efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Indiánok földjén Szerző: Victoria2002
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Valentina Kinley végignézett katonás rendben álló csomagjain. Augusztus elsejére mindent begyűjtött és elpakolt, amivel barátai még a Roxfort Expresszen hazafelé tartva megbízták. A saját készítésű bájitalai gondosan bezárt üvegekben pihentek az összecsavart láthatatlanná tévő köpeny tetején, mellettük szépen egymásra rakva egy szótár és egy legendás lények gondozása könyv kaptak helyet. Azt állította, hogy minden megvan, ám ez nem teljesen volt igaz: valami még hiányzott.

Elégedetten biccentett, s a kandallóhoz sétált. Belemarkolt a hop-port tartalmazó dobozba, majd megállapította, hogy lassan az is utánpótlásra szorul. Mindegy, gondolta, mielőtt Diane hazaérne Koreából, meg tudom venni, lesz rá időm. A tűzbe szórta az anyagot, mire a lángok zöldre színeződtek.

Valentina torka kiszáradt. Mógus így halt meg, zöld lángok által, melyet ő idézett meg. Tudta, hogy ő a felelős az egykori sötét varázsaltok kivédése tanár haláláért, végtére is, az általa létrehozott tűz végzett a férfivel. Általában sikerült száműznie elméjéből a feltóduló képeket, de amikor egyedül volt, és nem volt mivel elfoglalnia magát, gyakran újraélte fejben azt az éjszakát. Ilyenkor próbálta meggyőzni magát arról, hogy rosszul emlékszik, az nem az igazság, amit lát. Hiszen félájult volt már a fáradtságtól, simán lehet, hogy tévedett. Ám a lelke mélyén már magának sem hitte ezt el, bűnösnek érezte magát, gyötörte a bűntudat.

Erre rátett még egy lapáttal, hogy Diane távollétében készült elszökni otthonról az édesanyja által elrejtett nyomot megkeresni. Diane bízott benne, ő pedig visszaélt a nagynénje amúgy is nehezen kiharcolható bizalmával. Rosszabb pillanataiban azt gondolta, a gyilkosság mellett a hazugság már eltörpül, de ezt azért nem mondta volna meg nagynénjének.

Diane pár nappal korábban abban a hitben utazott el, hogy unokahúgával minden rendben lesz, míg ő a koreai Wizengamot előtt védi ügyfelei érdekeit. Valentina nem akart még több gondot okozni a nőnek azzal, hogy elmondja, mi bántja. Különben is, Diane min tudna segíteni? Mógust az életbe már semmi se hozza vissza, és az ő emlékei közül sem fog soha kitörlődni az az éjszaka a Tiltott Rengetegben.

Azonban nem állt szándékában megőrülni, márpedig a gyilkosság tényének ismételgetése ezzel járt volna. Amúgy is, dolga volt, még egy dolgot meg kellett vennie. Belépett a tűzbe, aztán bemondta az úti cél nevét:

– Zsebpiszok köz!

Megpördült a tengelye körül, szeme előtt idegen tűzhelyek villantak fel, s ő térdre esve megérkezett a kimondott címre.

Az Axe a szokottnál is rendesebb feketemágia bolt volt. A különböző porok, tabletták, bájitalok, és ki tudja, milyen egyéb dolgok rendezett sorokban álltak a polcokon. Minden szörnyű emlék dacára, Valentina kíváncsian vette szemügyre az egyik neonsárga gyorsan ható mérget.

– Távozz! – hallotta meg a hangot.

Valentina összerezzent, nem látta a fiút.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Itt a névjegyem – a fiú előhúzta, s Valentinára szegezte a pálcáját. A lány nem esett pánikba.

– Ez meg az enyém – mondta. Varázspálcája kis mozdulatával kirobbantott egy darabot a boltban álló pultból, és a fiú kezébe nyomta.

– Mit szeretnél? – érdeklődött a fiú, a mutatvány hatására jóval készségesebben.

– Valami olyat, aminek a segítségével a nyomjel nem érzékeli, ha varázsolok.

– Itt, a boltban nem működik a nyomjel – árulta el a fiú, majd feltette a következő kérdést: – Meddig szeretnéd, hogy tartson a hatás?

– Minimum egy, maximum három hétig.

A fiú némán rámutatott egy doboz tűzpiros tablettára.

– Biztosan ez az? – kételkedett Valentina.

– Nálunk, az Axe-ban minden az, aminek látszik – felelte sértődötten a fiú.

– Mennyi?

– Nyolc galleon.

– Hármat kérek.

– Huszonnégy galleon.

Valentina elővette erszényéből a pénzt, de nem adta oda.

– Nem mondod el senkinek, hogy itt jártam, ugye?

– Természetesen nem.

Kifizette a termék árát, felmarkolta a kapszulákat, belépett a kandallóba, és hazakívánta magát. Alig pár pillanat múlva már ott állt a kapkodva pakolásnak köszönhetően háborús pusztítást idéző házban. A falon függő órára pillantva látta, hogy negyed órája van a barátaival levélben megbeszélt időpontig. A szájához emelete, s – egy, a fiú iránti bizalmát kifejezendő fintort követően – bekapta az egyik tablettát.

Fél percig köhögött, miután lenyelte, ám ezt leszámítva nem történt semmi. Megvonta a vállát, majd próba-szerencse alapon kezébe vette a pálcáját, és kimondta a kicsinyítő bűbáj varázsigéjét.

A varázslat hatására tenyérnyi méretűvé zsugorodott bőröndjét bedobta a hátizsákjába, aztán a fogyóban lévő hop-por segítségével az Abszol útra ment. Kilépett a Czikornyai és Patzából, ahová megérkezett, és körülnézett a kellemesen nyárias napsütésben.

