efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Inkább az ismeretlen csókot Szerző: Laurena
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Újabb fejezet, immár több cselekménnyel. Kiderül, mi is történt Hermionéval a múltban... :)


4. Fejezet: Reggeli

Harry még egyszer ellenőrizte magát a tükörben, mielőtt elindult a kandallón keresztül a Mágiaügyi Minisztériumba. Biztosra akart menni, hogy a könnyed bűbáj, amelyet már megszokásból is magán viselt, rendesen működik. Természetesen Hermione ötlete volt az álca, ezzel is biztosítva számára egy cseppnyi magánéletet és anonimitást. Legalább el tudott végre menni vásárolni anélkül, hogy egy kisebb csődületet vonzott volna maga köré. Beszórta a Hop-port a tűzbe és óvatosan kimondva az úti cél nevét belépett a zöld lángok közé. Sosem felejtette el azt a napot, amikor a Zsebpiszok közben kötött ki.

Az őt üdvözlő boszorkány felmosolygott a jóképű fiatalemberre, aki átnyújtotta pálcáját. Szemei meglehetősen elkerekedtek a felismeréstől. Az arc talán nem ismerhető fel, de a pálca bizonyára igen.

– Hát itt van Mr… Evens – mondta visszanyújtva a pálcát. – A Miniszter úr azt kívánja, hogy rögtön az érkezését követően fáradjon be. Csak kövesse az iránygömböt – mutatott rá a pár lépéssel arrébb lebegő, fényló gömbre. Harry bólintott és hamisan fütyülve elsétált.

A labdacs egy tucat folyosón vezette keresztül, mire elért a Mágiaügyi Miniszter valódi irodájához. Nem a tetszetőshöz, amelyet csak a vendégek és diplomaták fogadására használt, hanem oda, ahol a kedvenc karosszéke és ütött-kopott, öreg asztala állt. Az évek során több eseményt élt meg, mint a Griffendél klubhelyiség kanapéi. Kingsley jó híre közismert és jól megérdemelt volt. Harry gyorsan Monicára, a kinti tölgyfaasztalnál ülő boszorkányra kacsintott, aki finoman elpirult.

– A Miniszter úrhoz jöttem – mondta neki, csípőjével asztalának támaszkodva. Az évek során Harry egyre inkább hasonlított Tekergő apjára és keresztapjára, mint mugliszületésű édesanyjára. A boszorkányok elbűvölése csak egyike volt ezen hasonlóságoknak.

– Fáradjon be, Mr. Evens, már várja Önt – mosolygott rá a nő, jól tudva, kit üdvözölhet a vendégben. Sajnálatot érzett Harry iránt. Annyi mindent tett világukért, az emberek mégsem tudják nyugton hagyni. Fiai csak pár évvel voltak idősebbek ennél a fiúnál, és ha belegondolt, milyen veszélyeket vészelt át, megborzongott.

Harry halkan kopogott, mielőtt benyitott volna. Kingsley az asztalánál ült, de majdnem észrevehetetlen volt az akták mögött, amelyek a gravitációt meghazudtolva tornyosultak előtte. Kimerültnek tűnt, és mindig éber szemei alatt a bőre a megszokottnál sötétebb árnyalatot vett.

– Én vagyok az, Kingsley, Harry – mondta Harry gyorsan, amint belépett a szobába. Jól tudta, hogy a nem kívánt látogatókat gyorsan meg szokta átkozni.

– Harry, fiam. Annyira örülök, hogy látlak. Köszönöm, hogy eljöttél. Tudom, mennyire utálod elhagyni a házadat. – A sötét bőrű férfi felemelkedett és megszorította Harry kezét, s a mozdulattal megszabadította asztalát egy halom aktától. Pálcája gyors intésével visszalebegtette őket korábbi helyükre, s ezúttal megemelte élénk színű talárját, nehogy további, földön tornyosuló halmokat döntsön fel.

