efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Vérbosszúra éhezve Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 10] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Kuncogva szorítottam a számra a kezemet, mikor meghallottam apa hangját.
- Remus, most már gyere elő! – kiabált a sötétbe, de nem látott meg a bokor mögött. Pedig a cipőm sarka kilógott mögüle. – Rem, ez nem vicces! Vissza kell mennünk a sátorba, már lassan reggel lesz…
Apa szörnyen rossz volt bújócskában, éppen ezért eszembe sem jutott, hogy hallgassak az unszolására. A játék csak akkor ért véget, ha megtalál.
Akkor még nem is sejtettem, hogy az én játékom egy életre véget ért… Mert Ő megtalált.
- Remus! – hallottam meg újból a távolodó hangját, mire elvettem a szám elől a kezemet. Ha apán múlik reggelig nem fog megtalálni. Elszámoltam harmincig, majd vigyorogva kikukucskáltam a bokor mögül. Egy borostyánsárga szempár nézett egyenesen az arcomba. Meleg leheletének bűze az orromat facsarta.
Rettegve, tátott szájjal emeltem fel a fejemet, hogy az állatra meredjek. Nem tudtam megszólalni, az egész testemet elöntötte a csontomig hatoló félelem. Halkan felnyögtem, aztán csak az éles, sárga fogakat láttam.
A szemem elé tartottam a karomat.
- Áááá! – éles fájdalom cikázott végig a könyökömnél, majd egy szempillantás alatt égve szétáradt a testemben. Az állat morogva ráncigálta a bőrömet, míg én sikítva próbáltam meg minél messzebbre kerülni tőle. – Apppp-paaaa! – ordítottam mit sem törődve az arcomon végigpatakzó könnyekkel.
Aztán a szörny elengedett, én pedig hangosan zihálva feküdtem a földön. Ám a következő pillanatban újból belém hasított a fájdalom, összerántva az egész testemet.
A lábamat ragadta meg az állat, és kezdte el tépni rajta a bőrt. Sikítva könyörögtem azért, hogy engedjen el. Nem eresztett. Hatalmas mancsát a mellkasomra fektette, és úgy tépte a lábszáramon a bőrt, miközben az eleven húsról lecsorduló vért nyalogatta.
A szemem előtt fehér pöttyök táncoltak, miközben a fülem zúgva nyomta el a felettem álló farkas zihálását.
Hirtelen az avar zúgását hallottam meg, én pedig fellélegeztem. Apa eljött. Megment...
Azonban apa széles vállai és hatalmas termete helyett egy apró alak botladozott ki a bokorból. Egy másodpercre megtorpant, és az idő lelassult. Megszeppenve meredt a felettem tornyosuló állatra, majd óriási, karamellbarna szemeit rám meresztette. A szája elnyílt a félelemtől, majd élesen felsikoltott.
A fejem oldalra bicsaklott, és elnyelt a szemeim előtt táncoló fehér fényesség…
Az utolsó, amit láttam, a lány szemében égő bátor tűz volt, amikor a pillantását egyenesen a felé ugró farkasra szegezte…


Zihálva ültem fel az ágyamban. Újból ez az álom…
Néha, ha túlságosan belehergelem magam Greyback szabadlábra helyezésébe, akkor mindig újra éltem azt az estét, mikor megtámadott. De ezek az álmok soha nem úgy értek véget, mint ahogyan az a valóságban történet. Mikor alszom, Greyback elkapja Őt, és felszabdalja a torkát, majd végez velem is.
Mélyeket lélegezve emeltem a hideg ujjaimat a nyirkos mellkasomhoz, miközben megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt. Hátra rogytam a hűvös párnákra, és meredten a plafont bámultam.
El kell ma mennem Mordonhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy az a szemétláda még mindig az Azkabanban van…
Tegnap akárhogy törtem a fejem, és próbáltam elengedni a szívemet szorongató érzést, nem tudtam, nem arra gondolni, hogy ez az egész Greyback műve. Túlságosan egybevágott mindent. A vérfarkas karmolások a férfi holttestén… És a 12-es szám. Pontosan 12 nap volt hátra Greyback szabadulásáig. Hacsak nem lógott meg előbb az Azkabanból… De attól hangos lenne a Reggeli Próféta, nem?