– Val!

A hang irányába fordult, s a felé rohanó Trevort pillantotta meg. A fiú vállán egyetlen kék hátitáska lógott, benne mindazzal, amit neki kellett biztosítania a kis kiruccanáshoz.

– Szia! Hogy érzed magad, édes? – olvasta fel a Valentina pólóján álló feliratot.

– Remekül, köszi – felelte a lány szemrebbenés nélkül. – Te meg ördögnek öltöztél, ha jól látom – méregette gyanakodva Trevort.

A fiú sértődötten nézett végig az öltözékén. Fekete nyomott mintás pólót viselt piros sztreccsnadrággal, hozzá pedig fehér tornacipőt. A három szín együtt meglehetősen bizarr összeállítás eredményezett.

– Fél órája keltem fel, nem volt időm megnézni, hogy festek – magyarázta Trevor.

– Értem – bólintott Valentina. – Most csak hallucinálok, vagy tényleg én vagyok a magasabb kettőnk közül?

– Attól függ – felelte a fiú. – Milyen magas vagy?

– Százhatvan centiméter. Te?

– Százötvenhárom centi – húzta el a száját csalódottan Trevor. – Ezek szerint te vagy a győztes.

– Igaz, azt mondják, ebben a korban a lányok megnyúlnak, és én idősebb is vagyok – ismerte be Valentina. – Te októberben születtél, míg én júniusban.

– Szóval, itt vagytok – állt meg mellettük Cori feldúlt arccal. – Már mindenhol kerestelek titeket.

– Pedig mi végig itt voltunk – vont vállat Trevor. – Nem lesz sok a cuccod?

Cori, kezét a mellette álló bőröndjén tartva, dühösen meredt a fiúra. A hátán hátizsákot viselt, a vállán átvetve pedig egy barna rojtos bőrtáska lógott.

– Várj, segítek! – Valentina rutinos mozdulattal összekicsinyítette barátnője holmiját, amik így már befértek a táskájába. – Jobb, ha megyünk, mielőtt Oliver, vagy bárki más itt találna bennünket.

Trevor bátyja, Oliver vállalkozott rá, hogy kísérőként elmegy a csapattal a kviddicsmeccsre. Abban állapodtak meg, hogy Trevor megszökik a testvérétől, aztán találkozik a lányokkal, akik egyedül érkeztek a meccsre. Lábujjhegyen visszaosontak a faházba, melyet a hop-porral érkezőknek tartottak fenn. Valentina a kandalló mellett állt, és nézte a táncoló lángokat. Itt tartottak most, s a lány kezdett rettegni attól, ami ezután következett.

– Te mész előre – mondta Corinak, aki elszánt arccal lépett be a kandallóba. Valentina a tűzbe szórta a kandalló mellett talált hop-port, és bemondta a címet, hogy Cori ne téveszthesse el.

– Foltozott Üst!

Cori egy szempillantás alatt köddé vált. Trevor egy udvarias kézmozdulattal előreengedte Valentinát, majd ő is követte a lányokat. A Foltozott Üst nevű kocsmából a mugli utcafront felé távoztak, ahol Cori leintett egy taxit.

– A repülőtérre, legyen szíves. A szüleink már nagyon várnak minket, úgyhogy kérem, siessen – kérte kedvesen, miután mindhárman bezsúfolódtak a kocsi hátsó ülésére. A mugliszármazású lány arca olyan ártatlannak tűnt, hogy Valentina meg se lepődött, amikor a taxisofőr kérdezősködés helyett inkább beletaposott a gázba.

Negyed kilenckor értek a Heathrow repülőtérre. Megérkezvén Cori és Trevor nem hagyták fizetni Valentinát, hanem ők ketten dobták össze a pénzt a taxi árára. Valentina megkereste hátiszákjában az üveget, és alaposan meghúzta az ásványvíznek álcázott kor-korrigálót. Egyetlen járókelőnek sem szúrt szemet hirtelen felnőtté válása, s ő, immár felnőtt testben a pulthoz lépett, hogy megvegye a Cori által interneten keresztül lefoglalt repjegyeket. Igyekezett csendben, feltűnés nélkül fizetni, de nem ért el vele semmit, ugyanis a pénztártól való távozás után Cori egyből megkérdezte:

– Mennyibe kerültek a jegyek?

– Nem fontos – rázta meg a fejét Valentina. Áldotta a szerencséjét, hogy ő ment legelöl, így barátai nem láthatták arcát, ami a kérdés hallatán pipacsvörös színűvé vált.

– De, mondd el! – követelte Cori.

– Négyszázhetven galleonnak megfelelő font – mondta egy szuszra Valentina.

Corit felháborodása kifejezésében csak az akadályozta meg, hogy oda kellett adna a jegyét az egyik dolgozónak, s a világos aranybarna hajú lány nem akart mások előtt kiabálni. Némi keresgélés után megtalálták és elfoglalták a helyüket, melyek szerencsére egymás mellett helyezkedtek el. Most, hogy már maguk között voltak, Trevor megszólalt.

– Őrület, milyen ügyesen helyettesítik muglik a mágiát – állapította meg körülnézve.

– Igen – értett egyet Valentina. Örült neki, hogy Trevor szóba hozta a témát, inkább beszélgetett a fiúval erről, mint Corival a pénzköltési szokásiról. – Azonban jobb, ha tudod, nem rég óta használják ezt a közlekedési formát.

A fiú kényelembe helyezte magát, és kíváncsian csillogó zöld szemekkel nézett Valentinára, aki belekezdett a repülés történetének mesélésbe.

