efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Inkább az ismeretlen csókot Szerző: Laurena
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Bocsi a sok időrt, de Hsvt, miegyms :) Ennek rmre egy kiss borzongats fejezet ;) Hajr Fik!


8. Fejezet: Apró lépések

Hermione két héten keresztül követte Phineas tanácsait. Élvezettel lubickolt a két erőteljes varázsló figyelmének tengerében. A könyvtár minden nap virágba borult; a jelentős versszakoknál megjelölt kötetek hevertek az asztalon, csakis arra várva, hogy ő elolvassa. Különféle módokon könnyítették meg életét, s be kellett látnia, a dolog igencsak kedvére volt. Hihetetlenül kellemes volt valaki, jobban mondva valakik figyelmének középpontjában lenni. Sosem tapasztalt még hasonlót. Jegyzeteit leengedve hátradőlt foteljében, hogy a vele élő két férfiról merengjen. Be kellett vallania, még ha csak magának is – bár Luna biztosan egyet értene –, hogy mindketten felszedtek magukra egy kis súlyt, amitől csak még fantasztikusabban festettek. Határozottan az “esetei” voltak: életerősek, jóképűek és jóképűek (ezt muszáj volt megismételnie magában), valamint egy, minden kétséget kizáróan rossz fiús aura lengte körül őket. Mindig is gyengéi voltak az ilyen férfiak: Sirius, Remus… főleg a vérfarkas eluralkodásánál, és Perselus. A mugliszületésű boszorkány nehezen egyeztette össze a Lestrange fivérek háborús cselekményeit azzal, ahogyan most vele viselkedtek. Egy bizonyos idő múltán kénytelen lesz ezzel is foglalkozni, legalábbis azzal, amit saját magán tapasztalt… Hermione érezte a nap melegét az arcán, miközben rendezni próbálta gondolatait. Egy pillanatra hagyta, hogy elméje szabadon csapongjon a munkájával kapcsolatos gondolatokról az életében komoly szerepet betöltő férfiak irányába. Fantáziája kezdett piszkossá válni: Sirius és Remus, Perselus és Teddy, Harry, Rab és Dolph… elméjét keresztülengedte csapongó gondolatain, különös módon kapcsolva össze a szálakat. Ekkor tudatosult benne, mi történhetett Narcissával és Astoriával. Rengeteg pozitív visszajelzés érkezett az RHD-ben megjelent tanulmánya kapcsán. A Mágus Egyesület felülvizsgálta kutatásait, és kibocsátott egy elismerő jegyzéket. Nagy megtiszteltetés a részükről, tekintve, hogy saját kutatásról van szó. Még fél órát engedélyez magának, aztán visszamegy és folytatja munkáját… csak még fél órát. Sophia és Mary Zillah integetett neki, amikor elhaladt mellettük a könyvtár felé tartva. A két boszorkány rengeteg időt szánt Hermionéra. Beszélgettek a munkájáról és a Lestrange férfiakhoz fűződő saját kapcsolatukról. Megpróbáltak minél őszintébbek lenni, néha oly mértékben, hogy a mugliszületésű boszorkány arcán gyakran terültek el pironkodó foltok. Segítettek a családfa szerkesztésénél és válaszoltak a különböző tisztavérű családokkal kapcsolatos kérdéseire. Kegyetlenül csipkelődtek vele a csemetéik figyelmességét látva. Sophia tulajdonképpen büszke volt fiai udvarlási szokásaira. Megfelelően csinálták. Elérkezett az ideje, hogy előrébb lépjenek. Hermione felemelte a pár napja félbehagyott pergamentekercseket, s végigfutott feljegyzésein. Minden ésszerűnek tűnt. El szeretett volna időzni a kvibli születések és a betegségek közötti összefüggések kérdésén: valaminek lennie kellett – mint például a rubeóla és a süketség, vagy a himlő és az oltóanyag esetében. Jó lenne kifejleszteni egy vakcinát. Vajon mi gyengítheti a terhességeket? Vagy talán a terhességek gyakoriságát kellene vizsgálnia: talán valamiféle genetikai mutációról lenne szó? Netán a számok segíthetnek. Újabb kérdést írt fel a pergamenre, amelyen a szüleinél működő Google-n szándékozott utánanézni. Azt kívánta, bár működne az internet a varázsvilágban is. Olvasni kezdte a Kos és Szent Mungó által küldött jelentéseket, s táblázatba kezdte foglalni azon betegségeket, amelyekre a varázslók és boszorkányok hajlamosak lehetnek. Bárcsak hozzájuthatna Molly Weasley véréhez! Fleur és Luna is küldött már mintát, még Minerva is elküldte a tanári kar tagjainak vérét. Minél több érkezik, annál jobb. Hermione sóhajtva helyezkedett el székében és látott hozzá a munkához, remélve, hogy senki sem zavarja majd meg.
