efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Vérbosszúra éhezve Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 10] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Visszatértem! :) Lerendeztük az esküvővel kapcsolatban minden lényeges dolgot, úgyhogy lassan visszatérek és visszarázódok. :)


„-Apa, apa – húzogattam apa ingének az alját, mire szomorú mosollyal felém fordult.
- Mi az, Rem?
- Mi lett azzal a lánnyal? – suttogtam, miközben szótlanul tűrtem, hogy az egyik medimágus valami fecskendőt döfjön a karomba nem túl kedvesen.
- Nem tudom, kisfiam – sóhajtott fel fáradtan, miközben a hajamba túrt.
- Ugye, Ő nem lett ilyen, mint én? – kérdeztem csendesen, mire apám nem felelt. Láttam, hogy a szemei megtelnek könnyel.
- Fogalmam sincs, Rem – mondta szomorúan, de nem nézett a szemembe. – De ma ott volt a bíróságon, és mindent elmesélt.
- Mindent? – döntöttem oldalra a fejemet.
Olyan jó lett volna látni azt a lányt!
Apa nem felelt, csak bólintott egyet.
- Elmondta, hogy látta, ahogyan Greyback megtámadott téged – suttogta alig hallhatóan. Láttam rajta, hogy legszívesen sírna. – Nagyon bátor volt. Az ő vallomása miatt az Azkabanba zárják azt a szörnyeteget.
- Apa… - hajtottam le a fejemet, és az ökölbe szorított kezeimre bámultam. – Most már én is szörnyeteg leszek?”
1969. augusztus 17.


Miss Carrow nyakának reccsenését, még én is hallottam, mikor odakapta a fejét. Ám addigra a férfinak csak a hátát láthatta.
- A francba! – motyogtam, és a nő kezébe nyomtam a puncsos poharam, majd a férfi után siettem. Nem akartam futni, nehogy túl nagy feltűnést keltsek, hiszen így is felháborodva szóltak utánam. A szemem sarkából még láttam, hogy Miss Carrow óvatosan leteszi a kristálypoharakat, majd szoknyája végét kissé megemelve utánam siet. Nem törődtem vele.
Amint kiértem a kúriából előkaptam a pálcámat. A férfi után futottam a fák felé. Tudtam, hogy el kell kapnom, mielőtt átlépi a hoppanálás-gátló vonalát.
- Álljon meg! – kiáltottam utána, de mintha meg sem hallotta volna, rendíthetetlenül futott tovább. A nyomában enyhe dögszag terjengett. Felfordult tőle a gyomrom.
- Lupin, állj meg! – hallottam messziről Miss Carrow kissé kétségbeesett hangját, de nem foglalkoztam vele. El kellett kapnom a fickót, és meg kellett tudnom tőle mindent.
- Stupor! – lőttem ki az átkot a férfi felé, de ő kitért előle. Nem vette elő a pálcáját. Ezek szerint lehet, nem is volt nála. Talán a Mungoban maradt a kamrában?
- Remus! – sikoltotta a nevemet Miss Carrow, de nem foglalkoztam vele. Hallottam, ahogy közeledik hozzám.
A férfi után vetettem magam az erdőbe. Nem foglalkoztam semmi mással sem, csak hogy utolérjem, és kikérdezzem. Hogy magyarázatot kapjak rá, mit keres itt, mikor két napja még hulla volt, és felszabdalva feküdt egy boncasztalon. Tudni akartam, hogy mi köze van neki Greybackhez. Mert tudtam, hogy valami köze van hozzá. És hogy mi ez az éktelen bűz?
Hirtelen megtorpantam.
Nem éreztem a szagát.
Lehunytam a szemeimet. Jó volt a hallásom. Túlságosan is jó. De mégsem hallottam egy apró neszt sem az erdőben. Aztán hirtelen meghallottam a könnyed lépteket az avaron, mire ijedten fordultam meg. Miss Carrow futott felém, egyik kezében a magassarkúját egyensúlyozta. Rá akartam szólni, hogy álljon meg, de addigra késő volt.