Idegesen túrtam a hajamba, majd az órámra meredtem. Egy óra múlva kelnem kell…
Gyorsan felpattantam az ágyból, és elindultam a fürdőbe. Úgy döntöttem, még reggel, mielőtt bemennék gyakorlatra, azelőtt felkeresem Mordont, hogy nézze meg nekem, Greyback még mindig az Azkabanban van-e.
Negyed óra alatt elkészültem, de csak annak köszönhetően, hogy nem foglalkoztam a reggeli borostámmal. Gyorsan felkaptam az erszényemet és a pálcámat, és már az iskolánkba is hoppanáltam. Tudtam, hogy Mordon itt lesz, hiszen minden reggel az Aurorképzőben nyitott. Szerintem haza sem ment aludni.
- Bújj be! – jött az ajtó túloldaláról a válasz a halk kopogásomra. – Lupin! – recsegte a középkorú tanerő, miközben végigmért. – Mi szél hozott ide, fiam?
- Jó reggelt, tanár úr! – léptem beljebb az irodájába, melyet valósággal elárasztottak a különösebbnél különösebb kacatok. – Egy kérésem lenne Önhöz – kezdtem bele mély levegőt véve, ugyanis tartottam Mordon elutasításától. Ám ő csak a kezével a szék felé intett, hogy foglaljak helyet.
- Mire lenne szükséged, fiam?
- Szeretném megnézni az azkabani iratokat… - kezdtem bele, mire a szeme érdeklődve felcsillant.
- Csak nem találtál valamit, fiam?
- Nem merném ezt állítani… - ráztam meg a fejem, mire Mordon halványan elvigyorodott. – De meg kell valamiről bizonyosodnom.
- Ez esetben csak azt tudom tanácsolni, hogy menj be a gyakorlatodra, ugyanis Carrow kisasszony kikérte az összes iratot még tegnap este – nézett rám elgondolkodva az aurorparancsnok. – Ha szerencséd van, még mindig azok felett görnyed.
- Carrow? – kérdeztem tétován. Fogalmam sem volt, ki lehet az, mégis a neve ismerősen csengett. Talán a Mardekárból?
- Mr Galitzine társa… - segített ki a professzor. Becsuktam a számat, és elgondolkodva meredtem ki az ablakon. Az az undok nőszemély? Sirius mentora?
- Miért kérte ki? – bukott ki belőlem, mire Mordon ijesztően elmosolyodott.
- Azt hiszem, fiam, ehhez nem sok közöd van. Kivéve akkor, ha Miss Carrow beavat téged a gondolataiba – zárta le a témát, én pedig felálltam a székről. Éreztem, hogy ennél többet nem szedek ma ki Mordonból.
- Köszönöm a segítségét, tanár úr! – hajtottam meg kissé a fejemet, majd elindultam az ajtó felé.
- Még valami, Lupin! – állított meg az érces hangja, mikor már a folyosóra léptem. – Bízz a megérzéseidben! Sose csapnak be. A tieid pedig különösen nem…
Bennem rekedt a levegőt, és egy szempillantás alatt Mordon felé fordultam, még a nyakam is belereccsent. Ám ő csak állt az asztala mellett, és szúrós szemekkel nézett engem. Kifújva a levegőt biccentettem felé, majd behúztam magam mögött az ajtót.
Miss Carrow…
Öt perc sem kellett, és már be is jutottam a Minisztérium épületébe. Sietősen a lift felé fordultam, de akkora volt ott az embertömeg, hogy inkább a lépcsőt választottam. Hangosan kapkodva a levegőt kopogtam be Emett irodájába.
- Tessék! – hallottam meg Miss Carrow fáradt hangját, mire benyitottam.
Egyedül ült az íróasztala mögött. A szemei alatt sötét karikák voltak, a haja pedig a sok beletúrástól úgy nézett ki, mint a szénaboglya.