Molly Weasley sosem tartotta magát gyávának. Szembenézett a háborúban harcolt gyermekeinek halálával, s azóta is bármivel, ami csak az útjába került. Három hetébe telt, hogy elfogadható időpontban tudjon ellátogatni a Lastrange udvarba. Ron árulása alapjaiban rázta meg az egész családot; még Ginnyt is sikerült oly mértékben elborzasztania, hogy hazatért, s odafigyelt viselkedésére. Mindamellett, mikor a védőbűbájokon keresztül útjára bocsátotta patrónusát, rájött, ez lesz életének legnehezebb tette és valójában sosem remélte, hogy bebocsáttatást nyer. Gyorsan ellenőrizte a kezében tartott kosarat. Békeajánlatnak szánta: házi készítésű áfonyás muffin – Hermione kedvence. Épp visszahajtotta fedelét, mikor egy házimanó érkezett. – Mrs Weasley erre jönni, kérem én! – A kis manó átvezette a felvonóhídon, be az udvarba. Molly nem tudta kordában tartani szemeit, miközben követte a lényt. Elérve a bejáratot, a hatalmas ajtók kitárultak, és ahogy keresztüllépett rajtuk, érezte a védőbűbájok apró, csiklandozó érintését. Mollyt a nagy, napfény járta könyvtárba vezették. – Miss Hermy itt van a könyveivel – tájékoztatta a manó, majd eltűnt. – Mrs Weasley, mily váratlan meglepetés – hallatszott egy mély hang Molly háta mögül, mire az asszony felugrott, s megfordult. – Mr Lestrange. Harry mondta, hogy itt lesz – mondta Molly helytelenítően. – Miss Grangerhöz jöttem. Rodolphus a könyvtár egyik sarka felé mutatott. Hermione épp az asztal fölé hajolt, haját egy penna tartotta kontyba. Ahol elsimított arcából egy tincset, tintapaca foltja maradt. A lány épp egy pergament tanulmányozott, s körülötte olyan táblák álltak, amelyhez hasonlót Molly még sosem látott. Mindegyiken egy aranyvérű család neve állt: Black, Malfoy, Longbottom, Bones, Weasley, Lestrange, Potter… mind ott voltak. Alájuk különböző színekkel számmisztikai egyenleteket írtak, valamint listákat és betűk listáit. Az AGCT ismétlődött folyamatosan. Mollynak fogalma sem volt, mit jelenthet. – Hermione? – szólította meg Rodolphus, és elégedettséggel töltötte el, hogy Miss Granger keresztnevének használata igencsak zavarba hozza az idősebb asszonyt. Hermione felnézett és rámosolygott. – Vendégünk érkezett – mondta neki Rodolphus. Meghajlással távozott és rögvest öccse keresésére indult. Lovegood gyógyító végre engedélyezte nekik a varázslás használatát. Rab a párbajtéren várt rá. Luna rendszeres látogatója volt az udvarnak; figyelte a Lestrange fivérek javulását, s egy tea mellett meghallgatta Hermione aktuális eredményeit. – Mrs Weasley – üdvözölte Hermione a pergament leengedve, majd a karjára erősített tokba csúsztatva pálcáját. Molly hűvösséget érzett a lány üdvözlésében és elszégyellte magát. Nem olyan barátnője volt a fiatal boszorkánynak, amilyennek lennie kellett volna. Harry beszélt vele, amikor az Azkabanba kísérte Ron meglátogatására. Molly Weasley szemeiről felszállt a köd és immár tisztán látott. Ron mindig azt hangoztatta, hogy Hermione és Harry együtt aludtak a menekülés évében. Valóban így történt, de a legártalmatlanabb