efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Indiánok földjén Szerző: Victoria2002
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Bocsánatát kérem mindenkinek, aki már várta ezt a fejezetet, de sajnos a technika egy számítógép-meghibásodás keretében közbeszólt, ezért kellett ennyit várni. A fejezet tartalmából: megtudjuk, mi történt Valékkal a sárkánnyal való találkozása után, illetve folytatódik a nyom keresése is. Valentina rájön, hol van elrejtve az, amit keres, Cori pedig kénytelen újfent barátai bocsánatát kérni. A véleményeket pedig még mindig várom szeretettel! :)


A sárkány négy lábra ereszkedve, kurta szarvakkal ékesített fejét lehorgasztva állt előttük. Olyan volt, akár egy bika, mely csak arra vár, hogy nekirontson ellenfelének. Kisméretű sárkány volt, alig több, mint négy méteres testhosszal. Valentina aranyosnak is nevezhette volna, ha nem áll vele szemtől szemben.

A sárkány felvetette a fejét, és felüvöltött. Cori félve bújt hozzá Trevorhoz, aki minden izmában megfeszült. Valentina bátortalanul előrelépett.

– Kérlek, ne egyél meg minket – szólalt meg mély, morgó hangon, a sárkányok nyelvét használva. – Mi nem akarunk bántani, csak azért vagyunk itt, mert eltévedtünk.

A sárkány Valentina felé fordította a füleit, de továbbra is Corit fürkészte kitartóan.

– Bűntudat – sziszegte. – Érződik a levegőben a megbánás szaga.

Cori megremegett, és a földre szegezte tekintetét, azonban a sárkány folytatta.

– Hiába próbálsz elbújni előlem. Tudom, hogy utálod magad azért, mert veszekedtél a barátnőddel, holott ő az élete árán is megmentett volna.

Cori felemelte a fejét, és a sárkány szemébe nézett. Valentina oldalt állt neki, ám így is látta, hogy a lány szeme sarkában könnyek csillognak.

– Nem most kell sírni – szót kegyetlenül a sárkány –, előtte kellett volna gondolkozni. Különben, ha így folytatod, elmarsz magad mellől mindenkit. Azt pedig nem szeretnéd, ugye?

– Fejezd be! – kiáltott rá Valentina, látva, hogy a sárkány szavai milyen fájdalmat okoztak Corinak.

– Nocsak. Már nem félsz attól, hogy megeszlek? – érdeklődött derűsen a sárkány, feljebb emelve a fejét. Valentina tudta, mit csinál a sárkány, és azt is, hogy hogyan képes rá, ugyanis korábban olvasott róla egy könyvben. Abból kiderült számára, hogy az állatok átérzik az emberek érzelmeit, így tudhatta meg az előttük álló sárkány, hogy mi játszódik le Valentinában, illetve Coriban. A könyv szerzője szerint ez a képesség olyasmi, mint a legilimencia, annyi különbséggel, hogy nem kapcsolódik a mágiához.

– Ha ez a szándékod, eddig miért nem tetted meg? – kérdezett vissza a lány, még mindig a sárkány nyelvén beszélve.

– Mert tetszetek nekem – felelte higgadtan a sárkány. – A természetmágus, a hibáit későn felismerő mugli származású lány, és a fiú, aki mindentől meg akarja védeni a barátait, és bárkivel szembeszállna értük. Jó kis csapat vagytok ti hárman, ennek ellenére szükségetek van rám.

– Mi az, amit nélküled nem tudunk megoldani? – tette fel a kérdést Valentina.

– Egyedül nem fogjátok megtalálni a nyomot – felelte kitérően a vörös pikkelyű.

– Tudsz valamit? – kérdezett rá Valentina, megunva a csevegést.

– Talán – titokzatoskodott a sárkány.

– És elmondod? – szállt be a lány is.

– Mit kapok érte?

Mivel mindketten a sárkányok nyelvét használták, Cori és Trevor úgy kapkodták a fejüket kettejük között, mintha teniszmeccset néznének, de a barátjuk és a sárkány közt folyó beszélgetésből semmit sem értettek. Valentina elmosolyodott, és megtette ajánlatát.

