efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Indiánok földjén Szerző: Victoria2002
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Az események folytatódnak, kiderül, hol van elrejtve a harmadik nyom, és néhány nem várt szereplő is felbukkan. Váratlan események történnek, de Valentina és barátai igyekeznek bátran helytállni. S amikor azt hiszik, minden elrendeződött, rájönnek, hogy a java csak ezután kezdődik...


Valentináék közvetlenül ébredés után nekiálltak a táborbontásnak. Eloltották a már alig pislákoló tüzet, melyre az éjszaka folyamán felváltva ügyeltek, Trevor a táskájába süllyesztette a takarót, Cori pedig belelépett a cipőjébe. Egy másodperc múlva felharsanó kiáltás jelezte, hogy a lábbeli nem lett komfortosabb egy éjszaka alatt.

– Várj, segítek! – Valentina leguggolt barátnője mellé, s varázspálcáját a barackszínű balerinacipőre szegezve elmotyogta a varázsigét. Transzformálni nem tudott, elvégre az hatodikos tananyag volt, így csak kényelmesebbé tette.

– Tessék, így próbáld meg – egyenesedett fel.

Cori óvatosan ráhelyezte a testsúlyát a jobb lábára, majd boldogan állapította meg: – Tökéletes, köszi!

– Szívesen – bólintott Valentina. Cori citromsárga topjára nézve eszébe jutott valami, ezért lenézett a saját pólójára. – Azt hiszem, ezt ideje lenne átvennem.

Trevor értette a célzást, tapintatosan a közelben álló fák felé fordult. Valentina levette magáról a véres ruhadarabokat, amikkel előző nap nem ért rá foglalkozni a sok utazás és izgalom miatt, és gyorsan újakat rángatott magára. Még szerencse, hogy ruhákat is hoztunk magunkkal, gondolta, miközben belebújt a tiszta farmer felvételéhez levett piros sportcipőjébe. Miután elkészült, az ő vezetésével a csapat továbbindult. Valentina egy-két egyszerűbb tájékozódásra használt bűbáj segítségével rájött, hogy már közel járnak a céljukhoz. A varázslat szerint kétezer-háromszáz méter magasságba jutottak fel előző nap, s a lány tudta, hogy útjuk tervezett végállomása ennél mindössze százharminc méterrel magasabban helyezkedik el.

Azonban a hegységekben bonyolultabb volt a közlekedés, mint az alföldeken. Valentina és barátai másfél órán keresztül túráztak az Andok vonulatai közt, mire eljutottak oda, ahová Valentina szeretett volna. A lány megállt egy keskeny hegyorom szélén, megvárta, míg Cori és Trevor mellé lépnek, s akkor szertartásos mozdulattal a mélybe mutatott:

– Íme, a harmadik nyom rejtekhelye, a Machu Picchu, avagy az inkák titkos városa!

– Ez elképesztő! – nyögte ki Cori, s Valentina teljes mértékben egyetértett vele, a település valóban nem volt mindennapi jelenség. Az erődítményt, ami az inka uralkodók téli palotájaként is funkcionált, meredek lejtők védték, körben magas hegycsúcsokkal. Mivel stratégiailag fontos volt, mindössze egy irányból lehetett megközelíteni. A 15. században építették az inkák, de csak ötszáz év múlva fedezte fel egy amerikai egyetem professzora. A száznegyvenhárom épületből összesen nyolcvan volt lakóház, a többi a különböző szertartásokhoz készült. Valentina mindent tudott a Machu Picchuról, ami a könyvekben le volt írva róla, ennek ellenére őt is elvarázsolta az ősi település.

Valentináék körbejárták az egész várost. A lány szinte maga előtt látta a városlakókat, ahogy mindennapi munkájukat végzik. Olvasmányaiból emlékezett rá, hogy az inkáknál egyszerűen zajlott a családi élet: az apa dolgozott, az anya otthon tevékenykedett. Az inka közemberek maguk tanították gyermekeiket, ezen kívül sok foglakozás apáról fiúra szállt a családban. Valentina annak idején nagyon megdöbbent, amikor valahol azt olvasta, hogy a náluk egy évvel idősebb, tehát tizennégy esztendős inkafiúk már egyedül halásztak. Persze, mint miden ókori társadalomban, az inkáknál is csak a férfiak voltak képzettek a harcművészetekben. Bár a nők feladatai rangjuknak megfelelően változtak, a legmagasabb rangú hölgyek se tehették meg azt, amit a férjeik. Valentina már csak ezért is nagyon örült, hogy nem inkának született. Így elkerülhette, hogy akarata ellenére férjhez adják, illetve nem kényszerült arra, hogy sok gyereket szüljön mindössze azért, mert ez a hagyomány. Mondjuk, az se volt hátrány, hogy így nem kellett amiatt aggódnia, hogy feláldozzák az isteneknek.

– Hűha! – ámuldozott Cori. – Nézzétek ezt a sok dombot. Vajon mire használták?

Valentina és Trevor összenéztek. Mindketten arra gondoltak, hogy Cori furcsa egy lány. Ha olyanja van, mindenkit elküld melegebb tájakra, máskor pedig oly ártatlanul csodálkozik némely dolgon, mint egy kisgyerek. Mondjuk, előző este megígérte, hogy nem fog többet hisztizni...Valentina nagyon bízott benne, hogy barátnője betartja az ígéretét.

– Tudod, ahol mi most állunk, az a központi tér. E köré teraszokat alakítottak ki, amin az épületek helyezkednek el. Illetve növénytermesztésre is használták ezeket, a lehető legmagasabb terméshozam elérésének érdekében öntözést biztosító csatornarendszert hoztak létre. Így több területet tudtak megművelni, és ezzel megóvták a talajt.