módon, nehogy megfagyjanak. Ron mindent kifordított és Molly tudta, ő sem segített ennek megakadályozásában. – Hoztam neked a kedvenc muffinjaidból, és jöttem, hogy bocsánatodat kérjem a fiam viselkedése miatt. – Az eluralkodó érzelmektől elsírta magát. – A fiam, az én Ronom, ilyen borzalmas, iszonyatos dolgokat tett. Ó, Hermione, hogy tehette? Hogy tudott így becsapni minket? – zokogta, választ várva a fiatalabb boszorkánytól. Hermione lassan közeledett az asszony felé. – Mindig próbálta felülmúlni a bátyjait: kviddics bajnok akart lenni, mivel Charlie játszott, Bill miatt iskolaelső, Harry miatt pedig hős. Mindenki más tettére irigy volt. Mindig. Dühös lett rám, amikor hamarabb sikerült megtanulnom egy varázslatot. – Nos, be kell vallanod, hogy ez nem túl jellemző egy mugliszületésűre, drágám – mondta Molly meggondolatlanul. Hermione a nőre nézett. – Valóban? – csendült megvetés a hangjában. Molly nyelt egyet. – Úgy értem, a legtöbb mugliszületésű nem mozog ilyen otthonosan az első roxforti évei alatt. Még minden nagyon új nekik. – Nagyon új. El kell ismernem, a szellemek sokkolóan hatottak, hát még a mozgó lépcsősorok. De alkalmazkodtam. – Tudom, drágám. Jól tudom. Én csak, ó, nem is tudom. Minden olyan sokkoló. Meglátogattam az Azkabanban. Egyszerűen képtelen voltam az egyik fiamat ilyen szörnyű helyen tudni. Egyedül nem lettem volna képes elmenni, ezért Harry velem jött. Hermione, látnod kellett volna Ront. Olyan dühös volt, amiért Harry eljött. Eladtuk a londoni házát, és az ikrek hitelt vettek fel az üzletekre, hogy ki tudjuk fizetni a kártérítést. Már csak te maradtál hátra. Meg kell kérdezzem, mi az, amit tőlünk, a családtól elvársz. Pénz, birtok, egy férj? Bármelyik fiam szívesen lenne a párod, ha úgy érzed, ez kell a jó híred megőrzéséhez. – Semmit sem tettem az elvesztéséért! – Hermionét már a feltételezés gondolatától is eltöltötte a düh, hogy bármilyen módon hibáztatható lenne a történtekért. – Nem úgy értettem. Ó, kedvesem, talán Arthurnak el kellett volna kísérnie, de nem gondolnám, hogy egy férfi jelenléte… Csak mindent összekuszálok. Arra céloztam, Hermione, hogy egyes nők a történtek után úgy érezhetik, elvesztették az önbecsülésüket és a becsületüket. A varázstörvények alapján jogodban áll kártérítésként egy férjet kérni, aki által megváltozik a helyzeted. Amennyiben ezt szeretnéd. Ez a régmúlt idők óta így van, Hermione. Nem akartalak megsérteni. – Nincs szükségem pénzre vagy férjre, Molly – válaszolta Hermione –, de lenne valami, amivel kiegyenlíthetnénk a tartozást. Molly figyelmesen nézte a fiatal boszorkányt. – Mi az? Mit adhatunk neked? – Két teáskanálnyit a véredből, amelyet mugli módra vennék le, illetve kenetet vennék a szádból. Nem igazán fájdalmas az eljárás. Molly feldúltnak tűnt. Szinte kétségbeesetten próbálta visszafizetni a család tartozását, de a gondolatra, hogy vért adjon egy mágiahasználónak, kirázta a hideg. Gyűlölte a vágáshoz használt késeket. Mély levegőt véve bólintott, s elfogadta az egyezséget. – Mindig is féltem attól, hogy megvágom