efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Inkább az ismeretlen csókot Szerző: Laurena
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Hopp, belehztam :) Az j fejezetben Hermione megltogatja a Fon soron lő bartait s kisegti a Lestrange fivreket. Hosszabb, esemnydsabb fejezet!


6. Fejezet: Hölgyek és urak

Hermione még egyszer ellenőrizte sminkjét a tükörben, mielőtt megpróbálta feltenni nyakláncát és felhúzni cipőjét, mindezt egyszerre. Az ötlet hamvában holt. Lábát félig a magassarkúba gyömöszölve, karjaival nyaka körül úgy festett, mint egy szabadulóművész. Így indult le segítséget keresve a lépcsőn. – Szolgálatára lehetek, Miss Granger? – kérdezte Rabastan a rajzszobából kilépve, jól szórakozva az eléje táruló látványon. – Ez a holmi egyszerűen nem akar bekapcsolódni és már így is késésben vagyok – szólt Hermione bosszúsan, mikor végre sikerült összekapcsolnia a bokája körül cipőjének pántját. Rabastan előre lépett, s hosszú ujjaival az egyszerű gyöngylánc kapcsolója után nyúlt, amelyet Hermione egy kézzel próbált összecsatolni. – Engedelmével – mondta a haját nyakáról félresöpörve. Hermione megborzongott, mikor megérezte a férfi leheletét csupasz bőrén. Úgy látszik, olyan idegeket stimulált, amelyek egyszerre érzékeltek forróságot és hűvösséget. A férfi egyszerre volt tűz és jég. A gyöngysort Hermione torkára erősítette – ugyanazt a kapcsot üde könnyedséggel használta –, majd végezetül rálehelt a lány nyakára. – Kész is, bár nem érzem kellően biztonságosnak, hogy egy boszorkány két egyedülálló varázslóval induljon vacsorázni– mondta hátralépve, hogy megcsodálhassa az előtte álló boszorkányt. Az egyszerű esésű, padlizsán színű ruha nem tűnt olyannak, amiben egy hölgy a kedvesével való találkozóra menne, de a dolgok talán megváltoztak az elmúlt húsz-harminc évben. Hermione kevés sminket viselt, és még kevesebb parfümöt. Nem érzett mást, csak a nő illatát – másfelől viszont, az egyik vendéglátója vérfarkas. Talán nem kedveli az erős illatokat. Ahogy egy bájitalmester sem. – Egy egyedülálló és két nagyon nem egyedülálló varázsló, és az egy szingli közülük szereti, ha esti mesét olvasnak neki, szóval nem nevezném potenciális veszélyforrásnak. Rendben leszek, Mr Lestrange, de köszönöm a segítséget és a törődést. Hermione felkapott egy Hamleys feliratos, nagy papírtasakot és a kandalló irányába indult. – Fonó sor – artikulálta finoman, majd a zöld lángok elnyelték alakját. Ezzel magára hagyva a vöröses arany tűzbe bámuló Rabastant.

