efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Ellentétek vonzásában Szerző: LilyZs
[Vélemények - 12] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


12. fejezet

Az első tanítási napom azt kell mondjam, egész jól sikerült, mondjuk szinte mindegyik évfolyammal ismételtünk és amint az várható volt, Lumpsluck professzor nem végzett fél munkát, hiszen a diákok tudása, majd hogy nem kifogástalan volt, eltekintve egy-két lusta nebulótól, de majd ők is belejönnek, nem aggódom.
Ebéd szünetben Remus rögtön jelezte, hogy beszélnünk, kell, mivel nem fejeztük be tegnap a társalgást, habár én másképp gondolom, de mindegy. A másik oldalamon Sirius újfent hallgatag, amit őszintén nem bánok, mert vele főleg nem akarok semmiről beszélgetni. Ebéd közben észre veszem, ahogy a lányom öles léptekkel, dühösen felém tart, majd ahogy odaér a székemhez, szinte fújtat.
- Mi a baj csibe? - kérdezem.
- A frászt hozta rám az a dagadt szellem az előbb.
- Hóborcról beszélsz? Hát igen, ő mindig ilyen volt, de mégis mit csinált?
- Először csak hirtelen kibújt előttem a falból, majd krumplihéjjal dobált, persze rögtön elküldtem a fenébe, de borzasztóan idegesítő!
- Elküldted a fenébe?
- Igen, meg mondtam, hogy a jó édes nénikéjével szórakozzon, erre valami béna rímfaragásba kezdett, amivel naná, hogy engem piszkált, aztán én is verseltem neki, de azt inkább most nem mondanám el itt.
- Ugye nem beszéltél csúnyán?
- Éééén? Soha! - vágott ártatlan képet, közben hallottam ahogy Remus mellettem fuldoklik a röhögéstől.
- Nem, mi? Na ebbe inkább ne menjünk bele. Viszont ha akarod, délután körbe járjuk a birtokot, mit szólsz?
- Anya, ekkora területet egyszerre? Nem vagyok én sportember!
- Akkor majd az leszel - itt már Sirius is nevetni kezdett, én pedig akaratom ellenére is ránéztem, mert imádtam mikor nevet, így a tekintetünk, egy pillanatra összetalálkozott - Na, menj, készülődj, még van két órám, aztán indulunk - utasítottam a lányomat, aki cseppet duzzogva, de szót fogadott.
- Úgy emlékeztet valakire ez a kiscsaj - mondta Remus, én meg finoman bokán rúgtam az asztal alatt - Most mi van? Úgy értettem, hogy a természetét nem tőled örökölte.
- Remus! - rivalltam rá.
- Tényleg Emily, azt megkérdezhetem, ki az ő édesapja? - szólt hirtelen Sirius, én meg félrenyeltem, de úgy tűnt, megmaradok és nagy nehezen válaszoltam csak.
- Ő már meghalt - feleltem - Számomra - tettem még hozzá magamban.
- Szóval az öcsém...
- Sirius kérlek, nem akarok erről beszélni, sem most, sem máskor! - majd fogtam magam és felálltam az asztaltól, hogy felkészüljek, az utolsó két órámra.

