehet róla! – dobbantottam, és még a kezem is ökölbe szorult.
- Remek. Ez esetben gyere, és nézd meg az edzést! – nézett mélyen a szemembe, majd megfordult, lehajolt, és a ládájában kezdett kotorászni. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi történne, ha a belerúgnék és elfutnék. – Tessék! – egyenesedett fel a rövid szöszölés után, és a kezembe nyomott egy csomag csokidrazsét. Belgának tűnik… Az finom, nem?
Tanácstalanul néztem Blackre.
- A tiéd! – nézett rám, majd megragadta a szabad kezem, és miközben felkapta a seprűjét, kihúzott a szobából. Szinte kábultan lebegve követtem. Nem vettem észre a megrökönyödött, gyilkos pillantásokat, se az utálkozó lányok tömegét. Szinte elképedve, olvadt vajként követtem Blacket. Jól értelmeztem? Csokit adott nekem ez a szemét?
Hatalmas szemekkel figyeltem Black hátát, majd az arcomba csíptem. Határozottan nem álom. Black csokit adott nekem, én pedig félig-meddig beleegyeztem, hogy járok vele. És most a kezét fogom. Ami végülis meleg, úgyhogy nincs okom panaszra… De hát csokit adott nekem…
Vágyakozva meredtem a drazsés dobozra. Határozottan több önuralomra volt szükségem. Túl könnyen vagyok lefizethető…
- Várj ott! – mutatott a lelátóra Black, és finoman végigsimított az arcomon. Még egy halvány mosolyt is megeresztett felém. Kigúvadt szemekkel meredtem rá, majd engedelmesen az emelvény felé sétáltam. Mitől lettem ilyen kezesbárány? És mikor lett Black ilyen kedves? És jóképű?
Megráztam a zacskós dobozt. Valami szerelmi bűbáj van rajta? Furcsálva ültem le a kilátó egyik padjára, majd felbontottam a csokit, míg lent a csapattagok felszálláshoz készülődtek. Egy pillanat alatt felfaltam két apró kis édességet, miközben elmerengve néztem a pályán röpködő játékosokat.
Amennyire értettem a kviddicshez úgy tűnt, nagyon ügyesek a hajtóink. Potter fentről kiabált utasításokat a többieknek, miközben a cikeszt leste. Black pedig… nos, ő éppen engem figyelt. Sajnos messze volt, hogy lássam az arckifejezését, de határozottan engem figyelt.
Elnyílt az ajkam.
Legalábbis elnyílt volna, ha megmozdult volna. Összerezzenve meredtem magam elé, miközben megpróbáltam kinyitni a számat, de nem törtét semmi. Pánikolva kaptam az ajkamhoz, de olyan volt mintha valaki a Bazi erős rögzítő-bűbájjal összeragasztotta volna a szám. A csokira meredtem. Csak nem…?
Hevesen dübörgő szívvel túrtam fel a dobozt, mikor az ölembe pottyant belőle egy kis fecni.

Megmondtam, Nózi, hogy szeretném viszonozni ezt a kedves fogadtatást, amit a szobámban kaptam tőled.


Aljas, szemét, repkedő gyík!
Mérgesen dobáltam bele a dobozba a csokispapírokat, majd dúlva-fúlva pattantam fel a padról. Ha ki tudtam volna nyitni a számat, biztosan leátkoztam volna a seprűjéről. Vagy felgyújtottam volna. A szalma úgyis jól ég.
Nincs baj, Sirius szemét Black! Holnap is van nap. Ki foglak csinálni, te szemét!
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.