efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Vérbosszúra éhezve Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 10] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
Megjegyzések a történethez:
Remélem, tetszeni fog nektek. :) Mivel ez mégis csak egy krimi lassan indulnak be az események, viszont a harmadik fejezet utántól garantáltan izgalmassá fog válni a történet. ;)
A szerző megjegyzései a fejezethez:
"A Harry Potter könyvek szerepl?i és világa kizárólag J. K. Rowling teremt? fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem ?ket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt."


A mi közös történetünk 1968-ban kezdődött. Talán Te nem is sejted, de azon az éjszakán – akármilyen gyenge is voltál- megmentetted az életemet. Én pedig azóta sem tudtam neked köszönetet mondani érte. Egyetlen ígéretet tudtam csupán Neked tenni a sietség hevében, hogyha eljön az ideje, én melletted leszek, és meg foglak Tőle védeni...
Azóta azonban tizenegy év telt el, de akármennyire kerestelek, soha sem találtalak meg. Ha nem tudnám, hogy az a rohadék még mindig az Azkabanban van, attól tartanék, hogy megszegtem az eskümet. De Ő még mindig ott van…
De már csak 12 napom maradt, hogy megtaláljalak, és vigyázzak Rád.



„Ma újból abban reménykedtem, hogy téged láttalak. Csinos nő volt, akár te is lehettél volna. Remélem, egyszer újból találkozni fogunk. Addig is mindent megteszek, hogy sokkal erősebbé váljak… Egy nap meg foglak találni, hogy melletted legyek, mikor szükséged lesz rám. Már csak 12 nap van hátra…
Én nem felejtettem el.
1979. október 4."


- Várjon! – kiáltottam egy fiatal, felkonytolt hajú nő után, miközben mindent beleadva rohanni kezdtem utána. De Ő nem állt meg… Tovább tipegett apró tűsarkain.
Oldalra sem nézve szaladtam a zebra felé, és csak a kiváló hallásomnak volt köszönhető, hogy az utolsó pillanatban vissza tudtam lépni a járdára, és az úton suhanó autó nem ütött el. A lámpa vörösre váltott, Ő pedig eltűnt.
Toporogva vártam, hogy a lámpa zöldre váltson, ám mikor éppen egy autó sem járt a közelben, fogtam magam, és gyorsan átrohantam a piros jelzésű zebrán. Őt azonban nem láttam…
Végigrohantam a legforgalmasabb útszakaszon, de nem sikerült megtalálnom Őt.
Elkeseredetten fújtam ki a levegőt, miközben a mellkasomra szorítottam a kezemet. Legközelebb biztosan találkozni fogunk…
Még egyszer körbenéztem, de csak a dolgukra siető muglikat láttam mindenfele, ahogyan egy-egy érkező buszra szállnak. Forgalmas hely volt ez a London. Halk sóhajjal indultam el én is a saját dolgomra.

- Hát te meg hol voltál? – csapott a hátamra vigyorogva Tapmancs, miközben én majd kiköptem a tüdőmet.
- Azt hittem, Őt láttam – nyögtem ki nagy nehezen, mire mind a két barátom tekintete egy pillanat alatt elkomorult.
- El kellene engedned őt… - szólalt meg halkan Ágas, miközben beléptünk a terembe. – Túl régen történt, nagy az esélye, hogy soha nem fogtok találkozni. Ráadásul, azt sem tudod, kicsoda ő…
- Ígéretet tettem neki – zártam le a témát, miközben leültünk a helyünkre.
- De nem megszeghetetlent – nézett mélyen a szemembe Ágas, majd előre fordult a tanári emelvény irányába. Nem értette…
- Jó reggelt, osztály! – lépett be a szőke hajú professzorasszony a terembe, mire az egész diáksereg elnémult. – Rögtön a lényegre térek – dobta le a kezében tartott irathalmot az asztalára, majd szigorúan végigmért minket. – A Minisztérium abban a lehetőségben részesített bennünket, hogy ma ellátogathatunk oda – kezdett bele, mire hatalmas zsivaj tört ki a teremben. – Elhallgatni! – kiáltott ránk, mire egy csapásra elnémult az osztály.
- Tiszta Mordon… - hallottam meg Ágas suttogását magam elől.