Valentina hirtelen szúrást érzett a karjában, mintha valaki erősen belecsípett volna. Úgy érezte, mintha lökdösné valaki, sőt, mintha egy láthatatlan kéz akarná elvonszolni valahova. Corira és Trevorra nézett, akik értetlenül pislogtak vissza rá. Valentina arra gondolt, hogy ez valamiféle varázslat lehet, mire távolabb lépett a barátaitól. Ebben a pillanatban robajló zaj hangzott fel, és Valentina alatt beszakadt a föld. Mielőtt a lány felfoghatta volna, mi történt, jól hallatszódó csattanással landolt a kövezett padlón. A kővel való találkozás hatására hangos nyögés szakadt fel belőle, melynek hangja hosszan verődött vissza. Sajgó testrészekkel pillantott oda, ahol az előbb állt. A felszín nem volt messze, így jól láthatta a barátait arcán ülő riadalmat, ahogy a lyuk fölé hajoltak.

– Ne csináljatok semmit, körülnézek idelent, hátha találok valami kiutat! – kiabált fel nekik.

– Rendben, vigyázz magadra! – harsogta válaszként Cori. Valentina megvárta, míg a visszhang elül, akkor a lehetőségeihez mért gyorsasággal feltápászkodott, és körülnézett. Egy kis belmagasságú terembe került, ahonnan csak egy sötét cső vezetett ki. Valentina megvonta a vállát, s jobb ötlet híján bemászott a csőbe. A járat annyira szűk volt, hogy a lány alig fért el benne. Térdei rosszul viselték a kövön való csúszás-mászást, ő viszont mindennek ellenére ment előre. Körülbelül öt méter megtétele után a cső véget ért, s ő kimászott belőle. Egy újabb terem tárult a szeme elé, ám ennek közepén, egy alacsony márványoszlopon egy kis fadoboz várta. Valentina odament, felhajtotta a fedelét, majd kíváncsiságtól vezérelve kivette a benne rejlő papírt.

– Keresed, s megtalálod, bár ez a hely csapdát állít. Keleti határa vörös, mint a vér, mégis egy folyónak köszönhető a lét – olvasta fel Valentina, a könnyebb értelmezés kedvéért hangosan. Szavait visszaverte a terem fala, így még egyszer meghallgathatta az üzenetet, mégse jött rá, hogy mire gondolt az édesanyja. Tudta, hogy az anyja készítette ezt a rejtekhelyet a következő nyomnak, s ettől máris nagyobb biztonságban érezte magát. Mivel feleslegesnek tűnt tovább ácsorognia az oszlop mellett, elindult visszafelé. Tekintve, hogy a papírt a kezében tartva nem tudott mászni, a csőhöz érve először önmagát préselt bele a nyílásba, aztán felvette a papírt a földről, ahová tette. Lassan haladt, elvégre hátrafelé ment, fél kézzel mindig maga után húzva a csőben a nagy nehézségek által megszerzett nyomot. Azt hitte, már a szakálla is kinőtt, mire a fenekét kitolva, háttal kiaraszolt a csőből. Alighogy lába hozzáért a talajhoz, egy felettébb ismerős hang csendült fel a háta mögött.

– Most pedig add ide szépen!

A lány lassan szembefordult a két alakkal. Kestrel állt hozzá a legközelebb, pálcáját egyenesen Valentina szívére szegezve. Valentinát ez csak annyiban nyugtatta meg, hogy a szürke szemű legalább nem a késeit hozta magával.

– Különben mi lesz? – kérdezte Kestreltől.

– Végignézheted, ahogy a barátaid meghalnak odafönt, és te semmit sem tehetsz majd ez ellen. Lehet, hogy te nem tudsz hoppanálni, de én igen. Egy pillanat kéne, s mindketten halottak lennének – felelte egyszerűen Kestrel. A szemében lobogó tűz egyértelművé tette Valentina számára, hogy ez nem puszta fenyegetés, képes lenne megtenni. Mindez csak azért lepte meg Valentinát, mert Kestrelt magával egyidősnek saccolta. Véleményét alátámasztotta a szürke szemű alacsony termete és kis súlya, viszont ellene szólt a lány viselkedése. Valentina nem tudta elképzelni, hogy valaki tizenkét-tizenhárom évese korára Kestrelhez hasonló mértékben elvaduljon, ha nincsen rá semmi oka. Ahogy korábban Kyra esetében, most Kestrel kapcsán is átfutott az agyán, hogy vajon mik történtek a lány múltjában, milyen események vezettek oda, hogy ilyenné vált.

– Hogyhogy mindenáron meg szeretnél ölni? – érdeklődött Valentina azzal a szándékkal, hogy elodázza a pillanatot amikor Kestrel végez vele. – Minek köszönhető, hogy ez ilyen fontos neked?

– Miért akarod tudni? – kérdezte gyanakvóan Kestrel. Orrlyukai kitágultak, ahogy felszegte a fejét, s tekintetét Valentináéba fúrta.

– Máskülönben hülyén halnék meg – vonta meg a vállát Valentina, mire Kestrel finoman elmosolyodott. Arckifejezése nyilvánvalóvá tette a Kinley-lány számára, hogy mindenféleképpen meghal, tehát jövőbeni események miatt már nem kell aggódnia. – Szóval, hogyan kerültetek ide? Ki küldött titeket?

– Szerinted? – Kestrel felhúzta a pólója ujját, így Valentina megpillantotta a bal alkarjára tetovált Sötét Jegyet. Halálfaló, döbbent meg. Lehet, hogy fiatal, azonban erős, biztosan az, ha megengedték neki, hogy viselje Voldemort halálfejes-kígyós szimbólumát, gondolta Valentina. Kestrel, hogy fokozza leendő áldozata meglepettségét, hozzátette: – Kirstenhez tartozom, az övé vagyok. A nyár elején tett halálfalóvá, amikor Voldemort beleegyezésével belém égette a Jegyet. Mindig erre vágytam, hogy tehessek érte valamit, és most végre lehetőségem adódott rá. Egyszerű feladatot kaptam, és hozzá még némi segítséget is, szóval, könnyű dolgom volt. Habár a csapat, akiknek az lett volna a dolguk, hogy segítsenek az elfogásodban, inkább hátráltattak, de mindegy. Mondjuk, attól, aki az egészet pénzért csinálja, ne várjunk sokat, nem igaz?