A délutáni sétánkat a lányom végül mégis csak élvezte és a végén már azt kérdezte, hogy mikor jövünk legközelebb. A baj ezzel a sétával csak az volt, hogy megannyi emlék rohant meg engem újfent. Jók, rosszak egyaránt és persze mindegyik Siriust juttatta eszembe. Fogalmam sem volt róla, hogy meddig lesz ez még így nálam és csak remélni mertem, hogy hamar túl teszem magam ezeken, mert ha nem, előbb vagy utóbb bele fogok őrülni.
Az elkövetkezendő napokban nem sokat aludtam esténként, csak forgolódtam az ágyamban és volt hogy állati alakomat felöltve - amit immáron legálisan használhatok, mert bejegyeztettem magam a Minisztériumba - mászkáltam a birtokon hajnalig. Bemerészkedtem a tiltott rengetegbe és csak csodáltam azt a rengeteg lényt ami ott lakott. Az unikornisok egyszerűen mindig lenyűgöztek, hiszen tiszteletet parancsoló külsejük miatt nincs az a varázsló, vagy boszorkány, aki ne állna meg egy pillanatra, csak hogy megcsodálhassa ezeket a gyönyörű jószágokat.
A thesztrálok viszont számomra mindig a rettegést és a fájdalmat jelentették, mivel láttam az apámat meghalni, így ezek a lények is láthatóak a számomra. Bár ne lennének azok.
Egy héttel később Perselus levelet küldött, amiben megírta, hogy a Farkasölőfű-főzet szabadalmaztatva lett és hamarosan hivatalos értesítést is fogok kapni róla, én pedig rettenetesen örültem a dolognak.
Egy este mikor vacsorázni indultam a nagyterembe, meglepődve vettem észre, hogy egy emberrel bővült a tanári asztalunk, de arról fogalmam se volt hogy ki az illető, így mit sem sejtve ültem le a szokásos helyemre. Nem sokkal később Dumbledore felállt és beszélni kezdett.
- Kedves diákok és tisztelt tanári kar. Egy örömteli dolog történt az elmúlt napokban és ezt szeretném önökkel, veletek is megosztani, hiszen nem kis mértékben érint minket az amit most elárulok. Ugyan is két kiváló tehetséggel rendelkező bájital fejlesztő, egy olyan főzetet talált fel, ami segít a vérfarkas által megharapott embereken. A bájitalnak találóan a Farkasölőfű- főzet nevet adták. A fejlesztők pedig Damocles Belby és a mi bájos bájital tanárnőnk, Emily de Beauvoir professzor, kérem fáradjanak ide, hogy a bájitalfejlesztők egyesületének elnöke átadhassa önöknek, a díjat és a főzettel kiérdemelt bájitalmester címet igazoló tekercset.
Hát engem a sírás kerülgetett, s mikor megláttam Belbyt, odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam, majd mindketten megkaptuk a díjat, az okiratot, a nagyterem pedig visszhangzott a jelenlévők tapsviharától és a diákok kántálásától - Szép volt tanárnő! - hallottam meg.
Minden kollégám gratulált, még Sirius is, egy kézfogás erejéig, én pedig annyira büszke voltam magamra, hogy azt elmondani nem tudom. Majd a vacsora végeztével Dumbledore javaslatára, egy kis mézborral ünnepeltük meg a díjamat a tanárokkal együtt, közben pedig a többi kísérletemről érdeklődtek, én pedig készséggel avattam be őket a részletekbe.