– A repülésről szőtt álom egyidősek az emberiséggel, legyen szó varázslóról vagy mugliról. Mi ugyebár seprűt használunk, ha repülni akarunk, ám a mugliknak nem volt ilyen könnyű dolguk, sokáig hiába próbálkoztak, hogy a levegőbe emelkedhessenek. Különböző találmányok és gépek kerültek előtérbe, majd buktak el, mire a huszadik században a Wright-testvérek benzinmotorral szerelték fel repülőgépüket. Gépük tizenkét másodpercen át tudott a levegőben maradni, de nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy ezzel teljesült az ember több évszázados álma.

– Vicces, hogy te többet tudsz a muglikról, mint én, pedig köztük éltem – tűnődött Cori.

– Vannak érdekes dolgok Vallal kapcsolatban – hagyta helyben Trevor. – Azonban most a történet jobban érdekelne.

– Wilbur és Orville Wright találmányát követően a repüléstechnika fejlődésnek indult. Megkezdődött az újabb és újabb rekordok utáni hajsza, melynek következtében rengeteg fejlesztés született.

– Ez vezetett oda, hogy mi most itt ülhetünk – következtetett Trevor.

– Igen – bólintott Valentina. – 1919-től kezdve jelentősen megszaporodtak a légitársaságok, ezek máig a légiutasszállítás fontos kellékei.

– Miért nem szálltunk még fel? – forgolódott Cori. – Már háromnegyed kilenc van.

Valentina várt egy picit, nehogy Cori azt higgye, ő mindig okoskodik, és csak azután felelt.

– A repülőgépek akkor emelkednek fel, ha elérnek egy bizonyos sebességet. Ezért minél nehezebb egy gép, annál hosszabb kifutópályára van szüksége. Most éppen gurulunk, érzed?

– Tehát, a gép most azon munkálkodik, hogy repülhessünk – fordította le Trevor.

– Jaj, de jó! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Cori. – Azt hittem, rájöttek, hogy nem vagyunk tizenhat évesek.

– Az miért baj? – érdeklődött Trevor.

– Azért, mert tizenhat éves kor alatt nem lehet egyedül repülni – magyarázta Valentina.

– De mi nem vagyunk egyedül, itt van nekünk anyuci – bújt Cori Valentinához. Valentina elhúzódott, nem szerette, ha benyomakodnak az aurájába.

– Ez esetben anyuci azt mondja, aludjatok, mert hosszú az út – mosolygott kedvesen, nehogy Cori személye elleni támadásnak vegye, hogy nem hagyta magát ölelgetni.

– Mennyire? – szállt be Cori a játékba, kislányos fejhangon feltett kérdésével.

– Összesen kilenc és fél óra – számolta össze Valentina. – Persze az amszterdami átszállással együtt.

– Nem tudtál volna olyan járatot választani, aminél nem kell átszállni? – nézett Trevor szemrehányóan Corira.

– Nem, mivel nincs közvetlen járat Londonból Limába – felelte Cori.

Időközben felszálltak, így az ablaknál ülő Valentin vidáman nézegethette az egyre jobban eltörpülő házakat, majd később a különböző méretű és formájú felhőket. Figyelmen kívül hagyta barátai újonnan kibontakozó vitáját, ugyanis azt játszotta, amit kiskorában: alakjuknak megfelelő történeteket talált ki a felhőkről, és remekül szórakozott.

Nem volt álmos, pedig nem sokkal éjjel előtt még ébren volt. Ezen tulajdonságát Diane-nek köszönhette, aki rendszerint késő este ért haza a munkából, ő pedig mindig megvárta. Ezért alakult ki benne az, hogy kevés alvás után is simán fenn volt egész nap.

– Mesélsz valami, anya? – nyafogott Cori.

– Ne nyávogj, kislányom – szólt rá szórakozottan Valentina, majd hozzátette: – Miről szeretnétek, hogy meséljek?

– Mondjuk, Peruról! – döntötte el Cori.

– Oké. Peru egy dél-amerikai ország, területe egymillió-kétszáznyolcvanötezer-kétszáztizenhat négyzetkilométer. Népessége kábé huszonhétmillió. Népsűrűsége huszonkét fő, amivel a közepesen lakott országok közé tartozik.

– Ezt hogyan számolják ki? – kíváncsiskodott Trevor.

– Elosztják a területet a népességgel, így kijön, hogy egy négyzetkilométeren hány ember él.

– Értem – bólintott Trevor. – Mehet tovább!

– Fővárosa Lima, ahová mi megyünk, és ami tizenegyezer kilométerre van Londontól. Feltételezem a vallások hidegen hagynak titeket – pillantott barátaira Valentina.

– Nemigen hoz lázba – értett egyet Trevor. – Varázslók vagyunk, tehát nem vallásosak.

– Gondoltam. Azonban jó, ha tudjátok, Dél-Amerikában nagyon vallásosak az emberek. Szóval, Peru írásrendszere a latin nyelvből fejlődött ki, mint a legtöbb országé. A népessége évi másfél százalékkal nő, ez átlagnak számít a dél-amerikai országok között, ahol rendszerint rengeteg gyerek születik. A lakosság tizenkét százaléka írástudatlan, ami jóval több, mint az európai átlag, de még a földrész országai közt is magas.

A Peruról tartott földrajzórát egy hang szakította félbe.

– Kedves utasaink, megérkeztünk Amszterdamba, ahol a helyi idő tizenkét óra, a hőmérséklet pedig tizenhét fok. Tájékoztatjuk a fél kettes limai gép utasait, hogy nagyméretű poggyászuk a gép rakterében marad, ugyanis ezzel a repülővel mennek tovább. Kérünk mindenkit, hogy hagyja el a fedélzetet.