Valentina nem tudta eldönteni, hogy szükséges-e válaszolnia, vagy netán Kestrel költői kérdésnek szánta ezt. Dilemmáját a szürke szemű társa oldotta meg, akinek közbeszólása váratlanul érte Valentinát, ugyanis nem vette észre a lányt.

– Folyton cseszegetsz, hogy egy kurva vagyok, aki pénzért bármire képes, miközben te vagy az, aki mindent azért teszel, mert Kirstenre vágysz görcsösen. Beteg ember vagy, undorodom tőled!

A lány spanyol akcentussal beszélte az angolt, s ezen jellegzetességéről Valentina azonnal felismerte. Ő volt Ghisele, akit Kestrel előző nap lekurvázott, Kyra pedig egyetértett vele. A lány most Kestreltől a legtávolabb húzódva állt, s egész testében remegett, amint vele kiabált. Valentina alaposabban megnézte Ghisele-t, s meglepetten látta, hogy a rongyos, szükségtelenül nagyméretű ruhák egy fiatal, körülbelül tizenöt éves lányt takarnak. Az ártatlan külső meggyőzte, nem hitte el, hogy Kestrel állítása igaz lenne, miszerint Ghisele egy számító kis szajha, sok pénzre vágyó ember.

Ghisele-t végigmérve Valentinának az az érzése támadt, mintha valahol már látta volna. A lány haja vékony szálú és fekete volt, melyet Kestrelhez hasonlóan nem hagyott megnőni. Szokatlanul alacsony termettel rendelkezett, bőre pedig rézszínű árnyalatban pompázott. Szeme ellenben egyes fafajták törzsének világosbarna színével bírt, s a Kestrellel való vita közben olykor-olykor izgatottan csillant meg. Az inkák leszármazottja, jött rá hirtelen. Indián lány, azért néz ki így.

Valentina orrába bekúszott egy illat; mélyet szippantott a levegőből, hogy jobban érezze. Finoman cukros, nem túlságosan édes aroma volt, mely Valentina számára természetesnek tűnt. Azt is észrevette, hogy csak a gyümölcsös zamatot érzi, magában, semmi mással nem keveredve. A következő pillanatban már a szájában érezte a szétrágott banánfalat ízét, amint nyálával keveredik. Elmosolyodott. Tiszában volt vele, hogy természetmágusként nyugodtan bízhat a megérzéseiben, így bátran állapította meg: Ghisele-nek banánillata van.

Azonban Valentina megállapításával egy időben Kestrel is döntést hozott, méghozzá fontos ügyben, mindenesetre arckifejezése erre engedett következtetni.

– Hát jó, ne játszadozunk tovább, ha nem akarod. Tessék, teljesítsd a feladatodat – nyújtotta át Kestrel a pálcáját Ghisele-nek egy gúnyos vigyor kíséretében.

– Jól tudod, hogy életemben egy napot se jártam iskolába, tehát nem tudok varázsolni, avagy pálcát használni – magyarázta felsőbbrendű stílusban Ghisele.

– Máig nem értem, hogyan tudtál mugliként élni, varázslás, vagy annak hiányában mágiakitörések nélkül – morogta Kestrel, miközben eltette a varázspálcáját. – Na de, hogy lásd, én nem vagyok, rosszindulatú, hagylak kibontakozni, és rád bízom, hogyan oldod meg. Végezz vele, mindegy mivel!

Ghisele ránézett Valentinára, majd tett egy lépést a fiatalabb lány felé. Valentina feljebb emelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. Elhatározta, hogy nem fogja behunyni a szemét, mindaddig állni fogja Ghisele tekintetét, ameddig képes rá. Így talán valamilyen szinten győztesként kerülhet ki a küzdelemből.

Ghisele lehunyta a szemét, szempillája megremegett. Aztán egy pillantásnyi idő múlva felsóhajtott, s a földre szegezte pillantását. Valentina azonnal megértette a gesztus jelentését: noha az ő feladata lenne, Ghisele nem hajlandó végezni vele.

– Most mi van? – kérdezte metsző hangon Kestrel. Hangsúlyát hallva Valentina biztosra vette, hogy ő is tudja, mit jelentenek Ghisele előbbi mozdulatai. – Talán elfelejtetted, miért fizetett Kirsten?

– Nem, nem felejtettem el – felelte higgadtan Ghisele. – Azonban nem áll szándékomban embert ölni, én nem vagyok olyan, mint a te drága Kirstened.

– Valóban, te csak egy ócska kurva vagy. Elfogadtad a pénzt, cserébe viszont nem teszel semmit. Ez így nagyon nincs jól – csóválta fejét Kestrel.

– Mit akarsz tenni? – merevedett meg Ghisele tekintete. – Kirsten elé cipelsz, ott lekurvázol párszor – hátha sikerül az eddigieknél is jobban megaláznod –, aztán megöltök? Miért nem inkább itt és most végzel velem? Mindkettőnknek egyszerűbb lenne.

– Az első ötleted is jó volt, de ez még jobban tetszik. – Kestrel előkelő vonású arcán gúnyos vigyor terült szét, ahogy felemelte a pálcáját, és kimondta a varázsigét: – Avada Kedavra!

A szürke szemű pálcájából előtörő zöld varázslatsugár Ghisele mellkasa közepébe talált. Az indiánlány szeme elkerekedett, nyilvánvalóvá téve, hogy nem számított rá, hogy Kestrel valóban megteszi. Teste megfeszült, s tompa puffanással hanyatlott a földre. Valentina lelki szemei előtt négy rézbőrű gyerek képe jelent meg, akik mind nagyon hasonlítottak Ghisele-re. Ez volt a lány utolsó gondolta, s miután a kép eloszlott, egyedül a Valentina fülében csengő némaság maradt.