*

Teddy azonnal Hermionéhoz szaladt, miközben haja színe vadul váltakozott a pink, zöld és kék árnyalatok között. Mindig ez történt, amikor izgatott volt. Hermione leguggolt hozzá, hogy szorosan magához ölelhesse. – Jó estét, Hermione – mondta Perselus, mikor a forgószelet követve belépett a szobába. – Helló, Perselus. Máris jövök – puszilta meg Hermione a kisfiú feje búbját, mielőtt elengedte. – Apu, apu, Hermy itt van! Hermy itt van! – kiabálta Teddy, majd az apját keresve körberohant a házban. Remus, mikor kilépett az ajtón, átvetette vállán a konyharuhát. Gyöngéden arcon csókolta Hermionét, s felsegítette a padlóról. Perselus először a táskájától szabadította meg, majd lesegítette róla kendőjét és megcsókolta arcának másik oldalát. Teddy körülöttük táncolt. Hermione kuncogva biccentett Perselus felé, aki átnyújtotta a táskát. – Köszönjük, Hermione – mondták kórusban, amikor a lány felfedte a tasak tartalmát. – Köszönöm, Hermy – visszhangozta Teddy és felkuncogott az apukáinak arckifejezésén. – Tyű, köszi Hermy! Ez a legjobb! – mondta magasba emelve valami összetett műanyagdarabot. – Megbűvölt, úgyhogy nem fognak szétszóródni a darabok. Mikor Teddy elmegy aludni, újra összeáll majd – mondta Hermione a két férfinak. – Ez figyelmes. Köszönjük, Hermione. Úgy érzem, az időm nagy részét a különböző játékok darabjainak összegyűjtésével töltöm – mondta Remus, miközben fiát szemlélte, aki a másodpercek törtrésze alatt bontotta darabjaira új játékát. Perselus a kis metamorfmágus romboló tehetségét látva összeráncolta szemöldökét, majd a kredenchez indult, hogy egy pohár fehérbort töltsön a boszorkánynak. Átnyújtva azt még két pohárral töltött és visszatért társához. Egyet Remusnak adott, majd belekortyolt sajátjába, hogy jelezze, biztonságos. Hermione megpróbálta palástolni mosolyát: Perselus nehezen vetkőzte le régi szokásait. Teddy már pizsamában volt, bár arcán még fogkrém nyomai látszottak, mikor Hermione elindult felfelé, hogy mesét olvasson neki. A könyv egyike volt a kedvelt és agyonlapozott Dr. Seuss példánynak, amit Hermione ajándékozott a fiúnak. Amint Zöld tojások és sonka történetének végére ért, Teddy már takarója alatt szuszogott. Hermione bedugta a takaró alá a plüss farkast, amely mindenhová a kisfiúval tartott, majd puszit nyomott a homlokára. – Álmodj szépeket, kicsim. A vacsora, mint mindig, most is fenséges volt. Remus csodálatos szakács volt és Perselus is szeretett kísérletezni. Valójában olyan finom volt, hogy egy pillanatra úgy érezte színültig megtelt. Elkényeztették, s minden falattal egyre falánkabbá vált. A társalgás gyors és határozott mederben folyt. Mindhárman kimagasló intelligenciával rendelkeztek és széles körűen olvasottak. Hermione dőzsölt a szabadság érzésében, hogy nyíltan beszélhet ötleteiről. – Hermione, elárulnád nekem végre, hogy megy a dolog a két veled élő férfival? – tette fel Remus a kérdést, amelyre már az este kezdetétől fogva választ akart kapni. – Legtöbbször elkerülnek, de amikor keresztezzük egymás útját, nagyon udvariasak és segítőkészek. Luna azt mondta, az elkövetkezendő hónapban még tartózkodniuk kell a varázslástól. Amilyen állapotban voltak, amikor kikerültek Azkabanból… – És te megsajnáltad őket – állapította meg Perselus. – Ők nem éreztek volna ily mértékben együtt veled, ha téged börtönöznek be, Hermione – jegyezte meg