Valentina, Cori és Trevor, betartva az utasítást, nem létező csomagjukat a gépen hagyva, minden holmijukat tartalmazó, varázslattal könnyített hátizsákjaikkal elindultak felfedezni a várost. Első útjuk egy pizzériába vezetett, az éhen halni készülő Trevor nagy örömére.

– Szia! – lépett oda Valentina a bejáratnál álldogáló lányhoz. – Beszélsz angolul?

– Persze – mosolygott a lány. – Mit szeretnétek?

– Egy asztalt három főre.

– Van foglalásotok?

– Nincs – rázta meg a fejét Valentina.

– Ott, a terem végében van egy szabad asztal – mutatta. – Odakísérlek benneteket.

A lila hajú, csillogó kék szemű muglilány elkísérte őket az asztalig. A gyerekek – Cori és Trevor – rövid vita árán eldöntötték, hogy ki hol ül, Valentina pedig elfoglalta az egyetlen megmaradt széket.

– Itt hagyom az étlapot, hogy tudjatok választani. Szeretnétek valami inni?

– Én egy szénsavmentes vizet kérek – mondta Valentina, majd „gyermekei” felé fordult: – Ti mit kértek?

– Egy meggyes üdítőt szeretnék – mondta Cori. – És te, öcsi?

– Egy narancslevet – felelte Trevor.

– Máris hozom – mosolygott a lány kizökkenthetetlenül. Ahogy hallótávolságon kívülre ért, Trevor dühösen förmedt Corira:

– Ne hívj öcsinek! Olyan megalázó!

– Hiszen én vagyok az idősebb – vitatkozott Cori.

– Akkor se!

– Pszt! – szólt közbe Valentina, magára vonva mindkét barátja figyelmét. – Jön!

Valóban, a pincérlány közeledett feléjük, egy tálcán egyensúlyozva a három italt. Valentina mindig csodálta a pincérek ezen tulajdonságát, ő maga az üres tálcát sem volt képes megtartani egyenesen. A kék szemű lány Valentina elé rakta a vizet, Corinak adta az üdítőt, míg Trevor a narancslevet kapta meg, három pohárral együtt, amit gyorsan kiosztott a lányok között.

– Tudjátok már, mit kértek? – érdeklődött kedvesen.

– Igen – csukta be az étlapot Valentina. – Egy közepes méretű, vékony tésztás, sonkás pizzát.

A lány felírta jegyzetfüzetébe a rendelést.

– Én egy eper krémlevest kérek – tette hozzá Cori.

– Én pedig rántott csirkemellet hasábburgonyával – fejezte be Trevor.

– Körülbelül negyed óra, és kész lesznek az ételek – a lány rámosolygott Trevorra, aki a füle hegyéig elvörösödött.

– Ne bámuld már ilyen feltűnően! – mordult rá Cori. – Úgy csinálsz, mint aki nem látott még fehér embert.

– Miért kell neked beleütnöd az orrod mások dolgába? – tette fel a költői kérdést Trevor.

Cori csak némán hápogott, látszott, hogy szíve szerint mondana valami cifrát a fiúnak, de a körülöttük ülő felnőttekre való tekintettel nem szólalt meg. Valentina egyszerre megitta a vize felét, hogy megakadályozza kitörni készülő nevetését. Jelen helyzetben Cori és Trevor olyanok voltak, mint egy idős házaspár, akiknek semmi se tetszik, amit a másik csinál.

– Bocsánat, egy kicsit sokáig tartott – szabadkozott a lila hajú lány, ahogy kecsesen letette eléjük az ételeket. – Jó étvágyat!

Meglesz, gondolta Valentina, és nekiesett számára éppen kellemes hőmérsékletű pizzájának. Vele szemben Cori és Trevor némán, egymástól a lehető legtávolabb húzódva kezdek falatozni. Öt, igencsak nagy pizzaszelet elfogyasztása után Valentina már mozdulni se tudott. Felnézve látta, hogy barátai az evés végeztével újabb vitába bonyolódtak, így odaszólt a kék szeműnek:

– Kérem a számlát.

– Fizetni ki fog? – kapta fel a fejét Cori.

– Én – vágta rá Trevor, majd Valentina arckifejezését látva hozzátette: – Te fizetted a repülőjegyeket, és az se volt olcsó. Ennyivel én is hozzájárulhatok.

Azzal óvatosan, az asztal alatt odaadta Valentinának a számla kifizetéséhez szükséges összeget. Valentina megvárta, míg a lila hajú pincérlány a közelükbe ér, s csak akkor hozakodott elő a kérdésével:

– Elvihetnénk a maradékot?

– Persze, becsomagolom – kapta fel a lány a tányérokat. – Ezt addig itt hagyom.

Valentina diszkréten a tokba csúsztatta a pénzt, aztán mindhárman elindultak a kijárat felé. A lila hajú az ajtónál érte utol őket, ahol odaadta Valentinának az alufóliába göngyölt csomagot, aki óvatosan a táskájába helyezte azt.

– Köszönjük szépen, minden nagyon finom volt – udvariaskodott Valentina.

– Örülök, hogy ízlett, és remélem, találkozunk még – ahogy ezt mondta, végig Trevorra nézett, mire a fiú kis híján elájult, legalábbis arckifejezése ezt mutatta. Cori lendületesen hátba vágta, ugyanis Trevor igencsak a lila hajún felejtette tekintetét, arról pedig, hogy távozniuk kellene, megfeledkezett. A fiú sértődött pillantást vetett Corira, de azért engedelmesen elindult kifelé. Valentina, elfojtott mosollyal az arcán, követte őket.