– Nem számított – morogta Kestrel maga elé, megtörve ezzel a csendet. – Semmit se ért.

– Úgy látom, rád hárult a feladat, hogy megölj engem – állapította meg Valentina, mire Kestrel abbahagyta a motyogást, és ránézett. Pillantása azonban zavaros volt, mintha nem fogná fel teljesen, hogy Valentina is jelen van. – Szóval, hogyan szeretnéd?

– Mindegy, majd lesz valahogy – felelte Kestrel igen különös arccal. – Mindenesetre ne aggódj, fogunk még találkozni – mondta, s a következő pillanatban a jellegzetes pukkanó hang kíséretében köddé vált.

Valentina döbbenten nézett utána, nem tudta mire vélni az előbbi jelentet. Vajon mi lelte Kestrelt, amiért nem hajtotta végre a rámaradt feladatot? Lehetséges lenne, hogy ennyire mélyen megérintette Ghisele halála? Vagy más okból sietett el ilyen hirtelen? Mindegy, vonta meg a vállát Valentina, sose fogom megtudni. Most viszont különben is más dolgom van, gondolta, majd felidézte magában Ghisele testvéreinek képét, s rögtön érezte, mit kell tennie.

*

Valentina kíváncsian nézegette az iroda falán függő fényképeket. Mindegyik más ország tájait ábrázolta, ám a legérdekesebb az volt, hogy az összes kép fekete és fehér színekben pompázott. A lány ennek ellenére felismerte a Szaharát, a végtelennek tűnő, havas Szibériát, s a zöldellő esőerdőket. Ujjaival az íróasztalon kaparászott, hogy a várakozás okozta feszültségét levezesse. Óráknak tűnt számára az a pár perc, mióta Cyara otthagyta azzal, hogy mindjárt jön. Siessen már, könyörgött némán Valentina. Én tudok várni, a repülőgép viszont nem vár meg minket.

Augusztus tizenkilencedike volt, kora reggel. Valentina a Cyara asztalán álló órára pillantva látta, hogy három perc múlva nyolc óra lesz. Ő kicsivel hét után jött, tudva, hogy a perui Mágiaügyi Minisztérium Gyám-és Nevelésügyi Hivatala minden hétköznap reggel hét órától fogad ügyfeleket. Barátai ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjék a hivatal vezetőjével, Cyara Trelawneyval való találkozójára. Azonban Corit és Trevort Cyara megkérte, hogy odakint várakozzanak, így Valentina magányosan üldögélt a nő irodájában.

Türelmetlen volt és ideges, de csak azért, mert Cori a tíz órakor Londonba induló gépre vette meg a jegyeiket, és Valentina nem akarta lekésni a járatot. Az azzal járna, hogy elúszik a pénzük, illetve arra kényszerülnének, hogy megvárják következő Londonba menő járatot, ami – a helyi viszonyok ismeretében – akár több napba is telhet. Pedig sajnos ez volt az egyetlen lehetőség a hazajutásra. Amikor Valentina megkérdezte a dologról Cyarát, a fiatal nő azt mondta, hogy még a Minisztérium dolgozói sem mernek bevállalni egy transzatlanti hoppanálást három gyerekkel. A lány emellett azt is megtudta, hogy Perut és Angliát nem köti össze közös hophálózat, mint néhány másik ország esetében, ezért ez az ötlet elvetésre került.

Valentina és barátai sokat gondolkoztak a probléma megoldásán, de végül kénytelenek voltak beismerni, hogy csak úgy mehetnek haza, ahogy jöttek, vagyis repülőgéppel. Ezen megoldás ellen mindhármunknak volt egy-egy indoka. Cori és Trevor amiatt tiltakoztak, hogy így Valentina már túl sokat költene rájuk, míg a lány a gyakorlatiasabb oldaláról nézte a dolgot. Őt az zavarta, hogy egy állami légitársaságánál a járatok nem akkor indulnak, amikor ők akarják, vagyis muszáj alkalmazkodniuk. Jobb ötlet híján végül is ezt valósították meg. Cori megvette a jegyeket hármuknak Valentina pénzéből, barátnője pedig attól kezdve minden követ megmozgatott, hogy az ügy azon része, amihez az ő jelenléte szükséges, az elutazásuk előtt lezáródjon.

Ez az elhatározás vezetett oda, hogy Valentina a Ghisele halálát követő tizenhét nap mindegyikén bement a perui Minisztériumba. Persze Cyara nem tudott minden nap új hírekkel szolgálni, de Valentinát megnyugtatta a tudat, hogy tesz valamit.

Valentina a székben ülve felsóhajtott. Augusztus elsején szöktek meg Angliából, Ghisele pedig másnap halt meg. Abban a két napban Valentina úgy érezte, állandó veszélyben van a barátaival együtt, bármikor megtámadhatják őket. Miután a természetmágiája segítségével létrehozott egy létrát, amin végül kimászhatott a nyom rejtekéül szolgáló barlangból, első dolga volt Cori és Trevor jóllétéről megbizonyosodni. Valentina tisztán emlékezett rá, Cori mennyire meglepődött, amikor meglátta őt sértetlenül kikecmeregni a felszínre. Ekkor Valentina nevetve vallotta be neki: maga se gondolta volna, hogy a természetmágiájával ilyet is lehet, és egyáltalán nem szándékosan csinálta. Miután kiörömködték magukat a másik testi épségét látva, Valentina belekezdett a mélyben történtek elmesélésbe. Miközben beszélt, barátai arcán egymást váltották a különböző érzelmek. Azonban Cori és Trevor teljes mértékű támogatásukról biztosították Valentinát, amikor a lány elmondta nekik, mire készül. A csapat rögtön nekiindult, hogy megtegye – a térkép szerint – száznyolcvanöt kilométer hosszúságú utat Cuzcoba. Ezt a távot előző alkalommal kicsit több, mint hat óra alatt teljesítették annak a sebességnövelő bűbájnak köszönhetően, amit Valentina még régebben talált egy könyvben. Most viszont Cori, az öregségére hivatkozva megtagadta, hogy gyalog tegye meg a távolságot. Ezért hát Valentina, Cori és Trevor abban állapodtak meg, hogy elsétálnak Aguas Calientesbe, ott pedig felszállnak a Cuzcoba menő vonatra. Igaz, hogy többe került, de így legalább kipihenhették magukat, s összeszedhették gondolataikat, mire megérkeztek.