csípősen. – Tisztában vagyok vele, Perselus. Nem értük teszem, hanem magamért. Nem tudnék együtt élni magammal, hogyha ott hagyom őket. Különben is, többé nem jelent majd problémát – turkálta meg ételét, miközben a robbanásra várt. – Miért is nem? – kérdezte Perselus, a legrosszabbtól tartva. Első kézből tapasztalta már, milyen indulattal rendelkezik a boszorkány. – Hermione? Mit tettél? – Remus régóta ismerte ezt a nézést. Valakire nézve bajt jelentett. – Tudtátok, hogy a Varázslónőknek jogában áll felszólítani a Mágiaügyi Minisztert, hogy oldjon meg egy kellemetlenséget és annak meg is kell tennie azt? – vigyorgott gonoszul Hermione. – Szóval, pontosan mibe kényszerítetted bele Kingsley-t? – Remusnak tudnia kellett. – Nem mondanám, hogy belekényszerítettem – biggyesztette le ajkát Hermione, kiérdemelve Perselus rosszallását. Remus felhorkant. – Én azt mondanám. Mit kell tennie? – Eljárást kell indítania a börtönigazgató ellen, jobb őröket kell alkalmaznia és meg kell szabadulnia a dementoroktól. Máshol kell majd vadászniuk. Ja, meg időt és pénzt kell költenie a rabok rehabilitációjának kutatására – vigyorgott Hermione. – Valamint rávettem, hogy átlapozza a vérfarkas törvényt – mondta Remusra mosolyogva. – A Napforduló jogszabály értelmében minden bejegyzett vérfarkast, aki szedi a bájitalt, amelyet természetesen egy ismert és megbecsült bájitalmester készít, munkára alkalmasnak találnak. A roxforti tanítást is indítványozták – mosolyodott el csintalanul Hermione. Remus szótlanul bámulta a lányt. – Úgy érted, lehet munkám? Visszamehetek tanítani? – már a gondolat is ámulatba ejtette. – Miért akarnál visszamenni? Hogy azokat a bárgyú tökfejeket taníthasd? – kérdezte Perselus, de a hangja gyöngéd volt, mindenféle éles felhangtól mentes. Tudta, Remus menyire élvezte a tanítást; ahogy ő maga is. – Igen, élvezném és ez azt jelentené, hogy a Roxfortban veled lakhatnék. – Merlinre, már sosem szabadulok meg tőled? – jelentette ki Perselus gúnyosan fintorogva. Hermione és Remus egymásra vigyorogtak. Perselus sosem mutatta ki az érzéseit nyilvánosan, azonban azok, akik jól ismerték, láthatták, hogy igenis tetszésére van a gondolat. – Legalább lesz egy értelmes tagja a tanári karnak, akivel esténként beszélgethetek. Hermione elfordította a fejét, amikor a két férfi meghitten megszorította egymás kezét. Sosem fogja megbánni, hogy segített nekik egymásra találni. – Az a hír járja, hogy Harry meglátogatott – mondta Remus, mikor behozta a csokoládés túrótortát és egy tál tejszínhabot. – És megalázkodott. Meg akartam átkozni, de a bűbáj feltartóztatott. Dolgokat hajigáltam a fejéhez – válaszolta a lány egy félmosollyal, miközben tortájával babrált. Becsúsztatta a villát szájába és megengedte, hogy egy pillanatra magával ragadja az ízek kavalkádja. – Ez egy új recept, és tettél hozzá egy kis csilit. Fantasztikus! – dorombolt a lány, amikor az ízek felrobbantak a szájában. – Valóban. Jó észrevétel, Hermione – dicsérte meg Perselus. – Most, mielőtt Remus a griffendéles kíváncsisága miatt teljesen kezelhetetlenné válna, lennél oly kedves megosztani velünk, mi történt, amikor Mr Potter meglátogatott? – Amint mondtam, végül is, megalázkodott. Letartóztattatta Ront: nos, eltávolította a védelmet és Ront letartóztatták. Dolgokat dobáltam, kiabáltam és annyira szerettem volna megátkozni. – De nem