efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Vérbosszúra éhezve Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 10] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


- De miért? – nézett rám könnyes szemekkel Lis. – Van már valaki, akit szeretsz?
Felkaptam rá a szemeimet, és szomorúan elmosolyodtam. Lis tekintete elkomorult, de büszkén felszegte a fejét.
- Milyen lány ő?
Elakadt a lélegzetem, de Lis csak nézett rám. Őszinte kíváncsiság bujkált a szemeiben, úgyhogy zavartan ki-be nyitogattam az öklömet.
- Ő? – néztem fel az égre, majd zsebre tettem a kezeimet. – Bátor… Nagyon bátor lány – mosolyodtam el, és már csak attól is melegség járta át a mellkasomat, ha rá gondoltam. – Kedves és segítőkész – suttogtam. Biztos voltam benne, hogy Ő ilyen lány. Más különben nem jött volna el Greyback tárgyalására, hogy valljon a férfi ellen. – Együtt érző. Okos…
- Ide jár a Roxfortba? – döntötte oldalra szomorúan a fejét Lis.
- Fogalmam sincs… - sóhajtottam fel, majd újból az égre néztem. Bárcsak láthatnám! - Már hét éve nem láttam Őt…
- Ő az első szerelmed? – mosolyodott el keserédesen a mellettem álló lány, mire rákaptam a pillantásomat. Nagyot nyeltem. Lis lehajtotta a fejét. Szeméből egy könnycsepp hullott ki. – Egy ilyen szerelemmel én nem versenyezhetek…”
1977. március 22.
Lily ijedten nézett hol rám, hol pedig Miss Carrowra, aki ajkát kissé beharapva meredt a lányra.
- És biztos vagy benne, hogy rendesen bezártad a kamrát? – tette fel a kérdést a nő, mire Lily megszeppenve bólintott.
- Biztos vagyok benne, mert vissza kellett jönnöm a jegyzeteimért. Akkor leellenőriztem.
- És mindent rendben találtál…
- Igen.
- Milyen varázslatok védik a kamrát? – folytatta a kérdezősködést Miss Carrow, mire idegesen beszívtam a levegőt. Nem tetszett az, amerre haladt a beszélgetés.
- Igazából semmilyen – vont kissé vállat Lily.
- Miért nem?
- Ugyan ki akarna ellopni egy hullát? – kérdezte kissé szemtelenül a lány, mire Miss Carrow szája halványan megrándult.
- Úgy tűnik, van ilyen ember – vonta le a következtetést az auror. – Szóval?
- Riasztó bűbáj van a termen, ha illetéktelenek lépnének be. Azon kívül csak kulcsokkal zárjuk az ajtót.
- Hogyan működik a riasztó bűbájotok?
- Az Emlanthe-félét használjuk itt – gondolkodott el a vöröshajú lány. Értetlenül meredtem a két nőre. Nem ismertem, milyenfajta riasztó bűbájokat árulnak a piacon az erre szakosodott üzletek.
- Ezek szerint, akkor vannak bizonyos emberek, akiknek mindig bejárásuk van a kamrához… - merengett el Miss Carrow.
- Igen. Derwent professzorasszonynak és Pyenak korlátlan délutánonként… Kettőtől bármikor bemehetnek.
- Erről nem is hallottam – vágott a lány szavába Sirius mentora. – Akkor, ha jól értem, a riasztó bűbáj ezen verziójánál meg lehet adni, hogy mely időszakokban, ki mehet be?
- Igen. Órára pontosan – bólintott Lily.
- Kaphatnék erről egy listát?
Lily nem felelt csak elindult a folyosón egy üvegajtó felé. Szó nélkül követtük őt.
- Tessék – emelt le a falról egy vastag mappát. - Ebben van pontosan leírva, ki, mikor, meddig volt a kamrában, és hogy ki, mikor mehet be – magyarázta a lány, majd kinyitotta a papírhalmot. – Bűbáj van a pergamenen, így az magától feljegyzi, ki lépte át a küszöböt.
- Ha jól látom, csak délután kettő és este tizenegy között korlátlan Derwent professzornak az engedélye… - futotta át a szemével a jegyzeteket Miss Carrow. Kissé közelebb hajoltam hozzá, hogy én is meglessem a válla felett.
- Igen. Nekem és Katienek korlátolt – vont vállat Lily, mire Miss Carrow felkapta rá a szemeit a papírok közül.
- Ez mit jelent?
- Nekünk, gyakornokoknak minden egyes alkalommal Derwent professzorasszony vagy Pye engedélye kell, hogy bemehessünk…
- De ha minden egyes alkalommal engedély kell mástól, hogy bemehess a kamrába, hogyan tudtál te zárni? – szűkítette össze a szemeit Miss Carrow.
- Csak bemenni kell engedély – vágta rá Lily. – Utána bárki bármikor kijöhet.
- Ez nem túl biztonságos… - lapozgatta újból Miss Carrow a feljegyzéseket. – Rendben – csapta össze hirtelen a mappát. – Szeretném ezt elkérni, hogy átvizsgálhassuk – emelte meg kissé a papírtömböt.
- Az őrnek az engedélye kell hozzá – mutatott a folyosó másik felére Lily, ahol egy magas varázsló ácsorgott.
- Biztos vagyok benne, hogy meg fogja adni – mosolygott hűvösen a lányra az előttem álló nő. – Szóval nem láttál semmi különöset, amikor visszajöttél a jegyzetedért?
- Nem – rázta meg a fejét Lily. – Minden ugyanúgy volt, mint azelőtt.
