efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Annyira szörny(ű) vagy! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 6] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
Megjegyzések a történethez:
Tudom, a borús töréneteket szoktátok meg tőlem, de ez egy könnyed kis mese lesz.
A szerző megjegyzései a fejezethez:
"A Harry Potter könyvek szerepl?i és világa kizárólag J. K. Rowling teremt? fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem ?ket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt."


Biztos voltam benne, hogy ha kitartóan keresem, meg fogom találni. Olyan nem létezett, hogy valami csak úgy elvesszen.
A földet nézegetve bóklásztam a kastély fala mentén, hátha megtalálom az anyámtól kapott csatomat. Meg ha mégsem… Jobb nekem, ha a Roxfort expressz véletlenül az iskolában felejt… Vagy elüt. Esetleg kiesek a csillagvizsgálóból. Vagy belém csap a ménkű.
- Mi az, hogy vége? – hallottam meg egy éles hangot.
- Végeztem veled.
- De… miért? – csuklott fel a lány hangja, és halkan felhüppögött. Kilestem a kastély fala mögül. A gyönyörű Kimy Tucker állt Sirius Blackkel szemben. Aki most unottan figyelte a lányt, zsebre tett kezekkel.
- Ne játszd meg magad, Kim. Tudom, hogy neked sem jelentett az egész semmit – hallottam meg a fekete hajú fiú érzéketlen hangját.
Aú.
De úgy tűnt hatott.
A lány sírását, mintha egy csapásra elzárták volna. Hideg szemekkel, kihúzva a derekát meredt az előtte álló fiúra.
- Akkor miért? Egyikünk sem akar többet a másiktól…
Elfordultam, és a falnak lapultam. Ezek most a szexről beszélgetnek? Éreztem, hogy elvörösödök.
- Neked csak arra kellek, hogy dicsekedhess velem a barátaidnak. Nem akarok egy ilyen emberrel járni – felelte szervtelenül a fiú. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?
- Te sem vagy sokkal különb – vette ellen a lány, én pedig lehunytam a szemem. Attól, hogy nem láttam őket, csak hallottam, ez ugyanolyan kukkolásnak számított. Tudtam, hogy el kellene mennem, mert semmi közöm a vitájukhoz, mégis… Olyan kíváncsi voltam!
- Akkor két ilyen rossz embernek nem kellene összeállnia – csendült fel Black hangja, és tudtam, hogy ezzel lezártnak tekinti a témát. Kilestem a fal mögül.
Pontosan Sirius Black lábára.
Aki ott állt előttem.
A guggolásból, ahogyan eddig voltam, hirtelen a fenekemre estem, és csak bámultam a fiúra. Aztán vészesen elvörösödtem, és azt csináltam, amiben a legjobb vagyok. Hátat fordítottam neki, és futottam. Volna.
De Black nemes egyszerűséggel kigáncsolt.
Mégis ki volt az, aki neki lábakat szült?
- Nocsak… - nézett le rám kajánul, még mindig zsebre tett kezekkel. – Valaki, aki imád hallgatózni, és beleütni mások dolgába a kis nóziját…
- Én csak a csatomat kerestem – nyögtem megsemmisültem, még mindig a földön ülve. Black csak felvonta a szemöldökét.
- És mégis akkor hol van?
- Mint mondtam neked, keresem – néztem rá úgy, mint egy nehéz felfogású egyénre. Pedig Black minden volt, csak az nem. – Segítesz? – kérdeztem a számat mosolyra húzva, de inkább volt valami erőltetett vicsor, mint szívélyes, invitáló mimika.
- Felejtsd el! – lépett el mellettem, én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Lelép!
Ám hirtelen megfordult.
Mégsem.
- Jut eszembe, ha valakinek el mered mondani, amit láttál… - guggolt le elém, és a szürke szemeit az enyémbe fúrta. Figyelmesen néztem rá. De nem fejezte be a mondatot. Úgyhogy vártam. Black zavarodottan vonta össze a szemöldökét. – Mi van?
- Várom, hogy befejezd – mutattam rá, még mindig az arcába bámulva. Az égre emelte a tekintetét.
- Ez egy fenyegetés volt. Nem kell befejeznem, hogy értsd, ha kinyitod a szád, a legrosszabbra számíthatsz.
- Ó – értettem meg végre a lényeget. – De amúgy… - téptem ki egy fűszálat, és az ujjamra tekertem. Nem néztem a fiúra.
- Mi van? – kérdezte mogorván, még mindig előttem guggolva, engem méregetve.
- Miért jársz mindig ilyen lányokkal, mint Kimy, ha tudod, hogy kihasználnak? – néztem mélyen a szemébe, mire az hirtelen elsötétült.
- Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked, kislány – suttogta az arcomba. Hangjában megvetés bujkált.