tetted – Remus túlságosan is ismerte barátját. – Dolgokkal dobáltam… – próbált védekezni Hermione. – Valami el is találta? – kérdezte Remus jól szórakozva. – Csak a párnák és a vánkosok – vallotta be kelletlenül a boszorkány, szégyellve magát azért, amiért a dolog kicsúszott az irányítása alól. – Akkor Mr Potter egy nagyon szerencsés fiatalember és meg kellene tanulnia megbecsülni a barátságodat – mondta a kávét szervírozó Perselus. – Tudom, hogy megint cserben hagyott, Perselus. Nincs szükségem immár az ötödik kioktatásra. Van, amikor gyűlölöm Dumbledoret, hogy belecsalt a Harry védelmére tett eskübe. Utálom őt, és néha Harryt is, amiért nem vette észre, hogy Ron már a kezdetektől manipulálta. De a barátom és szeretem őt. Talán fel kéne hagynom azok szeretésével, akik néha seggfejként viselkednek? Ha így cselekednék, akkor minden egyes találkozásunknál továbbra is csak vitatkoznék Mr Malfoy-jal és Dracoval. – Ez nem ugyanaz, Hermione. Ő folyamatosan elfordult tőled – mondta Remus lágyan. – Tudtad, hogy Harrynek nincs emléke olyan emberről, aki a Roxfortba érkezése előtt törődött volna vele, vagy szerette volna? Az egyetlen apaképe a szó szoros értelmében köddé vált. Nem tudja, hogyan legyen jó barát, de tanulja. Csak adj neki egy kis időt. Eljut majd oda. Perselus érezte, hogy vendégük kezdi kényelmetlenül érezni magát a beszélgetés miatt, így – mivel nem akart megbirkózni egy síró nővel – óvatosan témát váltott. – Jól gondolom, hogy a kutatásod reményeid szerint alakul? – kérdezte, átnyújtva az erős főzetet, amelyet saját kezűleg készített. – Minden rendben megy. Rájöttem, hogy a kviblik tulajdonképpen rokonságban állnak egymással és mindegyikük anyai ágon, nem pedig apain. A Bulstrode-oknál igen gyakori volt a kviblik születése, persze mind gondosan el volt rejtve, amíg el nem kezdtem mélyebben beleásni magam. Kivétel volt Viola, aki egy Blackhez ment feleségül. Perselus Remusra pillantott. A Black név puszta említése rossz érzéseket szokott belőle kiváltani, ami mostanra csak egy apró, átsuhanó árnnyá vált. – Nem tudom, milyen leszármazotti kombináció és DNS okozza a kvibliséget. Amit most tudok, hogy vagy mágiával születsz, vagy anélkül. Napokat töltöttem a Roxfortban a Minisztérium feljegyzései felett; a Beuxbatons is engedélyezte a felvételi dokumentumok vizsgálatát. Nincs “hiányzó” gyermek. Olyan eset van, hogy a gyermek meghalt a tizenegyedik születésnapja előtt, de semmi hír olyanról, aki a listán lett volna, majd hirtelen lekerült. Szóval, bármi is ez, a születés előtt történik. Nem vagyok benne biztos, hogy genetikai mutációval vagy valami egészen mással állunk-e szemben. Viszont rájöttem arra, miért vetél el olyan sok tiszta vérű asszony. Meglepő, de ugyanaz az oka, mint évszázadok óta a mugli nőknél, és létezik egy egyszerű megoldás. Sok boszorkány Rh negatív, a férjük pedig Rh pozitív, ami „újszülöttkori hemolitikus betegséghez” vezet. Egy egyszerű oltás, amelyet a terhesség ideje alatt hathetente kell az anyáknak megkapniuk, megoldja a problémát. Már mondtam Darconak és Astoriának, tesztelték őket és Astoria már meg is kapta az első injekciót. – Meglep, hogy Lucius és Draco beleegyeztek. Nem jellemző rájuk, hogy megbízzanak valami mugli kuruzslásban vagy, hogy beleoltsanak valamit egy állapotos asszonyba… – képedt el Perselus. – Bennem megbíztak, legalábbis