A Limába való eljutás kapcsán felmerülő problémát Trevor javaslata oldotta meg, miszerint a cuzco-i varázslóbankban kérjenek segítséget. Ezt más javaslat hiányában megtették, és véletlenül pont ahhoz a varázslóhoz mentek oda, aki korábban rávezette őket a nyom helyére. A férfi ezúttal is szívesen segített. Az épületben található egyik kandallón keresztül elvitte őket Limába, a Mágiaügyi Minisztériumba, ahol aztán elbúcsúzott tőlük. Közben sejtelmesen mosolygott, ebből Valentina azonnal megértette: az ő feladata volt elintézni, hogy megtalálja a nyomot.

Valentina halkan felkuncogott, ahogy ere gondolt. Ebben a pillanatban kinyílt az iroda ajtaja, s belépett rajta egy fiatal, rövid hajú nő egyszerű, fekete talárban. Cyara Trelawney egy papírlapot tartott a kezében, és amennyire Valentina meg tudta állapítani, elégedettnek tűnt. A nő leült az asztalához, majd szeme elé emelte a papírt, hogy el tudja olvasni. Valentina egyre kíváncsibban várta, hogy milyen hírt hozott.

– Na, tehát – fogott hozzá az olvasáshoz. – Lima Főváros Mágiaügyi Minisztérium, Hatósági Igazgatóság, Igazgatási Osztály, Gyám-és Nevelésügyi Hivatal. Tárgy: az e hónap második napján elhunyt Ghisele Garcia kiskorú testvéreinek – Jeanette, Patrick, Tommy, Elle – gyámügyi nyilvántartásba vétele. Határozat: Jeanette Leone Garcia (született 1980. május 1-én), Patrick Benjamin Garcia (született 1981. május 29-én), Tommy Garcia (született 1984. június 16-án), és Elle Garcia (született 1985. május 8-án) kiskorúakat lakossági bejelentésre nyilvántartásba vettem, a gyermekelhelyezési eljárást megindítottam. Döntésem ellen a közléstől számított tizenöt napon belül a hatóságomhoz benyújtandó fellebbezéssel lehet élni. Az eljárás során költség nem merült fel, ezért annak viseléséről nem rendelkeztem. Határozatomat az érvényes jogszabályokra, valamint a gyámügyi hatósági eljárás általános szabályaira tekintettel írtam elő. Döntésemről értesülnek a külön íven megjelölt személyek és szervek. Lima, 1992. augusztus 19. Aláírás: Cyara Trelawney, hivatalvezető.

Valentina áldotta a szerencséjét, hogy nagynénje papírjait olvasva komoly gyakorlatot szerzett a határozatok és ügyiratok értelmezésben, mert egyedül ennek volt köszönhető, hogy Cyara gyors tempójú olvasása mellett is megértette a szöveg tartalmát. A határozat kimondta, hogy Ghisele halála után gondviselő nélkül maradt testvéreit Cyara nyilvántartásba vette, és megindította az eljárást, hogy örökbefogadót találjon négyük számára. Valentina ennél többet nem tudott enni, legfeljebb reménykedhetett, hogy valaki hamar befogadja Ghisele testvéreit.

– Köszönök mindent, Cyara – mondta a nőnek, akivel a Limában töltött tizenhét nap alatt tegezőviszonyba került. Valentina kedvelte Cyarát, ő volt az, aki segített neki, amikor betoppant a hivatalba azzal, hogy mit szeretne, de azt már nem tudta megmondani, hogy hívják Ghisele testvéreit. Ekkor Cyara kikereste a négy nevet a mágikus nyilvántartóból, és felvette a jegyzőkönyvet Ghisele halálának körülményeiről, ami aztán a Minisztérium Aurorparancsnokságára került a tettesek elfogása végett. – Remélem, rövidesen akad valaki, aki magához veszi őket. Azt megkérdezhetem, hogy addig mi lesz velük?

– Ez egy összetett kérdés – harapott az ajkába Cyara. – Ilyen esetekben úgy szokott lenni, hogy amíg nem jelentkezik örökbefogadó, a gyerekek árvaházba kerülnek. Azonban figyelembe véve, hogy ők egy nyomornegyedben születtek és élnek – oda pedig nem érnek el a törvények hatáskörei –, valószínűleg maradnak ott, ahol vannak. Majd ha találtunk nekik végleges örökbefogadót, akkor kihozzuk őket onnan. Persze, azért szemmel tartjuk őket, hogy tisztában legyünk azzal, mi történik velük.

– Értem – bólintott Valentina, majd kisvártatva hozzátette: – Talán jobb is nekik, hogy az otthonukban maradhatnak, és nem kell megszokniuk az árvaházi környezetet, ami úgy is csak ideiglenes lenne számukra

– Igazad van – ismerte el Cyara. – Na de nem akarlak feltartani, tudom, hogy tízkor megy a gépetek. Jó legyél, vigyázz magadra!

– Igyekszem – mosolygott Valentina. – Viszlát, Cyara.

A lány feltápászkodott a Cyara asztala előtt álló székből, s elindult kifelé az irodából. Keze már az ajtó kilincsén volt, amikor egy éles hang harsant fel a háta mögött.

– Hamarosan elkezdődik.

Valentina megpördült a tengelye körül, és Cyarára nézett. A fiatal nő görcsösen merev tagokkal ült a székében, félig tátott szájjal, szeme pedig üvegesen meredt a plafonra. Valentina első gondolata az volt, hogy valamiféle roham törté rá. Átfutott az agyán, hogy segítséget kéne hívnia, ám ekkor Cyara újra megszólalt azon az éles, rekedtes hangon, mint korábban.