– Amit csak akarsz.

– Legyen – bólintott a sárkány. – Odaajándékozod nekem a zsebedben lévő sárkányfüvet, én pedig elviszlek titeket a cuzco-i varázslóbankba.

Valentina a zsebébe dugta a kezét, és meglepődött. Teljesen megfeledkezett a gyógynövényről, melyet a tanév végén, a Mógussal való küzdelem közben tett el. Azóta nem volt rajta ez a nadrágja, így maradhatott benne a növény.

– A tiéd, amikor megérkeztünk – mondta, s meg sem próbálta titkolni, hogy nem bízik a sárkányban.

– Nem, itt add át! – felelte szigorúan a sárkány, mire Valentina halkan felsóhajtott. A lány a szemébe nézett, majd lassan a zsebébe csúsztatta a kezét. A száránál fogva megragadta a növényt, és döbbenten állapította meg, hogy az másfél hónap alatt sem száradt el. Kinyújtott a sárkányfüvet tartó kezét a sárkány felé, aki előbb megszagolta a növényt, aztán elfogyasztotta a lány tenyeréből. Valentina nagyon félt, szinte remegett, amikor a sárkány fogai a bőréhez értek, amit a viperafogú is észrevett.

– Te már teljesítetted az alku rád eső részét. Most én jövök – szólt zengő hangon, azzal behajlította lábait, s lefeküdt a kiszáradt földre. Valentina nem várta meg, míg a vöröses pikkelyű meggondolja magát, belekapaszkodott a sárkány szárnyába, és nagy nehezen felhúzta magát az állat hátára. A szeme sarkából látta, hogy Cori és Trevor tátott szájjal bámulnak rá. Valentina előbb kényelmesen elhelyezkedett a sárkány hátán, aztán barátai felé fordult.

– Mi van, nem jöttök? – kérdezte tőlük.

– De – felelte Cori, ám arcán jól látszott, hogy szívesebben maradna a földön.

Végül mindhárman elfoglalták helyüket a sárkány fekete taréjfoltokkal mintázott hátán. Valentina végigsimította a teljesen sima, rézvörös pikkelyeken, és nyelt egyet.

– Úgy néz ki, indulhatunk – jelentette ki bátortalanul.

E szavakat hallva a sárkány felállt, aminek következtében megremegett a föld. Hirtelen mozdulattal kitárta a szárnyait, s elrúgta magát a talajtól. Valentina az állat oldalához szorította térdeit, nehogy a gyors emelkedés közben lezuhanjon. Trevor a lány derekára helyezte a kezét, és lehunyta szemeit. Valentina érezte, hogy a fiú fél.

Kis termetének köszönhetően a sárkány szédítő gyorsasággal tudott repülni. Pillanatok alatt eltűnt a szemük elől a Titicaca-tó, s helyét a Középső-Andok vonulatai vették át. Ahogy szürkült az ég, úgy lett egyre sötétebb körülöttük. Amerre ők mentek, arra nem voltak se települések, se utak, ezért Valentina és barátai csak havas hegycsúcsokat és folyókat láttak, ha le mertek nézni.

Valentina kétségek között őrlődött. Vajon jó ötlet volt megbíznia egy sárkányban, mely nem titkolta, hogy tud valamit, ám nem mondta el, hogy mit? Talán hazudott, talán nem. Lehet, hogy Kestrelék bízták meg, hogy hozzájuk szállítsa őket. Igen, ez könnyen elképzelhetőnek tűnt. Miközben ezen gondolkodott, Valentina sejteni vélte, hogy a sárkány titokzatosan mosolyog, s nem tudta mire vélni. A lány legilimenciát használt, mégsem lett okosabb attól, amit megtudott. Az, hogy a sárkány az állatok vele született képességét használva úgy olvas a gondolataiban, mint ahogy ő szokott a könyvekben, nos, ez nem lepte meg Valentinát. A lány hasonlóképpen tisztában volt azzal is, hogy a sárkány nem sietett a viselkedése megmagyarázásával, ugyanis úgy vélte, a tény, hogy ő tud olyanokat, amiket Valentina nem, a jelen helyzetben tökéletesen elég.

