efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Vérbosszúra éhezve Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 10] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Eddig ez a fejezet a kedvencem. Remlem, nektek is tetszeni fog! Ugye, ugye, ugye? :)


„Ha felnövök, erőssé fogok válni. Addigra megtalállak, és amikor kiengedik ezt a szörnyeteget az Azkabanból, Neked nem kell félned tőle. Meg foglak tőle védeni, akár az életem árán is. Nem érdekel, mi történik velem majd, de Téged életben foglak tartani bármi áron, ezért nem kell félned.
Neked köszönhetem az életemet, ezért bármit megtennék Érted, hogy biztonságban tudjalak. Az én életem a Tiéd nélkül mit sem ér, bármikor feláldoznám Érted, ha ezzel megmenthetlek tőle.
Én azért élek, hogy Te élhess.”
1970. január 12.
Két napja ültem itthon, és nem mentem sehova a lábam miatt. Nem tudtam, mivel kössem le magam. Ráadásul a nyomozásról sem tudtam meg semmit azóta. De nem is nagyon foglalkoztam vele… A fejemben mindig újra játszódott a pillanat, mikor elárultam Miss Carrownak, hogy én vagyok az a kisfiú, akinek megmentette az életét azzal, hogy felbukkant az erdőben, majd később tanúskodott a bíróságon.
Zavarodott voltam. Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet.
A két nap alatt Blair egyszer sem nézett felém.
Blair…
Még a neve is csodálatos volt.
Az első éjszakát még szerelmesen végig mosolyogtam, a párnámba fojtva az izgatott nevetésemet. De Blair később sem keresett meg. Nem jött se másnap, se a mai nap. Egész nap ültem a szobámban, és vártam, de egyszer sem nézett felém.
Idegesen túrtam a hajamba, amikor este kilencet ütött az óra. Egész nap fel-le mozgattam a lábfejemet a feszültségtől. Abban reménykedtem, hogy Blair meg fog keresni, de még mindig nem jött át hozzám.
Tudtam, hogy nem azért vágta hozzám azokat a szavakat aznap este, mert meg akart bántani, hanem a sokktól, hogy tizenegy év után szembe találja magát azzal a kisfiúval, akinek megmentette az életét, és Ő emiatt halálos veszélybe került. Megértettem Őt, ezért is nem szaladtam utána rögtön, habár szívem szerint azt tettem volna. Tudtam, hogy időre van szüksége.
Mély levegőt véve csaptam le a poharamat az asztalra. De azóta két nap eltelt… Blair pedig nem ismerte a fogadalmamat.
Ő nem tudta, hogy most rajtam a sor. Hogy most én fogom Őt megvédeni. Semmit sem tudott róla, hogy gondolkodás nélkül feláldoznám érte az életemet, hogy megmenthessem. Fogalma sem volt róla…
Felkaptam a pálcámat, és egy szempillantás alatt felpattantam, a következő pillanatban pedig a nő nappalijában álltam. Ijedt sikkantást hallottam, majd tányércsörgést. Egy másodperc alatt szaladtam be a konyhába, de csak Blair állt ott kivont pálcával.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte bosszúsan, és egy intéssel összeforrasztotta a széttört tányért, és a kezébe bűvölte.
- Látni akartalak, hogy jól vagy-e – feleltem őszintén, de ő addigra már elfordult, és azt motyogta, hogy hoppanálás-gátló bűbájt fog húzni a háza köré.
- Láttad. Most már mehetsz.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem, mire idegesen levágta a mosogatóba a rongyot. Miért mugli módra mosogat?
- Nem akarok veled beszélni!
- De meghallgatnál?
- Nem – nézett egyenesen a szemembe. Tehetetlenül néztem rá. A szeme vérben úszott, és az egész meg volt dagadva. Csak nem sírt?
- Mondd csak – suttogtam, mire értetlenül meredt rám. – Mondd el, miért haragszol rám. Meghallgatlak – magyaráztam nyugodtan. Talán, ha kidühöngi magát, utána szóba fog velem állni…
- Nem akarok veled beszélni – suttogta az arcomba. A szemébe düh tüze égett. Összeszorult a mellkasom, mikor arra gondoltam, hogy ez ellenem szól. Mégis megpróbáltam reálisan látni a helyzetet. Blairnek ez egy sokk, hogy hirtelen kiderült, ki is vagyok én. Sőt, nekem is ez egy sokk, hogy kiderült, kicsoda Ő. De én legalább szárnyaltam a tudattól, hogy megtaláltam Őt. Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy láthatom, és hogy tudhatom; Ő biztonságban van és él.
- Menj el!