- Korán jöttél – állapította meg szinte már unottan, mikor az órára nézett.
- Neked is jó reggelt! – tegeztem le rosszkedvűen, de ő nem foglalkozott a megjegyzésemmel. – Szeretném elkérni az azkabani iratokat… - léptem a fiatal nő asztala elé.
- Miért? – nézett fel rám végre, kissé összehúzott szememmel.
- Semmi különös, csak… - néztem végig az asztalán lévő mappahalmon. Melyik lehet az?
- Valami a tegnapival kapcsolatban? – kérdezte élénken, miközben felkönyökölt az asztalra, és a tenyerébe ejtette az állát. Most, hogy kíváncsiskodni kezdett, az egész nő megváltozott… A szemei éberen csillogtak, nyoma sem volt rajta arrogáns viselkedésnek, mint tegnap.
- Csak valami, amit meg kell néznem… - mondtam zavartan. Hogyan is magyarázhatnám meg? Hogy is mondhatnám meg Greybacket? Csak kérdés kérdést szülne, és a vége az lenne, hogy kiderülne, hogy minden Greybackkel kapcsolatos információ azért érdekel, mert ő változtatott vérfarkassá.
Legnagyobb meglepettségemre azonban Miss Carrow szó nélkül fordította felém az egyik mappát, de a fürkésző szemeit nem vette le rólam.
Egy szempillantás alatt, mohón, ott az asztalán csaptam fel a feljegyzésekkel teli, vaskos könyvet, és hevesen dübörgő szívvel Greyback nevéhez lapoztam. De nem írtak fel semmit arról, hogy megszökött volna.
Felsóhajtottam.
- Ez érdekes – hallottam meg Miss Carrow hangját, mire összerezzenve felkaptam a fejemet.
A francba… mindent látott.
- Nekem is ez volt az első gondolatom, hogy megnézem, hogy az Azkabanban van-e még… - mutatott rám tűnődőleg a pennájával, én pedig összeszorított szájjal figyeltem, mire akar kilyukadni. – De Neked – nyomta meg a szót, miközben kissé előrébb hajolt az asztalra helyezve a súlyát- miért jutott az az eszedbe, hogy megnézd a Greybackről készült feljegyzéseket?
Nagyot nyeltem, majd keresztbe fontam magam előtt a karjaimat, miközben hátradőltem a székben. Nem fogok válaszolni a kérdésére…
- Hát jó… - dőlt vissza a székében, mikor rájött, hogy nem fogok neki felelni. Meglepve néztem a szemébe. Azt hittem, nem fogja annyiban hagyni. – Akkor elmesélem, én mire jutottam – nézett mélyen a szemembe, de már rég nem az a daccos, undok nő pillantott rám, aki tegnap volt. Tele volt élettel és a szemeiben, olyan különös fény égett, amelyet eddig csak egyszer láttam az életem folyamán. Feszülten meredtem az arcára, míg a feljegyzései között keresgélt.
- Szerintem vérfarkas támadásról lehet szó – hajolt újból előre a székében. – De az az igazság, nem vagyok benne teljesen biztos… Mindenesetre megemlítettem a mungosoknak. Ők azt mondták, nem kizárt ez a lehetőség sem, mivel karmolásnyomokra emlékeztetnek a sebek. De a vizsgálatok fogják kimutatni. Bármilyen nagyobb testű állat is lehetett szerintük… vagy egy sötét átok… - tűnődött el egy pillanatra a falat nézve, majd rám meredt. – Éppen ezért egy kicsit előre nyomoztam, és megnéztem Greyback adatait. A nyilvántartás szerint az Azkabanban van – sóhajtott fel, és elhúzta a száját. – Kár… - lehelte- bármennyire jól hangozna, nem lehetett ő... Viszont más vérfarkasról nem tudok, aki a nyilvántartásunkban szerepelne, mint bűnöző. Maximum Flyning, de ő nem amiatt híresült el, hogy embereket támadna meg…
Nem bírtam ki, hogy ne fészkelődjek. Csak eljutott a beszélgetésünk a vérfarkasokig.
