efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Ellentétek vonzásában Szerző: LilyZs
[Vélemények - 12] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


15. fejezet

Emily de Beauvoir

Másnap a reggelinél nem voltam valami friss, mert megvallom őszintén, hogy sírtam az este, amiért már megint csalódtam benne, pedig azt hittem, hogy tíz év alatt talán megváltozott kicsit és átértékelődött benne egy-két dolog, de tévedtem. Én hülye, ha akkor nem megyünk be a Három Seprűbe Daniellel, mit sem tudnék most az ő kis kapcsolatáról, azzal a nővel és mindent elmondtam volna neki, még azt is, hogy Danielle az ő lánya, de Merlinnek hála valamiért pont látnom kellett a dolgot. Igaz, belülről nagyon fájt, de már elég sok rosszat éltem meg, hogy el tudjam nyomni mindezt magamban valamennyire.
Most ahogy meglátom mikor belép a nagyterembe, kimondottan frissnek és üdének tűnik, ahhoz képest, hogy tegnap milyen részeg volt. Errefelé tart s mikor ideér, csak köszön és semmi többet nem szól, viszont ekkor még jobban elkomorulok, mert meglátom az eredmény jelzőket a falon és a mardekáré, gyakorlatilag üres, míg a többi házé azért eléggé meg van telve. A pumpa felszalad bennem és amint látom, hogy az igazgató befejezte a reggelit, odalépek hozzá.
- Elnézést uram, lenne rám egy perce? - szólítom meg Dumbledore-t.
- Hogyne professzor asszony, miben segíthetek?
- Csupán megbeszélésre kellene összehívnom a mardekárosokat, ide a nagy terembe és a helyszín fontos. Nem baj?
- Nem persze, tegye meg bátran, de ha beavatna, talán tudnék segíteni.
- Ó, nem szükséges igazgató úr, higgye el, a mondanivalóm, nem tetszene az ön fülének.
- És ha a háttérben meghallgatom?
- Hát, ahogy jónak látja, voltaképpen a házambeli diákok teljesítményéről fogok beszélni.
- Nagyszerű, mindenképp érdekel, hogyan rázza gatyába őket - mosolygott.
- Reggeli után meg is ejteném a dolgot, hiszen most úgy is vasárnap van.
- Rendben professzor asszony, a nagyterem az öné.

Miután tanárhoz méltó külsőt varázsoltam magamnak és a reggelit is mindenki befejezte, visszatértem a nagyterembe,majd egy ,,Sonorusszal" kihangosítottam magamat és minden mardekárost odahívtam. Mire mindenki odaért, én már kellőképpen fel voltam készülve a beszédemhez. Meglepetésemre nem csak Dumbledore, hanem a tanári kar összes tagja ott állt a nagyterem végében - Remek! - morogtam magamban.

- Nagyszerű! Úgy látom mindenki ideért végre! - mondtam enyhe gúnnyal a hangomban, miközben az emelvényen járkáltam - Elég szánalmas, hogy mindez fél órába telt!
- Tanárnő, vasárnap van! - szólt közbe egy hatod éves.
- Köszönöm a tájékoztatást Ferson, magamtól nem jöttem volna rá - feleltem cinikusan, közben pedig hallottam a tanárok kuncogását - Tehát, szeretném, ha megfordulnátok egy pillanatra és megnéznétek az eredmény jelző táblá. - mire minden mardekáros az említett irányba fordult. - Nos, esetleg fel tűnt-e valami nektek?
- Az, hogy a miénkben kevés van.
- Zseniális megállapítás Thomas! És ki tudja megmondani, hogyan lehet ezt orvosolni? - kérdeztem úgy, mint ha dedósokkal beszélgetnék.
- Tanulással, szorgalommal... - felelt egy diák a tömegből.
- Pontosan! Viszont, mind addig míg ilyen lusta, szemtelen, ostoba diákok tartoznak ebbe a házba, így ez nem fog létrejönni. Ezért mától kezdve nem leszek, se elnéző, se könyörületes! - emeltem fel a hangomat - Az összes pontot, amit eddig megszereztünk, az ostoba párbajozásaitok és a kihágásaitok miatt veszítettük el, emellett, egy cseppet sem erőltetitek meg magatokat tanulás terén! Csak, hogy megemlítsem, a balhézásaitok okát is, pusztán azért rántotok pálcát más diákokra, mert nem aranyvérűek. Nevetséges!
- De tanárnő! A mardekárosok mind tisztelik és megvédik az aranyvért.
- Nem, a véred miatt vagy mardekáros, Smith! E ház tagjai ravaszak és becsvágyóak, nem pedig gyerekesek! - itt egy kis szünetet tartottam, hogy végig nézzek mindegyik diák arcán, vajon felfogják-e miről prédikálok és a többségnél eddig semmi reakció nem volt.