Udvarias csevegést folytattak, amíg az idősebb férfi felszabadított vendége számára egy széket, amelyen Harry hálásan foglalt helyet, megszabadulva az arcát fedő bűbájtól. Egy halk pukkanás jelezte a tea megérkeztét; Harry megérezte a friss gyömbéres sütemény illatát és nyála összeszaladt szájában. A Roxfortban eltöltött évek alatt is a sütemény volt a gyengéje, a gyömbéres pedig az egyik kedvence. Beleharapva a ragacsos csodába, megérezte az egészben beletett gyömbért, ami még fenségesebbé tette. Mohón elvett még egy szeletet.

– Örülök, hogy el tudtál jönni, Harry. Lenne itt valahol egy kis papírmunka, amelybe szeretném, ha belenéznél, hátha szeretnél még valakit felírni a listára, mielőtt továbbítom a Wizengamothoz – kezdett el kutakodni az asztalán. – A fenébe, valószínűleg kint van; bocsáss meg, Harry – motyogta az ajtóhoz igyekezve, hogy kikiabáljon titkárnőjének.

Harry tudta, nem lenne szabad belenéznie az aktákba, de az egyiken Hermione neve szerepelt és nem tudott ellenállni. Olvasni kezdte, majd azt kívánta, bár ne tette volna. Rosszul lett tőle. Az első oldalon részletes lista volt egy támadásban megsérült boszorkányok sebesüléseiről, akiket megvertek… és közülük hármat szexuálisan is bántalmaztak. Harry még mindig az aktát olvasta, amikor Kingsley visszatért. Gyorsan maga mögé rejtette, remélve, elkerülte az idősebb férfi pillantását. Legalábbis úgy tűnt.

– Itt is van – mondta Kingsley meglebegtetve a zöld papírdarabot. – Most kérlek, oszd meg velem azoknak a nevét, akiket szeretnél hozzáadni, mielőtt aláírnád és elküldenénk.

Harry a pergamenre nézett. A felső oszlopban “érintetlenként” szerepelt Ron Weasley neve. A következőben pedig Hermione Grangeré.

– Mi ez, Kings? Valami különleges díjra jelölik őket? – kérdezte Harry, elcsodálkozva a másik rendtagnak mogorva tekintetén.

– Ez távolról sem mulatságos, Potter – csendült megvetés Kingsley hangjában. – Tudtam, ah, hogy is mondják? Csak tudnom kell, hogy van-e másik varázsló, aki mentességet élvez a törvények betartása alól, és másik boszorkány, akinek nem engedélyezett a vádemelés, még ha bántalmazzák is őket. Ha átadod a listát, én lemásolom és iktatom. – Kingsley legszívesebben megrázta volna a Varázsvilág úgynevezett Megmentőjét. Amikor Harrynek ítélték a címet, őszintén remélte, a fiú jóra fogja használni. Sokkolóan hatott rá, amikor kizárólag a barátai kisegítéséhez vette igénybe.

Harry Kingsley-re nézett, arcán a horror és a zavartság jeleivel. – Micsoda? Kings, áruld el, mi történik. Azonnal! – követelte.

Kingsley Harry mögé nyúlt és előhúzta a félig elrejtett mappát. – Olvasd el alaposan. Sok kérdésedet megválaszolja majd – mondta, még mindig próbálva uralkodni haragján. Csend töltötte be a szobát, miközben Harry az előtte lévő aktát lapozgatta.

– Azt hittük, tisztában vagy vele – mondta Kingsley megkínálva Harryt egy pohár Lángnyelv whiskyvel. A fiú tekintetét látva egyértelművé vált annak tudatlansága.

– Tudtam? Honnan tudtam volna? Senki sem beszélt erről! – Harry még mindig rosszul volt az első oldalon látott fényképtől. Hogy tehette ezt egy ember a másikkal?

– A támadások, Harry, már hónapok óta tartanak. Nem könnyű távol tartani a Prófétától, de az irántad érzett tiszteletből megoldottuk. – Zavarában hajába túrt.