- Viszont biztos nyomozást tényleg csak akkor tudunk elkezdeni, ha kiderül, valóban vérfarkas támadásról van-e szó… Addig kénytelen vagyok az emlékeimre és a megérzéseimre hagyatkozni – merengett hangosan, de már nem voltam biztos benne, hogy engem akar beavatni. – De az aggasztóvá teszi az egészet, hogy neked is Greyback jutott az eszedbe először… - nézett rám elgondolkodva. – Kíváncsi vagyok, honnan jött az ötlet…
Még mindig nem feleltem neki, hiába méregetett válaszra várva.
- Szerintem meg kellene várnod a hivatalos állaspontot a sebekkel kapcsolatban – néztem végül rá már-már szervtelenül, így igyekezve elterelni a témát arról, hogy én miért gyanúsítom Greybacket. Mert hiába van az Azkabanban, még mindig őt gyanúsítom… Valami nem hagy nyugodni. De erről neki nem kell tudnia.
- Lehet igazad van – dőlt hátra a székében, majd fáradtan megvakarta a szemeit. – De valami nem hagy nyugodni… - nézett rám újból, mire elnyílt az ajkam.
- És pedig? – kérdeztem, és megpróbáltam unottnak tűnni.
- Nem tudom… megérzés – vont vállat, mire felsóhajtottam. Megadtam magam.
Azt nem mondhatom el, én miért gyanúsítom Greybacket, de rávezethetem arra…
- Greyback szabadulása tegnaphoz viszonyítva 12 nap múlva lesz… - hunytam le a szemeimet. A szívem a torkomban dobogott.
- Te honnan...? – kezdett bele, de aztán hirtelen elkerekedett a szeme, és Greyback kartonjáért nyúlt, hogy ellenőrizze a szavaim pontosságát.
- A mosdó alatti szám pedig…
- Tizenkettő – fejeztük be egyszerre.
Elkerekedett szemekkel meredt rám, miközben egyre sápadtabb árnyalatot vett fel az arca. Aztán a szemét aggódva az asztalra szegezte, miközben ide-oda cikázott a papírhalmok fölött a tekintete, de biztos voltam benne, hogy a gondolatin kívül semmit sem lát azokból.
- Nekem most… - állt fel hirtelen, és a kabátjáért nyúlt, de a keze és a hangja remegését nem tudta elrejteni. – El kell mennem – fejezte be, és már az ajtónál is volt. Nem nézett rám, de még így is láttam a szemeiben a színtiszta félelmet.
Elgondolkozva meredtem a csukott ajtóra, melyen kisietett. Elég furcsa volt ez egy aurortól… Mi nem így reagálunk, ha valakit kiengednek az Azkabanból.
Hacsak nem Greybackről volt szó…
Egy szempillantás alatt pattantam fel, és téptem fel az ajtót, de egyenesen Emettel találtam szembe magamat.
- Lupin! – kiáltott fel meglepetten. – Korán jöttél – mosolygott rám, miközben az asztalához sétált.
- Miss Carrow… - kezdtem bele, de a szavamba vágott.
- Á, igen. Találkoztál vele? – vigyorgott töretlenül. – Azt mondta, van egy kis elintéznivalója, és hogy vegyem ma át Blacket.
- Igen, beszélgettünk a tegnap estéről – tettem hozzá, miközben leültem Emett asztalával szemben. Ám a mentoron csak felhorkantott.
- Gondolom a te fejedet is a vérfarkastámadással kapcsolatban tömte… - nézett rám huncutul csillogó szemekkel, mire lassan bólintottam egyet. – Ne foglalkozz vele! – legyintett, miközben ledobta a kabátját, és leült. – Blair túl sokat lát bele a dologba. Szerintem egészen másféle gyilkosságról van szó – kacsintott rám. – Más állat ejtette sebek lehetnek azok…
Biztos voltam benne, hogy nincs igaza. Minden teliholdkor láttam a saját testemen azokat a karmolásokat, mikor önmagamat marcangoltam. De mégsem mondtam semmit.