– Landolunk – közölte a sárkány utasaival félig hátrafordulva. Valentináék reakcióját meg sem várva előrebukott, és ereszkedni kezdett. Kinyújtotta a lábait, egy pillanat múlva pedig olyan puhán ért földet, akár egy kismadár. Valentina megkönnyebbült sóhaj kíséretében csusszant le hátasáról.

– Köszi a fuvart – mondta a sárkánynak.

– Szívesen. – A vöröses pikkelyű fejét a másik oldalra fordítva megvárta, míg Trevor és Cori lekászálódnak a hátáról, aztán újra Valentinára nézett, s folytatta: – Menjetek be, és mondjátok el őszintén, hogy mit kerestek. Én itt várlak.

Valentina és barátai bólintottak, majd elindultak a perui varázslóbank felé. Az épület hófehérre meszelt falaival kísértetiesen hasonlított az angliai Gringottsra, legalábbis Valentinának első látásra úgy tűnt. Beléptek a tömör bronzkapun, felmásztak a széles kőlépcsőn, és máris egy hatalmas csarnokban találták magukat. Akárcsak a Gringottsban, itt is pult futott körbe a teremben. Valentina vett egy mély levegőt, s odalépett a varázslóbank egyik – per pillanat tétlen – dolgozójához.

– Jó napot! – köszönt illedelmesen a spanyol-angol szótárban talált spanyol kifejezést használva. – Én és a barátaim azt a valamit keressük, amit Jane Kinley rejtett el, több, mint tizenhárom évvel ezelőtt.

– Sajnálom, nem tudok segíteni – felelte közömbösen a perui varázsló. – De ha már itt vagytok, nézzétek meg a cuzco-i templomokat, érdemes.

– Ööö...oké, köszönöm – motyogta döbbenten Valentina. Nem tudta felfogni, miért kérte tőlük a sárkány azt, hogy őszintén mondja el, mit keres. Ha a varázslóbank dolgozóinak fogalma sincs róla, mihez kéri a segítségüket, akkor egyáltalán minek jöttek ide?, gondolta, s dühösen kiviharzott a bank épületéből. Barátai alig győzték követni.

– Val, mi van, mit mondtak? – érdeklődött Cori, miután végre sikerült utolérnie barátnőjét. Trevor Cori mellett állt meg, és pont ugyanolyan kíváncsian nézett Valentinára, mint a lány.

– Nem tudott semmit – fújtatott dühösen Valentina. – Csak tudnám, hogy akkor minek hozott ide vörös pikkelyű barátunk?

– Szerintem kérdezzük meg Viperafogút, hogy ő mit gondol, mit kéne csinálnunk – vélekedett Cori.

– Viperafogúnak van neve is – csendült egy hang a hátuk mögött –, Nichának hívják.

Cori a füle hegyéig elvörösödött, Nicha pedig Valentinához fordult.

– Jól gondolom, hogy nem jött be? – kérdezte.

Valentina bólintott.

– Fogalma se volt róla, hogy ki az a Jane Kinley. A cuzco-i templomokat ajánlotta megtekintésre – nevette el magát kínjában.

– Akkor fogadjunk szót – csillant fel Nicha szeme.

Jobb ötlet híján Valentina beletörődött, hogy két óra alatt már másodjára fog sárkányháton utazni. Azonban ez alkalommal sokkal rövidebb útra készültek, mivel csak Cuzco városának egy másik részébe kellett menniük. Ennek ellenére Valentina kiábrándító bűbájt szórt Nichára, a barátaira, s végül önmagára is, hiszen enélkül elég furcsa látványban lett volna részük azoknak a mugliknak, akik meglátják őket.

– Mehetünk – szólt Nichának, mire a sárkány elrugaszkodott a földtől. Cori az előtte ülő Valentina karjába vájta a körmeit.

– Félsz? – suttogta neki Valentina.

– Igen – lehelte Cori.

Valentina úgy döntött, megpróbálja elterelni barátnője figyelmét a problémáról.