Harry tanácstalanul nézett maga elé. A férfi óvatosan és tisztán beszélt, mintha egy egyszerű gyermekhez intézte volna szavait.

– Kingsley, semmit sem tudtam a támadásokról. Ha szükséged van a segítségemre, hogy megtaláljuk az elkövetőt, csak kérned kell.

– Ó, pontosan tudjuk, ki áll emögött. A probléma, hogy nem érhetünk hozzá. Védve van, Harry, általad. Hermione is az áldozatai közé sorolható. Napokig volt a Szent Mungóban; törött medence és állkapocs, számos zúzódás. Ha nem állítják meg, megerőszakolta volna. – Kingsley majdhogynem sajnálatot érzett az előtte álló fiatal varázsló iránt. Egyértelműen újdonság volt számára.

Kingsley nem jutott tovább Hermione sérüléseinek ecsetelésében, mert Harry felpattant székéből és belehányt a papírkosárba. – Tényleg nem tudtad, igaz? – kérdezte a sötét bőrű férfi, kis megbánást érezve a Harryből kiváltott érzelmek láttán. A fiú megrázta fejét, mielőtt ismét öklendezni kezdett. Kingsley kicserélte a whiskyt egy pohár vízre és egy zsebkendőt nyújtott Harrynek. – Jobban vagy? – kérdezte aggodalmasan.

Harry lassan bólintott. – Hermionét megtámadták… miért nem mondta el nekem? Megölöm, aki ezt tette! Melyik halálfaló, aranyvérű korcs gondolja, hogy megúszhatja ezt? Bántotta a nővéremet!

Kingsley pár percig hagyta, hadd tombolja ki magát. Közben azon morfondírozott, hogyan tálalja Harry James Potternek a teljes történetet.

– Nem egy halálfaló volt. – Kingsley próbálta keresni a megfelelő szavakat, de nem jöttek könnyedén.

– Akkor ki akarná bántani Hermionét? – rogyott bele Harry a székbe, azon gondolkozva, ki bántaná testvérét.

– Harry, emlékszel, amikor megkérdeztem, tudod-e, mi történt Ron és Hermione veszekedésénél? Elmondta, hogy megsérült és te megesküdtél, hogy Ron sosem tenne ilyesmit.

Harry szemei elkerekedtek, smaragdok tekintettek a csokoládé tengerbe, majd bólintott.

– Amikor megesküdtél, a kijelentésed megkötötte a kezünket. A Varázsvilág Megmentőjének neveztünk ki; a szavad a törvény. Amennyiben azt mondod, nem ő tette, máshol kell kutatnunk, még annak a tudatában is, hogy biztosan ő követte el.

– Ron? – kérdezte Harry hitetlenül. – Csak nem szeretnék választani közöttük, és Ron megígérte, hogy sosem bántaná Hermionét.

– De választottál, Harry. Kiállva Ron mellett és megvédve őt, magára hagytad Hermionét – Kingsley együtt érzett a sráccal. Megtört az elhangzottak súlyától.

– Luna is ezt mondta. Nem akartam ezt, csak szerettem volna, ha minden olyan lesz, mint régen – sóhajtott Harry.

Motantur omnia nos et mutamur in illis – mondta Kingsley, majd lefordította Harry zavart tekintetét látva. – Minden dolog változik, és mi velük változunk. Semmi sem marad a régi, Harry, és védelmezed Ront, aki nagyon súlyosan bántalmazta Hermionét. Meg kell kérdeznem, hogy van-e még valaki, akit mentesíteni akarsz. Tudom, hogy te tetted Ront a listára, de van még valaki, akit meg akarsz védeni? – tért Kingsley ismét a tárgyra.

– Senkit sem akartam védelmezni. Senkinek sem lenne szabad mentesülnie a törvények alól. Ez olyasmi, amit a Malfoyok tennének, nem én – kiáltott fel Harry a dühtől, amelyet a gyanú és cselekedetei miatt érzett.