magam. Borzasztóan szoktam vérezni. Ezért használok a főzéshez bűbájt – magyarázta. – Nos, először is a kenetvétel. A kis kefe segítségével sejteket nyerünk a nyáladból – mondta Hermione, s elővett egy mókás dolgot, ami leginkább egy tubusra hasonlított. – Nyisd nagyra – utasította a mintavétel előtt. – Most pedig a vér. Molly körbenézett a kés és a tál után kutatva, azonban Hermione egy varrótűt és egy másik tubust készített elő. Hermione intésére Molly felkarjára egy szoros szalag rögzült. A lány megbökte és megpaskolta karját, mielőtt figyelmeztette az éles szúrásra, majd karjába döfte a tűt. Az üveg, tubus, vagy bármi is legyen, gyorsan megtelt és Hermione még azelőtt megoldotta a szalagot, mielőtt kihúzta volna a tűt Molly bőréből. – Kész is – mondta Hermione. Molly elcsodálkozott, hiszen egy karcolás sem esett bőrén. – Azt hittem, meg fogsz vágni. Ennyi? Ennyitől féltem ennyire? – kérdezte tátott szájjal, hitetlenül. Hermione bólintott, és a mintákat az ablak mellett álló asztalhoz vitte. – Csak meg kell vizsgálnom, nincs-e bármiféle szokatlan vagy váratlan alkotóelem a vérben, majd össze kell hasonlítanom a számomra ismert típusokkal. A Roxfort és a Szent Mungó feljegyzéseit használva állítottam össze a családfákat; örülnék, ha ellenőriznéd a Prewitts ágat. Molly kevesebb, mint tíz perc alatt végzett. Mint minden aranyvérű, ő is képes volt felsorolni felmenőit. Gideon és Fabian nevét látva könnyek gyűltek a szemébe. – Sosem köszöntem még meg a Felix Felicis bájitalt. Fred szerint ez mentette meg az életét – mondta Molly, miközben feljegyzett néhány adatot a pergamenre. Hermione mérges akart lenni rá, de képtelen volt rá. – Szívesen. Kihagytam bármi jelentőset? Valamit, ami hiányzott a feljegyzésekről? Molly megrázta a fejét. – Ahogy látom, semmit – mondta a listát átfutva. – Nos, a vércsoportod A+, amit szokatlannak tartok egy boszorkány esetében: legtöbben Rh negatívak és ez okozza a rengeteg vetélést. Azonban a kviblik még mindig kihívást jelentenek. A te családodban egyáltalán nem fordulnak elő. – Ez jó vagy rossz? – kérdezte Molly kíváncsian, miközben Hermionét figyelte, aki különböző varázslatokat szórt az üvegcsényi vérre. – Őszintén nem tudom. Jelen pillanatban csak információ. Minél többel rendelkezem, annál jobb. A betűk a mugli jelölései és magyarázatai a DNS-nek, az élet térképének. Különböző variációkat azonosítottam a tiszta mugliknál és a tiszta varázslóknál, de még nem dolgoztam ki a jelentőségüket. Nos, még több munka marad holnapra. Hermione felállt és kinyújtózott. Molly kissé elmosolyodott, ő is mindig merevnek érezte a hátát. Az órára nézve felsóhajtott. – Hermione, két órája itt vagyok. Ma délután az üzletben kellene besegítenem. Eléggé forgalmassá válik a Roxfort kezdete előtt. – Az asszony a kosarát keresve mozgolódni kezdett, majd kiemelte a Hermionénak ígért süteményt. – Köszönöm a mai segítségedet, Molly. Sokat jelentett! – Hermione körkörös mozdulatot végzett fejével. Pálcáját egy üres helyre szegezte és egy ábrát rajzolt a levegőbe. Egy újabb tábla jelent