Végül már csak Remus, Sirius és én maradtunk a tanáriban, miközben már teljesen másról beszélgettünk, többek közt például hetedikes évünkről. Ebben pedig az alkohol sokat segített, vagy lehet, hogy inkább ártott.
- Látom, a gyűrűt még mindig hordod - mondta Sirius, miközben a Regulustól kapott ékszert forgattam az ujjamon.
- Egyetlen emlékem tőle.
- Szeretted őt?
- Mint egy barátot, hiszen rengeteget segített nekünk, míg élek hálával tartozok neki.
- Barátot, persze...
- Nem érdekel, mit gondolsz, mert nem bántam meg amit tettem, hiszen mindketten éltek! - mordultam rá.
- Mi? - pislogott Sirius.
- Jól hallottad, mindent amit tettem, az hogy Amortentiát ittam, melybe Regulus hajszálát tettem bele, hogy el tudjalak hagyni és sikerült is, mind azért volt, mert én választottam helyetted. Mégis szerinted hogyan éltem volna azzal a tudattal, hogy három ember halála szárad a lelkemen, mert te engem választottál volna, nem pedig a barátaidat?
- Te miattunk dobtad el magadtól a boldogságot Emily? - akadt ki Remus.
- Igen, de egyesek szerint ez nem azt jeleni hogy áldozatot hoztam, hanem hogy szajha lett belőlem! - néztem dühösen Siriusra, aki a döbbenettől szólni nem tudott - Most már úgy sincs jelentősége nem igaz?
- De van. Csak most van igazán jelentősége! - felelte Sirius - Ha én ezt akkor megértem...
- Nem érdekes. Mindegy, én megyek, jó éjt! - mondtam, majd kiindultam, de Sirius utánam jött és a folyosón elkapta a karomat.
- Emi, várj!
- Mire?
- Te képes voltál minderre csak, hogy megmentsd az én legjobb barátaimat, miért tetted?
- Mert ha őket elveszíted, te is meghaltál volna legbelül, hiszen mint azt régen Remus is mondta, ők a te igazi családod.
- Emi, te ugyan olyan fontos voltál nekem, mint ők!
- Látod, ez az. Csak voltam. Aztán szépen lassan minden tönkre ment, pedig ha egyszer is meghallgattad volna az öcsédet...
- Annyira sajnálom!
- Már mindegy, hiszen úgy is kiöltél belőlem mindent, azzal amit tettél és amiket mondtál.
- Ne mondd ezt!
- Csak hagyj békén.
- Nem, én ezt nem akarom elhinni, hogy már nem érzel irántam semmit!
- Pedig így van - mondtam hidegen, pedig ha tudná...
- Bizonyítsd be! - felelte, majd a falhoz támasztott, hogy megcsókoljon, de még időben ellöktem magamtól.
- Nem fogsz még egyszer megalázni Sirius és azzal se etess, hogy még mindig szeretsz, mert akkor ott a teremben világosan a tudtomra adtad, hogy csak egy menetre kellettem!
- Kétségbe voltam esve, Emi!
- Tudod, miközben te magadat sajnáltad, az öcséd minket próbált meg elrejteni a nem egészen ép elméjű szüleid elől és tudod miért halt meg? Mert Fidelius bűbájjal védte meg a helyet ahol laktunk és nem árult el nekik! Te pedig csak lenézted őt!
- Ezt már nem tehetem jóvá, de mondd, mit csináljak, hogy higgy nekem?
- Felejts el! - feleltem dühösen, majd ott hagytam.

A lakosztályom nappalijába érve, miután dühösen csaptam be az ajtót, könnyek kezdték szúrni a szememet és nem vettem észre, hogy Danielle még ébren van.
- Anya, te sírsz?
- Nem kicsim, csak tudod, a díj miatt...
- Akkor nem inkább nevetned kéne?
- Téged nem lehet átverni, ugye? - mosolyogtam rá halványan, de ekkor hirtelen kopogtatnak, én pedig felkészültem a legrosszabbra, ám tévedtem, mert Remus volt az.
- Ne haragudj, a késői zavarásért.
- Nem zavarsz, gyere csak - invitáltam beljebb.
- Jaj, köszönöm nem, csupán azt akartam mondani, hogy három nap múlva programom lesz este és hát akkor kipróbálnám...
- Persze, megbeszéltük.
- Köszönöm. Amúgy minden rendben?
- Igen - hazudtam.
- Akkor nem is tartalak fel tovább, jó éjt!
- Neked is.

- Mi lesz három nap múlva? - kíváncsiskodott Danielle.
- Meg kell főznöm egy bájitalt Remusnak.
- Ó, én azt hittem...
- Mit kicsim?
- Hát, tudod, Remus kedves, meg minden és szóval...
- Danielle!
- Jó, csak tudod, hiányzik Regulus - mondta lehajtott fejjel, én meg átöleltem.
- Jaj, csibém, nekem is! - majd hirtelen eszembe jutott valami - Figyelj, ezt a gyűrűt tőle kaptam és mikor rajtam van, olyan mint ha még mindig velem lenne, de neked adom - mondtam, majd a nyakláncára fűztem az ékszert.
- Anya! - ragyogott fel az arca.
- Ezentúl rád vigyáz majd és mindig veled lesz.
- Köszönöm!
- Nincs mit kicsim, de most már alvás! - mondtam játékosan, majd én is nyugovóra tértem.