– Meséltem már, hogy az inkák híresek voltak remek kőépítményeikről?

– Nem – susogta Cori a fejét rázva.

– Pedig így van – bólogatott Valentina. – Cuzco városát például keskeny, kövezett utcák tagolják négy városrészre, melyek a birodalom négy tartományát jelképezték. A város puma alakú központjában egykoron az inka uralkodó és a nemesség lakott. Több palotának is kövezett-süllyesztett fürdője volt a királyok számára.

– Igaz, hogy Cuzco volt az inkák fővárosa? – érdeklődött Cori.

– Igen. Amikor 1438-ban elfoglalták a várost és környékét, ide helyezték át fővárosukat. Az inkák rendkívül hatékonyan kézben tartották a birodalmukat...

– Amiben nagy segítségükre voltak a Peruban őshonos sárkányok – toldotta meg Nicha. – Az inka nemeseknek nemcsak lándzsájuk, de harci sárkányuk is volt, amivel a csatákba mentek. Jó régen történt, amikor az emberek még nem akarták korlátoznia fajtánkat. Szabadok voltunk, amit az őseim a hűségükkel háláltak meg.

Nicha felsóhajtott, orrából karcsú lángnyelvek törtek elő.

– Nézzétek, hova jutottunk. A spanyolok és a portugálok meghódították Dél-Amerikát, s ezzel mindent tönkretettek. Elpusztították, ami az útjukba került, és kiirtották a Peruban élő sárkányok nagy részét. – Meghallva, hogy Valentina szorgalmasan fordítja Corinak emberi nyelvre a mondanivalóját, Nicha belekezdett fajtája természetének ecsetelésébe. – A perui viperafogú sárkányról azt tartják, imádja az emberhúst. Nos, ez csak részben igaz. Valójában csak akkor eszünk embert, ha nincs más választásunk, a varázslók viszont erre hivatkozva rengeteg sárkányt megöltek.

– Mikor érünk oda? – kérdezte a leghátrább ülő Trevor remegő hangon.

– Már meg is érkeztünk – Nicha hangja vidáman csengett, ahogy leszállt a cuzco-i katedrális háta mögött.

– Köszönjük, hogy elhoztál minket – zihálta Trevor, miközben félig leszállt, félig lezuhant a sárkány hátáról. Szerencsére elég jó reflexekkel rendelkezett ahhoz, hogy ne üsse meg magát.

– Szívesen – bólintott Nicha. – Tudok még segíteni valamiben?

– Esetleg... adnál egy kicsit a mérgedből? – Valentina tőle szokatlan bátortalansággal hozakodott elő kérdésével, ami mosolyt csalt a sárkány arcára.

– Erre gondolsz? – tátotta ki a száját Nicha, mire előbukkant kígyót idéző méregfoga.

– Igen – hebegte Valentina, annak ellenére csöppet félve, hogy annak idején a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztotta be.

– Vegyél magadhoz egy edényt – szólalt meg Nicha némi gondolkodás után. Valentina elővett hátizsákjából egy palackot, és a sárkány álla alá tartotta. Az üveg hamar megtelt a Nicha fogából csöpögő élénkzöld méreganyaggal, a lány pedig elégedetten csavarta rá a flakonra a kupakot.

– Köszi – tette el Valentina a rendkívül veszélyes anyagot tartalmazó fiolát.

Nicha egy mordulással jelezte, hogy szívesen máskor is.

– Szükségetek van még valamire? – kérdezte.

– Nem, de azért köszi – mosolyodott el halványan Valentina, aki már kezdett megbízni Nichában, ám ezt a világért sem mondta volna ki hangosan.

– Oké. Még egy dolog, és megyek. Nyújtsd a karod!

– Miért? – lepődött meg Valentina a hirtelen felszólítás hallatán.