- Értem – zárta le a témát Miss Carrow, és elindult az őr felé. – Ó, még valami! – fordult a mutatóujját az arcához emelve. – Mi történik, ha valakinek nincs engedélye a kamrához?
- Elájul, ha belép – nézett mélyen Lily a nő karamellszín szemébe.
- Hmm… az hatásos – biccentett elismerően. – Biztosak vagytok benne, hogy a bűbáj jól működik?
- Kipróbálja? – vágta rá ellenségesen a vöröshajú lány, mire Miss Carrow arca újból megrándult. Felszisszentem.
- Menjünk! – szorította össze a száját a nő, majd visszaindult felénk. Döbbenten meredtünk rá. – Mi az? – kérdezte meglepetten, mire mind a ketten gyorsan bezártuk a szánkat.
- Be akarsz menni, és kipróbálni, hogy működik-e? – kérdeztem elhűlve.
- Igen. Másképp hogyan tudjuk meg, hogy valóban hat-e a kamrán lévő bűbáj? – nézett rám vállat vonva Miss Carrow, én pedig megcsóváltam a fejemet. Nem mertem megkérdezni, de szörnyű gyanúm támadt, hogy talán engem akar beküldeni a kamrába engedély nélkül. Így én ájulnék el. – Mik a mellékhatások?
- Nincs semmi – felelte Lily, miközben mutatta nekünk az utat.
- Mikor tér magához az, aki engedély nélkül lépett be?
- Amikor valaki felébreszti.
- Így nem nehéz bejutni, ha van egy társad… - mutatott rá Miss Carrow. – Ha az egyik átlépi a kamra ajtaját, és elájul, de a társa kint marad, és egy bűbájjal felébreszti kívülről, akkor nagyon könnyen ki lehet játszani a riasztó bűbájt…
- De csak akkor, ha az elkövető ismeri, hogy hogyan is működik pontosan ez a fajta riasztó bűbáj – egészítettem ki az aurort, mire az csak egy aprót biccentett.
- Tehát csak olyan ember lehetett… - vonta le a következtetést Miss Carrow.
- Egy egyszerű stimula itt nem használ, ha valaki elájul – vágott közbe Lily, mire mind a ketten meglepetten rámeredtünk.
- Akkor? – sürgettem a lányt.
- Csak mi, mungosok ismerjük az ellenvarázst – felelte a lány hatalmasra tágult szemekkel. – De ha egyiküknek sincs engedélye az adott időszakra, amikor megpróbálnak bemenni, akkor a riasztóbűbáj rögtön jelezni fog, hiába ébresztik fel az ellenvarázzsal.
- Hogyan jelez a riasztó bűbáj, ha illetéktelenek vannak a kamrában? – kapott a szón Miss Carrow.
- Egyrészt elájul az, aki belép, és nincs engedélye – válaszolt Lily készségesen. – Másrészt küld egy patrónust a központba.
- Kinek a patrónusát? – vágtam rá, pontosan abban a pillanatban, mikor Miss Carrow egy másik kérdést tett fel.
- Melyik központba?
Meglepetten pillantottunk egymásra, és még Lily tekintete is ide-oda cikázott közöttünk. Minden bizonnyal azon gondolkozott, kinek a kérdésére feleljen.
- A Mungo igazgatói irodájába is érkezik egy riasztás, valamint az őröknek is… - lehelte meglepetten a vöröshajú lány.
- És érkezett ilyen riasztás az éjszaka? – kérdezte Miss Carrow.
- Nem.
Meglepetten fordultunk hátra. Az őr állt pontosan mögöttünk.
- Ez esetben olyannak kellett bemennie a kamrába, és kihozni a hullát, akinek van éjszakára engedélye – tűnődött Miss Carrow hangosan.
- Vagy olyannak, aki ki sem jött onnan… - tettem hozzá sötéten, mire mindannyian felém fordultak.
- Az nem lehet – lehelte Lily kerekre tágult szemekkel. – Nem volt a kamrában senki, amikor eljöttem…
- Akkor viszont valaki bement éjszaka, és kilopta a hullát… - csettintett egyet a kezével az auror.
- Az lehetetlen, ugyanis éjféltől fél hatig nincs senkinek sem engedélye a kamrához – kapcsolódott be a beszélgetésbe az őr. Meglepetten néztünk össze Miss Carrow-val.
- Akkor mikor tűnt el a test? – meredt az őrre hatalmas szemekkel a mellettem álló auror.
- Fogalmunk sincs – vont vállat az őr. – Mikor reggel Pye bement üres volt a kamra.
- Mikor ment be?
- Hatkor – felelte Lily. Éreztem, hogy megnyúlt az arcom, ellenben Miss Carrowé vörös színt öltött.
- Hét óra harmincnyolckor tudtam meg a hírt – szólalt meg a nő halkan. Egy pillanatig mély csend borult a társaságunkra. – Mikor értesítették az aurorokat?
- Rögtön – felelte az őr. Meredten bámultam a férfira. Másfél óra kiesett… másfél órával később tudtuk meg, hogy eltűnt a hulla.
- Értem – zárta le feszülten a témát Miss Carrow. – Ezt elvinném magammal – mutatott a kezében tartott mappára, melyben a feljegyzések voltak a ki- és belépőkről. Az őr bólintott.
- Kérem, fáradjanak velem, hogy írjunk róla egy papírt, hogy átadtuk az auroroknak a feljegyzéseket – intett a fejével a férfi, mire Miss Carrow követte. A folyosón lévő kis pulthoz sétáltak. Mi addig Lilyvel ott maradtunk, ahol eddig álltunk.
- Mi folyik itt, Remus? – nézett fel rám Lily, mire tanácstalanul megvontam a vállamat. Túl sok kimondatlan kérdés cikázott a fejemben, amire nem kaptam választ.