– De megtetted, Harry. A Hermione kórházba kerülését követő reggelen megpróbáltam beszélni veled erről. Azt mondtad, baleset volt és Hermione csak összezavarodott. Hogy beverte a fejét. Megtagadtad, hogy Ront egyáltalán kikérdezzem. Nos, az elmúlt hat hónapban ki is használta ezt; azt tesz, amit és akivel csak akar, és a Varázsbűnüldözési Főosztály tehetetlen. Elhatároztad, hogy érintetlen, tehát a szó szoros értelmében Érinthetetlen. Bevallom, néhány auror meglehetősen bosszús, különösképpen azok, akik az ügyben nyomoznak. Többre becsültek téged.

– Ha ezt tette, Merlinre, óriási bocsánatkéréssel tartozom Hermionénak. Hogy lehettem ilyen ostoba? – temette arcát tenyerébe.

– Ha? Harry, Ront tetten érték. Amennyiben Luna nem érkezik haza időben, megerőszakolta volna. Egyértelműen ő törte el a csontjait és ütötte őt ki.– Kingsley ingerült volt, mivel Harry még mindig kételkedett szavaiban. – Mit akarsz látni, Harry? A begyűjtött bizonyítékokról tanúskodó merengőt? Vagy az orvosi jelentést a boszorkányoknak okozott sérülésekről? – csattant fel. – Vagy talán hallani akarod a merengőben a boszorkányok sikolyait, ahogy a barátodnak könyörögnek, hogy hagyja őket békén? Élvezetedet lelnéd benne? – Kingsley rosszul volt az eseményektől és tudta, minden szava ostorcsapás Harry lelkének. De nem tehetett róla.

– Ron nem tenne ilyesmit. Biztosan Százfűlé-főzet. Nem lehet Ron – motyogta Harry maga elé. – Nem lehet Ron.

Kingsley csak pár perc múlva észlelte, hogy Harry sokkban van. Kinyitotta az iroda falába rejtett ajtót. Egy kentaur képe kötekedő pillantással illette, amikor az ajtó felpattant. Egyet kiemelt az ott lévő fiolák közül és a fiatalembernek nyújtotta. Harry épp csak rápillantott, mielőtt legurította tartalmát a torkán. Nyugtató bájital; Kings jól látta, szüksége volt rá.

– Feltételezem, csak nem akartam szembe nézni az igazsággal, hogy Ron a sok ember közül Hermionénak okozna fájdalmat. Számunkra olyan, mint egy testvér – fogadta el Harry James Potter végül.

– Egy férfi nem kívánja meg a nővérét. Ron mindig is féltékeny típus volt, Harry. Irigyelt téged és időről időre meg is mutatkoztak rajta a féltékenység jelei. Hallották, ahogy azt mondta, kiérdemelte Hermionét azok után, amit a háborúért tett. Ő volt a díja. Ha megfigyeled a boszorkányok fényképeit, mindegyik megfelel Miss Granger általános leírásának.

Harry megrázta fejét és belemarkolt hajába. Nem tagadhatta tovább. – Mindannyian ugyanakkora összeget kaptunk a Minisztériumtól, tudod? Hermionénak és nekem még bőven maradt, azután is, hogy egy részét jótékony célokra fordítottuk. Amikor Hermione beleszeretett abba a házba, megkapta; én megkaptam az újjáépített Godric’s Hollowt és Ron egy városi házat Londonban, meg egy valag pénzt. Ezt akarta.

Kingsley vállon veregette Harryt. Rossz volt ilyen elgyötörtnek látni.

– Kings, visszavonhatom azt a védelem dolgot? Ha rendbe hozom, megszabadulhatok tőle, igaz? – emelte tekintetét az idősebb varázslóra.

