efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Vérbosszúra éhezve Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 10] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Mostanában lassabban lesz frissítés, mert a barátom hétvégén megkérte a kacsómat, és készülünk az esküvőre. :) <3 Agyban most teljesen máshol járok, de ha sikerül leszerveznünk ezeket az alap dolgokat, akkor újból visszaállok a történeteimre. :) De most csak addig fogok felpakolni dolgokat, ameddig már megírtam őket régebben. :)


„A pennámmal játszva az ujjaim között meredtem a kérdésre, miközben hallottam a lányok kuncogását, ahogyan minket figyeltek. Szerintük jó ötlet volt kitöltetni az évfolyam összes fiújával, hogy milyen tulajdonságok azok, amelyek tetszenek egy nőben.
A szemem sarkából Ágasra meredtem, aki nemes egyszerűséggel csak annyit írt a lapjára, hogy „Legyél Lily Evans!”. Hosszan kifújtam a levegőt, és a velem szemben ülő másik fiúra pillantottam. Sirius vadul körmölt. Felvontam a szemöldökömet, és a tenyerembe ejtettem az államat, tovább nézve a barátomat.
- Nincs leskelődés! – csapott az asztalra Emma, mire megszeppenve meredtem rá. Tapmancs felkapta a fejét, majd szemtelenül rám mosolygott, és leírta, hogy 90/C. Aztán átsatírozta, és kacskaringós betűivel a 90/D-t formázta. Összeszorított szájjal húztam fel az orromat.
Az üres papírlapra meredtem.
Milyen lehet most Ő? Biztos gyönyörű, és kifinomult. Kedves mindenkivel, és soha nem veszíti el a türelmét… Szerelmesen felsóhajtottam. Biztosan egy csendes, szelíd lány lett belőle, és egyáltalán nem beképzelt.
Álmodozva képzeltem magam elé Őt, miközben éreztem, ahogyan a melegség szétárad a mellkasomban. Szinte magam előtt láttam a már majdnem felnőtt énjét, ahogyan mosolyogva figyel, miközben a nap fénye megcsillan a gesztenyebarna haján.
Kellemes boldogság cikázott végig a testemen, és nyugalom szállt rám, mint mindig, mikor Rá gondoltam.
A pergamenre nyomtam a pennám, és egyesével írni kezdtem a tulajdonságokat végig magam elé képzelve Őt. Minden egyes szó, ami leírtam, Őt jellemezte.
Kedves.
Türelmes.
Segítőkész.
Csendes.
Mosolygós.
Jóindulatú.
Okos.
Szerény.
És a legfontosabb: Bátor.
Ellágyulva meredtem a papírra, és sajnáltam, hogy csak közhelyeket írhatok ide. Ő sokkal több volt, mint ez a pár tulajdonság. Sokkal összetettebb, jobb és kedvesebb.”
1974. április 11.

Folyamatosan rezgettem a lábamat az idegességtől, miközben rátenyereltem a csengőre. Hevesen dobogó szívvel füleltem, és mikor meghallottam a magas sarkak koppanását a padlón, úgy meglódult a szívverésem, hogy azt hittem, kiveri a mellkasomat. Mit fogok tenni, ha tényleg Ő az?
- Milyen ponto… - tárta ki az ajtót előttem Miss Carrow, majd lefagyott az arcáról a mosoly, és csak nézett megkövülve. Felvontam az egyik szemöldökömet. – Ó.
Még mindig néztem rá halvány mosollyal az ajkamon, miközben megpróbáltam meglesni a szeme alatti kis szeplőpöttyöt. A helyzet kezdett kellemetlenné válni.
- Tényleg a dísztalár áll a legjobban a férfiaknak – tárta ki az ajtót nekem, én pedig beléptem. – Majdnem beléd szerettem.
- Majdnem? – nyögtem rekedten, miközben levert a víz. Egy szempillantás alatt felé fordultam, és krákogva szorítottam a tenyeremet a mellkasomra. Csak vállat vont, de akkor én már nem foglalkoztam vele.
Csak a szemét néztem…
- Mi az? – kérdezte kissé hátrahőkölve. Összeráncoltam a homlokomat.
A csalódottság hulláma öntötte el a mellkasom. Éles nyilallást éreztem benne. Meg kellett támaszkodnom a szekrényben, ahogyan a felsőtestemre szorítottam a kezemet.
Nem volt ott semmilyen szeplő… Nem Ő az.