- Fogalmam sincs, Lily – néztem el a lány feje felett, és a tekintetem az auroron akadt meg, aki most egy pergament írt alá. – Nagyon furcsa ez az egész…
- Ugye, most nem engem gyanúsítanak?
Elkaptam Miss Carrow magassarkúba bújtatott lábáról a pillantásomat, és lenéztem Lilyre.
- Nem hiszem… - feleltem őszintén, és azt kívántam, bár kimaradhatna mindebből a lány. Ő túl kedves volt mindig hozzám, és olyankor is képes volt bennem meglátni a jót, amikor én semmi szerethetőt nem találtam magamban. Sokat köszönhetek neki, amiért ennyire jószívű volt velem. Nem akartam, hogy bajba keveredjen.
- Ez nem volt túl meggyőző, Remus – mosolyodott el kényszeredetten, mire szomorúan pillantottam rá.
- Nem fogom hagyni, hogy belekeverjenek – tettem a kezemet a vállára, miközben mélyen a szemébe néztem. – Addig is beszélj a gyakorlatod után Jamesszel…
- Nem akarom ezzel terhelni…
- Hidd el, nem fogja ezt tehernek venni – mosolyogtam rá.
- Nem akarom, hogy aggódjon olyan miatt, ami még nem is biztos…
- Ez igaz, Lily. Még semmi sem biztos, és nekem úgy tűnik, nem gyanúsít téged semmivel senki – magyaráztam neki kedvesen. – Csak belekeveredtél, de nem lesz semmi baj – mondtam neki, és igyekeztem minél meggyőzőbb lenni. – Nagyon sok üres folt van, amit nem látunk tisztán, és ami gyanús… azok közül egynek sincs hozzád köze.
- Mindenesetre maradj a városban – lépett oda hozzánk Miss Carrow karba font kezekkel, mire megrovó pillantással meredtem rá. - Pár perc múlva megérkezik pár auror, hogy teszteljék a kamrát. Odavezetnéd őket? – kérdezte Lilytől, mire a lány sápadtan bólintott. – Köszönjük! – biccentett a lánynak, majd elindult a kijárat felé. Felsóhajtottam.
Utoljára megszorítottam a meredten álló Lily vállát, majd követtem a nőt.
Szörnyű személyisége volt.
- Ez mégis mi volt? – támadtam le, mikor kiléptünk a Mungo épületéből az utcára.
- Micsoda? – nézett rám szervtelenül.
- Lilyvel! Miért mondtad azt neki, hogy maradjon a városban? Őt gyanúsítod?
- Dehogy gyanúsítom! – nézett rám úgy Miss Carrow, mintha elmebeteg lennék. – Ennek a lánynak biztosan semmi köze az ügyhöz. Csak abban reménykedem, hogy ennek a híre eljut majd a tetteshez is…
- Minek a híre? – morogtam.
- Hogy azt mondtuk Lilynek, hogy maradjon a városban – állt meg és fordult velem szembe. – Csak a gyanúsítottaktól kérünk ilyesmit. Ha Lily kapcsolatban van az elkövetővel, és annak a fülébe jut, hogy Lilyre gyanakszunk…
- … akkor lépni fog, hogy Lilyt bemártsa – fejeztem be a nő gondolatait.
- Pontosan – koppintott a mellkasomra Miss Carrow. – Hagyjuk, hogy most egy picit maguktól folyjanak az események.
- Ki fogja leellenőrizni a kamrát?
- Emett és Sirius.
Felhorkantam, mire felvonta a szemöldökét, de nem mondtam végül semmit sem, mert akkor megláttam Őt.
- Várj! Hova mész? – kiáltott utánam Miss Carrow, de én már nem foglalkoztam vele. Rohantam a csokoládébarna hajú nő után.
- Várjon! – kiáltottam, miközben megszaporáztam a lépteimet. Épp sikerült elcsípnem a zebrán a zöld lámpát. Még gyorsabban rohantam a törtfehér kabátkába öltözött fiatal mugli nő után. – Várjon! – kaptam el a karját, és perdítettem magam felé, mielőtt felszállhatott volna a buszra.
Kék.
Halk nyögéssel engedtem el a nő karját, aki elnyílt ajkakkal meredt rám.
- Elnézést! Összetévesztettem valakivel – leheltem, miközben kimerülten pillantottam a kék szemekbe.
Nem Ő volt az…
- Te mégis mit csinálsz? – kapta el a karomat Miss Carrow, és megfordított. Karamellszín szemeiben dühös tűz lángolt. Elkerekedett a tekintetem.
Pontosan ugyanolyan színű szeme volt, mint Neki…
Bennem rekedt a levegő, csak bámultam az előttem álló aurort.
- Menjünk! – kapta el rólam a pillantását Miss Carrow, és hátat fordítva nekem elindult. Én azonban nem mozdultam. Meredten álltam, és csak bámultam a magassarkúba bújtatott lábait. Pillantásom feljebb vándorolt, majd megállapodott a haján. Barna…
Ökölbe szorítottam a kezemet. Lehetséges lenne?
Ajkamat harapdálva figyeltem az előttem sétáló nő minden rezdülését. Próbáltam felidézni az emlékezetemben azt a tizenéves kora elején járó kislányt, aki kifutott a bokorból, ezzel megmentve az életemet, de nem emlékeztem tisztán az arcára, csak a karamellszín szemekre, melyekben bátor tűz égett. Pontosan úgy, mint az előbb Miss Carrow szemeiben, mikor dühödten megfordított.