– Te kimondod a szavakat, Harry, és Ront még ma őrizetbe vesszük – erősítette meg Kingsley. – De az Azkabanba fog kerülni. Tisztában vagy ezzel, ugye?

Harry bólintott; igen, túl jól értette. – Megkapod a szavakat, amikre szükséged van és jobb, ha távozom. Bocsánatot kell kérnem egy boszorkánytól; csak remélni tudom, hogy szóba áll velem.

– Biztos vagyok benne, hogy igen; Hermione egy igazán figyelemre méltó hölgy, Harry – próbálta biztatni őt Kingsley.

Harry keserűen felnevetett: – Hermionétól is bocsánatot kell kérnem, de Lunára gondoltam. Hónap óta mondja, hogy beszélnem kéne veled, én meg semmibe vettem. Azt legalább tudom, hogy Hermione megbocsát; Lunában nem vagyok ennyire biztos – tette hozzá Harry.

– Ő is derék boszorkány. Meg fog bocsájtani. Majd a narglikra vagy mikre keni az egészet. – Kingsley megírta a pergament és pálcája intésével útnak indította. Origami madárrá hajtogatódott, mielőtt kirepült a szobából. – A sújtó-mágusok az elkövetkezendő órában begyűjtik Weasley-t. Ma éjjel már őrizetben lesz. Te szeretnéd elmondani Arthurnak és Mollynak vagy tegyem meg én? – kérdezte Kingsley. Megkönnyebbülés töltötte el a gondolatra, hogy véget ért ez a szörnyűség.

– Megtennéd? Tudom, gyávának tűnök, de szembe kell néznem Lunával és Hermionéval – magyarázta Harry, miközben azon aggódott, mit gondolhat róla a varázsló.

– Megteszem – mondta Kingsley és átnyújtott még egy kis szíverősítőt, mielőtt magának is töltött. Mindkettőjüknek szüksége lesz rá.

– Kings, értesítenél a pillanatban, amikor Ront letartóztatják? A legkevesebb, hogy én mondom el Hermionénak – kérte távozása előtt Harry.

Kingsley hálásan bólintott, hogy legalább ezt a felelősséget levették válláról. Az aurorok elégedetten zárják majd le az ügyet, azonban nem várta a végkifejletet. A Próféta ki fog szállni a helyszínre.



*



Rodolphus megrázkódva ébredt. Mozdulatlanul és továbbra is mélyeket lélegezve nyitotta ki szemét, felmérte a környezetét és a közelben lévőket, mielőtt bárkinek feltűnhetett volna ébersége. A régi szokások nehezen halnak. Az első dolog, amire felfigyelt, a fény volt: a fény, amely az ablakot eltakaró függönyök résein keresztül szűrődött be, az árnyékot vető gyertyák lángjából áramló fény, a fény, amely emlékeztette a kezében tartott Rabastanra. Rodolphus kissé megemelte fejét. Pálcája elérhető közelségben, a mellette lévő asztalon pihent. Óvatosan végigcsúsztatta tenyerét a lepedőn, nehogy valakit megriasszon mozdulatával. Felkúszott az asztal oldalán, hogy ujjaival végül megérinthesse a becses fát. Nedvességet érzett az arcán és észrevette, hogy némán sír. A megkönnyebbülés, hogy pálcája ismét vele van, majdhogynem túl sok volt számára az évekig elszenvedett rémségek után. Rabastan elégedett morgásra emlékeztető hangot hallatott, s Rodolphus rögtön öccse felé fordult.

A gyertya fénye megvilágította Rabastan arcát, felfedve a zúzódások hiányát. Rodolphus emlékezett, hogy mindkettejüket megütötték… Óvatosan megmozdult, felmérve saját testének reakcióját. A fájdalom megszűnt, a csak apró zsibbadtságot érzett, mintha túl sokáig feküdt volna ágyban, azonban semmi fájdalom. Ismét megmozdult: derekánál nyilallást érzett, de megint inkább, mintha csak sokat henyélt volna.