Egy szempillantás alatt történt minden. Újból megéreztem a szagát. Irtózatos dögszagot sodort felém a szellő a nő irányából. Ijedten néztem Miss Carrowra, majd előrevetettem magam.
Nem voltam biztos benne, hogy időben oda fogok-e érni.
Láttam, ahogyan a hatalmas ág zuhan a nő felé. Biztos voltam benne, hogy nem érek oda. Mégis megpróbáltam, holott tudtam, ha nem sikerül, nekünk végünk.
Elrugaszkodtam a talajtól, és Miss Carrowra vetettem magam. Éreztem az ág zuhanását felettem. Csak egy másodpercen múlt, hogy nem csapott fejbe minket.
Felnyögtem, ahogy ellöktem a nőt. Óriási fájdalom hasított végig rajtam, majd mély zsibbadást éreztem a lábamban. Egy pillanatig még a lélegzetem is elakadt. Színes pontokat látva próbáltam megfordulni, de nem tudtam. Remegve emeltem meg kicsit a karjaimmal a felsőtestemet, és megpróbáltam arrébb kúszni, de óriási fájdalom nyílalt a bokámba. Zihálva estem vissza a földre, miközben belélegeztem az avar illatát.
- Remus – hallottam meg Miss Carrow suttogását. Oldalra néztem. A fél arca vérben ázott, de jól láttam, hogy a ködös tekintete ellenére egy pillanat alatt felméri a helyzetet. Meggörnyedve emelkedett fel, majd kapta elő a pálcáját és rám emelte. A következő pillanatban éles fájdalom cikázott végig a lábamon, majd hangos puffanást hallottam. Még a talaj is kissé beleremegett.
Összeszorítottam a szememet, és beharaptam az ajkamat, nehogy felordítsak. Rettenetesen fájt a lábam.
Észre sem vettem, hogy Miss Carrow görnyedten, a hasára szorítva a kezét felém siet, majd valamilyen bűbájt motyog, de a fájdalom nem szűnt meg.
- Gyerünk a Mungoba! – hallottam meg a határozott utasítását, holott ahogy ránéztem, úgy tűnt, menten elhányja magát. Vagy elájul. Vagy egyszerre mindkettő.
- Kösz – nyögtem rosszallóan a sérült lábamra célozva, és megpróbáltam átkarolni a nyakát, ahogyan igyekezett felállítani. Éreztem, mennyire instabil lábakon áll ő is, ezért megpróbáltam nem ránehezedni a testsúlyommal, de ez lehetetlen volt. Nyílt törésem volt, ráadásul az egyik faág valahogy átszúrta a lábamat a törés mellett a bokámnál. Miss Carrow valamilyen kötést tett rá, de nem voltam benne biztos, hogy sokat használ. Vérszag terjengett mindenhol. Csalódottan kifújtam a levegőt, és megpróbáltam körbe nézni.
Sehol sem láttam a férfit.
- Azt hittem, soványabb vagy – nyögte Miss Carrow a súlyom alatt. Ha nem fájt volna ennyire minden porcikám, megforgattam volna a szemeimet. Ehelyett csak válaszképp az egész súlyommal rádőltem. Felnyögött, ahogyan megroggyant a térde. Más helyzetben gonoszul mosolyogtam volna magamban, de most csak ijedten próbáltam meg újból megtalálni az egyensúlyomat, és kevésbé nehezedni rá. Már csak a gondolatra is kirázott a hideg, hogy mennyire fájna, ha elesnénk. – Ha ennek vége – lihegte, miközben a fején lévő sebből továbbra is csorgott a vér -, biztos lehetsz benne, hogy állandóan edzésen leszel…
- Miért? – leheltem, miközben rázott a hideg a rosszulléttől. – Izmot akarsz növeszteni? – csukódott le a szemem, rettenetesen fájt minden lépés.
- Mi van? – kérdezte, miközben éreztem, hogy minden izmával azért küzd, hogy állva maradjon.
- Hogy kell neked egy edzőpartner – suttogtam, és én is léptem egyet botorkálva. Nem túl nőiesen felhorkantott, és zihálva folytatta az erdő mélye felé az utat.