- Miért kergetsz mugli nőket? – kérdezte az auror, de én még mindig csak a hátát figyeltem. – Valami perverz vagy? – fordult szembe velem, mire megtorpantam nehogy neki menjek. Nem feleltem neki, csak néztem rá, ám ő nem tágított. Felsóhajtottam, és zsebre dugott kezekkel az égre meredtem.
- Keresek valakit.
- Kit?
- Valakit, akinek tartozom.
- Mivel? – döntötte oldalra kissé a fejét. Úgy tűnt, tényleg érdekli.
- Az életemmel – néztem egyenesen a szemébe, mire elfüttyentette magát.
- Nagy szavak ezek egy ilyen fiatal fiútól – mondta végül könnyedén, mire elkomorodott a tekintetem.
- Nem érdekel, nem sok közöd van hozzá – morogtam gorombán. Ez a nő igazán képes volt arra, hogy a legrosszabb énemet hozza ki belőlem.
- Mindenesetre, ha érdekel a véleményem…
- Nem érdekel – vágtam rá. Hirtelen felé fordultam. – Hova megyünk?
- Megnézzük Derwent professzort, mennyire beteg – kacsintott rám, mikor befordultunk az egyik utcába. Összevontam a szemöldökömet.
- Úgy gondolod, hazudott?
Miss Carrow csak bólintott egyet.
- Rengeteg minden nem áll össze a fejemben. A legjobban a riasztó bűbáj aggaszt… egyszerűen minden olyan kusza körülötte – húzta el a száját az egyik házat méregetve. – Itt is vagyunk.
- Mégsem a riasztó bűbájjal maradtál ott foglalkozni – mutattam rá, mire egy nagyot bólintott.
- A riasztó bűbájnál jobban már csak Derwent professzor különös szabadsága aggaszt.
- Akkor jó… - morogtam, és a ház irányába kaptam a fejemet. – Mert valami itt bűzlik – tettem hozzá elsötétülő szemekkel, és előkaptam a pálcámat.
Miss Carrow becsületére legyen mondva nem teketóriázott, hanem rögtön követte a példámat, és óvatosan a ház felé osont, de mielőtt átlépte volna a kertet, megragadta a karom, hogy megállítson.
- A szabály, az szabály – nézett mélyen a szemembe. – Te kint maradsz! – utasított. Összeszorítottam az ajkamat, mikor eszembe jutott, mit mondtak nekünk tegnap. Aki veszélyes terepmunkában vesz részt, az az Aurorképzőből is repülhet. Nem keverhetjük veszélybe magunkat, amíg diákok vagyunk.
Csípőre tettem a kezemet, és kifújtam a levegőt. Ujjaimmal dobolva figyeltem, ahogy Miss Carrow átvág a kerten, majd a házhoz sétál. Lassan emelte fel a kezét, hogy bekopogjon az ajtón. Láttam, hogy előtte mély levegőt vesz, hogy kissé megnyugtassa magát.
Összeszorítottam a számat, ahogy elképzeltem, hogy egyedül megy be egy ilyen veszélyes helyre. Mi van, ha tényleg Ő az?
Mit sem törődve a következményekkel, hirtelen utána futottam, és pontosan abban a pillanatban, mikor ő bekopogott az ajtón, felemeltem a lábamat, és berúgtam azt.
- Az ég szerelmére, varázsló vagy, Lupin! – förmedt rám az auror, arra célozva, hogy hanyagoljam a mugli módszereket, de mire válaszolhattam volna, már be is pördült a házba. Mindenhol kísérteties csend volt.
- Nincs itt senki… - ejtettem le a pálcámat, de Miss Carrow nem hagyta annyiban, minden helyiséget végigjárt, míg ő is arra jutott, amire én.
- Ezért még később számolunk! – szegezte az arcomra a pálcáját mérgesen összeszűkülő szemekkel, majd a nappali felé sétált. – Tényleg nincs itt senki… - nézett végig a bútorokon, majd az asztalhoz lépett.
- Mármint senki élő – suttogtam hangtalanul, és a földre meredtem. Mindent átitatott a friss vérszag. Az egész levegőben ott volt. A kanapéhoz sétáltam, Miss Carrow pedig követett.
- A francba! – hallottam meg magam mellől a reszketeg lélegzetvételét.
A földön egy ötvenes éveiben járó nő feküdt. Az egész teste fel volt szabdalva… A falat, a szőnyeget és a kanapé anyagát mind eláztatta a vér, miközben a padló réseibe beszivárgott, és alvadtan fénylett.
- A francba! – nyögtem én is, mikor megláttam a virágmintás tapétán a véres számot.
11.
A számra szorítottam a kezemet, hogy nehogy felkiáltsak. Miss Carrow rémülten meredt rám. Reszkető kezekkel eresztett útjára egy patrónust. Két perc sem telt bele, és már rengeteg auror, és különböző ügyosztályok emberei járkáltak a nappaliban, hogy rekonstruálják a támadást. A professzorasszony holttestét a mungosok elszállították, és egy óra múlva megjelentek a Reggeli Próféta riporterei is.
- Most hallottam a hírt – futott be az ajtón Emett, nyomában Siriusszal.
- Minden rendben? – kérdezte a barátom tőlem, mire feszülten bólintottam egyet.
- Egyértelmű, hogy a két eset összefügg – nézett mélyen a társa szemébe Miss Carrow.
- Sorozatgyilkosság – bólintott Emett, mire összeszorítottam a számat. Hány ember fog még meghalni, mire ez a szemét Greyback végre kiszabadul?
- Láttad a számot a falon? – kérdezte Miss Carrow.