– Ha találkozik a káosz királynőjével
az, akit apjával egyenlőnek mondanak,
a világra köszönt egy hosszadalmas éjjel,
s harcuk során világok pusztulnak el.

Ha elkezdődik, senki nem állíthatja meg.
Az ódon falak között káosz üti tanyáját,
kivéve, ha az idő fordul vissza,
s annak árnyai mentik meg a lányát.

A szikra már kipattant, nincs hatalmunk felette – tette hozzá Cyara suttogva, majd elhallgatott, feje pedig ernyedten előrebukott. A helyiségben egy pillanatig csend honolt, aztán a nő halkan nyögött egyet, s felkapta a fejét.

– Bocsáss meg – szólalt meg olyan hangon, mintha hosszú és mély álomból ébredt volna –, úgy látszik, elbóbiskoltam kicsit. Talán a fáradtság lehet az oka, hiszen az utóbbi hetekben minden szabadidőmben a Garcia-ügyön dolgoztam.

– Az előbb azt mondtad – kezdte Valentina, még mindig dermedten állva az ajtóban –, hogy el fog pusztulni a világ, és hogy az időnek vissza kell fordulnia, hogy ez ne következzen be.

– Micsoda? – nézett rá megütközve Cyara. – Honnan szedtem volna ezt? Én nem vagyok Látó, nem tudok jövendölni, még annyira se, mint Sybille nénikém. Valentina lassan bólintott.

– Akkor én megyek, szia! – Cyara válaszát meg sem várva lenyomta a kilincset, s szabályosan kimenekült az irodából. Elvágtatott a hivatal dolgozóinak asztalai között, s pillantása gyorsan cikázott ide-oda, ahogy barátait kereste a tekintetével. Mérhetetlen megkönnyebbülés töltötte el, amikor észrevette Cori fekete, használt hatású csőnadrágját, mely a sok egyentalárt viselő boszorkány és varázsló között igencsak feltűnőnek bizonyult.

– Végeztél? – kérdezte Cori, amint megpillantotta Valentinát.

– Igen – zihálta a lány. Arckifejezését látva barátai gyorsan felálltak, elbúcsúztak a boszorkánytól, aki egészen addig szórakoztatta őket, és odébb vonultak, hogy fültanúk nélkül tudjanak beszélgetni.

– Val, mi van, mi történt? – érdeklődött Trevor idegesen.

– Cyara ugyanúgy jósnő, mint a nagynénje – mondta ki Valentina a nyilvánvaló tényt. A nő szavai azóta is a fülében csengtek, ezért nem esett nehezére elismételni a jóslatot Corinak és Trevornak. Mire a végére ért, mindketten döbbent arcot vágták.

– Ezek szerint Cyara Látó, bár ezt még ő maga sem tudja – állapította meg Trevor. – Azonban, ha ez igaz, akkor van egy dolog, ami engem eléggé aggaszt.

– Hogy netán igazat jósolt? – tippelt Cori.

Trevor bólintott.

– Amennyiben Cyara valóban a jövőt látta, elmondhatjuk, sok minden vár ránk, amit nem fogunk élvezni – mosolyodott el sötéten a fiú. – Mindenestre jobban járunk, ha ezt most egy kicsit félretesszük, és inkább elindulunk a repülőtérre. Végtére is, már csak másfél óránk maradt a gép indulásáig.

Trevor indítványát ellenvetés nélkül elfogadták. A perui Mágiaügyi Minisztérium épületéből kilépve a limai Jorge Chavez nemzetközi reptér felé indultak. Szerencsére Cori előzőleg megnézte térképen az útvonalat, ennek köszönhetően könnyebb dolguk volt, mintha csak mentek volna toronyiránt. Bő fél óra gyaloglás után érkeztek meg a repülőtérre, ahol Valentina gyorsan bevett egy adag kor-korrigálót, hogy felnőttnek tűnjön. Ezek után első útjuk az információs pulthoz vezetett, itt kézhez kapták a beszállókártyáikat. Ekkor még húsz percük volt a beszállás kezdetéig, ezt kihasználták egy pohár forró csoki megivására a büfében. Mire ezzel végeztek, máris helyük elfoglalására szólították fel őket a hangosbemondón keresztül. Valentina, Cori és Trevor engedelmesen leültek azokra az ülésekre, ahová a jegyük szólt, s izgatottan várták a felszállást, annak tudatában, hogy hazamennek. Ez a gondolat mindhármukat örömmel töltötte el, mégis, amikor a gép elemelkedett a kifutópályáról, az ablak mellett ülő Cori búsan nyomta az üvegnek az orrát.

– Tudjátok, én élveztem ezt a majdnem három hetet, amit Peruban töltöttünk. Félre ne értsetek, nem az tetszett, hogy vadásztak ránk, és meg akartak ölni. Hanem például az, amikor az utóbbi napokban megnéztük Limát – magyarázta.

– Hasonlóképpen érzek én is – ismerte be Valentina. – Szívesen visszatérnék még egyszer ide, persze úgy, hogy senki sem akar kinyírni.

– Apropó, kinyírás – szólt közbe Trevor. – Valamiért úgy gondolom, a szüleink mindhármunkat elevenen megnyúznak, ha tizenkilenc nap után egyszerűen hazamegyünk. Nem hiszem, hogy a levelünk, amikben leírtuk, hogy ne aggódjanak, élünk, kárpótolná őket azért, amit akkor éreztek, amikor augusztus elején egy szó nélkül leléptünk Peruba. Anyám engem biztosan keresztre feszít, szóval, ne lepődjetek meg, ha a szeptemberben csak szellememmel találkoztok a King’s Crosson.