A kis csapat húsz perccel a limai gép felszállása előtt ért a repülőtérre. A légiutas-kísérők felengedték őket a fedélzetre, ahol megkeresték az „A” számmal jelölt harmincnégyes, harmincötös és harminchatos számú üléseket, melyekre a jegyük szólt. Alighogy leültek, és bekapcsolták az övüket, a gép már fel is szállt. Valentina meg akarta kérdezni barátaitól, hogy mit gondolnak Peruról, ám még mielőtt kinyitotta volna a száját, elaludt.


*


– Kérjük, maradjanak ülve, és tartsák a biztonsági övüket bekapcsolva, amíg a gép teljesen megáll, és a biztonsági övet jelző lámpa kialszik.

Valentina, aki a bejelentést hallva ébredt fel, rögtön teljesen éber lett. Corival és Trevorral úgy tettek, ahogy a hang mondta, s a leszállás után a turistaosztály többi utasával együtt hagyták el a gépet.

– Most merre? – tudakolta vidoran Trevor, amint kiértek az épületből.

Valentina irult-pirult, azonban kénytelen volt beismerni, hogy nem tudja.

– Azt akarod mondani, hogy nincs terved? – kérdezte fenyegetően Cori.

– Süket vagy, te lány? – csattant fel Trevor. – Ahelyett, hogy Valt piszkálod, inkább azon gondolkozz, hogy mit csináljunk!

– Úgy picit nehéz, hogy azt se tudjuk, mit keresünk – vágott vissza Cori.

– Az biztos, hogy a hely, ahol a nyom el van rejtve, lakatlan – szólt közbe gyorsan Valentina.

Cori élesen felnevetett.

– Sokra megyünk vele, mondhatom!

– Gondolkozzál már! – dörrent rá Trevor. – Ha lakatlan, az azt jelenti, hogy egy korábbi civilizációból származó rom. Más szóval, ha megismerjük Peru történetét, tudni fogjuk.

Cori arcáról lerítt, hogy ez a terv nem kápráztatta el.

– Ha gondoljátok – ajánlotta Valentina –, én elmondhatom Peru történelmét.

Cori elhúzta a száját, ám nem szólalt meg.

– A 15. században az inkák több törzs és nép leigázásával létrehozták az Inka Birodalmat, mely a fél kontinenst magába foglalta. Francesco Pizarro többször is próbálkozott az elfoglalásával, ez 1531 és 1533 között sikerül neki. 1543-tól Perui Alkirályág volt a neve, s a 16. és a 18. században szinte egész Dél-Amerikát egyesítette. 1739-ben elcsatolták tőle Rio de la Platát, és az Új-Granada Alkirályságot. Hivatalosan 1821-től független, de a Simón Bolívar vezette felszabadító háború csak 1824-ben fejeződött be, így ekkor nyerte el tényleges szabadságát. 1825-ben kiszakadt Felső-Peru, és megalakult Bolívia. Bár 1835 és 1839 között átmenetileg újra egyesültek, ettől kezdve két külön ország voltak. A Chile ellen vívott salétrom-háborúban Peru további területeket veszített, ennél fogva kialakult a mai mérete. Az ezt követő fejlődést belpolitikai viszályok jellemezték. 1968-ban katonai diktatúra került halomra, melyet 1979-ben váltott fel a polgári kormányzat – darálta Valentina.

– Egyidősek vagyunk a polgári kormányzattal – állapította meg Trevor.

– Tényleg! – nevetett fel Valentina. – Erre eddig nem is gondoltam.

– És ebből mire következtetünk? – kérdezte Cori.

– Arra, hogy... – kezdte Valentina, ám hirtelen elhallgatott, és mindhárman tudták, miért. A közelükben felhangzó pukkanás csak hoppanálást, vagy dehoppanálást jelezhetett, ebben mindhárman biztosak voltak.

– Capitulatus! – hangzott fel varázsige alig néhány lépésre tőlük. Trevor pálcája a magasba emelkedett, s a nem sokkal mögöttük álló alak kezébe röppent.

A három gyerek nem várta meg támadójuk következő átkát, gondolkodás nélkül futni kezdtek az utcán. Valentina bekanyarodott az egyik szűk sikátorba, és a szeme sarkából látta a felvillanó varázslatsugarakat, mégsem állt meg, hogy viszonozza őket.

Furcsa suhogás ütötte meg a fülét. Menet közben hátrafordult, hogy megnézze, mi az, ám ekkor eltalálta a felé repülő kés. A mély vágásból rögtön csurogni kezdett a vér, pillanatok alatt összekoszolva Valentina ruháját.

Összerogyott, s meg sem próbálta titkolni szenvedését. Fájdalmas ordítására Cori és Trevor visszafordultak, és míg a lány előhúzta a pálcáját, a fiú fegyvertelenül indult a támadók felé.

– Ne – nyögte Valentina, a járdára ömlő vért nézve. – Ne velem foglalkozzatok, fussatok!

Fáradsága hiábavaló volt. Az egyik idegen elkábította Trevort, társa pedig kábítóátokkal sújtotta Corit. Valentina felüvöltött, mire egy kéz tapadt a szájára, s valaki teljes erőből lenyomta a betonra. Az alak, helyesebben szólva lány lovaglóülésbe helyezkedett rajta, és a földhöz szorította Valentinát. Valentina megállapította, hogy a boszorkány kifejezetten kis súlyú, legalább tizenhárom kilóval könnyebbnek tippelte önmagánál.