- Akkor honnan…? – kezdtem bele, de Emett felsóhajtott, és belém fojtotta a szót.
- Blair remek auror. Tényleg – nézett a szemembe. – De most nem beszámítható, mivel hagyja, hogy az előítéletei befolyásolják a nyomozást…
- Nem értem.
Emett mély levegőt vett, majd csukott szemekkel megnyomkodta az orrnyergét.
- Fogalmam sincs, honnan vette a fejébe, hogy ez egy vérfarkastámadás. De teljes szívéből gyűlöli őket.
Beszívtam a levegőt, miközben éreztem, hogy a szívem egy pillanatra kihagy.
Mit tenne velem Miss Carrow, ha kiderülne, hogy vérfarkas vagyok?
- Értem – szólaltam meg végül legyőzötten. Mély levegőt véve zuttyantam le a székre.
Biztosan nem hagyná, hogy befejezzem az Aurorképzőt…
- Emett! – nyitott be az ajtón hirtelen Miss Carrow. Az arca kipirult volt a futástól, nyoma sem volt rajta a pár perccel ezelőtti félelemnek. – Kölcsönadnád nekem mára Lupint?
Meglepetten kaptam fel a fejemet, és még a mentorom szája is tátva maradt.
- Pe-persze – nyögte ki meglepve, még mindig a társát nézve. Nem mozdultam. Mit akarhat tőlem?
Meredten néztem az ajtóban várakozó nőt, de nem mozdultam.
- Menj! – biccentett a fejével a folyosó felé Emett. Lassan felálltam, majd zsebre tett kezekkel elindultam az ajtó felé. Már nem akartam annyira Miss Carrow-val menni.
- Köszi – kacsintott a mentoromra a nő, és már ki is perdült az irodából. - Segíts nekem! – nézett mélyen a szemembe, mikor becsukódott mögöttem az ajtó. – Úgy sejtem, te vagy az egyetlen, aki hisz nekem. És tudom, hogy jóval többet tudsz, mint bevallod. Nem érdekel, hogyan, de segíts nekem bebizonyítani, hogy ez egy vérfarkas támadás – nézett mélyen a szemembe. A pillantásában különös tűz égett. Nagyot nyeltem.
- Miért? – kérdeztem rekedten. Feszélyezett a jelenléte, most, hogy tudtam, mennyire utálja a fajtámat, holott tisztában voltam vele, hogy az emberek többsége pontosan így érez a vérfarkasokkal kapcsolatban.
- Azért, mert a hulla eltűnt a Mungoból…

Tíz perc sem telt bele, és már az egész Minisztérium hangos volt attól, hogy a hulla, amit tegnap a Mungoba vittek kivizsgálásra szőrén szálán eltűnt, mielőtt azt bárki megvizsgálhatta volna.
- Most már senki sem hisz nekem – morogta Miss Carrow, miközben megpróbálta magát átverekedni az embertömegen. Nem mondtam semmit, hiszen biztos voltam benne, hogy nem hozzám szólt.
- Blair! – hallottam meg egy túlságosan nyájas hangot, és csak egy másodpercen múlt, hogy meg tudtam torpanni, hogy ne menjek neki a hirtelen lefékező Miss Carrownak.
- Lucius… - fordult meg az előttem álló nő, és addigra a szőke Malfoy is beért minket. Jól emlékeztem erre a sápadt arcra, hiszen elsőben egyszer megátkozta az egyik évfolyamtársunkat végzős létére.
- Jó újra látni! – érintette meg finoman Miss Carrow karját a férfi, és figyelmesen végigmérte. – Nem is tudtam, hogy itt dolgozol.
A mellettem álló nő nem felelt, csak megvonta a vállát.
- Melyik ügyosztályon vagy? – folytatta Malfoy a csevegést, majd hirtelen rám kapta a tekintetét. – Ááá, Lupin! – mért végig fennhéjazó hangnemben, mire csak a szemem forgattam.