meg, rajta a “Prewitt” felirattal. Hermione mosolyogva kísérte Mollyt a kandallóhoz, s elfogadta az asszony pusziját. A lány végül megkönnyebbülten sóhajtott fel. Jól jönne egy kis friss levegő, gondolta. A munka folytatása helyett úgy döntött, tesz egy sétát a ház körüli kertekben. Vázlatfüzetét és pasztellkrétáit magához véve indult az ajtó felé. Az egyik régi, téglával kirakott útvonalat követte, amely az istállóhoz vezetett. Egy fönséges, 15. századi istállót alakítottak át párbajcsarnokká. Hermione hangokat hallott kiszűrődni, s közelebb ment, hogy kiderítse okát. Rodolphus és Rabastan átkokat és bűbájokat gyakoroltak egymáson, kihasználva a visszanyert varázserejük adta szabadságot. Természetesen betartották a szabályszerű párbaj minden udvarias formáját és finom részletét. Levetették kabátjukat, s azokban a túlságosan is feszes nadrágokban és hófehér batiszt ingekben harcoltak. Hermione figyelte, ahogy a két varázsló gyorsan meghajol és átkokat kezd szórni a másik irányába. A küszöböt elérve lelassított, mivel megérezte a felállított védelmezőket, amelyek az elszabadult varázslatokat hivatottak felfogni. A lányt megbabonázta a férfiak gyorsasága. Ha nem lenne biztos az ellenkezőjében, azt hinné, szándékukban áll megsebezni egymást. Egy váratlan varázslat átszakította Rodolphus ingét, s egy vörös csíkot hagyott bőrén. Hermionénak torkán akadt a lélegzet; be akart szaladni és feltartóztatni az eseményeket, de tudta, nem teheti. Rabastan elégedetten kiáltott fel, mikor látta bátyja sérülését, azonban nemsokára megbánta figyelmetlenségét. Dolph egy égető átkot küldött öccse kezére, amelytől az érintett latinul kezdett káromkodni. – Anyánk szappannal mosta volna ki a szádat, ha ezt hallja! – nevetett Dolph fivére arckifejezésén, mielőtt újabb varázslatot küldött irányába. Rab felrepült és egy puffanással a távolabbi falnak csapódott. Pár percre elvesztette légzőképességét, s vér patakzott átok sújtotta vállából. Mikor sikerült talpra állnia, udvariasan fejet hajtott és pálcáját tokjába tette. Dolph tisztességgel elfogadta öccse megadását, de a földre mutatott. Kudarcát elfogadva Rab letérdelt. Hermione azon kapta magát, hogy az alávetettség látványától megnyalja ajkát. Sűrűn kapkodta a levegőt. Volt valami hihetetlenül erotikus abban, ahogy a verejték áztatta ing a férfi hátára tapadt. Hermione oly mértékben összpontosított Rabra, hogy nem vette észre a háta mögé lépő Dolphot. – Jó napot, Hermione – dorombolta a lány fülébe. – Istenien néz ki, igaz? Teljesen kiszolgáltatva a mi akaratunknak. – Ajkához emelte Hermione kezét, s végigsimította csuklóját, mielőtt az istállóba vezette. – Mit szeretnél, mit tegyen? Megnyertem a párbajt. Bármit parancsolhatok neki, amit csak szeretnél. Mit akarsz, Hermione Granger, mire utasítsam? A csöndet csak a férfiak egyenetlen zihálása és a lány dübörgő szívverése szakította meg. Hermione apró lépést tett Rabastan felé. Rodolphus még közelebb húzta. – Nézz rá, Hermione. Csakis a parancsodra vár. Nézd, hogy patakzik végig nyakán a verejték, s