Észre sem vettem, hogy Miss Carrow már rég otthagyott egyedül, és bement a konyhába. Csak álltam ott a szekrénynek dőlve, a padlót bámulva.
Hogy élhettem ennyire bele magamat?
- Minden rendben? – lépett hirtelen be a helyiségbe Miss Carrow, és furcsálva végigmért.
- Minden – egyenesedtem fel csendesen, mire a nő mellém lépett egy doboz kristálycukorral a kezében.
- Megsérültél? – kérdezte a szemét az enyémbe mélyesztve.
- Nem.
- Akkor mi a baj? – nézett még mindig. Úgy méregetett, mint egy anya, aki pontosan ismeri a fiát, és tudja, hogy az mikor hazudik.
- Nincs baj – pillantottam le rá. Ahogy találkozott a tekintetünk, legszívesebben soha nem engedtem volna el azt az enyémmel. Furcsa zsibbadó érzés kezdett el terjedni a mellkasomban. Megmasszíroztam azt, mire Miss Carrow karamellszín szemei követték az ujjamat.
- Fáj?
- Nem – sóhajtottam fel, és leengedtem a kezemet. Hova tűnt az az undok nőszemély, akit először megismertem?
- Akkor jó, mert amúgy nem sok hasznodat venném – fordított nekem hátat unottan, majd a konyhába sétált. Hát itt is van.
Fintorogva felnyögtem, majd követtem. Kiállhatatlan.
Épp egy apró kis fekete boleróba próbálta belepréselni magát.
- Csinos – mondtam az ajtófélfának dőlve.
- Én? – mosolygott rám boldogan. Megforgattam a szemeim. Beképzelt.
- Nem, a ruha…
Rám fintorgott, majd valamit morgott az orra alatt, ami a legjobban az undok szóra hasonlított. Majdnem hangosan felnevettem, de így csak kissé vicsorogva, grimmaszolva néztem a készülődését. Valahol szórakoztató volt, hogy ugyanazt gondolja rólam, mint én róla. De mégis… élveztem ennek az undok nőnek a társaságát… Ez pedig furcsa volt.
- Rendben – nézett végig magán elégedetten a tükörben, és hátra lökte a haját a válláról. – Mehetünk!
Megforgattam a szemeim, és ellöktem magam az ajtófélfától. Határozottan beképzelt.
De tényleg csinos volt…
Malfoy bálja tényleg fényűző volt. És felvágós. Hatalmas kúriában laktak, és rengeteg ember befogadására volt képes az egyik termük. Ezt Malfoy ki is használta, hiszen teletöltötte meghívott vendégekkel.
Sokakat felismertem az iskolából, de a Minisztériumból is.
A mellettem álló nőre pillantottam, aki épp lecsatolta a nyakából a köpenyét. Határozottan elütött a többi nőtől, akik hatalmas, puffos, földig érő ruhákban sétálgattak puncsot iszogatva. Miss Carrow ezzel szemben egy egyszerű, sötétkék, már-már feketébe hajló ruhát vett fel, mely tökéletesen követte a teste vonalát, mégsem simult túl szorosan a nő alakjára. Frissítő volt a látványa. És merész, holott minden egyes porcikáját tökéletesen takarta, hiszen egy hosszúujjú boleró volt rajta, a ruha pedig a földig ért.
Fújtattam egyet, ahogyan rögtön mellette termett egy férfi, akivel rögtön bájcsevejbe kezdtek. Kissé bandzsítva figyeltem az idegen arcát. Aztán eszembe jutott. Felettem járt öt évfolyammal a mardekáros Nathan. Zsebre vágtam a kezemet, és unatkozva elindultam, hogy szemügyre vegyem a termet.
Mindenhol emberek beszélgettek és nevetgéltek visszafogottan, míg a háttérből kellemes hegedűszó hallatszott. A falak mellett hosszú asztalok sorakoztak tele mindenféle finomságokkal. Kívülállónak éreztem magam. Túl kifinomult volt ez nekem, holott el-elkaptam pár beszélgetést néhány szaftos témáról. Mégis ezek inkább hűtlen félrelépésekről, érdekházasságokról, roxforti eseményekről és halálfalókról szóltak. Sóhajtva lépdeltem tovább a roskadásig megpakolt asztalok mentén. Nem hittem, hogy bármit is találhatunk ezen a bálon ezen az éjszakán.