- Ő az utánpótlás.
- Milyen utánpótlás? – vonta fel a szemöldökét Malfoy.
- Auror – felelte rezzenéstelenül Miss Carrow. A válaszaiból úgy éreztem, kedveli a férfit. Aki most megnyúlt arccal meredt a nőre.
- Veszélyes munka – bökte ki végül, mire az előttem álló nő csak bólintott.
- Néha az – zárta le a témát.
- Ez esetben mindenféleképpen várlak az esti partinkon. Cissy biztosan örülne neked – mosolygott hűvösen a mellettem álló nőre Malfoy. Mégis honnan ismerhetik egymást, hogy ilyen jóban vannak? – És feltétlenül hozd magaddal a tanítványodat! – biccentett felém hűvös szemekkel, én pedig meglepetten hőköltem hátra, aztán egyszerűen csak megfordult, és elsétált. Igyekeztem nem fintorogni, mikor odafordultam Miss Carrow felé.
- Csinosan gyere! – tette a vállamra a tenyerét Sirius mentora, és rám kacsintott. Nyoma sem volt rajta annak az undok, érdektelen nőnek, akivel tegnap találkoztam. Helyette egészen jókedvűnek tűnt a meghívás miatt.
- Miért hívott engem is? Utálja a griffendéleseket – bukott ki a számon, mire az előttem álló nő csak tanácstalanul megvonta a vállát.
- Ez igaz, de már nem a Roxfortban vagyunk, ahol ez még jelentett valamit... Amúgy fogalmam sincs. Talán, hogy legyen kísérőm – felelte könnyedén, de már indult is tovább az embertömegben. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne veszítsem szem elől. Nem a kandallók felé haladtunk, hanem egyenesen a Nagy Csarnokon keresztül a kijárathoz.
Hunyorognom kellett, mikor kiértünk a napfényre, de rendíthetetlenül követtem Miss Carrowot.
- El kell mennünk a Mungoba mielőtt elveszik tőlem a nyomozást – magyarázta eltökélten.
- Miért vennék el tőled? – kérdeztem meglepetten, mire csak megvonta az egyik vállát.
- Nem ismered még a Minisztériumot – mosolyodott el halványan, de semmi öröm nem volt a szemében. – Mindenesetre érdekes, hogy azelőtt eltűnt a hulla, mielőtt be tudták volna azonosítani vagy megállapítani, hogy mi végzett vele… - morfondírozott hangosan, miközben megállt a zebra előtt. – Mit nem vettünk észre?
- Miért nem Emettel nyomozol? – kérdeztem csak úgy mellékesen, de valóban érdekelt, miért engem „kért meg”, hogy menjek vele. – Vagy Siriusszal, ő a tanítványod… Neki kellene megmutatnod, hogyan is működnek itt a dolgok.
- Majd Emett megmutatja neki – felelte hűvösen a nő.
- Nem kedveled Siriust – állapítottam meg, mire Miss Carrow megrázta a fejét.
- Nem erről van szó. Csak úgy érzem, te tudsz valamit – nézett rám, én pedig összeszorítottam a számat. – Nem tudom, mi a titkod, de úgy gondolom, sokat tudsz segíteni nekem…
- Nem akarok segíteni neked – vágtam rá, de nem foglalkozott velem.
- Nem. Te azt nem akarod, hogy a titkod napvilágra kerüljön – fordult velem szembe, és mélyen a szemembe nézett. A szívem hatalmasat dobbant. Úgy éreztem, hogy ismerem ezt a szempárt. – De engem nem érdekel a titkod – fúrta még jobban a karamellszín pillantását az enyémbe. Nagyot nyeltem. – Csak azt érdekel, hogy kiderüljön a nyomozással kapcsolatban az igazság…
- Miért vagy olyan biztos benne, hogy jók az elképzeléseid?
- Ezek megérzések, nem egyszerű elképzelések – sziszegte még mindig engem méregetve.