- Csak a vak nem látja… - morogta Emett. – Mit jelenthetnek a számok?
- Talán azt, hogy még hány áldozat lesz… - tűnődött Sirius.
- Vagy azt, hogy Greyback mikor szabadul az Azkabanból – sötétedett el Miss Carrow pillantása, mire Emett meglepetten rámeredt, majd felnevetett.
- Ne mondd már, Blair! Honnan vetted ezt a képtelen ötletet?
- Lupintól – nézett rám a nő, de a tekintetében sebzettség bujkált. Emett rám kapta a pillantását, és meredten méregetett. – És én is egyet értek vele most már…
- Most már? – tagolta lassan a férfi.
- Reggel állt elő az ötlettel, de akkor elvetettem. Most azonban minden jel erre utal – vont vállat Miss Carrow, mire Emett beharapta az alsó ajkát, és elképedve nézett felváltva ránk.
- Te is utálod a vérfarkasokat? – bökött felém a fejével ingerülten.
- Ez meg hogy jön ide? – kapott a szón Miss Carrow felháborodva.
- Azt tudom, hogy te a fejebe vetted, hogy vérfarkas támadás történt – nézett a nőre Emett -, de te… – kapta a pillantását rám- neked mi az okod?
- Ez tűnik a legésszerűbbnek – feleltem nyugodtan. – Az egyetlen magyarázatnak.
Emett sokáig feszülten bámult engem, majd hirtelen elfordult, és a hajába túrt.
- Menjünk be! – javasolta, és elhoppanált.
Siriusszal tanácstalanul néztünk össze, majd a feszes háttal álló Miss Carrowra kaptam a pillantásomat. Azonban a nő szeme túlságosan is fénylett.
- Menjünk – suttogta ő is halkan, majd eltűnt.
A barátomra néztem. Nem szólt semmit, csak együtt érzően megszorította a nyakam és a vállam közötti hajlatot. Tudtam, hogy Sirius tudja, mennyire zavar az, hogy vérfarkas támadásokkal kapcsolatban kell nyomoznunk, noha ő és Emett fele annyit sem tudtak, mint én vagy Miss Carrow. Hirtelen magával rántott a gyomorforgató érzés, mikor Sirius társashoppanált velem.
- Egy napja sem vagyunk itt, és neked máris sikerült felbőszítened a birka türelmű Emettet – csapott a vállamra a barátom, csak hogy felvidítson. – Jobban csinálod, mint én vagy Ágas! – tette hozzá rám kacsintva, de ezzel csak bezsebelt tőlem egy gyilkos pillantást, mire látványosan felszisszent.
Mire felértünk az irodába Emett és Miss Carrow hangos vitatkozás közepében voltak.
- Jézusom, mint a házasok! – kommentálta Sirius, és inkább megállt az ajtó előtt, majd a falnak támaszkodott.
- El sem hiszem, hogy ilyen őrült ötletekkel foglalkozol! – morogta Emett indulatosan, és csak egy kicsit emelte feljebb a hangját, mint szokta. – És még Lupin fejét is teletömöd vele!
- Nem tömtem tele – kontrázott Miss Carrow csendesen. – Egyszerűen neki is ugyanez jutott eszébe. Nem gondolod, hogy ez felettébb furcsa, hogy két embernek is ugyanaz jut az üggyel kapcsolatban az eszébe? Ráadásul Lupin még csak gyakornok, és mégis levonta ezt a következtetést pedig nincs tapasztalata… És valljuk be igencsak helytálló a gondolatmenete…
Emett itt horkant fel.
- Bármi lehetett a tettes – hallottam, ahogyan a férfi öles léptekkel végigszeli az irodát. – Ráadásul egy valamit nem vesztek figyelembe. Szép és jó ez a történet, hogy az Azkabanban csücsülő Greyback volt a tettes, de mondd csak Blair; hogyan szabdalhatta volna bármelyik vérfarkas így szét azokat az embereket, ha ők csak teliholdkor változnak át? Addig ugyanúgy néznek ki, mint te vagy én, és nincs semmilyen különleges képességük, amivel hosszú karmokat tudnának növeszteni maguknak… Ráadásul Greyback igencsak az Azkabanban csücsül – tette hozzá Emett. Nem tudtam nem észrevenni a hangjában megbúvó fölényességet. Ökölbe szorítottam a kezemet.
Tudtam, hogy Emett téved, és hogy én és Miss Carrow jó úton járunk. Igaz, Emettnek igaza volt azzal kapcsolatban, hogy Greyback az Azkabanban van, és hogy a vérfarkasok csak teliholdkor képesek átváltozni, de tudtam, hogy jó irányban tapogatózunk. Azok vérfarkas karmolások voltak. Ezer más karmolás közül is megismernék egyet.
- Akkor cseréljünk! – hallottam meg Miss Carrow hangját, mire felkaptam a fejemet, és belestem az ajtón. – Add nekem Lupint, te pedig Blacket tanítsd be! – nézett egyenesen farkasszemet a nő Emettel.
- Ezt nem mondod komolyan… - nyögte a férfi elképedve.
- De – fúrta mélyen a pillantását az aurornő Emettébe. – Cseréljünk, és vezessük külön-külön a nyomozást, aztán meglátjuk, kinek volt igaza!
Emett egy pillanatig nem válaszolt, csak meredt rá égő szemekkel. Legnagyobb meglepetésemre azonban felkacagott.
- Már majdnem el is felejtettem, mennyire eltökélt vagy, ha szimatot fogsz – nevetett jókedvűen, és nyoma sem volt rajta annak az ideges férfinak, aki az előbb volt. – Legyen! – csapta össze a kezét. – Te és Lupin dolgozzatok össze, én pedig Blackkel fogok. Meglátjuk, melyikünknek volt igaza!