- Nem akarok – néztem le rá, és karba fontam a kezeimet. Összepréselte az ajkát dühében.
- Nem aka… - kezdett bele, de hirtelen üvegcsörömpölés törte meg a csendet, mire mind a ketten megmerevedtünk. A nappaliból jött.
Egy szempillantás alatt toltam a hátam mögé Blairt, holott tisztában voltam vele, hogy talán Ő még jobb párbajozó nálam. De megéreztem azt az enyhe bűzt, amitől felfordult a gyomrom.
A hulla.
- Eressz! – sziszegte mögöttem, de eszem ágában sem volt előre engedni. Félretoltam, és kiléptem a nappaliba, Blair pedig árnyékként követett engem.
Senki sem volt a helyiségben, hiába füleltem és szaglásztam. Aztán hirtelen megmerevedtem. Nagyon hasonló volt a szag, de nem ugyanaz, mint múltkor.
- Blair… - suttogtam a legrosszabbtól tartva, miközben megragadtam a karját, és magam mögött tartottam, hogy ne menjen az ablakok közelébe. – Találtatok azóta új hullát?
Éreztem, ahogyan megmerevedik. Ez is elég válasz volt nekem.
- És eltűntek? – kérdeztem az elmúlt két nap eseményeiről, halkan, rosszat sejtve.
- Mind – bólintott, és megpróbált kikecmeregni a karjaim közül.
- Állj! – kiáltottam rá, amikor megéreztem újból erősen azt a szagot. Egy pillanat alatt ragadtam meg Őt, és szorítottam magamhoz, egyik tenyeremet hátul a nyakára szorítva, hogy védjem az eséstől, amikor a földre vetettem magam. Hatalmas robbanás rázta meg az ajtót.
Bevertem a falba a vállamat, mire felszisszentem.
Kissé elengedtem Blairt, aki hatalmasra tágult szemekkel nézett rám, majd már fel is ugrottam, hogy megnézzem, mi történt. Éreztem a hulla bűzét, de sehol sem volt. Úgy tűnt, lelépett.
- Jól vagy? – fordultam hátra egy szempillantás alatt, és leguggoltam elé, hogy megnézzem rendben van-e. Úgy tűnt, az ijedtségen kívül nem esett semmi baja, de azért megragadtam a vállát, hogy megnézzem gyorsan, megsérült-e.
- Mit csinálsz, mi van, ha hátba támadnak? – kérdezte dühösen, és megpróbált felpattanni, de lenyomva a földön tartottam. Megráztam a fejemet.
- Nincs itt, elment.
- Azt te meg honnan veszed?
Felsóhajtottam.
- Vérfarkassá változtatott engem, Blair – néztem a szemébe mélyen, és magam is meglepődtem azon, hogy ilyen nyíltan kimondtam. Elnyílt szájjal meredt rám, de tudtam, nem mondtam neki újdonságot. – Tökéletes a hallásom. Mindent hallok. Messziről is, ha figyelek – néztem mélyen a szemébe. Láttam, ahogy nyel egyet. – És a szaglásom is kiváló. Ezért tudtam, hogy Derwent professzorasszony otthonában nincs senki, és ezért tudtam, hogy baj van, amikor a háza előtt voltunk, mert éreztem a vérszagot. Mindig, mikor valamire rájövök a nyomozással kapcsolatban, az azért van, mert érzem őket vagy hallom – magyaráztam neki. Nem is tudom, mikor fogtam meg az ernyedt kezét. – Ezért bízz bennem!
Megrendülten meredt rám.
- A vállad… – suttogta végül, miközben előre hajolt. Oldalra néztem. A szürke pulóveremet eláztatta bal oldalt a vér.
- Nem fontos – vontam meg az épp vállamat. Most, hogy Blair felhívta a figyelmet a sérülésre, hirtelen én is érezni kezdtem, de még csak kissé fájdalmasan zsibbadt. Nem volt vészes.
- Biztos nincs itt senki? – nézett a szemembe. Bólintottam, de nem eresztettem el a pillantását. – Mutasd a sebed!
Figyelmen kívül hagytam az utasítását.
- Lett újabb két áldozat? – kérdeztem a nyomozásról Blairt inkább, mire egyet bólintott.
- Mindkettő hulla mellett találtunk egy számot – magyarázta. Úgy tűnt, feladta, hogy utáljon engem. – Nincs az áldozatok között kapcsolat. A tegnapi halott, aki egy tízes számot kapott, Erberra Thomas volt. Ötvenhat éves nő. A mai halott pedig egy fiatal fiú volt… - hirtelen elcsuklott a hangja, és oldalra kapta a fejét, majd a falra meredt. A szemét ellepték a könnyek.