Elérkezett a telihold napja, én pedig órák után rögtön nekiláttam a főzet elkészítéséhez, amit majd Remusnak kell meginnia és én úgy döntöttem, hogy ott leszek az átalakulásnál, mert látnom kell a végeredményt, még akkor is ha rettegek a gondolattól.
Este fél nyolc van és épp Remus irodájába tartok, kezemben a főzettel. Mikor kopogtatás után beinvitál, meglepődve érzékelem, hogy nincs egyedül, mivel Sirius is itt van.
- Jó estét, uraim! - köszönök közömbös arccal, majd átnyújtom Remusnak a bájitalt.
- Hálás vagyok Emi - mondja halvány mosollyal, majd egy hajtásra kiitta a serleg tartalmát és rögtön elfintorodik - Hát ez nem éppen töklé...
- Bocs, de elsődlegesen nem az íze volt a fontos.
- Nem gond, túlélem.
- Veled megyek ha nem baj, mert látnom kell a hatását, illetve meg kell beszélnünk valamiféle jelzést, hogy tudjam, valóban megvan-e az emberi tudatod.
- Rendben, akkor lassan indulhatunk is.
- Én is megyek, ha nem baj, mert kíváncsi vagyok - szólt közbe Sirius.
- Nem, persze, gyere - felelem, majd elindulunk.

A szellemszálláson vagyunk és már elkezdtek mutatkozni Remuson az átváltozás jelei, így Siriusszal felvettük az állati alakunkat és vártunk. Majd mikor már teljes folyamat befejeződött és egy kifejlett vérfarkassá vált, felemelte az egyik, majd a másik mancsát, jelezvén, hogy tudatánál van, mi pedig visszaalakultunk emberi formánkba. Viszont én teljesen lefagytam és egész testemben remegtem, ahogy a fenevad ott állt előttem. Fel se fogtam, hogy valójában Remus az, csak azt láttam, hogy vérfarkas és már tódultak is elém a régi szörnyű emlékképek. Mérhetetlen pánik lett úrrá rajtam és hátrálni kezdtem, de falnak ütköztem, majd azt éreztem, menten végem van.
- Emily? - szólított meg Sirius.
- Nem akarom!
- Hé, nyugi! Ő nem bánt.
- Segíts! - mondtam hisztérikusan.
- Gyere, kiviszlek innen, oké? - majd átfogta a derekamat és sietős léptekkel hagytuk el a szellemszállást, meg sem állva a kastély bejárati ajtajáig. Ott aztán a falhoz dőltem, könnyáztatta arcomat a tenyerembe temettem és próbáltam megnyugodni, de nem ment. Sirius, ekkor elvette az arcom elől a kezeimet, majd átrakta a nyakán, szorosan magához ölelt, én pedig a vállára hajtottam a fejemet és csitítgatott.
Lassan éreztem, ahogy kezdek megnyugodni, majd mikor feleszméltem, hogy kivel is vagyok ilyen szituációban, hirtelen ránéztem és az arcunk így szinte centikre volt egymástól.
- Jobban vagy? - kérdezte.
- Kicsit.
- Gyere, elviszlek a gyengélkedőre és kérünk neked valami nyugtatót.
- Nem kell, van a szobámban.
- Akkor elkísérlek odáig, rendben?
- Nem...
- Ragaszkodom hozzá! - felelte határozottan, majd ismét a derekamnál fogva, indultunk tovább, amit meglepő módon hagytam neki.
Miközben sétáltunk, a hálókörletem felé, hirtelen megszólalt.
- Emi, ha akarod, én segíthetek neked, legyőzni a félelmedet.
- Mégis hogyan?
- Gyakorolnám veled a mumus támadás kivédését, elvégre SVK tanár vagyok, vagy mi a szösz.
- Én nem tudom, nem fog menni.
- Dehogynem! Legalább próbáld meg és ha nem megy, nem erőltetem, de muszáj lenne legalább annyit elérned, hogy ne kerülj az ájulás szélére, mert nem lesz mindig melletted valaki.
- Igazad van. Jó, megpróbálom - feleltem végül, eközben pedig megérkeztünk a lakosztályom elé.
- Holnap este hatkor, mondjuk az SVK teremben?
- Ott leszek.
- Rendben - került megint vészesen közel hozzám - Várni foglak - mondta, s közben mélyen a szemembe nézett, mire éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, de még időben kapcsoltam és elhúzódtam.
- Sirius, köszönöm, hogy elkísértél.
- Semmiség. Boldogulsz?
- Igen. Jó éjt.
- Neked is - köszönt el, én pedig rögtön bementem a lakosztályomba és fáradtan a falnak dőlve, lecsúsztam annak mentén és próbáltam megnyugodni, mert most már, nem csak a vérfarkas miatt akart kiugrani a szívem, a helyéről, hanem Sirius közelsége, illata és érintése miatt is. Az utóbbi kettőt még mindig magamon éreztem és a szívem azt súgta, menjek utána, mondjam meg neki, hogy még mindig szeretem, de az eszem rögtön tiltakozni kezdett, s végül az utóbbira hallgattam.