- Ezen felül a szakmai gyakorlatuk is kezdetét veszi – nézett végig rajtunk szigorúan a professzorasszony. – Elvárom, hogy a legjavát nyújtsák annak, amit tőlünk tanultak, és ne hozzanak szégyent az iskolánkra. A nap végén beosztjuk önöket egy-egy auror mellé, aki majd segíti és beavatja önöket a munka rejtelmeibe. Természetesen bizonyos terepmunkákra is kötelező lesz eljárniuk, de nem engedélyezett, hogy veszélybe sodorják magukat, ezért amikor támadásokhoz és párbajokhoz hívják ki a segítőiket, önöknek a Minisztériumban kell maradniuk. Aki megszegi ezt a szabályt, az az aurorképzőből is repülni fog!
Felsóhajtottam, amikor megláttam, hogy Ágas és Tapmancs összevigyorognak. Biztos voltam benne, hogy minél előbb azon lesznek, hogy megszeghessék ezt a szabályt. Nyílt titok volt, hogy még soha senkit sem csaptak ki amiatt, mert titokban ellógott a mentora után egy támadás helyszínére, majd segített leverni a halálfalókat.
- Most, hogy ezt tisztáztuk, kérem önöket, hogy jöjjenek utánam! Indulunk a Mágiaügyi Minisztáriumba!
Viszonylag rendezetten hagytuk el a termet, de mindenki megállás nélkül arról susogott, hogy mennyi minden vár majd ránk a szakmai gyakorlatunk során. Én szótlanul sétáltam a barátaim mellett, oda sem figyelve miről fecsegnek. Biztos voltam benne, hogy valami szabályszegésen törik a fejüket.
- De tanár úr, én csak segíteni akartam! – hallottam meg egy síró lánynak a hangját, mire az egész osztály megtorpant, hogy elsőkézből láthassák a történteket.
- Nem érdekel, Ms Potts! – recsegte Mordon hajthatatlanul, miközben végigsétált a folyosón. – A szabályok változtak! Amit eddig elnéztünk, mostantól nem fogjuk! Engedély nélkül belógott egy halálfaló támadás leverésének helyszínére, így az iskolai jogviszonya ezennel megszűnt!
- De Mordon professzor! – sietett a lány az aurorparancsnok után, mire jelentőségteljesen a barátaimra néztem.
- Mi az? – kérdezte Sirius felvéve a Blackekre jellemző gőgös arckifejezését.
- Ez vár rátok is! Gondoljátok át rendesen! – tanácsoltam a mellettem álló két fiúnak, mire azok megvonták a vállukat, de azért láttam rajtuk, hogy fontolóra vették, hogy végrehajtsák-e, hogy kilopakodnak egy párbaj vagy egy támadás helyszínére.
- A zsupszkulcs hamarosan indul, legyenek szívesek ideállni! – hallottuk meg a professzorasszony hangját. Az egész osztály egy emberként csődült egy skarlátszínű köpeny köré. Aztán már csak az erős rántást éreztem a köldökömnél, és elfogott a gyomorforgató érzés.
Természetesen már mindannyian állva érkeztünk meg. Volt idő, mikor még képtelenek voltunk egy zsupszkulccsal talpon maradni, de azóta, mióta befejeztük a Roxfortot már rég belejöttünk a gyakorlatba. Itt, az aurorképzőben pedig biztosan megtanultuk volna – ha addig nem is-, hiszen közkedvelt utazási forma volt. Mindenhova így mentünk mindig, ha osztály együtt készült valahova.
Majdnem tátott szájjal néztem körbe. Rég nem jártam a Minisztériumban, de akkor nem volt időm semmit sem alaposan szemügyre venni. Varázslatos volt minden, pontosan úgy, ahogyan azt egy Mágiaügyi Minisztériumtól elvárja az ember. Rengeteg ember nyüzsgött mindenfele, de érdekes módon a várttal ellentétben nem volt óriási a zsivaj. Egy bűbájnak köszönhetően kényelmesen lehetett mellette beszélgetni.
A barátaimra pillantottam. Míg Ágas fülig érő szájjal nézett végig mindent, addig Sirius unottan méregette a falakat. Néha hihetetlenül Black tudott lenni…
- Kövessenek, kérem! – hallottuk meg a tanerő hangját, mi pedig készségesen hagytuk, hogy végigvezessen minket a hatalmas épületen.