- Nem vagyok kislány! - háborodtam fel. – Egy évfolyamba járunk!
- Tudom – meredt rám, mire meglepetten bámultam rá.
- Tényleg? – lelkesültem fel. Az iskola leghíresebb diákja tud a létezésemről! Hát nem csodálatos? Black bólintott.
- Esténként a konyhában tömöd a fejed – adta meg a kegyelemdöfést. A szívem hatalmasat dobbant.
- Honnan tudod? – szaladt ki a számon meglepetten. Előbb, minthogy a kis hang a fejemben ezt kiabálta volna: „Tagadj! Tagadj mindent! Nem tudja rád bizonyítani!” A francba! Legyőzötten hunytam le a szemem. Lebuktam. A suli legjobb pasija előtt…
- A házimanók rengeteget mesélnek róla, mennyi kaját bepucolsz – mosolyodott el gonoszan Black, én pedig lebiggyesztettem a számat.
- Azok a kis árulók… - sziszegtem a fogaim között, de Black meghallotta, mivel lassan végigmért.
- Ne aggódj! Ha még most nem is látszik rajtad, ahogy egy picit öregedni fogsz, ezek az éjszakai kajálások miatt biztosan felszedsz pár kilót – tette hozzá szervtelenül. Éreztem, hogy a szívemben a dárdát újból megforgatja.
- Nem vagyok deszka! – háborodtam fel, mire Black kajánul az arcomba vigyorodott.
- Én nem úgy látom – méregette a mellkasomat. Magam elé kaptam a kezemet.
- Tűnj el! – sikoltottam rákvörösen, mire ördögien felnevetett, majd felegyenesedett, és ellépett mellőlem.
- Kifejezetten élveztem – szúrta még oda gonoszan, én pedig megsemmisülten meredtem a széles hátára.
Majom…

Még másfél órát maradhattam kint, mire teljesen besötétedett. A csatomat nem találtam meg. Anyám ki fog végezni. Biztos voltam benne, hogy ezért minimum karóba fog húzni egész nyári szünetre. De nem tehettem mást, kezdődött a vacsora. Muszáj volt rajta részt vennem, hiszen a szabály az szabály. Ráadásul fejlődő szervezet vagyok…
A mosdóból még vizes kézzel kilépve repesztettem végig a folyosón a Nagyterem elé, mikor egyszer csak hasra vágódtam.
- Bravó, Shanica! – hallottam meg a legjobb barátnőm unott hangját mögülem. Talán még tapsolt is. – Sose unom megnézni, ahogyan beégsz!
Nem feleltem, csak felálltam a segítségével, és kinyújtottam rá a nyelvem.
- Viselkedhetnél úgy is, mint egy lány – tette hozzá, folytatva a korholásom, pont ott, ahol reggel abbahagyta. Elhúztam a számat.
- Lány vagyok – biztosítottam róla.
- Néha inkább fiú – mért végig fintorogva.
- Van hajam! – emeltem meg a csomót a fejem tetején, mire a plafonra emelte a pillantását.
Berillre meredtem. Pont az ellentétem volt. Míg én szeleburdi voltam, zajos, és álladóan valamibe belekeveredtem, a barátnőm a megtestesült nőiesség volt. Finom, csinos, elegáns és csendes. Mint egy igazi mézes-mázos torta.
Hatalmasat kordult a gyomrom.
Elvörösödve meredtem Berillre, aki csak szemforgatva lépett be a Nagyterembe, majd ült le az asztalunkhoz, Lily mellé, aki szintén a szobatársunk volt.
- Úúú! – ámuldoztam a kajarengeteg láttán, és máris boldogan egy óriási rántott húsra vetettem magam.
- Azért levegőt is vegyél! – fintorgott rám a barátnőm, de én nem is törődtem vele, ezért Lilyhez fordult, és valamiről beszélgetni kezdtek.
- Nocsak, nocsak, itt van a kis nózi – hallottam meg magam mögül Black szemtelen hangját, mire dühösen hátra fordultam, számban a rántott hússal.
- Elbűvölő – nézett végig rajtam, majd leült mellém. Megrökönyödve meredtem rá, majd rögtön arrébb is csúsztam egy fél métert, amíg a Berill testébe nem ütköztem. Még azt hiszik, közünk van egymáshoz..
Black azonban nem zavartatta magát, szedett a tányérjéba, majd nekiállt enni. Még mindig értetlenül meredtem rá. Egy fél percig próbált tudomást sem venni rólam, majd hirtelen lecsapta a villáját.
- Mi bámulsz?
- Miért ülsz ide? – vágtam rá.
- Mert ez a házam asztala.
Körülnéztem.
- De van máshol is hely!
Black áthatóan meredt rám, majd egyszer csak felsóhajtott, és a zsebébe nyúlt.