- Arról beszéltek, hogy rettenetesen nehéz vagy – morogta komoran, de tudtam, hogy ő is csak azért kötözködik velem, mint én vele, hogy kibírjunk tartani, míg elérjük a vonalat, ahonnan hoppanálhatunk. – Mennyi mindent ettél meg ezen a bulin?
- Ez nem egy buli volt – nyögtem alig hallhatóan. – Ez egy estély volt. A buli az, amit a suliban csináltunk a tilosban…
- Apropó, tilos – kapott a szón szinte már csevegő hangnemben. – Ha ennek vége, véged.
Nem feleltem, de őt ez nem zavarta. Úgy tűnt, az ad neki erőt, ha valakit piszkálhat. Az, hogy én voltam az az illető, az már csak hab volt a tortán.
- Nem véletlenül tiltották be, hogy a gyakornokok ne vehessenek részt akcióban – nyögte lassan, miközben megpróbált stabilan lépkedni. Igaz, csak imbolygás volt belőle. – Derwent professzor házában se engedelmeskedtél nekem, és most sem…
- Ha nem csinálok semmit, sose kaptuk volna el – leheltem, miközben beharaptam az ajkamat.
- Miért? – állt meg megjátszott meglepettséggel. – Amúgy elkaptuk?
Lesajnálóan néztem rá.
- Kérlek, menjünk – suttogtam halkan az ajkamba harapva. Legszívesebben elbőgtem volna magam.
- Ó – nyögött fel meglepetten, és elvette a pálcámat. Én is érzékeltem, hogy átléptük a láthatatlan vonalat, ami eddig megakadályozta, hogy hoppanáljunk. Éreztem, hogy megroggyan Miss Carrow térde, de a következő pillanatban a jól ismert húzás erősödött, majd a köldököm táján beszippantott.
Fájdalmasan égett a lábam, ahogyan a padlóra érkeztem, és bevertem azt. A szememből kicsordult a könny, ahogy végigestem a Mungo folyosójának padlóján. Reszketegen próbáltam egyenletesen lélegezni a fájdalomtól, hátha így csillapítani tudom. A tekintetem előtt éles pöttyök táncoltak, és csak tompa zúgást hallottam a fülemmel. Aztán hatalmas hangzavar kerekedett körülöttünk. Oldalra pillantottam Miss Carrowra, de ő nem volt ott.
Megmerevedve bámultam a hűlt helyét. Nem volt itt a pálcám sem.
Zihálva próbáltam felemelkedni, de két gyógyító lenyomott a földre.
- Remus, maradj nyugton! – hallottam meg Lily hangját, mire hatalmasra tágult szemekkel meredtem rá.
- Hol van? – kaptam el a vállát, ő pedig ijedten meredt a szemembe.
- Ki?
- Miss Carrow! – szorítottam erősen Lily karját, mire az felszisszent.
- Kicsoda?
- Blair!
- A nyomozónő? – világosodott meg.
- Igen – türelmetlenkedtem.
- Nem volt itt – értetlenkedett a lány.
- De! – néztem a szemébe mélyen és eszelősen. Hihetetlen pánik fogott el. Nagyon rossz érzésem volt. – Együtt hoppanáltunk.
- Nem, Remus – rázta meg a fejét Lily, és lefejtette a kezeimet magáról. – Csak te hoppanáltál ide…
A lányra kaptam a szemeimet.
- Meg tudod most gyógyítani? – kérdeztem sürgetően a lábamra célozva, és láttam Lily szemében, hogy ijesztő vagyok. Hogy eszelősen viselkedem. Egy aprót bólintott.
- De két napig nem használhatod – magyarázta, és előkapta a pálcáját, majd elmotyogott egy ismeretlen varázsigét. – Nem tenne jót ne…
Azonban befejezni nem tudta, mert kikaptam a kezéből a pálcáját, és már emeltem is fel, hogy elhoppanáljak, miközben felugrottam. A sérült lábam imbolyogva bicsaklott ki, de megtartottam az egyensúlyomat. A lélegzetem is elakadt. Miss Carrow egyenesen előttem jelent meg, mire hátra tántorodtam a meglepettségtől, míg ő az egyik gyógyítót elsodorta, ahogyan összecsuklott.