- Ki volt az, Blair? – suttogtam nagyon halkan. Hirtelen nagyon rossz érzésem volt.
- Regulus Black – lehelte, de rögtön összeszorította a száját. Még így is láttam, egy pillanatra összerázkódik, de visszatartotta a zokogását. Ledermedve guggoltam előtte, de csak magam elé meredtem.
Nem.
- A rohadt életbe! – csaptam a falba teljes erőmből, mire a vakolat levált, és egy kicsit meg is repedt.
Sirius…
Legszívesebben elrohantam volna a barátomhoz, de ahogy Blairre néztem, inkább megpróbáltam megnyugodni.
- Most végzett a Roxfortban… Még csak… - suttogta. A haja alá nyúltam, és a tarkójánál fogva húztam a mellkasomra, mikor kitört belőle a hangos zokogás. Szívszorító volt hallgatni, és az én szemembe is könnyek gyűltek.
Te jó ég… Sirius.
Mikor Blair a zokogástól már-már csukladozva kapkodott levegőt után, nem tehetettem mást, csak még szorosabban öleltem, miközben hagytam, hogy magához szorítson. Jól esett a közelsége, még ha ez egy ilyen alakalom is volt. A hajába temettem az arcomat, hogy ne sírjak én is hangosan.
Regulus és Sirius kapcsolata mindig is ellentétekkel teli volt, mégis rettenetesen erős és mély szeretet fűzte őket össze, amelyet próbáltak elrejteni, de sose tudták senki elől sem eltitkolni. Bele sem mertem most gondolni, mit érezhet Sirius.
Lehunytam a szememet.
Regulust sose tartottam a barátomnak, de sokkal többet megtudtam róla, és sokkal jobban megismertem őt, mint egy átlagos háztársamat. Jól ismertem Regulust, és sokszor próbáltunk neki és Siriusnak segíteni, hogy helyrehozzák a kapcsolatukat. Volt, hogy sétáltam a fiúval a parkban, hogy elmesélje, hogyan is kényszerítik a szülei, hogy csatlakozzon a halálfalókhoz, aminek köszönhetően összeverekedtek Siriusszal. Mégis sosem voltunk barátok, de akaratlanul is, Sirius barátaiként közel kerültünk a fiúhoz.
Remegve szorítottam Blairt.
Regulus halálnak híre kiszipolyozott egy részt a mellkasomból, és csak üres kongást hagyott maga után. Úgy éreztem, valami eltört.
Lehunytam a szememet. Nem akartam arra gondolni, Sirius most mennyire szenvedhet.
Blair csendesen szuszogott a karjaim között, néha-néha hangosan szipogott. Tudtam, hogy nem alszik, csak a kimerültségtől üveges tekintettel mered a semmibe.
- Blair – suttogtam, de nem reagált. – Látni akarom Regulust.
Lassan felemelte a fejét, és kábán meredt rám. Nagyot nyeltem. Nem tehettem róla, de az járt a fejemben, hogy ha egy picit előre hajolnék, meg tudnám csókolni Őt.
- Látni akarom Regulust – suttogtam.
- Bent van – felelte zavartan, és távolabb húzódott tőlem. Csalódottan hagytam neki.
Felálltam, és egy picit megtántorodtam. Már teljesen elzsibbadtak a lábaim a guggolástól.
- A vállad… - lehelte Blair, de túlságosan kimerült volt. Felsóhajtottam. Annyira kiszolgáltatott volt.
Lehajoltam, és a karjánál fogva felhúztam.
- Jól vagy? – kérdeztem rekedten, mire egy aprót bólintott, de még mindig nem volt teljesen magánál. A kirobbantott ajtó felé léptem, de rögtön lemerevedtem, és egy szempillantás alatt Blair felé fordultam, hogy elálljam az utat.
- Mi az? – élénkült fel kissé.
- Menj be a konyhába – morogtam neki, és az ajtó felé léptem. Természetesen figyelmen kívül hagyta azt, amint mondtam neki. Hallottam, ahogyan benne rekedt a levegő.
A padlón hatalmas vérrel írt szám volt.
A szívem kihagyott.
0. A Minisztérium nem vette el Blairtől az ügyet, holott most már személyesen is érintett volt az kázusban, hiszen a házában volt valaki, aki szorosan a nyomozáshoz kapcsolódik. Személyessé vált neki az ügy. De sok furcsaság nem hagyott nyugodni.
Eddig sorban csökkentek a számok az áldozatok mellett, és Regulus a kilencedik volt. Valaki viszont betörte az ajtót Blairnél, és felírta a nulla számot a padlóra. Ami felettébb furcsa. Ugyanis sehol egy hulla.