– Nyugalom, a mártírhalál valószínűleg elkerül – nyugtatta meg a fiút Valentina. – Cyara erre is gondolt – húzta elő a nőtől kapott papír három példányát. A sajátját megtartva Corinak és Trevornak is adott egyet-egyet, s megvolt az az öröme, hogy láthatta barátai meglepettségtől tágra nyíló szemit, ahogy végigolvasták a lapra írt szöveget.

– Ilyen rendes csajt – nyögte ki Trevor, mikor már szóhoz tudott jutni. – Adott igazolást, hogy ő hívott minket Peruba, és külön kérte, hogy senkinek se szóljunk róla. Itt van rajta a hivatal pecsétje… de várj csak, ez nem törvényszegés?

– Cyara azt mondta, hogy azok után, amit Ghisele testvéreiért tettem, ez a minimum – idézte fel Valentina az előző nap történteket. – Aztán hozzátette, hogy minden illetékes beleegyezett, tehát ezzel nem szegett meg semmiféle szabályt.

– Ultrarendes a csaj – ismételte Trevor a korábbi önmagát, amivel mosolyt csalt Cori arcára. A mugliszármazású lány elhúzta fejét az ablaktól, s közelebb hajolt Valentináékhoz, hogy jobban értsék egymás szavát.

– Ne legyél annyira oda érte, huszonhárom éves – osztotta meg az információt a fiúval. – Különben is, van barátja, aki – ha jól tudom – kábé tíz évvel idősebb nála.

Trevor arca a szeder színéhez hasonló árnyalatot öltött, de azért higgadtan reagált.

– Cyara nekem úgy nem tetszik – árulta el. – Mindössze arról van szó, hogy tisztelem azért, amit elért. Talán emlékszel, Cori, mit mondott róla Marina: Beauxbatonsos diák volt, a hatodév után majdnem minden tárgyból kitűnőre vizsgázott. Rögtön az iskola után kezdett a perui minisztériumban dolgozni, s huszonkét éves korára már hivatalvezető lett. Azt tetszik, amit – és hogy – elért, nem ő maga.

– És a lila hajú muglilány Hollandiában? – csipkedődött tovább Cori. – Az ő esetében is csak ezt érezted?

Ha lehetséges, Trevor arca most még vörösebbé vált, mint amilyen korábban volt. Valentinára erős késztetés törtét rá, hogy közölje Corival, ez Trevor magányügye, tehát ne faggassa, majd a fiú elmondja, ha akarja. Azonban véleménye kinyilvánításában Trevor megakadályozta, ugyanis a zöld szemű elhatározta, hogy beismerő vallomást tesz.

– Igen-igen, ő tetszett – mondta ki kényszeredetten. – De nem beszélhetnénk inkább valami másról?

– De persze – vágta rá Valentina, megelőzve Cori reakcióját. – Azt például elmesélhetnétek, hogy amíg én Cyara irodájában üldögéltem, ti mit csináltatok.

– Hát, Cyara egyik munkatársa, egy Marina nevű boszorkány vigyázott ránk. Ő nagy kviddicsrajongó, így leginkább arról beszélt. Megtudtuk tőle, hogy Dél-Amerikában Peru rendelkezik a legerősebb válogatottal, és hogy ezt a híres csapatot Tarapoto Tree-Skimmersnek hívják, főbb ellenfelei pedig az argentinok és a brazilok – összegezte Cori, hozzáfűzve a saját véleményét. – Meglepett, amikor ezt mondta, nem hittem volna, hogy Dél-Amerikában is ismerik a kviddicset.

– Én nem lepődtem meg, a bátyám könyvében, A Kviddics évszázadaiban már olvastam róla – legyintett Trevor.

– Tényleg, a családjaink! – kapott észbe Cori. – Csak én érzem úgy, hogy jobban járunk, ha nem mondjuk el nekik, mi történt velünk?

– Az vidám beszélgetés lenne – bólogatott Trevor, majd elő is adta, mire gondolt. – Szia, apa, anya, ne haragudjatok, hogy így eltűntem, de a perui Mágiaügyi Minisztérium egyik hivatalának vezetője Peruba hívott minket egy ügyben, amiről még nektek se beszélhetek. Ahogy megérkeztünk, ránk talált három halálfaló, akik meg akartak ölni minket, és csak egy hajszálon múlott, hogy nem sikerült nekik. Megszöktünk tőlük, majd szembetaláltuk magunkat egy sárkánnyal, mely segített nekünk megtalálnia Val által keresett nyomot. Igaz, itt megint felbukkantak halálfaló barátaink, de nem ölték meg Valt, ugyanis a lány, akinek a feladata lett volna, nem volt rá hajlandó. Mondjuk, ez azzal járt, hogy őt ölték meg. Kérdezitek, hogy ezek után még miért voltunk ott tizenhét napot? Nos, azért, mert Val, bár otthagyta a halott lány testét – hiszen mit tudott volna vele csinálni? –, úgy érezte, valamit tennie kell a testvéreiért. Mivel másképpen nem tudott segíteni rajtuk, megindította az eljárást, hogy a négy gyereknek örökbefogadót találjanak… Noha nem hangzik bonyolultnak, tizenhét napba telt, melynek során mi hárman végig Limában voltunk, éjszakánként a parkokban aludtunk, s felváltva őrködtünk, hátha megtámad minket a jól ismert hármas. Szerencsére ez nem következett be, a Kestrel nevű lányról és bandájáról pedig azóta nem hallottunk. Eddigre az eljárás abban a fázisába ért, amikor már nem kellett Val jelenléte, ezért állhatok most itt előttetek. Remélem, nem haragszotok nagyon, hogy majdnem három hétre leléptem, és csak egy levelet bírtam írni, hogy élek… Nagy sikerem lenne ezzel. Olyan jól hangzik, hogy a Victoria Palace Theatre-ben is előadhatnám, s lehet, hogy ez be is fog következni, ha anyám kidob otthonról, és pénzt kell majd keresnem – vázolta fel leendő színészi karrierjének kezdőlökését Trevor. Akármennyire komoly volt a téma, a fiú megfogalmazásában annyira viccesen hangzott, hogy Valentinából és Coriból kitört a nevetés. Kisvártatva Trevor is csatlakozott hozzájuk, s így már hárman érdemelték ki a turistaosztály utasainak furcsálkozó pillantásait. Valentina megállapította, hogy per pillanat azon szórakozik remekül, hogy pontosan tudja, milyen dühös lesz nagynénje, amikor hazaér. Ennek ellenére hiába próbálta, nem tudta abbahagyni a kacagást.