A lány megrázta rövidre vágott fekete haját, mely annyira fénytelen volt, hogy már fakónak is lehetett volna nevezni. A kócos és gubancos hajviselet arra engedett következtetni, hogy a szürke szemű ritkán ér rá fésülködni. Hosszú, fekete pólót viselt, hozzá ugyanolyan színű nadrágot, és – az egyszerűség kedvéért – fekete sportcipőt, ami két évtizeddel korábban számíthatott újnak. Övéről kések lógtak, ezekből kiválasztott egyet, kezébe vette, s szinte gyengéden végighúzta Valentina torkán.

– Hol van a nyom, cafka? – kérdezte. A hangjában érződő ellenszenv, s az előkelő vonású arcát eltorzító gyűlölet hűen jelezte Valentinának, hogy a szürke szemű finoman szólva nem kedveli őt.

– Nem tudom – motyogta Valentina a vérveszteségtől gyengén. Egykor mályvaszín pólója most vérvörös színben pompázott, sötétkék farmerját pedig kosz- és vérfoltok tették izgalmasabbá.

Az alak élesen felnevetett.

– Nem képzeled, hogy elhiszem, hogy olyasvalamit keresel, amiről nem tudod, hol van!

– Ez az igazság – nyöszörgött Valentina.

– Mit csináljak, hogy beszédesebb legyél? – dorombolt a lány. – Talán ha a barátaid is megismerkednek velem, majd engedelmesebb leszel...

– Vigyük el őket a főhadiszállásra – javasolta gyorsan társa, akiben Valentina a júniusban végzett mardekárost, Keira Knightot ismerte fel. Keira korábban roxforti kviddicsmeccsek kommentátora volt, és nem olyannak tűnt, mint akit vonzana a sötét oldal. Valentina el se tudta képzelni, mi vezethetett oda, hogy a lány most halálfalóként hajol fölé.

– Jó ötlet, Kyra – bólintott a lány, a becenevén szólítva Keirát. Leszállt Valentináról, majd foglyát is felrántotta a földről. – Fogd meg a másik kettőt, őket is visszük.

Éles körmök mélyedtek a nyakába, s Valentina úgy érzete, mintha kicsúszna a lába alól a talaj. Hányinger támadt, és semmit sem látott, csak azt tudta biztosan, hogy a lány társas hoppanálással vitte magával. Amint újra szilárd talajt érzett a talpa alatt, úgy megszédült, hogy a földre zuhant. A kemény, kavicsokkal borított föld elszakította a farmerjét és lehorzsolta a térdét, így már abból is vér szivárgott.

A lány, akit Valentina magával egyidősnek saccolt, talpra rángatta őt. Vele ellentétben Kyra nem fáradt testi ereje használatával, foglyait testlebegtető bűbáj segítségével hozta magával Limából. A szürke szemű, körmeit még mindig Valentina bőrébe mélyesztve, belépett a farm automata kapuján, Kyra pedig követte, maga előtt lebegtetve Trevort és Corit. Valentina bárhová nézett, csak karámokat látott, benne lovakat, melyek a zöldellő fűben legelésztek. Velük szemben egy fehérre meszelt épület állt, méretével kitűnve a pajták közül. Ennek ellenére Kyra és a másik lány nem oda, hanem egy istállóba cipelték be Valentinát és barátait. Belökték őket az egyik állásba, rájuk csapták az ajtót, aztán nekiálltak megvitatni a továbbiakat.

– Most mit csinálunk? – kérdezte Kyra.

– Természetesen szólunk Kirstennek, hogy megvannak. Biztos örülni fog, június vége óta vadászik rájuk – a lány hangjából kiérődött a rajongás, ahogy Kirsten nevét említette.

– Mielőtt rohannál a főnöködhöz – szólt közbe egy spanyol akcentussal beszélő lány, akinek hangját Valentina még sosem hallotta –, inkább bizonyosodj meg róla, hogy tényleg Valentina Kinleyéket fogtad-e el, Kestrel.

– Nyugodj meg, biztos ő az – gúnyolódott Kestrel. – Kirsten pont ilyennek írta le, azt mondta, Valentina Kinleynek fekete szeme van, egyenes sötétbarna haja, melynek vége olyan, mintha vonalzó mellett vágták volna, a bőre pedig sötétebb, kreol árnyalatú.

– Ez a leírás elég sok emberre igaz – jegyezte meg a spanyol lány.

– Ezen kívül megszereztem a repülőgép járatszámát, és az érkezés idejét – tette hozzá Kyra meglehetősen idegesen. – Amúgy téged ki is nevezett ki főnöknek, Ghisele?

– Senki – morogta Ghisele, a spanyol lány. – Ettől függetlenül úgy gondolom, valakinek össze kéne takarítania a vérnyomokat a sikátorban, ahol elfogtátok őket. Nem hiányzik, hogy azért bukjunk le, mert Kestrel nem tudta visszafogni magát.

– Rohadjál meg – jött az egyszerű válasz Kestreltől.

– Jó, akkor te menj Meivel rendet csinálni, ha már itt nincs rád szükség – szakította félbe a vitát Kyra.

– Ahogy gondoljátok – mondta Ghisele olyan alattomos-behízelgő hangon, hogy még Valentinából is ellenéréseket váltott ki, majd elsietett. Mikor hallótávolságon kívülre ért, Kestrel utálkozva megjegyezte:

– Hülye kurva.

– Kivételesen egyetértek – jelentette be Kyra. – Na, szólunk Kirstennek?

– Még nem – határozott Kestrel. – Előtte még elbeszélgetek a kis sárvérűvel, hogy biztosak legyünk a dologban.