a kutatásomban. Természetesen, amint sikerült alátámasztanom – kortyolt bele Hermione a kávéjába. – Reméltük, hogy megfigyeled a folyamatot és talán elkészítesz egy bájitalt, ami hasonló hatást ér el. A Szent Mungó gyógyítói sokkal szkeptikusabbak, de a Koson képzettek már ajánlják is az új kismamáknak. A következő Medicinae Postramusban meg is jelenik egy cikk ezzel kapcsolatban. Perselusra nagy hatással volt, amint hallott. A Medicinae Postramus nagyra becsült orvosi kiadvány a mágikus világban és csak a nagy tudású, elismert kutatóknak engedték a publikálást. – A nagy hírem pedig, hogy a Mágus Egyesület akkreditált kutatója lettem. Máig senkinek sem mondhattam el, és azt akartam, ti értesüljetek róla elsőként – mosolygott rá két kedvenc emberére. Remus hátralökte székét és körbeforgatta a lányt a szobában. A Mágus Egyesület a világ elsőrangú kutatóközpontja és csak a legjobbakat vették fel. – Szép munka, kölyök, szép munka! – nézett rá Remus elragadtatva. – Igen, gratulálok, Hermione. Hihetetlenül büszke lehetsz magadra – mondta Perselus az elpiruló Hermionénak. – Büszke vagyok a tanáraimra és a mentoraimra. Büszke, amiért nem hagytam őket cserben – mondta a két varázslónak. – Sosem tettél ilyet; nem hiszem, hogy most kezdenél bele – mondta Perselus azt kívánva, bárcsak olyan meggyőző tudna lenni, mint párja, de ez nem volt rá jellemző. Hermione mégis érezte; a férfi felismerte a lány szemében és arckifejezésén. – El kéne jönnöd az iskolába, hogy bemutasd a Mágikus Egyesület munkáját. Csak kevesen vannak, akik felfogják az ott zajló cselszövést. Minerva hetekig elviselhetetlen lenne. – Szeretném, meg kell majd szerveznünk. Be fognak engedni a könyvtárukba, és hozzáférésem lesz az Alexandria-i nagykönyvtárhoz is. – Hermione semmibe vette a Minervával kapcsolatos megjegyzést. Tudta, mindketten szeretik bosszantani a másikat. – Most már tudjuk az igazságot – incselkedett Remus –, könyvekkel vesztegették meg. Hermione rájuk vigyorgott, mielőtt beavatta őket a részletekbe.

*

Késő volt, mire végül hazahoppanált a Lestrange birtokra, azonban Szpudli égve hagyta számára az üveglámpában lévő gyertyákat. Az aranyló fény megtöltötte az előcsarnokot, amely melegséggel és otthonosság érzésével telítette el a szívét. – Kellemesen töltötte az estét, Miss Granger? – kérdezte Rodolphus, mikor a lány éppen felakasztotta kabátját a lépcső korlátjának pillérére. – Nagyon, köszönöm. Pompás volt a Perselusnál és Remusnál töltött este. Milyen volt az itthon töltött estéje, Mr Lestrange? – Kellemes, köszönöm. Rabbal apáink portréival társalogtunk. Öröm volt újra látni őket. Túl sok év telt el. Hermione elmosolyodott a férfi őszinteségén. Az igazat megvallva azonban cseppet elbátortalanította. Már hozzá volt szokva Perselus Piton és Draco Malfoy mardekáros jelleméhez. – Csak az apja portréival? Hol van az édesanyjuké? – kérdezte, majd rájött, mit is kérdezett. – Bella, amint ideköltözött elrendelte az összes ősanya képének elégetését. Gyűlölte, hogy tanácsokat osztogatnak neki, hogyan vezesse a háztartást. Ez volt az egyetlen látogatása az együtt töltött évek alatt – válaszolta neki Rodolphus. Hermione tudta, hogy gyerekesen reagál: – Mindet elégette? És sosem lakott itt? – Így van, Miss Granger – figyelte Rodolphus a mugliszületésű boszorkány arcát, amikor az feldolgozta a kapott információkat. – Hermione – javította ki szórakozottan –, mégiscsak egy fedél alatt élünk – tette még hozzá mosolyogva. – Ebben az esetben, Hermione, a családom és a közeli barátaim Dolphnak hívnak. Kiszámított lépés volt, hogy nem láthatta a könyvtár ajtaját kinyitó Rodolphus arcát. Alátámasztotta volna a mardekárosokkal kapcsolatos feltételezéseit. Rabastan éppen italt töltött magának, amikor beléptek a szobába. Feléjük emelte a kancsót. Dolph bólintott, de Hermione megrázta a fejét. – Három pohár bort ittam a vacsora mellé, és ez a limit, hacsak nem akarják, hogy az asztalon táncoljak. – Igazán érdekes lenne, de inkább ne ezeken a magas sarkakon – mondta Dolph rezzenéstelen arccal. Hermione nevetésben tört ki. Mindig meglepte, hogy a mágiája milyen komfortosan érzi magát a két varázsló társaságában. Nem mintha bárkinek bevallaná, és senkinek sem fáj, hogy a férfinak cudar humorérzéke van. – Szpudli – kiáltotta. A kis manó pukkanva érkezett. – Kérhetnék egy… – a manó ránézett és Hermione vállat vont. – Szpudli, hozz egy csésze teát! – Azért még elsuttogott a manó távozása után egy “kérlek”-et. Rabastan még egy széket húzott a tűz elé, majd mellétett egy kis asztalt. Éppen kipárnázta, amikor Dolph odavezette Hermionét a székhez és Szpudli is visszatért a teával. Hermione visszanyelt egy “köszönömöt”, ami majdnem kicsúszott. – Még valami, úrnőm? – kérdezte Szpudli és az asztalra helyezte a tálcát. Rabastan elvigyorodott. – Nem tudom, mit tett Szpudlival, Miss Granger, de udvariasabb Önnel, mint bárkivel, akivel eddig láttam azóta, hogy anyám utoljára rótta ezeket a szobákat. Hermione felnézett a hihetetlenül jóképű férfira, hogy lássa, csak ugratja-e, de egyértelmű volt, hogy nem. – Kérem, szólítson Hermionénak – kérte –, és nem tettem semmit, amennyire tudom. Azóta ilyen segítőkész, hogy megérkeztem. – A barátaim pedig Rabnak szólítanak – ajánlotta fel keresztnevének használatát Rabastan. A manó a dicséret hallatán elpirult. – Úrnő az igaz úrnője a birtoknak – mondta, mielőtt eltűnt. – Akkor ez megmagyarázza – jelentette ki Dolph. – Sosem kedvelte Bellatrixot. – Hermione összerezzenését látva arca megrándult. Nem kellett volna volt feleségének teljes nevét használnia. – Elnézést, Hermione. Nem kellett volna… – kezdte, de a lány közbevágott. – A feleséged volt és szeretted. Nem kéne ilyen érzékenynek lennem. – Sosem szerettem, elrendezett házasság volt. Igazából Andromedát kellet volna elvennem, de ő megszökött Tonksszal. Bella sosem akarta, ahogy igazán én sem. Mindannyiunk számára nehéz időszak volt. – Hogy halad a kutatásod, Hermione? – kérdezte Rabastan udvariasan, hogy a boszorkány számára érdekes témára terelje a szót. – Nagyon jól. Holnap elmegyek a Grimmauld térre – húzta össze orrát a gondolatra. – Nem szeretnél odamenni? Mr Potter biztosan el tudná hozni a szükséges könyveket, hogyha túl kényelmetlen számodra. – Nem erről van szó, hanem Mrs Black portréjáról. Mindig kiabál velem és mindig olyan sok időbe telik leakasztani vagy letakarni. – Csak emlékeztesd, hogy Varázslónő vagy és létezik egy varázslat a portrék elhallgattatására. Hermione szeme felcsillant. – Valóban? Dolph felnevetett a lány arckifejezése láttán. – Szpudli – kiáltott. – Keresd meg a családi bűbájok könyvét, amelyet anyám állított össze, majd add át Miss Grangernek. A manó megrántotta hatalmas fülét és gyorsan