– Nyugalom, nem teszek veled semmi rosszat. – Noha Valentinát ez sem nyugtatta meg teljesen, engedelmeskedett. A sárkány szája elé emelte a kezét, aki finoman ráfújt. A lányt égette a tűz, ösztönösen elrántotta volna a kezét, azonban tudta, hogy nem szabad. Nem tudta, mit csinált Nicha, azt se, hogy miért, de hitte, hogy nem bántani akarta ezzel. Így hát összeszorította fogát, megfeszítette minden izmát, és azt kívánta, bárcsak véget érne a fájdalom. Aztán elmúlt. Valentina lassan kifújta a levegőt, s lepillantotta az alkarjára, ami már csak kellemesen bizsergett. Világosbarna bőrén a szeme láttára rajzolódott ki egy narancssárgán izzó lángnyelv.

– Ha bármikor szükséged lenne rám – szólt Nicha sárkánynyelven, hogy csak Valentina érthesse meg, hogy mit mond –, érintsd meg a lángot, gondolj rám, és én jövök!

– Köszönöm – suttogta Valentina gesztustól meghatottan. Ezzel bebizonyosodott, hogy Nicha az ő oldalukon áll.

A sárkánynak azonban nem volt kenyere a hosszú búcsúzkodás. Csapott egyet a szárnyaival, s a levegőbe emelkedett. Vetett még egy utolsó pillantást Valentináékra, aztán eltűnt az egyre sötétedő égen. Valentina hosszasan nézett utána.

– Ha már itt vagyunk, menjünk be – javasolta Cori, mire Valentina úgy kapta felé a fejét, mint aki álmodozásból ocsúdott.

– Persze, menjünk – felelte kis késéssel.

Ez volt a legfurcsább hely, ahol Valentina valaha járt. Noha katedrális volt a neve, belülről úgy festett, mint egy múzeum. Cori fejtette meg, hogy ez annak köszönhető, hogy egy régmúlt időket idéző kiállítás kapott otthont az ódon épület falai között. Valentina – akin már a támadás előtt elmúlt a kor-korrigáló hatása – egy újabb adag bájital hatására felnőtt alakban megvette hármuk számára a belépőjegyeket. Ezt követően barátaival beléptek a rendezvény területére, ahol a szemük elé tárult az inkák teljes történelme. Látták az inka vadászok és harcosok által használt parittyákat, az isteneknek szánt ajándékokat, illetve sok különböző méretű és alakú szobrot. Valentina élvezte a kiállítást, barátai azonban már kevésbé voltak lelkesek az inkák használatai tárgyai iránt.

– Miben másabb ez, mint az előző nyolcvanhét, amit eddig láttunk? – vett szemügyre Trevor egy gazdagon díszített aranyedényt.

– Azért, mert... – kezdett bele a magyarázatba Valentina, ám valami elterelte a figyelmét. A váza alján egy papírdarab hevert, mely a rászórt álcázóbűbájnak köszönhetően rajta kívül senkinek sem szúrt szemet. Valentina érzékelte a bűbájt, és arra gondolt, azért helyezték el a cetlin, hogy csak az találhassa meg, akinek szánták. Lopva körülnézett, aztán óvatosan, nehogy kárt tegyen a műkincsben, belenyúlt az edénybe, és kivette a papírt. Ami biztonsági őröknek nem, az barátainak rögtön feltűnt, s egy emberként fordultak Valentina felé.

– Ezt a papírt kerestük? – kérdezte lassan Cori.

– Úgy néz ki – bólintott rá Valentina.

– Mire vársz, olvasd már fel! – türelmetlenkedett Cori. Valentina mélyen a szemébe nézett, emlékeztetve Corit arra, hogy mit mondott Nicha a hisztizésről, aztán megfordította a papírt, és halkan felolvasta a szöveget.

– Ott keresd, ami mindennél öregebb, ahol elválik egymástól a víz.

Cori és Trevor tanácstalanul néztek egymásra.

– Ez meg mit jelent? – tört ki végül Trevorból.

– A vízválasztás a lényeg – osztotta meg barátaival a sejtését Valentina. Alighogy kimondta, rá is jött a megoldásra. A vízválasztók általában hegységek – gondolkodott hangosan –, abból pedig Peruban csak egy darab van, az Andok. Az Andokban van, amit keresünk!

– Milyen dokk? – tudakolta Trevor.