Sirius Black

Amikor tudatosult bennem, hogy Remus cimborám nem fog felfalni, csupán jelmezt öltött, kedvem lett volna Emilyt felkapni, körbeforgatni és megcsókolni - mondjuk ehhez bármikor lenne kedvem - hiszen ez mind az ő érdeme. Ám ahogy felé fordultam és megláttam a pánikot az arcán, rögtön felrémlett bennem az ominózus nap, mikor elmesélte a vérfarkastól való félelmét, az édesapja halálát, s most a történet valószínűleg megelevenedett előtte. Rögtön tudtam, hogy ki kell vinnem onnan, mert pár pillanat és elájul, ezért átkaroltam, majd kivezettem olyan gyorsan amennyire csak tudtam, minél messzebb a szellemszállástól.
A Roxfort kapujában megálltunk és annyira megsajnáltam őt, ahogy kétségbeesetten zokog, hogy nem érdekelt mit fog szólni, de magamhoz öleltem és meglepetésemre nem tiltakozott. Viszont én, rettentően boldog voltam, hogy újra a karjaimban tarthatom, mert szeretem, még mindig halálosan szeretem Emilyt. Amikor a szemembe nézett, alig tudtam vissza fogni magam, nehogy neki essek, így hát próbáltam valami másra terelni a gondolataimat. Már nem érdekel, hogy elhagyott, mert végre megértettem miért tette és ezért örökké felnézek majd rá, sőt, az se érdekel, hogy az öcsémtől van egy gyereke, semmi nem érdekel, szükségem van rá, vissza akarom szerezni. Nem számít, ha nyálasan is hangzik, de ő az álmaim nője, mindig is az volt és az is marad.
Aztán ahogy őt kísértem, hirtelen belém hasít egy gondolat, hogy segítek neki legyőzni a félelmeit és mondhatom azt is, hogy összekötöm a kellemest, a hasznossal, hiszen így a közelemben lesz, s talán van esély rá, hogy visszahódítsam. Habár nem tudom, lehet, hogy rosszul éreztem, de mielőtt elváltunk, mint ha reszketett volna a közelemben, ami jó jel, feltéve persze ha ez nem attól a sokktól volt még, amit az imént átélt a szellemszálláson. Remélem én váltottam ki belőle, mert akkor még van esélyem feléleszteni benne az alvó vadmacskát.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.