felszaladt a galériára. – Én elrejteni a szobában, uram. Hogy távol tartani őtőle. – Eltűnt a polcok között, majd egy bőrkötéses könyvvel a kezében tért vissza. Kis meghajlás kíséretében nyújtotta át Hermionénak. – Köszönöm, Szpudli! – A manó szigorúan nézett rá a viselkedése miatt és Dolph ismét nevetett, amikor a lány igen bájosan elpirult. – Szpudli, elrejtettél még mást is ott fent? – kérdezte Hermione, emlékezve még Szipor családi ereklyékkel kapcsolatos gyűjtögetési rögeszméjére. Nem akarta megvádolni a manót, de azt sem szerette volna, hogy a házból értékek tűnjenek el. Szpudli lehorgasztotta fejét és megpróbálta elkerülni Hermione tekintetét. Feltűnően nem akart válaszolni a kérdésre. – Szpudli, mid van még ott fent? – követelt választ Dolph. – Képek, uram, minden kép. – A manó még mindig nem akart felnézni. – Szpudli, elégetted a portrékat, amikor megparancsolták? – kérdezte Hermione. – Nem parancsolták, úrnőm, mondták szabadulni meg tőle, égetni el vagy valami, így én eltenni őket a fenti szobába – mutatott a szoba irányába, amit az imént hagyott el. – Rosszul én tenni? – Szpudli most először tűnt aggódónak. – Nem, Szpudli, jól tetted – térdelt le Hermione és megölelte a kis manót. – Ő sosem lenni itt úrnő, manók tudni, ki úrnő, Miss Hermione úrnő most és mindig – mondta Szpudli, miközben megveregette a lány vállát. Hermione örömmel, bár kissé összezavarodva nézett a manó válaszát követően. – Szpudli, tudom, hogy fáradt vagyok, de azt akarod mondani, hogy a manók tudják, ki a megfelelő úrnője a háznak? Megérzed, kinek kellene itt élnie? – Így van, úrnőm. Te itt van – válaszolt eltűnése előtt a manó. Hermione megrázta fejét. Ezen még el kell gondolkodnia. A burkolt célzás elég erőteljes volt. A két férfira nézett: mindketten őt tanulmányozták. Úgy érezte magát, mint egy fényszóróba ért nyúl. – Menjünk, hátha megtaláljuk az édesanyátokat – javasolta, majd a lépcsőhöz érve lerúgta cipőit és elindult felfelé. Rodolphus ment fel elsőként és felajánlotta kezét támasztékként. Rabastan elvigyorodott, és hagyta, hadd játssza bátyja a nemes varázslót; így most ő részesült Miss Granger fenekének fenséges látványában, ahogy a lány a lépcsőn felfelé lépdelt előtte. Az ajtót betolva eléjük tárult a Szpudli és a többi manó által Bellatrix dühétől megmentett és felhalmozott tárgyak rengetege. A falon közel száz női portré függött. Egyeseket hálószobában, másokat fogadószobában, de legtöbbjüket alvás közben ábrázolták. Hermione hátralépett és teret adott a férfiaknak, hogy rendesen körülnézhessenek. Rabastan volt, aki megtalálta a keresett portrét. – Itt van – mondta lágyan, finoman végigsimítva a képen. – Anyám? – szólította meg Dolph, de a nő olyan mozdulatlannak tűnt, mint egy mugli festmény. Hermione még egyszer szétnézett a szobában. Érezte a mágia jelenlétét. Mintha bezárták, visszafojtották volna, akárcsak a védőbűbájoknál. Hát persze! A manók megóvták a képek tartalmát. Előhúzta pálcáját és összetett jelek sorozatát kezdte a levegőbe rajzolni. Egy pillanatra felvillantak, mielőtt nyugodtan keringeni kezdtek a szoba körül, akár egy csapat madár. A jelek ki-be sodródtak a láthatóvá varázsolt védőbűbáj falain, s fénymintákként ragyogtak. Ahogy a szobában lépdelt, mindegyiket átrajzolta és ezáltal feloldotta őket. A mögülük érkező hangfoszlányok figyelmeztették a történtekre a