A nap végére kissé fáradtan, de izgatottan vártuk, hogy kit melyik auror mellé fogják beosztani. Nekem nem voltak olyan nagy elképzeléseim, mint Ágasnak vagy Tapmancsnak. Egyszerűen hálás voltam, amiért vérfarkasként egyáltalán ide járhattam. Bármilyen mentornak örültem.
- Remélem, valami csinos nő lesz az – hallottam meg Sirius elképzeléseit, pontosan akkor mikor a professzorasszony megszólalt.
- Applegate, Tobias!
- Jelen!
- Fáradjon Mr Dups után. Mostantól együtt dolgoznak! – küldte az osztálytásunkat egy fiatal auror után, aki komolyan fogadta a fiút, majd elmélyült, de távolságtartó beszélgetés közben távoztak. Lassan végigmértem a minket segítő aurorokat, aki a fal mellett felsorakozva várták, kiket osztanak be melléjük. Voltak köztük idősek is és fiatalok is. A többségük férfi volt, de szép számmal akadtak nők is.
- Lupin, Remus! – hallottam meg a nevemet, mire előre léptem. – Kövesse Mr Galitzinet!
Egy fiatal, mosolygós férfi intett nekem, mire megkönnyebbülten felé léptem.
- Nagyon örülök, Emett vagyok! – fogott velem kezet a fiatal segítőm, majd az ajtó felé intett. – Megmutatom az irodánkat. A kolléganőmmel, Blairrel osztozunk egyen. Ha jól láttam, az egyik osztálytársad is velünk lesz… - magyarázta egy szuszra, és én csak bólintottam egy aprót. – Holnap reggel nyolcra várunk majd téged, ott majd megbeszéljük, milyen feladataid lesznek aznapra… Itt is vagyunk! – nyitotta ki előttem az ajtót.
- Holdsáp! – kapta rám vidáman Tapmancs a pillantását, melyet eddig az előtte ülő, felhúzott orrú nőn legeltetett.
- Úgy tűnik, jóban lesztek – mosolygott rám Emett, mire hálásan néztem rá. Más tanár Sirius kirohanása miatt már rég leírt volna minket. – Mindent megtudtatok beszélni? – fordult a kolléganője felé a mentorom, mire a nő elhúzta a száját.
- Túlságosan is – morogta, majd ránk sem nézve elkezdett pakolászni a táskájába. Emett nem szólt semmit a barátságtalan viselkedése miatt, csak huncutul csillogó szemekkel ránk kacsintott.
- Akkor úgy gondolom, mára befejeztük. Holnap találkozunk, fiúk! – intett nekünk, mi pedig egy gyors köszönés után kirongyoltunk az irodából.
Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, Tapmancs a levegőbe boxolt.
- Ez az! – szorította össze a száját boldogan, mire kíváncsian néztem rá. – Bejött!
- Micsoda?
- Mondd, neked mi van a szemed helyén? – kérdezte meglepetten, miközben a nyakamba karolt, és elkezdett tolni a kijárat felé. – Láttad azt a csajt? Egész nap össze leszek vele zárva… - tette hozzá kajánul reményteljesen, mire megforgattam a szemeimet. – Pontosan ilyen reményeket fűztem az aurorképzőhöz…
- Idősebb nálad – mutattam rá a lényegre, mire rám vigyorgott.
- Ez csak még izgalmasabbá teszi az egészet.
- Pláne, hogy nem is érdekled – lépett el mellettünk Emett kolléganője, majd ránk sem nézve a kandallókhoz sétált. A szűk szoknyába bújtatott csípője csak úgy ringott.
- Tökéletes – sóhajtotta Sirius, míg én lefagyva figyeltem a nőt.
- Azt hiszem, ő utál téged – nyögtem megrökönyödve, de a barátom kedvét ez nem vette el.
- Egy igazi érett nő… - lehelte bárgyún, mire mélyen beszívtam a levegőt, és elnéztem mellette.
- Na, hogy ment? – csapódott mellénk Ágas.
- Tökéletes – összegezte Tapmancs a helyzetét. – Irtó dögös a tanár nénim – tette hozzá szemtelenül, mire elhúztam a számat.
- Az enyém se rossz, bár én egy idősebb aurort kaptam – vonta meg a vállát James, majd kérdően pillantott rám.
- Emett kedvesnek tűnik – válaszoltam szűkszavúan, mire mind a ketten meglepetten pislogtak rám.
- Emett?