Valentina, fejét a válaszfalnak döntve, csukott szemmel ült, mikor Kestrel belépett a boxba, de attól még hallotta, amint a lány felrángatta Corit a földről, és kivonszolta a folyosóra. Ott megszüntette a sóbálványátkot, és hozzákezdett a világos aranybarna hajú vallatásához. Valentinát félelem töltötte el arra gondolva, hogy Kestrel most Corit fogja megszurkálni a késeivel.

– Pszt, Val! – szólított meg Trevor, miközben a lehető leghalkabban ülő helyzetben tornászta magát a szénával borított padlón.

– Jól vagy? – tudakolta rekedten Trevortól. A fiú az előbb tért magához, és még elég kábának látszott.

– Én igen, ám ez rólad már nem mondható el – mászott közelebb a fiú Valentinához.

– Mit tervezel, Trevor? – kérdezte aggódva a lány.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg a fiú. – Csak csináld, amit mondok, jó?

– Jó – motyogta alig hallhatóan Valentina, aki gyengébbnek érezte magát, mint eddigi élete folyamán bármikor.

– Emeld fel a karod, és bújj ki a hátizsák vállpántjából! – utasította a fiú.

Valentina, akármennyire is fájt a sebe, melyet Kestrel kése ejtett a vállán, így tett. A levegőbe emelte a karját, Trevor pedig lehámozta róla a táskát. A lány nyögve hanyatlott vissza a szalmára, azonban rögtön fellelkesült, amint meglátta a Trevor kezében tartott üvegcsét.

– Vérzéscsillapító – olvasta el a szőkésbarna hajú a feliratot. – Jó ötlet volt elhoznod, pláne, hogy felcímkézted.

A fiú kihúzta a dugót az üvegből, és Valentina mellé mászva a lány sebére öntötte az átlátszó folyadékot. Fekete füst gomolygott fel, s mikor az eloszlott, a vérzés elállt. Valentina örömmel konstatálta, hogy a seb úgy fest, mintha már napok óta gyógyulna.

Odakint már korántsem volt ilyen rózsás a helyzet, ezt Valentina a csukott ajtón keresztül is hallotta.

– Mit kerestek? – hallatszott Kestrel kérdése.

– Nem tudom, és Val se tudja – felelte Cori.

A becenevet hallva Kestrel Kyrához fordult:

– Ők azok, szólhatsz Kirstennek.

Miután Kyra lehagyta az istállót, Kestrel újra Corira fordította a figyelmét.

– Hazudsz! – közölte vele. – Tudom, hogy tudod, és el fogod mondani, különben a barátaidnak nagyon-nagyon csúnya halála lesz – Valentina biztosra vette, hogy a lány vigyorog.

Valentina úgy kapaszkodott Trevorba, mint fuldokló a mentőkötélbe.

– Meg kell szöknünk – suttogta a fiúnak. – Kestrel olyasvalamit akar megtudni tőlünk, amit egyikünk se tud, csakhogy ő ezt nem hiszi el.

– Előbb-utóbb bizonyára felfogja, hogy Corinak fogalma sincs róla, mint ahogy egyikünknek sem – vélekedett Trevor.

– És akkor minden bizonnyal megöl titeket – fejezte be Valentina. – Nem akarom végignézni a halálotokat, ahhoz túlságosan szeretem mindkettőtöket.

– Az oké, hogy meg kell szöknünk, de hogyan csináljunk? Azt sem tudom, hol vagyunk.

– Nem ez a lényeg – legyintett türelmetlenül Valentina. – Az a fontos, hogy kiszabadítsuk Corit. Ha ez megvan, majdcsak visszatalálunk Limába.

– Oké – egyezett bele Trevor. – Mi a terved?

– Először is, elfogyasztom ezt, mert mindjárt elájulok – Valentina a szájába öntötte a kékeszöld energetizáló bájitalt, majd lenyelte. A szer azonnal hatni kezdett. Elmúlt minden fájdalom, amit korábban érzett, már nem szédült, és hirtelen roppant energikusnak érezte magát.

Gondolkodás nélkül felpattant, és kirontott a folyosóra. Kestrel, aki kezében egy késsel hajolt a földön fekvő Cori fölé, most felnézett. Valentina Kestrel reakcióját megelőzve mondta ki a sóbálványátok varázsigéjét. A természetmágiáját használta hozzá, ezért tudott pálca nélkül varázsolni, amit éppen emiatt a fekete hajú nem volt képes kivédeni, s a földre roskadt.

– Gyerünk, futás!

Trevor talpra ráncigálta Corit, aztán mindhárman futni kezdtek, bár maguk se tudták, merre mennek. A félelmük hajtott őket, így pillanatok alatt átmásztak a farm kerítésének lécei között, melyek közül nem egyből rozsdás szögek álltak ki. Már régen maguk mögött hagyták a tanyát, ennek ellenére még mindig úgy érezték, hogy az életükért futnak, s ezt mindennél és mindenkinél gyorsabbá tette őket. Valentina félt hátranézni, hogy követik-e őket, de ha levél zörrent a cipőjük talpa alatt, vagy szokatlan zaj ütötte meg a fülüket, azonnal gyorsabban szedték a lábaikat. Két kilométer sprint megtétele után álltak meg először, akkor is csak azért, mert Cori nem bírta tovább tartani a tempót.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Valentina.

– Igen – zihálta Cori, s a térdére támaszkodva felnézett barátnőjére. – Ne haragudj rám, teljesen hülye voltam.

– Miért kéne haragudnom? – csodálkozott Valentina, miközben a légzését próbálta szabályozni.

– Az előbb majdnem meghaltál, és én kiabáltam veled, amikor megérkeztünk! Az én hibám lett volna, ha... – csuklott el a hangja.