Lily és a medimágus egy pillanat alatt a nő után kapott, hogy megnézzék a sérüléseit, és ellássák azokat, azonban Miss Carrow egy pillanat alatt felült, és kissé kábán meredt rám.
- Mit láttál pontosan? – kérdezte komoran, mire nyeltem egyet.
- A… - kezdtem bele, de egy gyógyító elém állt, és az egyik kórterem felé kezdett el tolni, miközben egyik kezét felém nyújtotta, hogy meg tudjak rajta támaszkodni. Miss Carrow szeme összeszűkült.
- Biztos vagy benne, hogy…? – kérdezte, mire értetlenül meredtem rá. Nem értettem, mire ez a titokzatoskodás. – Igen vagy nem?
Nem feleltem, csak néztem, ahogyan a gyógyítók segítségével lassan feláll, majd óvatosan felém lépdel. Úgy tűnt, fájdalmai vannak. A talpa véres nyomot hagyott a hófehér padlón, mivel cipő nélkül futott végig az erdőn.
- Igen vagy nem, Lupin? – kapta el suttogva a nyakamnál az inget. Nagyot nyelve meredtem rá.
- Biztos vagyok benne, mit láttam – néztem mélyen a szemébe. Egy végtelennek tűnő másodpercig csak meredt rám, majd elengedte az ingemet, de a tekintetemet továbbra is fogva tartotta. – Akkor akárki akármit mondd, kérdez vagy bármi, tartsd a szád! – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. Nem feleltem. – Tettesd azt, hogy nem emlékszel, vagy bármi…
- Miért? – kérdeztem szaporábban dobogó szívvel. Nem értettem, mi folyik itt.
- Csak csináld, amit mondok! – suttogta még mindig a fülembe, de a fejét már lehajtotta a vállamhoz. – És a pálcád – csúsztatta a zsebembe azt, de az utolsó mondatot már normális hangerőn mondta.
- Miss Carrow! – hallottuk meg egy férfi hangját a folyosó végéről. Az előttem álló nő bosszúsan lehunyta a szemét, majd mély lélegzetet vett. Egy utolsó jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd megfordult.
- Mr Grey!
- Küldettek értünk a gyógyítók, hogy két auror megsérült – nézett végig rajtunk a férfi, majd a szeme összeszűkült, ahogyan rám nézett. – Mr Lupin, ha jól tudom, Ön gyakornok.
- Az – morogta Miss Carrow. Hirtelen leizzadt a kezem. Sejtettem miről van szó. Nem mertem lehunyni a szemem, de a szívem a torkomban dobogott. Nekem annyi.
- Miért sérült meg egy gyakornok? – nézett a mellettem álló nőre Mr Grey, de annak az arca meg sem rezdült.
- Nem tudtam, hogy egy gyakornok nem sérülhet meg, abban az időszakban, míg a gyakorlatát végzi – nézett mélyen Miss Carrow a férfi szemébe. A levegőt is visszatartottam. Ha kiderül, hogy részt vettem egy veszélyes helyzetben a gyakorlatom alatt, engem kiraknak az Aurorképzőből. Főleg, ha az is kiderül, hogy kétszer sem tettem eleget a mentorom felszólításának, hogy ne csináljam, és maradjak nyugton.
- Miért sérült meg a gyakornoka? – kérdezte újból a férfi, nem hagyva, hogy Miss Carrow kimozdítsa a gondolataiból.