- Ilyen jóban vagytok? – ámuldozott Ágas, miközben kiléptünk az épületből.
És akkor megláttam…
Késlekedés nélkül rohantam utána nem törődve a barátiam kiáltásával.
- Várj! – kiáltottam a nő után, miközben átverekedtem magam néhány emberen. – Állj meg!
Ám Ő nem lassított. Továbbra is a park felé lépkedett.
Megszaporáztam a lépteimet, majd rohanásba kezdtem. Mikor rá akart lépni a zebrára, akkor kaptam el a vállát, és fordítottam meg.
Nem Ő volt az…
Teljesen lefagyva, csalódottan engedtem el, az előttem álló, kissé ijedt nőt.
- Ne haragudjon – nyögtem ki lelombozva. – Összetévesztettem valakivel…
Nem felelt, csak vetett rám még egy utolsó, megrovó pillantást, majd gyorsan átsietett a zebrán. Leforrázva álltam a járdán.
- Megvesztél? – fordított meg Ágas a vállamnál fogva, de nem törődtem vele, csak csalódottan kifújtam a levegőt, és a hajamba túrtam. Egy ideig még éreztem magamon a barátom fürkésző tekintetét, de aztán egy hangos sóhajjal elengedett. – Őrült vagy, ha azt hiszed, ennyi év is után fel fogod ismerni…
Nem hittem neki.
Biztos voltam benne, hogy fel fogom Őt ismerni. Akárhány év teljen is el…
De igazából már nem voltam magamban annyira biztos. Mégsem adhattam fel, és szentül kellett benne hinnem, hogy a rögeszmém egyszer valóra fog válni. Hogy egyszer meg fogom Őt találni, ha elég kitartó vagyok. Mert igazából egész életemben ezt csináltam. Megállás nélkül kerestem Őt. Minden fában, fűben, bokorban, Őt lestem, de soha nem találtam meg. Minden egyes nőt leszólítottam az utcán, akinek a haja színe egy picit is hasonlított az Övéhez. De sosem találtam meg… Mindig más arc, más száj és szem nézett vissza rám.
Egyetlen visszanéző szempárban sem láttam azt a bátor lobogást, melyet az Övében láttam. Biztos voltam benne, hogyha meglátnám, azonnal felismerném. De nem találtam meg ezt az erőt egy pillantásban sem...
Pedig ez volt az egyetlen viszonyítási alapom. Ez volt az egyetlen ismertetőjele… Tizenegy évvel ezelőtt ez a tűz éget a szemében.
De még soha egy nőben sem pillantottam meg. Se a Roxfortban, se a muglik világában.
Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán boszorkány-e…
Elkeseredetten emeltem a pillantásomat Ágasra, mire a barátom megértően hátba veregetett.
- Menjünk, igyunk egyet a mungósokkal! – indítványozta, és nem is kételkedtem benne, hogy Lily Evans van a dologban. Hiszen az ápolóknál bevett szokás volt, hogy mindig a Club’s ’n’ pub’s ivóhelyre tértek be az órák után. Bevallom, én is szerettem, hiszen a sör mellett finom volt a hamburger és a sültkrumpli is, emellett nagyon sok varázsló – főleg mungós és auror- volt a kocsmában, holott itt-ott néhány mugli is betért.
Ellenkezés nélkül hagytam, hogy Ágas a kissé zajos romkocsma felé vezessen.
Ami most lezárva volt… Mégis egy tucatnyi ember várakozott előtte. Köztük a mungós Lily is. Ágas egy pillanat alatt fellelkesült, és a lány felé illant, míg mi Tapmanccsal a tömeget pásztáztuk.
- Mi történt? – tették fel többen is a kérdést mellettünk, de válasz nem érkezett rá. Pár auror állta el az utat a bejárat előtt, majd hirtelen Emettet pillantottam meg az érkezők sorában. Egy másodperc sem kellett neki, és észrevett.
- Lupin, Black, ide! – intett nekünk, de a szokásos mosoly elmaradt. Pár lépésre rá a kolleganője követte.
Sirius szeme rögtön megcsillant, ahogy meglátta a nőt, majd a hátamra csapva elindult a mentoraink felé. Számat beharapva követtem.
- Van kedvetek a szabadidőtökben csatlakozni, vagy az ilyesmiket hagyjuk a tanítási renden belülre? – kérdezte halványan mosolyogva Emett, miközben a gesztenyebarna hajú kolléganője csak a szemét forgatta.