– Andok – javította ki Valentina. – Egy hegység, a Pacifikus hegységrendszer tagja, hogy pontos legyek. Sok a vulkán, a földrengés és földcsuszamlás, színes-és nemesfémekben gazdag.

– Akkor már azt is tudjuk, hol van a nyom? – lepődött meg Cori.

Valentina titokzatos mosollyal az arcán bólintott.

– Mire várunk még, menjünk oda! – Cori felszólítását követően a kis csapat elindult Valentina nyomában. A lány maga sem tudta, hogy merre megy, de valami hajtotta előre, utcáról utcára egyre erősebben. A megérzéseire bízta magát, elvégre természetmágus volt, egy állat ösztöneivel rendelkezett.

– Hová megyünk? – kérdezte Trevor, mikor átmásztak a cuzco-i pályaudvar kerítésén, és a sín mellett folytatták útjukat.

– Majd megtudod – fordult hátra Valentina, ezerwattos mosolyt villantva a fiúra.

Valentina időérzéke azt súgta, sok idő eltelt már az indulásuk óta. Ennek jele volt az is, hogy időközben teljesen besötétedett, s kisvártatva feljöttek a csillagok. Lassan haladtak, ugyanis a vasúti töltés aljában, ahol mentek, sok helyen sűrű cserjék nőttek, amin át kellett verekedniük magukat. Néma csend honolt körülöttük, egyikük sem szólalt meg, nem tett fel kérdéseket. Valentinának nagyon jól esett, hogy barátai megbíznak benne, engedik, hogy vezesse őket. Egyszer csak halk nyögést, majd tompa puffanást hallott maga mögül. Hátrafordult, és látta, hogy Cori leült a fűbe.

– Mi van, elfáradtál?– huppant mellé Trevor, majd Valentina is.

– Melegem van, fáj a lábam... Ne menjünk tovább, maradjunk itt! – javasolta nyűgösen Cori.

– Részemről oké – bólogatott kórusban Valentina és Trevor. Pillanatok alatt előteremtették a táborozás minden kellékét, a takarótól kezdve az innivalón át egészen a gyufáig. Valentina minden általa ismert védőbűbájt kiszórt a táborhelyükre, aztán nekiállt tüzet gyújtani. Azonban amilyen jól bánt a varázsigékkel, annyira ügyetlen volt gyufával a kezében. Miután legalább húszat használt el eredménytelenül, Cori jóságos mosollyal kivette barátnője kezéből a dobozt, és első próbálkozásra lángra lobbantotta a gyufát.

– Így már sokkal jobb – sóhajtott fel a mugliszármazású lány, miután meggyújtotta a Trevor és Valentina által odahordott gallyakat.

– Igen – erősítette egy Valentina, szemügyre véve a Trevor táskájából előkerült készleteket. Volt ott három flakon ásványvíz, egy zacskó töltött keksz, kettő, mágikus úton megromolhatatlanná tett szendvics, illetve a Hollandiában vett pizza maradéka. Cori elvett egy üveg vizet, majd barátainak is odadobott egyet-egyet. Aztán, cipőjét lerúgva maga alá húzta a lábait, és az üveget a kezében tartva beszélni kezdett.

– Noha nem nyaralni jöttünk, ettől függetlenül nagyon örülök, hogy veletek lehetek. Tudom, hogy az utóbbi időben nagyon hisztis voltam, ezt őszintén sajnálom, és az elnézéseteket kérem miatta. Mint arra Nicha rámutatott, nem akarom elmarni magam mellől a barátaimat, akik ti vagytok. Meg tudtok nekem bocsátani?

Valentina és Trevor gyors pillantást váltottak.

– Persze, hogy megbocsátunk – szólalt meg a fiú –, hiszen a barátoknak ez a dolguk, nem?

Cori bizonytalan arcot vágott, mire Valentina rámosolygott.

– A barátságra – szólt magasba emelve ásványvizét.

– A barátságra – visszhangozták barátai. Finoman összekoccintották üvegeiket, s úgy érezték, erre a pillanatra mindig emlékezni fognak.
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Remélem, tetszett. :)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.