- Nincs köztük különbség – vontam vállat, és elfordítottam a pillantásomat, majd a tömeget kezdtem el pásztázni.
- Azt csak hiszed, Remus Lupin – suttogta, de még mindig engem nézett. Aztán egyszer csak felsóhajtott, és elfordította rólam a pillantását. – Menjünk a Mungoba, mielőtt leállítanak minket.
- Leállítanak? – kaptam rá a tekintetemet.
- Hogy ne kutakodjunk, nem vérfarkastámadásáról van szó – forgatta meg a szemeit, és elindult a zebrán, mikor zöldre váltott a lámpa.
- És ha tényleg nem arról van szó? – álltam meg a járdán zsebre tett kezekkel.
Persze tudtam, hogy az a halott férfi nem magától halt meg. Azt is tudtam, hogy valóban vérfarkas végzett vele. De nem tudtam, Miss Carrow meddig menne el, hogy ezt kiderítse.
- Ha te is úgy gondolod, hogy nem arról van szó, akkor fordulj vissza, és menj be Emetthez a gyakorlatodra! – nézett rám keményen a válla felett, majd átsétált a zebra túloldalára. Rezzenéstelen arccal figyeltem a magassarkúba bújtatott lábait.
Tudtam jól, hogy nem kellene belekeverednem.
Blair Carrow veszélyes nő volt. Abból a fajtából, mely a legtöbb problémát tudja nekem okozni.
Ha túl sokat segítek neki, és hagyom, hogy nyomozzon, vagy rávezetem dolgokra, akkor egyre közelebb fog kerülni a titkomhoz, és félő, hogy egyszer csak leleplez. Akkor pedig végem van…
Nagyon jól tudtam, hogy Blair Carrow egy szempillantás alatt fel fog engem áldozni, ha a helyzet úgy kívánja. Egy pillanat alatt elintézné, hogy ne tanulhassak az Aurorképzőben, ha kiderülne, hogy vérfarkas vagyok.
Felsóhajtottam, és visszaindultam a Minisztérium felé. Nem kellene belekeverednem.
Zsebre tett kezekkel sétáltam a földet nézve.
De miért tűnt el a hulla? Mi volt ezzel a célja?
Biztos voltam benne, hogy valahogyan Greyback keze volt a dologban.
Miss Carrow nem volt teljesen biztos abban, hogy Greyback a tettes, de én tudtam, hogy ő volt az. Miss Carrow csak arról volt teljesen meggyőződve, hogy vérfarkas támadásról van szó, de innentől kezdve nem tudta, hova nyúljon, kit gyanúsítson. Ő Greybacket már teljesen feladta, hiszen az Azkabanban volt. Habár tudta, hogy Greyback a gyilkosságtól kezdve 12 nap múlva szabadul, szerintem nem hitt teljesen abban, hogy Greybacknek köze van hozzá, hogy a gyilkosság helyszínén a csap alatt egy tizenkettes számot találtunk vérrel írva.
De ha segítek Miss Carrownak, és Greybacket lebuktatjuk, hogy köze van a hullához, akkor az a szemét soha nem fog kiszabadulni az Azkabanból. Örökre ott fog rohadni.
És akkor Őt megvédhetem, hogy soha, de soha ne találhassa meg ez a szemétláda…
Lehunytam a szemem, majd hirtelen az egyik sikátorba surrantam, és a Purgall & Mettel Ltd. feliratú bolt melletti mellékutcába hoppanáltam.
Pont akkor lopakodtam ki onnan, mikor Miss Carrow befordult a sarkon, és egyenesen nekem sétált. Egy szempillantás alatt ragadtam meg a vállait, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
- Késtél – mért végig kifejezéstelen arccal, mint aki teljesen biztos volt a visszatérésemben, majd kikerült, és belépett a Purgall & Mettel Ltd.-be, mely elé hatalmas betűkkel egy „Felújítás alatt” táblát szereltek. Számat alig észrevehetően elhúzva követtem a nőt. Borzalmas természete volt.
Az istápoly első emeletére mentünk, ahol a varázslények okozta sérüléseket kezelték.