– Gondolj arra – nyögte ki a lány, miután valamelyest csitult mindhármuk jókedve –, hogy anyukád szeret téged. Nem az éjszaka közepén fog kirakni az utcára.

– Éjszaka? – értetlenkedett Cori, nevetéstől sajgó rekeszizmára szorítva mindkét kezét.

– Igen – bólintott Valentina. – Bár a tíz órakor induló, átszállás nélküli járatra vettél jegyet, így is hat óra negyvenöt perc az út. Perui idő szerint háromnegyed ötre érnénk Londonba, ám az időeltolódás miatt ehhez öt órát kel hozzáadni. Tehát Londonban este lesz, mire a gép elszáll a Heathrow-on.

– És onnan még haza kell jutnunk – fejezte be Trevor.

Az út további része ennek tudatában kissé feszülten telt. Hogy kezdjen magával valamit, Cori elkérte Valentinától a korábban bűbájok segítségével muglibiztossá tett Legendás állatok és megfigyelésük című könyvet, majd belemerült a mágikus lények fajtáinak tanulmányozásába. Valentina jobb ötlet hiányában elővette táskájából a spanyol-angol szótárat, s unalmában a spanyol szavak kiejtését kezdte memorizálni. Mikor meghallották, amint kiengedik a futóműveket, mindhárman félbeszakították az utóbbi órákban folytatott tevékenységüket. Trevor felébredt álmából, a lányok elrakták könyveiket, de egyelőre a helyükön maradtak. Miután a biztonsági övet jelző lámpakialudt, odaálltak a többi utas közé, s türelmesen várták, hogy kiengedjék őket a gépből. Ahogy ez megtörtént, tudták, hogy már túl vannak a nehezén. Valentina, aki az út alatt végig kor-korrigálót iszogatott lopva, most bevette az utolsó adag főzetet, majd „gyermekeivel” beállt az útlevélellenőrhöz váró sorba. Szerencsére angol útlevelüknek köszönhetően hamar túlestek az átvizsgáláson, s nagyméretű csomag híján könnyedén léptek ki a forgóajtón. Ekkor következett számukra az elbúcsúzás ideje.

– Kicsit több, mint egy és negyed óra múlva megtudom, mi lesz anyám reakciója – motyogta maga elé Trevor olyan halkan, hogy a két lány alig értette, mit mond. – Szorítsatok, hogy életben hagyjon.

– Oké – bólintott Valentina, mire a fiú halványan elmosolyodott, és beszállt a taxiba, mely ebben a pillanatban tűnt fel előtte.

– Nekem kábé három óra lesz az út haza, de már most félek – vallotta be Cori. – Talán csak az nyugtat meg, hogy mindkettőtöknek elmondtam, sajnálom a viselkedésemet. Azért ez, hogy veletek mindent megbeszéltem, jelentős könnyebbséget okoz. Legalábbis számomra biztosan.

Abból a mozdulatból, amit Cori ezután tett, arra lehetett következtetni, hogy meg akarta ölelni Valentinát, azonban rájött, hogy legjobb barátnője azt nem szereti, így módosította az elképzelését. Végül Valentina és Cori egy szolidabb kézfogással búcsúztak el egymástól, mielőtt a sárgára matricázott kocsi elhajtott volna a mugliszármazású lánnyal. Valentina akkor kezdte teljes mértékben halálraítéltnek érezni magát, amikor a taxira váró utasokból álló sor elejére került. Félt, hogy mi vár rá otthon, legszívesebben elkerülte volna a találkozást Diane-nel, ám tudta, hogy haza kell mennie.

– Kisasszony? – szólította meg az előtte megálló taxi sofőrje. – Merre megy?

Sehová, itt maradok, sikította egy hang valahol Valentina fejében. A lány a maradás mellett szóló érvként azt hozta fel, hogy nem akart Diane-nel is veszekedni. Úgy vélte, elég baja volt már az utóbbi napokban, nem szerette volna, hogy nagynénje kioktassa arról, hogyan kellett volna intéznie a dolgot. Elvégre, ami történt, megtörtént, és Valentina cseppet sem bánta meg. Egyedül Ghisele halálának gondolata bántotta, de ilyenkor – saját véleménye szerint roppant önző módon – arra gondolt, ő nem kérte rá a lányt, hogy ezt tegye. Ghisele saját döntése volt, s mint ilyen, biztosan mérlegelte a lehetséges következményeket. Valentina mindennek ellenére azt érezte, hogy valamit tennie kell Ghisele-ért, ezért tett bejelentést, s indította el az eljárását, hogy ha már Ghisele-en nem tudott, legalább a testvérein segítsen. Határozottan úgy gondolta, hogy ez az, amit ha megkínozzák, sem fog megbánni.

De mégis… azt nem bánná meg, ha nem nézne Diane szemébe? Hogy meg se kísérelné elmagyarázni nagynénjének tettei okát? Ahhoz, hogy ezt megtegye, bátorság kell, s őt a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztotta be. Muszáj bátornak lennie!

Valentina felsóhajtott. Behuppant a taxi hátsó ülésre, majd kissé előrehajolva megadta a címet a sofőrnek.

– Ice Flower utca hét szám. Alig harminc percre van innen – tette hozzá, aztán hátradőlt, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

Meghozta a döntést: hazamegy, mert szembe kell néznie a tényekkel.

VÉGE
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
A kritikákat mindig örömmel fogadom! :)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.