- A kviddics csapat jöjjön ide hozzám! Gyerünk! - mondtam immáron elég dühösen - Summers, te mint csapat kapitány, hányszor edzetek egy héten?
- Kétszer, tanárnő.
- És így akartok kviddics kupát nyerni? - nevettem fel - Hétfő, szerda, péntek, vasárnap délutánonként, öttől-hétig, minimum kint vagytok a pályán gyakorolni és én ott leszek, hogy végig nézzem! Ha nem tetszik, magam válogatom össze a csapatot újból! Ellenvetés?
- Nincs tanárnő!
- Helyes! A továbbiakban pedig, ha bárkit meglátok, hogy szabályt szeg, párbajozik és pontokat veszítünk, jelentkezik az irodámban, és kétkezi munkára fogom ítélni. Persze nem az eddigi megszokott büntetőmunkákat élvezik majd! Ezen felül pedig mindenki összeszedi magát és olyan szorgalmasan gyűjtögeti a pontokat, mint a kis angyal, mert nem szeretek veszíteni és a házi kupát év végén, a vitrinemben akarom látni. Világos?
- Igen professzor - mondják unottan.
- Nem hallom!
- Igen professzor! - na ez már zengett.
- Helyes, most pedig lusta csürhe, kifelé a kviddics pályára, gyerünk! Kezdésnek húsz kör futás, aki pofázik annak plusz húsz! - mondtam hangosan, majd mikor lassan elindultak, átváltoztam párduc alakomba, majd vicsorogva ösztönöztem őket a futásra és érdekes módon úgy rohantak, mint akiket kergetnek, mert hát kergették is őket, mégpedig én.
Be kell valljam, roppant jól szórakoztam a helyzeten és az ijedtségükön, így bátorkodtam futni velük egy pár kört a pálya körül, majd a lelátóra mentem és immáron emberi alakban néztem, ahogy szerencsétlenkednek. Ekkor Minerva, Filius, Pomona és Dumbledore ültek le mellém, majd az utóbbi szólalt meg.
- Be kell valljam önnek professzor, hogy én még ilyen ösztönző beszédet nem hallottam és ahogy látom, maximálisan elérte vele amit akart - mosolygott az igazgató.
- Remélem is, mert ez már szánalmas volt.
- Szerintem nem lesz gond a továbbiakban, mindazonáltal úgy érzem, önnek hátsó szándéka is volt ezzel az egésszel.
- Ezt hogy érti?
- Le merném fogadni, hogy el akarja venni Minervától a Roxfort legszigorúbb tanára címet - feleli halál komoly arccal, aztán mindnyájan nevetni kezdünk.
- Nyugodjon meg Minerva, eszem ágában sincs ilyet tenni! - mondom az érintettnek.
- Azt ajánlom is! - felelte nevetve.
Diák koromban nem gondoltam volna, hogy ilyen viccesek a tanárok, maguk közt, de minden esetre felírtam a naptáramba pirossal, hogy Október hét, Minerva McGalagony mosolyog, sőt, nevet.
Míg én a lelátón játszom a szigorú tanár szerepet, hirtelen megjelenik előttem Sirius unokahúga, Dora.
- Jó napot tanárnő, elnézést, hogy zavarom.
- Nem zavarsz, Dora, miben segíthetek?
- Hát, tudja arra gondoltam, hogy ha nincs ellenére, szívesen megmutatnám az ön lányának a roxforti birtokot.
- Nahát, milyen figyelmes vagy! Menj csak nyugodtan és mondd neki, hogy én engedtem el, de kérlek, vigyázz rá!
- Köszönöm tanárnő!
- Inkább én köszönöm - mosolyogtam rá és megvallom őszintén, hogy kicsit meglepődtem, de aztán, örültem neki, hogy legalább Danielle már most szerez barátokat, így később erre nem lesz gondja. Mivel a délutánom szabad lett Dora által, így neki álltam dolgozatokat javítani és nem győztem szörnyülködni egyik-másik mardekáros teljesítményén, titkon azonban reméltem, hogy ezek után a helyzet meg fog változni a jó irányba.