tűnik el az inge alatt. Láttam, hogy figyeled… Hermione érezte, arcát forró pír önti el. Figyelte Rabastant, valójában mindkettőjüket figyelte. Rabastan nyelt egyet, ádámcsutkája le-felmozgott, minek következtében egyre több verejték csorgott alá. A vékony batiszt ing a testéhez tapadt, kirajzolva sérülésének körvonalait. Ott térdelt fejét lehajtva, kezeit combján nyugtatva. Hermione torkát halk nyöszörgés hagyta el. – Vedd le az ingét – suttogta, miközben Rodolphus az ajkát leste. – Szeretnéd, hogy levegye az ingét? Akkor mond meg neki te. Utasítsd, hogy azt tegye, amit akarsz. Mindenben a te rendelkezésedre áll. – Rodolphus hangja mélyen, sürgetően hangzott, amelybe a lány beleborzongott. – Vedd le az inged – siettette Hermione, remélve, a férfiak nem vették észre, hogyan csuklik el hangja beszéd közben. Rabastan, anélkül, hogy felnézett volna, gallérjához nyúlt. Óvatosan bújtatta át a gyöngygombokat a kézzel hímzett lyukakon, hogy kiszabadítsa csuklóit. A műveletet a másik oldalon is megismételte, miközben Rodolphus Hermione fülébe suttogott. A lány nem tudta levenni szemét a férfi kezéről. – Figyeld az ujjait; nézd, hogyan engedelmeskednek a parancsodnak: csakis az utasításaidat várja. – Rodolphus közelebb húzódott. Lehelete a lány vállát simogatta, megmelengetve azt. Hermione idegei pattanásig feszültek, s felforrt ereiben a vére. Nyakánál kezdve, Rabastan kibújtatta inge első gombját, majd mielőtt továbbhaladt volna, széthúzta az anyagot. Hermione ismét felnyögött. Érzékelte a mögötte álló Rodolphust; hallotta suttogásait. Sosem érzett még hasonlót. A forróság alhasa felől terjedt szét, s a testén eluralkodó érzések beférkőztek az agyába. – Nézd csak, Hermione. Nézd, ahogy azt teszi, amit szeretnél. Látod, ahogy az inge szétnyílik? Nézd a mellkasát. Szeretnéd megérinteni? Megízlelni? Rabastan kibújtatta az utolsó gombot is, majd kiszabadította ingét nadrágjából. Pár másodpercig lazán lógni hagyta, mielőtt lecsúsztatta válláról és hagyta a földre esni. Szótlanul tette vissza kezeit combjára, tenyérrel felfelé, teljesen alárendelve magát a két figyelőnek. Hermione lélegzetvisszafojtva figyelt. Mindkét férfit látta már a megérkezésüket követően meztelenül, de semmi sem készíthette fel a földön térdelő, ing nélküli Rabastan Lestrange látványára. A vékony seb már egyáltalán nem vérzett, azonban vékony vörös csíkot hagyott maga után a tökéletesen kidolgozott hason, egészen a nadrág derekáig, ahol eltűnt. Hermione pillantását nem kerülte el, ahogy a gyöngyöző verejték végigfut a férfi mellkasán. – Érintsd meg, Hermione. Ez az, amire vágyik – mondta Rodolphus lágyan, amelytől a lány pulzusa még gyorsabban lüktetett. Lassan, még mielőtt átgondolta volna tettét, a térdelő férfi fölé magasodott. Előrenyújtotta egyik kezét, s ujját vállától háta közepéig futtatta. Az izmok pont olyan kemények voltak, ahogy a távolból tűntek. Rabastan beleborzongott a lány érintésébe, s macska módjára hajolt bele a lány simogatásába. Mindkettőjük bőrén libabőr jelent meg; Rodolphus megismételte a lány