– Nyugi, Cori, látod, hogy él – szólt közbe Trevor. – Most viszont azon kéne gondolkodnunk, hogy merre menjünk. Bár, azt se ártana tudni, hogy hol vagyunk.

– Kérdezz egyszerűbbet – morogta Cori.

– Ha nem tévedek, valahol Puno közelében lehetünk – válaszolt Valentina.

– Honnan tudod? – döbbentek meg barátai.

– Az ott a Titicaca, a világ legmagasabban fekvő hajózható tava – mutatott Valentina a tőlük nem olyan messze elterülő tóra.

– Akkor tudod, merre kell mennünk, hogy visszataláljunk Limába? – kérdezte Cori.

– Innen picit nehéz lenne gyalog eljutni Limába, tekintve, hogy kilencszáz kilométerre vagyunk tőle, Bolívia határánál.

– Itt mindig ilyen meleg van? – érdeklődött Cori, hevesen legyezve magát a kezével.

– Nem. Maximum a futástól lehet meleged, bár Közép- és Dél-Amerika területének legnagyobb része a forró övezetbe tartozik. A kivétel a kontinens déli lekeskenyedő része, ugyanis ott már mérsékelt övezeti az éghajlat. Most mi is ilyen mérsékelt klímájú területen vagyunk.

– Valból előtört a földrajztudós – állapította meg Trevor.

– Zavar? – kérdezte a lány, általános iskolai osztálytársaira gondolva, akik rendszeresen cikizték emiatt.

– Nem, mondjad nyugodtan – mosolyodott el a fiú.

– Szóval, alapvetően azért lenne meleg, mert egész évben erőteljes a felmelegedés. A forró övezetben az évi középhőmérséklet meghaladja a tizennyolc fokot, és a hőingás is nagy. Mi most a térítő övben vagyunk, ami a forró övezet része. A térítők mellett húzódnak a sivatagok, ahol a csapadék mindig kétszázötven milliméter alatt marad. Napközben nagyon meleg van, éjszaka fagypont alá süllyed a hőmérséklet. A párolgás következményei az időszakos vízfolyások, amikor csak száraz medrek jelzik a folyók helyét. Sivatagi váztalaj alakult ki, ezért a növényzet nagyon gyér. Mint azt gondolom látjátok, a sivatag, ahol mi is vagyunk éppen, ritkán lakott terület, egyedül az oázisokban vannak állandó települések. Ezek nagy datolyatermő területek, ezenkívül juhot és kecskét is tartanak. Az állandó napsugárzás előnyét, a napenergiában rejlő lehetőségek pedig egyre több trópusi ország fedezi fel. Mindennek ellenére most nincs olyan forróság, mint ami alapvetően jellemző erre az éghajlatra. Ez egy felhőrétegnek köszönhető, melynek hála Peruban az augusztus és a szeptember a leghidegebb hónap.

– Bravó! – tapsikolt Cori. – Szép volt, tanárnő!

– Köszönöm – hajolt meg Valentina. – Van kérdés?

– Hogyan keletkezik a sivatagi homok? – kíváncsiskodott Trevor.

– A térítői övben erőteljes a kőzetek aprózódása, ennek következtében születnek a homok szemcséi. Azaz feldarabolódnak a kőzetek, a darabokat pedig a szél lecsiszolja – fordította le érthetőbb nyelvezetre Valentina.

– Peruban élnek indiánok? – kérdezte hirtelen Cori.

– Méghozzá nem kevesen – kapcsolt azonnal Valentina. – A lakosság fele kecsua, vagyis indián. Fehérek is vannak, ám ők jóval kevesebben.

– A kecsuák az őslakosok leszármazottai? – hitetlenkedett Trevor. – Azt hittem, ők már kihaltak.

– Nem haltak ki, élnek még, csak nincsenek olyan sokan, mint azelőtt. Amikor Amerikát gyarmatosították, a véres háborúk következtében indiánok száma a tizedére csökkent.

– Hogy néztek ki? – érdeklődött a fiú.

– Kis termetűek voltak, barna bőrrel és egyenes szálú fekete hajjal – emlékezett vissza Valentina a rengeteg könyv egyikére, amit a tanév vége óta elolvasott Peruról.

– Értem – bólintott Trevor. – Mit lehet még tudni ezekről az indiánokról?

– Például azt, hogy... Mi a baj, Cori? – kérdezte Valentina a lánytól anélkül, hogy ránézett volna. Cori egy ideje egyre erőteljesebben bökdöste, aminek okára Valentina nem tudott rájönni.

Úgy álltak, hogy nem látták azt, amit Cori, emiatt el se tudták képzelni, mi a gondja barátjuknak. Cori egy szót sem szólt, nem válaszolt a kérdésre, mire Valentina folytatta a mesélést Trevornak.

– Szóval, az Inka Birodalom négyezer kilométer hosszan nyúlt el Dél-Amerika nyugati partján. Az inkák kiválóan értettek az ezüst, az arany, és a réz megmunkálásához, ezt bizonyították azok a nőfigurák is, melyeket az isteneknek szánt ajándékok között találtak. Ezekből kifolyólag az inkák birodalma lett a legtekintélyesebb állam az Andok fennsíkjain.

Cori olyan erővel vágta Valentin oldalába a könyökét, hogy a lány kis híján összeesett. Most már nem kérdezett, mint az előbb, hanem egy száznyolcvan fokos fordulattal megpördült a tengelye körül.

Azonnal megértette, miért nem szólt Cori. Nehéz lett volna szavakba önteni a problémát.

Ugyanis egy perui viperafogú sárkány állt előttük.
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
A visszajelzéseknek nagyon örülnék!:)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.