- Teljesen mindegy, holnaptól úgyis rögtön berendeljük őket, ha ilyesmi történik. Teljesen mindegy, hogy tanítási idő alatt történik-e ilyen – morogta undokul, mire meglepetten pislogtam, majd a barátomra néztem, ám ő csillogó szemekkel meredt a nőre.
- Én szívesen bemennék – vontam meg a vállamat. Úgy döntöttem, észre sem veszem ennek a nőnek a megjegyzését. Nem volt éppen kedves.
- Ez a beszéd! – vigyorodott el Emett, majd komoly arccal az aurorok fel indult. – Velünk vanak! – mutatott ránk, mire szó nélkül beengedtek a kocsma ajtaján.
- Mi történt? – kérdeztem a mentoromat, miközben a lépcsőn siettünk le.
- Egyelőre annyit tudunk, hogy egy holttestet találtak a mosdóban… - felelte a szőke hajú Emett. – A tulaj talált rá még nyitás előtt.
- Egy dolgozó? – kérdeztem rögtön, miközben szemrevételeztem a pultot, és az üresen álló asztalokat. Minden olyannak tűnt, mint mindig volt. Egyedül egyetlen dolog volt szokatlan, a levegőben terjengő enyhe vérszag…
- Nem.
- Akkor valamelyik vendég?
A mentorom megrázta a fejét.
- Soha nem látták még azelőtt…
Ezután némaságba burkolózva követtem a két aurort, akik nem a tulaj kikérdezésével kezdték a munkájukat, hanem rögtön a mosdóba siettek. Emett intett nekünk, hogy kövessük őket. Sirius és én gondolkodás nélkül passzíroztuk beljebb magunkat a mellékhelyiségbe. Először semmit sem lehetett látni a fülkéktől, de ahogy pár lépést megtettünk rögtön megpillantottuk a holttestet.
A mellettem álló barátom beszívta a levegőt.
A halott teste teljesen szét volt szabdalva…
Emett elfüttyentette magát az első megrökönyödése után, majd lassan közelebb lépett a tetemhez. Sirius mentora lélegzetvisszafojtva követte, miközben a tűsarkúba bújtatott lábát átemelte a holttesten.
- Mivel szabdalták így fel? – kérdezte tűnődőleg Emett, majd lehajolt a halotthoz. – Harminc körüli… - kezdett bele az azonosításba, miközben kiforgatta a férfi zsebeit. – Varázsló – emelte fel a halott pálcáját. – Iratok nuku.
Közelebb léptem a holttesthez. Bennem rekedt a levegő…
Rálátva a sebhelyekre már tudtam, mi a válasz a mentorom kérdésére, hogy mi okozta a férfi halálát…
Vérfarkas támadás.
Sápadtan meredtem a szétszabdalt testre, miközben éreztem, hogy a szoba egyre kisebb lesz körülöttem. Újból felcsendültek előttem a régi emlékek. Az illatok. A színek.
A sátor, amelyben az apámmal nyaraltunk. Az az este…
- Emett… A mutatóujja… - hallottam meg Sirius mentorának az elképedt, mégis félelemmel teli hangját, mely rögtön kizökkentett a gondolataimból, amik arra késztettek, hogy újból átéljem az éjszakát, amikor Greyback megtámadott, és kis híján engem is megölt.
- Mi van vele? – kérdezte a helyzethez képest vidáman a férfi, oda se nézve a holttest mutatóujjára.
De én akkor már láttam, merre mutat…
A levegő kipréselődött a tüdőmből. Szédelegve meredtem a csap alá rajzolt, véres, apró számra.
Lehunytam a szememet, miközben a szívem eszeveszett tempóban verte a bordáimat, ám mikor újból kinyitottam a pilláimat, a szám továbbra sem tűnt el.
Reszketeg lélegzettvételt halottam Sirius metorának irányából, de én csak a számra meredtem.
Csupán véletlen lehet…
Nem lehet hozzá semmi köze. Csupán véletlen…
Azonban hiába próbáltam ezzel a mondattal nyugtatgatni magam, nem tudtam.
A 12-es szám továbbra is ott vöröslött a mosdó alatt, pontosan úgy, mint az én naplómban a visszaszámolt idő.
12 nap.
És ő kiszabadul az Azkabanból…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.