érintését, hasonló mintát rajzolva annak vállára. – Oly puha – mormolta simogatóan Dolph. Hermione a gyötrően jó érzéstől legszívesebben dorombolni kezdett volna. Vállát a férfi érintésének irányába mozdította, mivel többet akart belőle. – Ó, nem, Hermione. Azt fogom tenni veled, amit te Rabastannal – mondta Rodolphus határozottan. Hermione Rabastan vállára hajolt, aki összerezzent leheletének fuvallatától. Olyan közel volt a férfihoz, hogy érezhette annak pézsma és moha illatát. Úgy tűnt, az aroma előcsalogatta nőies oldalát. Mindenféle megfontolás nélkül közelebb húzódott a férfi meztelen vállához. A bőre sötétebb volt, mint amikor megfürdette. Lebarnult az elmúlt hetekben. Hermione megnedvesítette ajkait, és óvatosan megérintve a bőrt, egyetlen verejtékcseppet nyalt le a férfi nyakhajlatáról. Isteni íze volt. Többet akart, többre vágyott… Mikor megérezte a másik férfi nyelvét saját nyakán, ledermedt. Visszahúzódott Rabstantól, s először tudatosult benne, mit is csinál. Ahogy a mögötte álló varázsló szürke szemeibe nézett, érezte, ahogy a tekintet lelkébe fúródik; lenézett az előtte térdelő varázslóra, aki készen állt elfogadni, bármit is terveznek vele. A tudattól bepánikolt és futva menekült ki az épületből. Rodolphus szemével követte a menekülő alakot, s közben elégedett mosoly jelent meg arcán. Odaadta öccsének a levetett inget, majd talpra segítette. – Tudom, hogy visszakaptuk a birtokunkat, de ha egyikünk gyermeket helyezne a hasába, mindent, ami megadatott neki, egy Lestrange örökölne. Vagyonunk vetekedne Malfoyéval. – Melyikünket javaslod, öcsém? Téged vagy engem? Felizgatja alázatos viselkedésed, és imádja, amikor szemérmetlen dolgokat suttogok neki – mondta Rodolphus. – Akkor folytatjuk azt, amit eddig is. Maradok a térdeimen, te pedig a lábadon, amíg egyikünk hanyatt dönti – még jobb lenne, ha mindketten – vigyorgott Rabastan. Figyelmükre méltó boszorkány volt, így nem hagyhatták kicsúszni a kezük közül.
Hermione kifulladva ért vissza szobájába. Becsapta maga mögött az ajtót, bezárta, majd az összes ismert védelmező varázslatot rászórta. Az ágyra vetette magát, s megpróbálta megregulázni dübörgő szívét. Nem tudta, boldog, mérges vagy ijedt legyen inkább. Amit tudott, hogy elárasztották a gondolatok és az érzések, amelyek elméjében és testében kavarogtak. Kimerülten merült álomba. Nem látta, mikor Rodolphus besurrant az őrizetlenül hagyott összekötő ajtón, s megszabadította cipőjétől és felső talárjától. Rabastan ugyanakkor érkezett a másik oldalról, s betakarta a lányt. – Szerinted túlzásba vittük? – kérdezte bátyját. Dolph megrázta fejét. – Hermione szenvedélyes nő. Fel kell szabadítanunk, és fel is fogjuk. A miénk lesz – mondta birtoklóan Rabnak. – Csak engedd, hogy a családban rejlő Mardekár végezze a dolgát – tette hozzá mosolyogva. Visszaállította az őrzőket, amelyek Hermione ébredését jelzik, majd ki-ki a saját szobájába nyíló ajtón át távozott… ajtókon, amelyek létezéséről Hermionénak még csak sejtelme sem volt.

Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.