Ahogy teltek a hetek, észrevehetően javulást mutattak a diákjaim, vagyis a hisztim megtette a hatását. Semmi párbajozás, semmi kihágás, egyszóval megjavultak, én pedig óvatosan megdicsértem őket, nehogy elbízzák magukat és azért a tekintélyem is megmaradjon. Eközben azt is észrevettem, hogy Dora egyre több időt szán a lányomra és egész jól összebarátkoztak, aminek kimondottan örülök, ám az felettébb furcsa, hogy sokszor látom Siriust is velük viháncolni. Így egy szombati napon, mikor Dora, Sirius és Danielle kint röpködtek a pályán, úgy gondoltam, megnézem őket távolról, így a lelátóra ültem. Szívem mélyén örültem, mikor megláttam a lányomat aki a seprűn ült, mögötte pedig az apja és épp tanította Daniellet a seprű helyes használatára. Jó volt őket így látni és megesküszöm rá, hogy még mosolyogtam is. Ám ahogy észrevették, hogy ott vagyok, Sirius hirtelen felém kormányozta a seprűt, majd előttem fékezett le.
- Anya! Láttad amikor zuhanó repülésből Sirius hirtelen felrántotta a seprűt és majdnem nekimentünk Dorának, de aztán...
- Csibe, levegőt! - mosolygok a lányomra aki megállás nélkül csak mondja és mondja.
- Remélem nem baj, hogy elcsaltam a lányodat egy körre? - kérdezi Sirius.
- Nem, nem baj, csak nem értem a lelkesedésed
- Regulus az öcsém volt, így tartozom neki annyival, hogy én mint nagybácsi, törődök vele és Danielle nem ellenezte. Vagy, engedélyt kellett volna kérnem?
- Nem, éde örülök, ha így érzel.
- Na várj! Regulus a te öcséd volt? - teszi fel a kérdést Danielle Siriusnak.
- Igen, de mondd, miért hívod a keresztnevén a saját apádat? - nézi fürkészően a lányomat, majd engem.
- Öhm... csak nyelvbotlás volt, ugye Danielle?
- De anya, nekem azt mondtad, hogy nem Regulus volt az én igazi apám - na itt vége a dalnak, köpni-nyelni nem tudok, csak kapkodom a tekintetemet a lányom és Sirius közt, miközben ők, várakozóan néznek rám, s mikor belátom, hogy nincs más választásom, mélyet sóhajtok, majd így szólok.
- Gyertek az irodámba mindketten - mondtam, majd elindultam, sebes léptekkel, talárom csak úgy lobogott utánam, ők pedig követtek.

Mikor beértünk a dolgozószobámba, mindketten leültek, én pedig az íróasztalom mögé léptem, majd rátámaszkodtam és lehajtott fejjel kezdtem bele.
- Danielle, úgy vélem elég nagy vagy már, hogy felnőttként kezeld a dolgot, amit most mondani fogok. Lehet, hogy gyűlölni fogsz érte, de hidd el meg volt rá az okom hogy eddig hallgassak - mély levegőt vettem, majd kimondtam - A te vér szerinti apád, ott ül melletted.
Pár percig csak némán meredtek egymásra, majd végül Danielle szólalt meg.
- Anya, én nem foglak gyűlölni ezért.
- Köszönöm, kicsim. Ha szeretnéd, hogy megmagyarázzam...
- Várj! Álljunk meg egy pillanatra! - szólt közbe Sirius - Danielle az én lányom?
- Igen, a mi lányunk.
- Ezt nem hiszem el...
- Akarsz bizonyítékot?
- Nem, nem úgy értettem, csak még fel kell fognom.
- Hát látszik, hogy Danielle nem a te észjárásodat örökölte, kicsit lassú vagy.
- Miért nem mondtad el? Egyáltalán mikor derült ki?
- A Szent Mungóban, miután ideg összeroppanás gyanújával beutaltak. A tudat, hogy gyerekem lesz, adott erőt, hogy túléljem azt az időszakot.
- Anya, én most elmegyek, ti beszéljétek meg, majd később engem is beavatsz.
- Rendben kicsim, de ne csinálj őrültséget, kérlek.
- Jaj, nyugi már, gondolod, hogy itt hagynám azt aki a világ legjobb sült csirkéjét csinálja?
- Szeretlek csibém - mondtam a lányomnak, majd homlokon csókoltam, ő pedig magunkra hagyott. Sirius, még mindig csak ült és maga elé bámult, így kezdtem aggódni, hogy most jön az ordítozós rész, de tévedtem.
- Haragszol rám? - kérdeztem félve.
- Miért nem mondtad el?
- Mert féltem, a szüleidtől, anyámtól és tőled is.
- Tőlem?