- Remus! – hallottam meg Lily hangját a folyosó végéről, mire megtorpantam. A mellettem álló Miss Carrow is megállt, és érdeklődve a lány felé fordult.
- Szia, Lily! – köszöntem a lánynak, és megvártam, amíg beér minket. Lily tanácstalanul meredt a mellettem álló nőre. – Á, bemutatom Miss…
- Szólíts csak Blairnek – nyújtotta a kezét Miss Carrow Lilynek kedvesen, én pedig felvontam a szemöldökömet. Azért kiismertem már annyira ezt a nőt, hogy tudtam, nem lehet őt egy könnyen kenyérre kenni.
- Lily – mutatkozott be a vörös hajú lány is. – Kit kerestek? – fordult újból felém.
- Tegnap beszállítottak ide egy halott, középkorú férfit – kezdett bele Miss Carrow, mire Lily arca elkomorult.
- Igen. Ma reggelre eltűnt…
- Szeretnék beszélni azokkal a gyógyítókkal, akik boncolták volna.
- Az sajnos nem fog menni – vonta meg a vállát Lily. – Derwent professzorasszony ma nem jött be dolgozni, Pye pedig egy sürgős esetet lát el. Rajtuk kívül csak mi voltunk bent, gyakornokok.
- Te és kicsoda? – húzta össze a szemeit Miss Carrow.
- Katie Prewett – válaszolta készségesen Lily.
- Derwent professzor régóta tervezte, hogy a mai napon szabadságot vesz ki? – kérdezte Miss Carrow, mire rá kaptam a szemeimet. Csak nem egy medimágust akar meggyanúsítani?
- Nem – felelte Lily lassan. Láttam rajta, hogy neki is kezd gyanússá válni Miss Carrow kérdezősködése. – Küldött egy üzenetet, hogy megbetegedett.
- Értem – bólintott egyet a mellettem álló nő. Semmi érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról. – Láttál valami furcsát tegnap este?
- Nem. Minden ugyanolyan volt, mint a többi másik boncolásnál.
- De nem kezdtetek neki – mutatott rá Miss Carrow.
- Nem. Derwent professzorasszony hirtelen egy patrónust kapott otthonról – ráncolta össze a szemeit Lily. – Az unokájával volt valami…
- Mennyi idős az unokája?
- Most született pár hónapja – vágta rá a lány.
- Mi ilyenkor az eljárás? – kérdezte a mellettem álló nő szinte már unottan. Mégis, ahogyan megrezdült a szempillája rájöttem, hogy ez az egész nyugalom csak egy színjáték része. Feszülten figyelt Lily minden egyes szavára.
- Ha nem kezdtük el a boncolást, és még semmihez sem értünk hozzá a holttesten, akkor ugyanolyan állapotban az egyik kamrába helyezzük a halottat – darálta egy szuszra a vöröshajú lány, mire elmosolyodtam. Lily megmaradt ugyanannak a diáknak, aki az iskolában is mindig becsületesen megtanulta az anyagot.
- Ki felelős azért, hogy a holttest megfelelően legyen elhelyezve, és a terem rendesen le legyen zárva? – kérdezte csak úgy mellékesen Miss Carrow, mire Lily szeme elkerekedett.
- Aki aznap zár – mondta, de hangjába bizonytalanság vegyült. Az auror felkapta a fejét, és összehúzott szemekkel Lilyre nézett.
- Ki zárt tegnap? – kérdezte, de én már akkor tudtam, mi lesz a válasz, ahogy a vörös hajú lány sápadt arcára néztem. Nagyot nyeltem, lehunytam a szememet.
- Én.
Beszívtam a levegőt.
Lily nagy bajban van.
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Érthetőnek találjátok? Olvasható? :) Az ilyen nyomozós történetekkel kapcsolatban sosem tudom, hogy mások értik-e, amit leírok. Persze, tudom, hogy még sok a kérdőjel, de ezek szépen lassan kibontakoznak. De maga az eseménysorozat érthető? :)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.