- Ezt kerested? – emelte a szemem elé a kis csillogó csatomat.
- Megtaláltad?! – lelkendeztem boldogan, és már majdnem a nyakába vetettem magam. Anya mégsem fog megköveztetni a szomszédokkal a szünetben!
- Á-á-á-állj! – rántotta el előlem a kis ékszert, amikor érte nyúltam. Meglepetten bámultam a mellettem ülő fiúra, miközben ő kényelmesen rákönyökölt az asztalra, és az arcát hihetetlenül közel tolta az enyémhez. Ha tisztán akartam látni a vonásait, rá kellett bandzsítanom. – Odaadom neked. De van egy feltételem.
- Oké – vigyorogtam boldogan, a szememmel a csatomat fixírozva.
- Mint mondtam, van egy feltételem – köszörülte meg a torkát.
- Jó, jó, rendben! – mosolyogtam töretlenül, hála telt szívvel. Black egy pillanatra zavarba jött, és tanácstalanul nézett körbe.
- Oda se figyel rád! Ha túl akarsz rajta esni, inkább add oda neki, és majd később behajtod rajta, amit akarsz cserébe – szűrődött be a fülembe a barátnőm unott hangja, amit Blacknek címzett.
- Szóval a feltételem… – köszörülte meg a torkát Black.
- Benne vagyok! – nevettem rá, mire úgy meredt rám, mint akit arcul csaptak, de már ő is kimondta velem egyszerre a mondat végét.
- … járj velem!
Hirtelen az egész Nagyterem elcsendesült, én pedig megmerevedtem. A szívem helyén egy mély örvény kezdett kavarogni. Úgy éreztem, süllyedek.
- Mi? – ugrottam fel, leverve ezzel a narancsleves poharamat. Az egész Blacken landolt. Nem foglalkozott vele, csak meredt rám kifejezéstelenül a tenyerébe ejtve az állát. Még volt képe laposat is pislogni! – Nem járok veled – halkítottam le a hangomat, de még mindig őt néztem.
- Már késő, kislány! – hajolt bele az arcomba Black. Hiába álltam, ő pedig ült, nem sokkal voltam így magasabb nála. – Kimondtad – mosolygott rám gonoszul, majd a számra nyomott egy leheletnyi, másodpercig tartó cuppanóst.
Megdermedtem, míg az egész Nagyterem egy emberként kapott levegő után.
Black hirtelen a fülemhez hajolt, engem pedig kirázott a hideg, de még mindig nem tudtam megmozdulni a sokktól.
- Szegény pici, Nózi – suttogta csúfondárosan. Féltételeztem, a Nózi becenevet én kaphattam. – Most fejtsd meg a kérdésedre a választ!
Nem értettem, miről beszél, de mire rákérdezhettem volna, Black már felállt, és ellépett mellettem. Mindenki egy emberként bámult rá, de már elkezdődött a susmus és a feltételezgetés. Én még mindig megkövülten álltam az asztalnál.
Járni Blackkel… Járni Blackkel… Csak ezt a két szót vetítette elém folyamatosan az agyam. Nem foglalkoztam a Nagyteremben kialakuló egyre nagyobb zsivajjal, és az engem méregető gyilkos pillantásokkal.
Egyszer csak elkerekedett a szemem. Eszembe jutott, mire gondolt Black, mikor azt mondta, hogy most fejtsem meg a kérdésemre a választ! Lehunytam a szemem, és legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. Mi a francért nem tudtam befogni? Lepörgettem a szemem előtt az udvaron történteket, mikor a fűben ülve megkérdeztem Blacket.
„Miért jársz mindig ilyen lányokkal, mint Kimy, ha tudod, hogy kihasználnak?” Fintorogva meredtam a félig teli tányéromra, majd eltoltam magam elől. Már mégsem voltam éhes.
Ugye nem ezért akar velem Black járni, hogy bebizonyítsa, miért nem kezd a magamfajta lányokkal soha?
Nagyot nyeltem.
Az a szemét Black nem adta vissza a csatomat, amit anya adott nekem a dédnagyanyám örökségéből. Egyszerűen fogta magát, és lelépett vele. Aljas.
Felsóhajtottam.
Nekem totálisan végem van. Ha üres kézzel térek vissza a szünetre, anya meggyilkol, és megszentségteleníti a hullámat, ha viszont megszerzem Blacktől az ékszert, és járok vele... A fél Roxfort gyilkol meg, és szentségteleníti meg a hullámat.
Nagyot csukolva néztem körbe. A lányok szemében olyan mérhetetlen gyűlölet ült, hogy félő volt, menten lincshelyzet alakul ki.
De ez semmi sem volt anyámhoz képest, és ami otthon vár rám, ha a dédi ékszere nélkül térek vissza...
Mit csináljak?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.