- Egy bálra hívtak meg minket – sóhajtott fel Miss Carrow unottan, és megpróbált leülni az egyik székre a folyosón. A medimágus segített neki. – Lupin rosszul lett a tömegben, és kisietett a friss levegőre – magyarázta Miss Carrow remekül játszva a szerepét. Azt hittem, be fog köpni a férfinak, és hagyni fogja, hogy engem meg kicsapjanak az iskolából. De úgy tűnt, épp a bőrömet menti. Csak átalakítja a tényeket, és költ hozzájuk egy másik alaptörténetet, elfedve ezzel a valóságot. Jó ötlet volt, mert így, ha összehasonlítja ezt mások beszámolójával a férfi, ugyanazt fogja hallani másoktól is, amit Miss Carrow mondott. – Utána mentem, és sétálni kezdtünk az erdőben…
- Az erdőben? – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Elég különös hely ez egy bálban résztvevő aurortól és gyakornokától.
- Nem látok benne semmi különöset – vont vállat Miss Carrow. Remekül leplezte, hogy fájdalmai vannak. – Mivel elkezdtünk beszélgetni a nyomozásról, nem egy emberektől nyüzsgő hely a legalkalmasabb kitárgyalni azt.
- Ezért elmentek az erdőbe – nézett szeptikusan a nőre Mr Grey. Nem volt szimpatikus férfi, és éreztem, hogy minden áron le akar leplezni engem.
- Nem értem, mi az erdővel a probléma… - nézett rá a férfira Miss Carrow. – Nem kirívó alkalom, hogy a bálok után és közben eltűnnek emberek beszélgetni bizalmas dolgokról vagy éppen üzleti ügyekről.
- Hogyan sérültek meg? – tért rá a következő kérdésre a férfi.
- Ránk esett egy faág – felelte rögtön Miss Carrow. Hihetetlenül szemtelenül magyarázott.
- Hogy eshetett pont rá magukra a fa? – kötötte az ebet a karóhoz Mr Grey.
- Nem tudom, esetleg kérdezze meg a fát – vágta rá Miss Carrow. Éreztem, hogy megrándul a szám a visszafojtott mosolytól.
- Ezek szerint pusztán a véletlen műve, hogy önök ketten megsérültek? – továbbra sem tágított a kimért férfi.
- Tudom, miért jött Mr Grey. Legyünk nyíltak egymáshoz. Tudom, hogy az Ön munkaköre lehetővé teszi, hogy a gyakornokokat elbocsájtsa, ha részt vesznek egy bevetésen. De mivel itt ilyen szabálytalanság nem történt, megköszönnénk, ha megengedné, hogy ellássák a sebeinket. Ennek a szerencsétlennek nyílt törése volt – bökött felém a fejével, mire Mr Grey rám kapta a pillantását.
- Rendben. Utánajárunk az esetnek – zárta le a témát a férfi rezzenéstelen arccal. Miss Carrow kimérten biccentett, és szinte már unottan szemlélte a férfit, aki egy apró fejhajtással távozott.
Mikor elég messzire került tőlünk, a nő felciccegett.
- Kimért pribék – morogta rosszallóan.
Felsóhajtottam, és lehunytam a szemeimet, majd hagytam magam elvezetni Miss Carrow-val egyetemben a kórterembe. Lily és a medimágus gyorsan dolgoztak, és hihetetlen ügyességgel látták el a sérüléseinket.
Lily meghagyta nekem, hogy két napig ki sem mozdulhatok a lakásból, mivel annyi idő kell a lábamnak, míg teljesen helyrejön. Ezen kívül kaptam kétféle bájitalt, amit reggel és este be kell vennem, de amúgy saját felelősségre hazamehettem. Miss Carrow kapott egy csinos kis kötést a fejére, és az egyik bordáját is összeforrasztották, valamint a talpán a vágásokat, melyeket az erdőben levő avar, kövek és gallyak okoztak. Ő is kapott egy bájitalt. Mire mind a kettőnket elláttak, Miss Carrow tekintete is kitisztult, és a fejsebéből sem szivárgott már a vér. Őt is hazaengedték.
A folyosó falának dőlve vártam a nőt, mikor kilépett a kórteremből.
Láttam a tekintetén, mikor rám nézett, hogy oltári nagy bajban vagyok.