Miss Carrow kimérten biccentett.
- Hagyd csak, majd én átírom a nyilatkozatokat – fordult ismét a nő felé Emett.
- Neee… - nyögte mögöttem kétségbeesetten Sirius. Felé fordultam. – A csinos tanár nénim… - szorította a szívére a kezét.
- Mindenesetre szörnyű természete van – morogtam a barátomnak.
- De legalább jól néz ki – vágta rá sértődötten, mire igazat adva bólintottam.
- Akár mehetünk is! – tárta hirtelen szélesre az ajtót Miss Carrow, és egyenesen a szemembe bámult. Ellöktem magam az ajtótól, egy utolsó pillantást vetve Siriusra.
- Mostantól én leszek a mentorod – szólalt meg hosszú hallgatás után Miss Carrow. – Mostantól szólíts Blairnek – nézett fel rám, de nem lassított le.
- Nem lesz gond a cseréből? – kérdeztem elsőként, holott messze nem ez volt az a kérdés, amely a legjobban foglalkoztatott. Miss Carrow csak elmerengve megrázta a fejét.
- Honnan tudtad, hogy nincs senki sem a házban? – kérdezte végül, és lustán rám emelte a pillantását. Vállat vontam, jelezve, hogy biztosan nem fogok válaszolni. Összevonta a szemöldökét.
- Miért utálod ennyire a vérfarkasokat? – tettem fel én is a saját kérdésem, mire most ő vonta meg a vállát.
- Ha választ akarsz, felelj nekem! – kacsintott rám jókedvűen, és nyoma sem volt rajta az ezelőtti mélabúnak. Kiismerhetetlen nőszemély…
- Arra várhatsz – sziszegtem az embertömeget kémlelve.
- Hatkor találkozhatnánk a Parkban – váltott hirtelen témát, mire meglepetten torpantam meg.
- Minek?
- Lucius bálja miatt – mosolygott rám, mire elhúztam a számat.
- Nem hiszem, hogy el akarok menni.
- Ugyan már! – legyintett. – Itt a meghívód!
- Tényleg nem akarok elmenni – néztem le kissé lesajnálóan az előttem álló nőre.
- Csak a griffendéles öntudat szól belőled – vonta meg a vállát, és a zsebébe süllyesztette a meghívómat.
- Elvégre az voltam – morogtam csak úgy magamnak, mire Miss Carrow felnevetett. Meglepetten kaptam rá a pillantásomat. Még sosem láttam nevetni.
Bájos volt.
- Én meg mardekáros. Mégis… nézd meg, milyen jól kijövünk egymással! – mosolygott rám. Mintha éveket fiatalodott volna most, hogy nem hordta fenn az orrát.
- Nem jövünk ki jól egymással – mutattam rá lesajnálóan, mire újból csak vállat vont.
Tényleg nem érdekelte őt, bármit is mondtam.
Egyáltalán hogyan lett egy mardekárosból auror? De ezt nem mondtam ki hangosan.
- Van rá esély, hogy bebizonyítsuk, hogy Greybacknek köze van a dologhoz? – álltam meg hirtelen a csarnokot kémlelve.
- Nem igazán – hümmögött szórakozottan. Megütközve meredtem rá. – Most, hogy eltűnt a hullánk, nem sok esélyünk van, hogy kivizsgálják, és a gyógyítók megállapítsák, hogy mi végzett vele.
- De van egy új hullánk – mutattam rá, mire Miss Carrow az ajkába harapott.
- Mindenféleképpen őröket fogok állíttatni az ajtóba…
- Mi a helyzet a riasztó bűbájjal? Megtudtál valamit? – lassítottam a lépteimen, hogy kényelmesen tudja tartani a tempót a mellettem sétáló nő.
- Csak annyit, hogy jól működik. Semmi baja sincs…
- Tehát akkor nem volt hibás – morfondíroztam.
- Legalábbis most nem – javított ki Miss Carrow.
- Arra gondolsz, hogy valaki megbűvölte, hogy ne jelezzen? – kaptam rá a pillantásom.
- Csak eszembe jutott - biggyesztette le az ajkát.
- Lehetséges lenne?
- Elméletben igen – harapta be belül a száját-, de a gyakorlatban nyomot hagyna maga után. Egy szempillantás alatt ki tudnánk deríteni egy Priori incantatemmel.
- És megnéztétek? – fordultam felé, mire egy aprót bólintott.
- Nem piszkálták meg a varázst.
- Ezek szerint máshogy távozott a hullánk… - morogtam a mennyezetre meredve. Miss Carrow hirtelen megtorpant mellettem, és összevont szemöldökkel meredt maga elé.
- Menjünk hozzám! – ragadta meg a karom, és a következő pillanatban egy narancs-vörös nappali kellős közepén álltam. – Hát persze! Hogy is felejthettem el! – csapott a homlokára, és már el is masírozott mellettem.
Lassan követtem.
- Mit? – kérdeztem beljebb lépve a kis házba. Néhány ruha szanaszét volt dobálva a padlón.
- Elkértem a kamra feljegyzéseit, hogy ki lépett be oda és mikor – fordult meg hirtelen, miközben leemelt az egyik szekrényből két bögrét. – Teát, kávét, forró csokit?
- Tea jó lesz… - legyintettem, és az ajtófelfának dőltem karba font kezekkel.
- Vérbeli brit – mosolygott rám, de én csak csendben figyeltem őt. Megpróbáltam minden apró kis rezdülését az elmémbe vésni. Mi van, ha ő tényleg Ő? – Nem adtam le a mappát a Miniszériumban… teljesen elfelejtettem az újabb gyilkosság miatt.