- Á, Lupin! – fékezett le mellettem Malfoy.
- Malfoy.
- Csak óvatosan – nézett a szemembe, én pedig feszülten pillantottam vissza rá.
- Csak nem fenyegetsz? – sziszegtem közelebb lépve hozzá, így már csak pár centi választott el tőle. Hidegen rám mosolygott, a szemeiben számítás bujkált.
- Csupán az étkészlettel – felelte simulékonyan, miközben áthajolt előttem, és a tenyerét az asztalra fektette. Követtem a pillantását. A hófehér abrosz szélén álltam. Ha még egyet lépek, lesodortam volna az egész asztalt.
A francba!
- Jó szórakozást! – intett nekem fölényesen, mire összeszűkült szemekkel meredtem a hátára. Biztos voltam benne, hogy nem attól akart megvédeni, hogy nevetségessé tegyem magam rengeteg ember előtt, amikor leverem az egész asztalt tartalmát.
Karba font kezekkel figyeltem, míg eltűnt az emberáradat között.
Kifújtam a levegőt, és elindultam visszafelé. Miss Carrow azt mondta, hogy ezeken a bálokon sok mindent lehet hallani, ami segíthet a nyomozásunkban, ám én ebben erősen kételkedtem. Nem hallottam senkit különös dolgokról pusmogni, pedig a hallásom jóval kifinomultabb volt, mint a legtöbb emberé. Az egyetlen dolog, amit megtudtam eddig ezen a bálon, az az volt, hogy Malfoy tetőtől talpig sáros. De ez eddig sem volt újdonság.
- Remus! – intett nekem mosolyogva Miss Carrow, és nem tudtam nem észre venni a hangjában megbúvó pánikot. Alig észrevehetően felvontam a szemöldökömet. – Nagyon sajnálom, hogy nem tudtuk eddig eltáncolni…
A plafonra nézve nyújtottam felé a kezemet. Egy szempillantás alatt kapott utána, rá se nézve a kissé döbbent, mellette álló férfira. Fejemet kissé csóválva vezettem el onnan Miss Carrowot, aki az ajkát beharapva gondolkozott.
- Abszolút nem volt feltűnő… - tettem neki a szemrehányást, miközben a parkettre vezettem. Zavarodottan nézett rám.
- Akkor megnyugodtam – mosolygott rám. A kis kristály megcsillant a fülében. Lesajnálóan mértem végig, majd a tenyerem a derekára fektettem. Hagytam, hogy az ujjait a kézfejemre kulcsolja. – Attól féltem, túl egyértelmű volt, hogy menekülök előle… Nem akartam feltűnően lerázni.
- Csak annak nem volt egyértelmű, aki teljesen hülye… - torkoltam le, mire meglepetten rám kapta a tekintetét, majd elbűvölően elmosolyodott.
- Akkor tényleg megnyugodtam!
Nem tudtam nem elvigyorodni.
Éles eszű nő volt, az egyszer biztos.
Feszesen tartotta magát a karjaimban, majd mikor a ritmus megváltozott, kissé megmerevedett, de rögtön éreztem a karjaiban az ellentartást. Biztos voltam benne, hogy ismeri a táncot. Előre lépve kezdtem bele a tangóba, és úgy követte a lépéseimet, mintha mindig is velem táncolt volna. Kissé oldalra fordítottam őt, ő pedig beakasztotta a lábát a térdhajlatomba. A szoknyáján a hasítás vészesen sokat mutatott a combjaiból. Csúsztatta léptem vele arrébb, majd egy apró pöccintéssel lelöktem a lábát a sajátomról.
Reszketeg lélegzetet vettem.
Még sose táncoltam anyám halála óta egyetlen nővel sem. Felemelő volt, és mély. Forró. Élveztem a táncot. Ahogy pontosan leköveti a lépéseimet, és ahogyan játékosan incselkedik. Tetszett, mikor a rontásomat szemrebbenés nélkül követte. Minden apró rezdülésemre készségesen válaszolt. Én pedig minden egyes apró rezdülését tökéletesen érzékeltem, és figyelembe vettem. Adott és elvett. Tökéletes táncpartner volt. Mosolyogva forgattam be, majd kissé megemeltem. Éreztem, ahogyan befeszíti a hasizmát és a karjait, hogy segítsen nekem tartania magát. Beforgattam, majd hátradöntöttem.
És a dallam véget ért.