- Gyerünk hozzád, fürge láb – morogta hűvösen, és már meg is ragadta a karomat. Normális esetben felvontam volna a szemöldökömet a különös gúnynéven, de most csak hagytam, hogy húzzon maga után. Kissé bicegve még lementünk az első emeletre, majd mielőtt kiléptünk volna az épületből társashoppanáltam.
Miss Carrow rögtön eleresztett, ahogy talajt érzett a lábunk. Majdnem felborultam, ahogyan a súlyom a sérült lábamra került. Még tényleg nagyon nem volt az igazi.
- Tudod te, mekkora slamasztikába kerültünk? – támadott le rögtön.
- Köszönöm, hogy segítettél nekem – néztem mélyen a szemébe. Őszintén hálás voltam neki, amiért megpróbált kimenteni. Láthatóan Miss Carrow nem egy köszönetre számított, mert a szája is tátva maradt, és csak pislogott rám. – Sajnálom, hogy bajba sodortalak.
Láttam, hogy szívesebben olvasott volna be nekem, minthogy meghallgassa a bocsánatkérésemet, ezért csak becsukta a tátott száját, és bosszúsan meredt rám egy hosszú másodpercig.
- Soha többet ne merészeld ezt csinálni! – nézett továbbra is, és csak azért vettem őt igazán komolyan, mert a szemében valami különös csillogás égett. Álltam a pillantását, de nem feleltem. Nem akartam ilyen ígéretet tenni, amit lehet, hogy nem fogok betartani. Miss Carrow felsóhajtott. – Tudom, hogy tehetséges vagy, különösen Sötét varázslatok kivédéséből. A jegyeid is kiválóak voltak végig a Roxfortban és az Aurorképzőben – elképedve meredtem rá. Nem gondoltam volna, hogy elolvasta a kartonjaimat. Egyáltalán mikor volt rá ideje? -De nem sérülhetsz meg többet, különben nem lesz több esélyed, és ki fognak csapni. A mai után figyelni fognak minket. Nem tudom, mi hajt téged, mi benned ez a bizonyítási vágy, de engedd el! – fúrta a pillantását mélyen az enyémbe. Nagyot nyeltem.
Nem tudom, meddig, de csak néztük egymást.
- Biztos vagy benne, hogy a hullánkat láttad? – váltott hirtelen témát.
- Ülj le! – mutattam a kanapéra, mire levetette magát. – Kérsz valamit? – túrtam a hajamba, és a jó lábamra helyeztem a testsúlyomat. Miss Carrow csak megrázta a fejét, mire én is ledobtam magam vele szemben a fotelbe. – Biztos vagyok benne.
- És nem csak hasonlított rá? Vagy egy ikertestvér? – tűnődött hangosan, de láttam rajta, hogy ő sem gondolja ezt komolyan.
- Te is tudod, hogy nem – néztem rá nyugodtan, és fáradtan hátra dőltem. – Ő volt az – suttogtam, és lehunytam a szememet.
- De amennyit én láttam a férfiból, nagyon nem tűnt halottnak, sérültnek vagy bármi – morogta Miss Carrow, de csak úgy magának. – Hogy élhet valaki, aki eddig halott volt?
- Halott – suttogtam csukott szemekkel.
- Tessék?
- Még mindig halott -nyitottam ki a szemeimet, mire Miss Carrow összeszűkült szemekkel meredt rám.
- Honnan veszed, hogy halott?
Felkaptam rá a szememet. Nem feleletem, csak meredtem a velem szemben ülő nőre. Nem mondhattam el neki, hogy éreztem annak a férfinak a szagát. Összeszorítottam a számat, és behunytam a szemeimet.
- Honnan veszed?! – kötötte az ebet a karóhoz türelmetlenül Miss Carrow, mire kinyitottam a szemem, és csak néztem őt. Nem tudtam, mit mondhatnék. Az előttem ülő nő tehetetlenül felciccent. – Jó. Tegyük fel igazad van – nézett rám, és láttam rajta, hogy valamiért komolyan fontolóra veszi a szavaimat, holott nem mutattam fel neki semmi bizonyítékot.
- Miért hiszel nekem? – kérdeztem komolyan. Miss Carrow szinte már gyámolatlanul pillantott rám.