- Az összes szám a falra volt írva… - suttogta Blair a véres számra meredve a padlón. Az aurorok már rég elmentek a házából. Az ajtót azért a helyére illesztették, de ezen kívül senki sem takarította el a bizonyítékokat.
Zavartan meredtem Blairre. Igaza volt. Eddig minden szám a falra volt felírva, mégpedig viszonylag egy ujjnyi hosszúságú betűkkel. Ez viszont egy hatalmas nulla volt. Jó, ha egy méteres lehetett.
- Vérrel van írva? – kérdezte vörös szemekkel még mindig a földet bámulva. Bólintottam. Éreztem a szagán.
- Gyere! – fogtam meg a kezét. Nem mozdult, csak lassan rám nézett. – Ne aludj itt!
- De hova…?
- Hozzám – néztem mélyen a szemébe.
- El kellene takarítani…
- Ne.
Rám kapta a pillantását.
- Hagyjuk így, hátha látunk később valami bizonyítékot még, ha kissé megnyugszunk.
- Miért mennék hozzád? – kérdezte fásultan.
Mert én vagyok az egyetlen, aki az életét is feláldozná, hogy megmentsen Téged.
- Csak gyere! – mondtam csendesen, és a hálója felé toltam. – Pakolj be pár ruhát! – utasítottam, ugyanis úgy tűnt, még mindig teljesen kába. Nagyon megviselhette ez a nap.
Automatikusan dobálta a ruhákat egy kis táskába, miközben én az ajtófélfának dőltem ugrásra készen, hátha visszajön az a valaki, aki berobbantotta az ajtót.
Nem fért a fejembe ez az ügy. Az összes hulla eltűnt a halála utáni éjszakán, és többet nem találtuk meg őket. Viszont a bálon láttam azt a férfit, aki először halt meg a vérfarkas karmolásoktól. A gyógyító hullája is eltűnt még aznap éjjel. Vele is vérfarkas végzett. Blair elmondása alapján a következő áldozat, az a nő is ugyanúgy halt meg, mint a többiek, és reggelre eltűnt a hullája. Regulusszal is egy vérfakas végzett Blair beszámolója alapján, és ezt már a mungosok is megerősítették. Ma este azonban…
- Te jó ég! – nyögtem fel, pont akkor mikor Blair elém sétált.
- Remus… Menjünk be!
- Hova?
- A Mungoba – suttogta a földet nézve. Ugyanarra gondolt, amire én…
Egy másodpercig csak méregettem, majd kikaptam a kezéből a táskáját, és megfogtam az alkarját. Már nem is foglalkoztam a gyomorforgató érzéssel, és a köldökömnél lévő nyomással.
Szinte teljesen kihalt volt a folyosó. Csak az őr és néhány páciens várakozott a székeken, akik minden bizonnyal egy vita folytán szerezték be a különféle keléseket, rontásokat az arcukon. Felsóhajtottam, és Blairrel elindultunk a kamra felé, ahol a hullákat tárolták a boncolás idejére. A folyosón Sirius ült teljesen magába roskadva. A szívem hatalmasat dobbant.
Blairt ott hagyva a barátomhoz siettem, míg a nő szótlanul követett engem teljesen magába burkolózva.
- Ne aludj itt – tettem a kezemet Sirius vállára, mire lassan felemelte rám a pillantását. Teljesen összetört.
- Vigyáznom kell rá – suttogta rekedten, mire Blair mellénk lépett.
- Nem kell, Sirius – mondtam neki együtt érzőn. – Itt maradunk. Menj haza Jamesékhez.
Igaz, James anyukája, Dorea már két éve meghalt, de Charlusszal úgy szerették Siriust, mintha a fiúk lenne. Biztos voltam benne, hogy Siriusnak erre a szeretetre lenne most szüksége, amit a Potter család tud nyújtani neki, még ha Dorea már nincs is az élők sorában.
- De mi van, ha ő is…? – kérdezte a barátom kétségbeesetten, és tudtam, mire gondol. Mi is ezért jöttünk ide Blairrel, holott nem mondtuk ki hangosan egymás között.
- Azért menj haza, hogy ne kelljen látnod – mondtam neki, mire elkeseredetten szorította a hüvelyk- és a mutatóujját a szemére.
- Ezt még meg kell tennem érte… Ő sem akarná, hogy…
Hirtelen kinyílt a kamra ajtaja, és mind a hárman oda kaptuk a fejüket. Szörnyű bűz csapta meg az orromat.
Regulus állt a kamra ajtajában. A szemei üresen és tompán fénylettek...
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.