- És?
- Lekicsinyítettem, mikor elhagytuk a Mungot – magyarázta, miközben egy gyors pálcamozdulattal megmelegítette a vizet. – Itt van a zsebemben – tett egy ici-pici kis könyvet a pultra.
Elővettem a pálcámat, és egy mozdulattal felnagyítottam az eredeti méretére.
- Miért nem jutott előbb eszembe? – sopánkodott Miss Carrow, majd felcsapta pergameneket a tegnapi napnál. – Fele ennyit nem kellett volna nyomozni, ha megnéztem volna már a legelején, hogy ki mikor ment ki és be…
- Az lehet, de hasztalan – fordítottam meg a mappát, hogy ő is jól lássa. – Lily este tizenegy óra harminchárom perckor ment el – mutattam az egyik rublikára, melybe a vöröshajú lány neve volt írva dátummal és egy időponttal. - Tehát fél óra volt üresen, míg a riasztó bűbáj érvénybe lépett… ez alatt az idő alatt akár még ketten bemehettek, akiknek engedélyük volt. Utána azonban este éjféltől fél hatig senki sem mehetett se ki, se be.
- Lily azt mondta, Pye hatkor kezdett… - vonta össze a szemöldökét Miss Carrow. – Ó, te jó ég!
- Az őr pedig azt mondta, hogy…
- Öt harminckor oldódik fel a riasztó bűbáj, és akkor újból be lehet menni – fejezte be a mondatomat a nő. Egy aprót bólintottam, és az egyik rublikára mutattam a táblázatban.
- Este tizenegy óra ötvenkilenc perckor egyetlen kilépőnk volt – néztem egyenesen Miss Carrow karamellszín szemeibe.
- Marty Poe – olvasta le a nevet Miss Carrow.
- Az meg kicsoda? – néztem rá, de a szempillája ide-oda rebbent, ahogy magában gondolkodott.
- Nem tudom.
- Nekem sem ismerős a neve – gondolkodtam hangosan. – Ha körbe kérdeznénk a Minisztériumban? – fordultam Miss Carrow felé, de ő addigra már a pálcájával útnak eresztett egy aprócska papírrepülőt.
- Üzentem az archívumba. Hátha ott felismerik – sóhajtott fel, majd elém tolt egy bögre teát. – Még mindig áll az ajánlat Lucius báljára – kacsintott rám a pohara felett. Hátra dőltem a székemben.
- Nem szeretem az ilyeneket.
- Senki sem azért megy el a bálokra, mert szereti őket – vont vállat, miközben felcopfozta a haját.
- Akkor miért? – emeltem rá a szemeimet.
- Sok mindent hall ott az ember…
- Mire gondolsz? – szűkítettem össze a szemeimet.
- Pontosan tudod te azt! – hajolt kissé előrébb ültében.
- Úgy érted, a nyomozással kapcsolatban? – kérdeztem meglepetten, mire bólintott egyet.
- Neked nem furcsa, hogy habár a gyógyító már reggel hatkor észrevette, hogy a hulla eltűnt, és rögtön értesítették erről a Minisztériumot, csak másfél órával később kaptuk meg az információt? – nézett mélyen a szemembe.
- Arra gondolsz, hogy valaki a Minisztáriumból visszatartotta az információt? – szorítottam meg a bögrémnek a fülét. Miss Carrow bólintott. – Akkor valaki a Minisztériumból segít a tettesnek?
- Ez jár a fejemben – töprengett az előttem ülő nő. – Általában rögtön megkapjuk azoknak az ügyeknek a fejleményeit, amikkel kapcsolatban nyomozunk… Sose volt még ilyen, hogy ennyit ültek rajta… - dobolt az ujjaival az ajkán. – Miért?
- Egérutat akartak adni a tettesnek, ezért volt szükségük arra a másfél órára? – kérdeztem, majd a teámba szürcsöltem. – Finom.
Miss Carrow válaszképp csak egy pillanattal tovább tartotta lehunyva a szemét, mint egy pislogás.
- Ez logikus lenne – tűnődött el. – Habár a mungosok leadják a hírt, hogy a hulla eltűnt, valaki a Minisztériumban, megállítja az információt, hogy ne jusson el a nyomozócsoporthoz.
- Kiknek a kezén mehetett át az információ?
- Igazából Brunoék veszik fel a jelentéseket, és adják tovább az ügyosztályoknak, de kétlem, hogy ők voltak…
- Miért?
- Túl egyértelmű lenne – nézett mélyen a szemembe.
- Hogyan kapjátok meg a fejleményeket egy-egy ügyről?
- Ha élet-halál kérdése, patrónussal. Amúgy normális esetben egy ilyennel – varázsolt elő egy papírrepülőt a pálcájával.
- Ilyet küldtél el az előbb az archívumba – mutattam rá, mire bólintott egyet.
- Igen.
- Mi történik, ha az egyik repülőt tegyük fel, megfogom, és elrakom? – kérdeztem, mire Miss Carrow hihetetlenkedve bámult rám, majd elnevette magát.
- Ugyan már! Ez képtelenség.
- És ha mégis? – emeltem fel a szemöldökömet.
- Akkor a repülőnek annyi.
- Tehát nem érkezik meg hozzátok? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.
- De soha senki sem nyúl a repülőkhöz. Ez nagyon gyerekes lenne… - rázta meg a copfját. – Ráadásul nyomon követni, és felismerni, melyik lehet az, ami pont hozzánk jönne… Lehetetlen ennyi papírrepülő között.