- Nem tudom, mi a titkod, hogy csinálod, de nagyon sok minden eddig úgy volt, ahogyan mondtad… Mintha megérezted volna…
Nem mondtam semmit, csak figyeltem az arcát, és a vonásait. Annyira szerettem volna, ha ő Ő lett volna… Talán minden egyszerűbb lenne.
- Azonban nem tudjuk, hogy ez a férfi, hogyan lépett le a Mungoból. Nem tudjuk, hogyan játszotta ki a riasztó bűbájt, és azt sem tudhatjuk, hogyan élhet most, amikor elvileg halott volt – sodorta a kételyeit a nő egy szuszra, mire újból unottan kijavítottam.
- Halott.
- Mi?
- Az a férfi halott – magyaráztam. – Még mindig. Mozog, de halott.
- Honnan tudod, ilyen biztosra?
Összeszorítottam az ajkaimat, mire Miss Carrow felsóhajtott, és a plafonra meredt.
- Rendben. Nem mondod meg… - suttogta maga elé nézve, majd hirtelen újból rám meredt. – De ezzel akadályozod a nyomozást.
Még mindig nem feleltem semmit. Talán, ha kidühöngi magát nem erőlteti a témát.
- De akkor ki kell zárnunk a gyilkosság tényét…
- Nem kell kizárnod – suttogtam. Úgy láttam, Miss Carrow kezd szétesni főleg a kusza gondolatai miatt. – Minden, amit gondoltunk maradjon a régiben. Ez a férfi halott.
- De a vérfarkastámadás…
- Komolyan mondom. Ahhoz, amit eddig összeraktál a nyomozás közben, azt ne vesd el. Inkább ezt a tényt próbáld beleilleszteni az elméletedbe.
Miss Carrow kétségbeesetten nézett körbe, majd hátradőlt a kanapén, és a kezébe temette az arcát.
- Sok volt ez a mai nap – suttogta legyőzötten. Nem szóltam semmit, csak figyeltem őt. Láttam rajta, hogy teljesen szétestek a gondolatai, és képtelen összerakni a képet. Nem is próbáltam meg erőltetni.
- Miért utálod a vérfarkasokat? – tettem fel újból a kérdést csendesen, amire délelőtt nem válaszolt. Miss Carrow elvette a kezét a szeme elől, és a plafonra nézve kifújta a levegőt.
- Mert szörnyetegek – suttogta maga elé meredve. Kihagyott a szívem egy dobbanást. Az egész testem befeszült, és ökölbe szorítottam a kezeimet. Miss Carrow hirtelen rám kapta a pillantását. – Kimehetek a mosdóba?
Egy aprót, mereven bólintottam, egy balra biccentettem a fejemmel. Lassan, fáradtan felállt, majd eltűnt az ajtó mögött, amelyet résnyire nyitva hagyott. Hallottam, ahogy megereszti a csapot.
Csalódottan bámultam magam elé. Nem ezt akartam hallani a szájából.
- Tudom, sokan nem tehetnek róla, hogy azzá váltak – folytatta, de szinte alig hallottam a szavait. – De én… - lépett ki az ajtón a törülközőmmel a kezében. Lassan ránéztem. Épp a sminket törölgette le magáról.
- Ne folytasd! – szólaltam meg kimérten, még mindig őt nézve.
- Te kérdezted, miért – vont vállat, és elém sétált. – Miért zavar hirtelen? – hajolt le a szintemre. Megcsapott a bőrének a jellegzetes illata, nagyot nyeltem. Ránéztem.
A világ hirtelen ugrott egyet. A fejem zúgni kezdett, a szívem pedig eszeveszett vágtába kezdett. Elnyílt az ajkam, és csak néztem az előttem álló nő bőrét. Remegni kezdett a kezem. Nem tudtam elszakítani a pillantásomat az arcáról. Csak felületesen bírtam lélegezni.
Ott volt.
Nagyot nyeltem.
A szeplő ott volt a szeme alatt.