Hevesen dobogó szívvel tartottam egy másodperccel tovább megdöntve. Minden egyes porcikámmal érzékeltem a testét. A háta ívét, ahogyan belesimult az alkaromba. A tarkóján a hajszálakat, mely a tenyeremben pihent. Kissé szaporábban vettem a levegőt, és csak a csillogó szemeit, és a kipirult arcát láttam magam előtt.
Egy aprót köhintve vettem le róla a pillantásom, majd visszaemeltem, hogy egyedül álljon a lábain. A körülöttünk levő embereket néztem, hogy le tudjam csillapítani a szívem dobogását.
Ezért utáltam a táncot. Túl könnyen megkedveled a partneredet.
- Ha ezt tudtam volna, hogy ilyen remekül táncolsz, már sokkal előbb megkértelek volna, hogy ments ki egy-egy beszélgetésből – vigyorodott el Miss Carrow. Alig láthatóan megráztam a fejemet. Persze, neki nem okoz problémát egy tánc, melyben teljesen hozzásimul a másikhoz…
- Nem kértél meg rá – néztem le rá lesajnálóan. – Egyáltalán nem. Csak kész tények elé állítottál.
Vállat vont, mint mindig.
Felsóhajtottam. Lehetetlen nőszemély.
Odanyújtottam neki a karomat, mire a tenyerembe ejtette az övét. Lekísértem a parkettről.
- Hol tanultál meg ilyen jól táncolni? – kérdezte, miközben megálltunk az asztal mellett. Leemeltem neki egy pohár puncsot, és a kezébe adtam.
- Anyámtól – kortyoltam bele a sajátomba, szememmel a tömeget pásztázva.
- Remek táncos lehet – mosolyodott rám halványan, mire elmerengve néztem rá.
- Az volt – zártam le a témát, talán túl hidegen, mint kellett volna. Ám Miss Carrowot nem lehetett ilyesmivel zavarba hozni vagy megbántani.
- Mennyi idős voltál…? – kérdezte rám sem nézve, de tudtam, hogy minden idegvégződésével rám figyel. Indiszkrét volt a kérdés, mégsem zavart.
- Harmadikos koromban – néztem bele a poharam aljába, és óvatosan meglötyköltem benne az italt egy csuklómozdulattal.
- Sajnálom – mondta halkan. Összeszorítottam az ajkamat. A hangja túlságosan is valódinak csengett.
- És neked? – kaptam rá a pillatásomat, mire megütközve nézett rám.
- Micsoda?
- Neked – kezdtem bele, de nem is tudtam, hogyan folytassam. – Te kit veszítettél el? – kérdeztem a szemébe nézve, mire oldalra kapta a tekintetét, majd a földre nézett.
- Az apámat és az anyámat – mondta végül. A hangjába szomorúság csendült. Sose gondoltam volna, hogy ezt a nőt, ha csak egy másodpercre is, de ennyire védtelennek fogom látni.
Azt gondoltam, ő olyan kemény, mint néha a szavai. És kissé érzéketlen.
- Sajnálom – mondtam együtt érzőn, mire szomorúan elmosolyodott. Rám emelte a pillantását, melynek mélyen még egy kis fájdalom bujkált, de már szemtelenül csillogott.
- El kell kérnem ennek a puncsnak a receptjét – tűnődött hangosan a poharát kissé felemelve. Nyoma sem volt rajta az előbbi hangulatának. – Biztos Cissy mamája csinálta… - kortyolt bele az italba, elkaptam róla a pillantásomat, és inkább a tömeget kezdtem el kémlelni.
- Azt mondtad, hogy itt lehet a legtöbb információt megtudni – mondtam, de nem néztem rá a mellettem álló nőre. – De én semmi gyanúsat nem hallottam ma… - halkult el hirtelen a hangom. Valami hihetetlen bűz csapta meg az orromat, amelyet épp csak érezni lehetett még az én kifinomult szaglásommal is.
- Igen, de nem így, hogy csak állsz és nézelődsz… - kezdett bele, de én már nem figyeltem rá. A szag irányába kaptam a fejemet, és megkövülve néztem jobbra egy nevetgélő társaságra. Mindannyian puncsot iszogattak, miközben remekül érezték magukat.
Harminc-negyven éveseknek tűntek. És akkor megláttam…
Meredten bámultam a mosolyogva iszogató férfira.
- Blair – nyúltam oldalra a nő karjáért. Alig ismertem a hangomra. - Megvan a hulla…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.