- Viszont ez a legegyszerűbb módja annak, hogy ne érkezzen meg hozzátok az információ – mutattam rá, mire összevonta a homlokát, és csak nézett rám.
- Gondolod, hogy lehetséges elkapni pont azt a repülőt? – nézett a szemembe elgondolkozva.
- Ha elég jók a reflexeid…
- Mint egy fogónak? – vágott a szavamba felpattanva a széken. Értetlenül meredtem rá. – Alphard Bylon a harmadikon fogó volt…
- És körülbelül a Minisztériumban vagy még harmincan – forgattam meg a szemeimet.
- Nem értesz – nézett rám komolyan. – Alphard belekeveredett pár kétes ügybe már, de sose tudták rábizonyítani…
- Ez nem bizonyíték – morogtam karba font kezekkel.
- Az lehet – kacsintott rám. – De a bálon kideríthetjük.
- Honnan veszed, hogy meg van hívva? – kérdeztem szkeptikusan.
- Lucius sose hagyna ki egy mardekárost sem, aki a Minisztériumban dolgozik.
- És akkor Bylon oda járt? – vontam fel a szemöldökömet. Miss Carrow bólintott.
- Kettővel felettem.
- Te is mardekáros voltál – jelentettem ki, miközben csodálkozva méregettem a nőt. Nem emlékszem rá a Roxfortból, akárhogyan is próbáltam kutatni az emlékeim között. Miss Carrow csak bólintott. – Mikor végeztél?
- Hmm… mikor is? – gondolkodott el hangosan. – ’73-ban. De régen volt!
- Öt évvel vagy idősebb nálam – mondtam ki hangosan, mire a tekintete rögtön elkomorult.
- Ha sokáig akarsz élni, nem emlegeted a koromat! Amúgy is csak néggyel…
Nem reagáltam rá.
Vajon Ő mennyi idős lehet? Amikor megmentette az életemet azzal, hogy felbukkant azon az estén, körülbelül tizenegy-tizenhárom éves lehetett…
Újból végigmértem Miss Carrowot. Határozottan ugyanaz a szemszín, és a haja is barna… Ráadásul korban is… Ő pont annyi idős lenne most, mint Miss Carrow. Tényleg lehetne Miss Carrow Ő? Lehetséges lenne, hogy megtaláltam? Nagyot nyeltem. Hevesen dobogó szívvel meredtem a teámra, majd három nagy korttyal kiittam a bögre tartalmát.
- Rendben, megyek én is – vettem egy mély lélegzetet, mire a nő szája sarka megrándult. – Hatra itt vagyok érted – álltam fel az asztaltól pontosan abban a pillanatban, mikor a mentorom elvette előlem a bögrét.
- Csak csinosan! – kacsintott rám, de ezt már csak fél szemmel láttam, mert már el is hoppanáltam.
Rögtön a merengőmöz léptem, ahogy megérkeztem a lakásomba. Reszkető kézzel nyitottam ki a szekrényemet, és kapkodva húztam ki a fiókomat.
Tényleg Ő lenne az?
Hevesen kalapáló szívvel emeltem a halántékomhoz a pálcámat. Eddig megpróbáltam visszafogni magam Miss Carrow előtt, de most, hogy végre magamban lehettem, elfogott az izgalom. Remegő kezekkel engedtem bele az emlékfoszlányt a merengőbe.
Egy pillanatig csak meredtem az ezüstös csillogásra, melynek a képe szép lassan átváltozott az erdővé. Megtámaszkodva a merengő szélében figyeltem az eseményeket. A szemem ide-oda cikázott, miközben figyeltem magamat, ahogyan a bokorban bujkálok apám elől, akivel bujócskát játszottam. Kifújtam a levegőt, hogy lenyugtassam a hevesen dobogó szívemet, majd belehajtottam az arcomat az ezüstös derengésbe. A merengő rögtön beszippantott.
Nyugodtan figyeltem, ahogyan Greyback megtámad engem kiskoromban. Szinte oda sem néztem, ahogyan marcangolja a testemet. Otthagytam a kiskori önmagamat, kizártam a sikolyaimat. Lassan a bokrokhoz sétáltam zsebre tett kezekkel, ahonnan Ő egyszer csak ki fog ugrani.
Ezerszer végignéztem már ezt a pillanatot. Kívülről tudtam minden egyes másodpercét.
És akkor meghallottam a zörgést, majd pontosan mellettem megjelent Ő. Ijedt szemei elkerekedtek, mikor meglátta a kiskori énemet szétmarcangolva. Közelebb hajoltam a tizenéves kislányhoz, és mélyen a pillantásába bámultam. Ugyanaz a karamellszín tekintet…
Elnyílt az ajkam, a szívem pedig még hevesebb vágtába kezdett, de én még mindig csak a kislány arcába meredtem.
A szeme alatt ott volt…
Ott volt egy, a többitől különálló, kissé nagyobb, de nem túl sötét szeplőpötty.
Megrögzöttként figyeltem az előttem álló kislányt, és örültem, hogy nincs itt senki, mert különben őrültnek nézett volna. Hogy-hogy eddig nem vettem észre ezt az apró ismeretőjelet rajta?
Egy pillanat alatt kiszakítottam magam a merengőből. Zihálva támaszkodtam rá a fiókomra.
Egy szeplő a jobb szeme alatt…
Sóhajtva emeltem a szememet a plafonra, majd összeszorítottam a szemhéjamat.
Ma este kiderül, Miss Carrownak van-e.
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Nos, mivel nem mondtatok semmit, feltételezem, hogy érthető a történet. :) Remélem, tetszeni fog. Én odavagyok érte. ;)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.