két a varázslót. Ámulattal nézték, ahogy a szemük láttára válik semmissé a manóvarázslat. Amint a portrék mozgásba lendültek, átsuhantak a többi képkeretbe: anyósok ölelték magukhoz zokogva menyeiket. Túl sokáig éltek elválasztva. Az utolsó védőbűbáj eltávolításával megszűnt a szobát elrejtő varázslat is; amint semmivé foszlott, meghallották az izgatott Lestrange férfiak hangját, akik azért érkeztek, hogy végre magukhoz öleljék feleségeiket. Kettesével történt a találkozás. Hermione érezte, ahogy a triádok látványára könnyek gyűlnek szemében. Paolo és Dante a megszokott könnyedséggel zárták karjukba az ő drága Sophiájukat. – Azt hittük, elégtél – hallotta még utoljára Hermione, mikor elhagyta a szobát. Nem volt családtag és bizonyosan nem volt rá szükség. A lépcsőt elérve eluralkodott rajta a fáradtság érzése. Nehezebb volt a portrék körüli védővarázslatok eltávolítása, mint gondolta. Rabastan volt, aki a karjába kapta és elindult vele a szobájába. – Rab, tegyél le. Tudok járni, hisz tudod – mondta, de talán meggyőzőbben hatott volna, ha szavai közt nem ásít fel. – Tisztában vagyok vele, hogy normális körülmények között képes vagy járni, Hermione – mondta, kihasználva a lány keresztnevének használatára kapott engedélyt –, de most szüntettél meg egy manó varázslatot. Ezek után bárkinek megengedett a fáradtság érzése. Most hagyd abba a küzdelmet, vagy mindketten leesünk a lépcsőn. Hermione mondani akart valamit, de a fáradtság győzött. Nem volt az a fajta nő, akit jóképű férfiak hordoznak a karjaikban, talán csak az álmaiban. A könyvtárban, nem pedig a tornateremben eltöltött rengeteg óra kerekdedebbé formálta alakját. Bizonyára nem volt könnyű végigcipelni a házon. Már aludt, amikor Rabastan lefektette az ágyára és odahívott egy manót. Az ajtót behúzva elcsendesítette a szobát; szükség lesz rá, figyelembe véve a birtokon eluralkodó ünneplés hangjait. Még egyszer visszapillantva a boszorkány szobájára, elindult, hogy megkeresse bátyját. Talán egy jó konyak elnyomja a mellkasában keletkezett forróságot.
– Szerinted felfogta, milyen hatalmas erőt használt fel a kis bemutatóra? – kérdezte testvérétől Dolph. – Nem, nem fogta fel. Ő lehet az elmúlt ötszáz év egyik legtisztább vérű boszorkánya. – Tudom, és elhatároztam, hogy a miénk lesz – nézett mélyen a tűzbe Dolph. – A miénk lesz. A fivérek csendben ültek. Élvezték italukat, s az életükben új szerepet betöltő boszorkányon elmélkedtek. Egy élvezetes sikoly hívta fel figyelmüket a falon függő portrékra. Haakon és Soren egy nőt fogtak közre. A fivérek egymást követve vették birtokba száját, kezükkel felfedezték a részben ruha által takart testet, miközben a nő próbálta megszabadítani őket talárjuktól. – Végszóra – vigyorgott Rab. – Felmegyek a saját, magányos ágyamba és kizárom a hangokat. Azt hiszem, ez az egyetlen módja, hogy alhassunk ma éjjel. – Nem akarta apját vagy papáját félmeztelenül, az anyja társaságát élvezve látni. Dolph körbenézett a szobában, ám egyik portré sem figyelt rájuk. – Egyetértek – mondta. – Holnap megkérjük a manókat, hogy helyezzék át a hölgyek képeit – egy másik sikoly és nyögés hangzott –, vagy holnapután, amikor ismét kiérdemeljük figyelmüket. A fivérek nevetve mentek fel a lépcsőn saját szobáikba, amelyek Hermione egy-egy oldalán helyezkedtek el.

Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.