Aztán szépen elmondtam neki mindent tövéről hegyére, egészen addig míg beléptem a Roxfort kapuján tanárként. Átszellemülten hallgatta a mondandómat és egyszer sem szólt közbe, csak a végén szólalt meg.
- Emi, tudom, hogy neked és Daniellenek nem szabad elmennetek innen, ezért kérlek mondd meg, hol találom az öcsém sírját, el kell mennem hozzá.
- Miért?
- Hogy megbocsássak neki, még ha ezt már nem is tudom a szemébe mondani, de legalább ott meg kell tennem - feleli, én pedig abban a percben a nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem.
- Tudod, hogy ez mennyit jelent nekem?
- Van róla fogalmam - mondja, én pedig gyengéden, hosszan megcsókolom őt. Alig tudok elszakadni az ajkaitól, de végül apró csókok kíséretében mégis megteszem és a homlokát az enyémnek támasztja - Emi?
- Hm?
- Újra kezdjük? Ígérem megteszek mindent, hogy jó apa lehessek. Én úgy érzem eléggé összebarátkoztam Daniellel, hogy ki merjem jelenteni, felnőttem a feladathoz.
- Tudom.
- Tényleg?
- Igen. Mikor rájöttem, hogy voltaképpen a lányomon keresztül akarsz visszaszerezni, azt kell mondjam imponált nekem a dolog.
- De ezt honnan...
- Ismerlek már Sirius. Viszont az előbbi kérdésedre válaszolva, úgy érzem egyetlen akadálya van annak, hogy megint igent mondjak neked, mégpedig...
- Kérdezzük meg Daniellet is.
- Zseni vagy - nevettem, majd újra megcsókoltam, aztán kézen fogva kopogtattunk a lányom szobájának ajtaján.
- Igggen? - nyitja ki és vigyorogva kidugja a fejét.
- Beszélnünk kell.
- Miről? - tettette a hülyét.
- A véleményed érdekelne...
- Áldásom rátok! - bökte ki nevetve.
- Danielle! - csattanok fel a stílusán.
- Jaj, anya, most mi van? Te jó nő vagy, ő meg jó pasi, nem kell ezt tovább ragozni, mellesleg a szüleim vagytok, épp ideje, hogy együtt legyetek végre és legyen valaki melletted, aki kezeli a düh rohamaidat, mert vannak!
- Miért talán sokszor nem jogos?
- Hát nem.
- Édes Merlinem! Látszik, hogy apád vére folyik az ereidben! - de az említett csak röhögött.
- Na, pusziszkodjatok össze, nekem dolgom van.
- Micsoda? Danielle milyen beszéd ez? Az ... az meg mi? Honnan van neked varázspálcád? - akadtam ki a lányomra.
- Őt kérdezd! - mutat Siriusra, majd becsukja az orrom előtt az ajtót.
- Na ezért még számolunk Black! Ő még csak tíz éves! Megsérülhet!
- Tisztáztuk, hogy mit szabad és mit nem. Na meg persze Dumbledore is tud róla.
- Ide figyelj, ha a lányom megsérül, elevenen megnyúzlak! - fenyegettem meg.
- Vállalom, de hidd el nem lesz baja, okos kislány.
- Ebben rám hasonlít, igen.
- Na, a szerénység mintaképe...
- Akárcsak te!
- Hé, Em? - jött közelebb, gyanúsan lassú tempóval - Estére befogadsz?
- Hát, talán - húztam az agyát.
- Nem bánod meg, esküszöm - súgta a fülemhez, majd lágyan belecsókolt a nyakamba.
- Szavadon foglak, de...ne felejtsd el... - és nem bírtam befejezni a mondatot, mert szenvedélyes csókban forrtunk össze, magyarul belém fojtotta a szót.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.