- Mi… mi az? – kérdezte zavartan tágra nyílt szemekkel Miss Carrow, miközben nekem könnyek gyűltek a szememben, és a testemhez kellett feszítenem a karjaimat, hogy ne öleljem meg hirtelen az előttem álló nőt. Ő az…
- Miért utálod a vérfarkasokat? – leheltem száraz szájjal, és elkaptam róla a pillantásomat. Túlságosan átjárta az öröm minden porcikámat. Úgy éreztem, csak dagad és dagad a mellkasomban, és képtelen vagyok megfékezni, ha nem ereszthetem ki. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna a nőt, és soha el nem engedtem volna.
Miss Carrow unottan felsóhajtott, és a törölközőt lóbálva leült velem szemben.
- Erőszakos vagy – nézett rám elgondolkozva. Azt hittem, nem fogja folytatni, de végül megszólalt. – Kiskoromban láttam egy vérfarkastámadást – nyelt egy hatalmasat, miközben a szeme ide-oda cikázott, de tudtam, hogy már nem engem lát maga előtt, hanem azt az éjszakát. – Apáékkal sátorozni voltunk, és reggel… vagyis inkább kora hajnalban, amikor még sötét volt, játszottunk. Már nem is emlékszem, mit – kezdte el nyomkodni a bal öklét idegesen. – Távolabb szaladtam tőlük, és amikor el akartam bújni egy bokor mögé… ott voltak – suttogta falfehéren. Láttam, ahogyan a mellkasa fel-le mozog, és tudtam, hogy rettenetes neki felidézni az emléket. Én is így viselkedtem akkor, amikor még nem tudtam feldolgozni, és beszélnem kellett a megtámadásomról. – Egy vérfarkas éppen egy kisfiút támadott meg. Minden tiszta vér volt… Én meg csak álltam ott. Aztán a kisfiú elájult, vagy nem is tudom – remegett meg a szempillája, miközben a kezei egyre jobban remegni kezdtek. Nem mozdultam, csak figyeltem őt. Ittam minden egyes szavát, habár majd megőrültem azért, hogy felálljak, és körbe ugráljam a lakást. – Mikor nem mozdult már a kisfiú, a vérfarkas nekem támadt. Azt hittem, engem is meg fog ölni… Mégis abban a pillanatban csak azt éreztem, hogy nem fogom magam könnyen adni neki… - hirtelen elhallgatott. – Aztán egyszer csak felnyüszített, és elkezdett átváltozni... Greyback volt az… De akkor sem szaladtam el, csak álltam ott. És mire észbe kaptam, már felettem is volt, és meg akart fojtani – suttogta üveges szemekkel, és lassan a nyakához emelte az ujjait. Ökölbe szorítottam a kezeimet, amikor arra gondoltam, hogy az a szemét Greyback egy ujjal is hozzáért. – Apa szedte le rólam, és elkábította. Tudod, nagyon gyengék a vérfarkasok az átváltozásuk után… - nézett hirtelen rám. A szemei tele voltak sebzettséggel, és mintha valami mélységes félelem húzott volna meg mögöttük. – Fogalmam sincs, mi történt a kisfiúval… - kapta el rólam a szemeit. – A tárgyaláson sem láttam. Lehet, hogy Greyback megölte… Senki sem mondott semmit. Még a nevét sem árulták el... – pillantott újra rám, és csak nézett engem.
- Mi volt a tárgyaláson? – kérdeztem rekedten, holott pontosan tudtam, mi történt.
- Greyback ellen tanúskodtam – vont vállat, és egy pillanat alatt eltűnt a szemeiből mindenfelé érzelem. – Emiatt került az Azkabanba…
- És téged pedig megfenyegetett, hogy ha kiszabadul megöl… - suttogtam visszafojtott dühvel, magam elé meredve, mire egyet bólintott, majd elképedve rám kapta a szemeit.
- Hon… Honnan tudod? – suttogta kerekre tágult tekintettel. Rá szegeztem a pillantásomat, és mélyen a szemébe néztem.
Mindent erre tettem fel…
- Én voltam az a kisfiú.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.