Rabastan kinyitotta a szemét és egyenesen bátyjára nézett. – Egyben vagy? – kérdezte. Hangja szokatlanul durva volt. Rodolphus bólintott, és hirtelen minden eszébe jutott. Három nap telt el, amióta hazahozták őket. Három nap, hogy Harry Potter mugliszületésű barátja ápolni kezdte őket. Gyengéd érintések váltották fel az öklöket, tápláló étel az elmúlt évek moslékját, tiszta ágyak a mocskos szalmát. Finom kezek segítették a fürdőszoba felé és onnan vissza, engedve, hogy erejével együtt méltóságát is visszanyerje. A tegnap éjjel volt az első, amit rémálmok és fájdalomcsillapító bájitalok nélkül sikerült végigaludnia. Nem csoda, hogy feszélyezett. Mielőtt válaszolhatott volna öccsének, egy házimanó érkezett pukkanással az ágy mellé.

– Az urak most felkelnek; nem szabad egész nap az ágyban fekszeniük. Gyógyítók mondják, fel-fel és fürdés, utána étel.

– Mimsey, még öt perc, kérlek – kérte Rodolphus a manót. Régóta nem látta gyerekkori dajkáját.

– Mimsey felkelti az urakat fürdéshez és evéshez, az urakra ma lent lenni szükség az evésnél. Gyógyító mondta. – Mimsey a zavartságtól meglóbálta füleit. Az urak talán nincsenek olyan jól, ahogy az úrnő mondta. – Az úrnő a reggeli szobában van lent, az urakra vár, hogy elfogyaszthassa a reggelevést.

A manó intett kezével és a két varázsló már hallotta is a vízcsobogást. Rodolphus lassan felült. Próbálta palástolni, mennyire beleszédült a folyamatba. Rabra pillantott, aki még nem mozdult; csak feküdt, ajkán bájosan elterülő mosollyal. Az arcán tükröződő gyönyörűség látványától Rodolphus szíve nagyot dobbant. Nagyon régen látta öccsét ilyen boldognak, és mindezt egy mugliszületésűnek köszönhetik.

– A fürdő készen áll, uraim. Most jönni és mosakodni. Napokig lenni azokban az ágyakban. – Mimsey pörlekedése gyerekkoruk óta mit sem változott. Rodolphus kikászálódott az ágyból és hirtelen meginogott a mozdulattól; úgy tűnt lábai képtelenek megtartani súlyát. Mimsey odasietett, majd átvetette vállán a férfi karját, hogy megtámaszthassa. Amint Rodolphus a kádban volt, visszament Rabastanért.

Alig telt el egy óra és a férfiak már lefelé lépkedtek az ismerős tölgyfa lépcsőkön, a ház hátsó traktusa felé tartva. Mimsey Perselus Piton monogramjával ellátott erősítő bájitalokat adott nekik, amik azonnal éreztették hatásukat, így méltóságteljesen, támogatás nélkül tudtak lesétálni a faragott lépcsőkön. Hangok szűrődtek ki a világos, tágas szobából, amelyet gyermekkorukban édesanyjuk használt. Egy női hangot követett két férfias. Rodolphus ellenőrizte pálcájának lábára rögzített tokját. A fadarab biztosítva és elérhető közelségben volt; bárki is legyen ebben a házban, egy nagy erejű varázslóval kell szembesülni, amennyiben kellemetlenséget okozna. Az ajtót belökve érkezett a szobába, s csak ezt követően szólalt meg.

– Jó reggelt, Miss Granger. Remélem, nem várakoztattuk meg túlságosan – mondta átlépve a küszöböt, hogy Rabot is beléphessen, hogy így lehetősége nyíljon védekezni. Megszokták már, hogy összedolgoznak.

– Egyáltalán nem. Ismeri Piton professzort – mutatott az említett felé, aki egy közeli karosszékben foglalt helyet –, azonban nem vagyok benne biztos, hogy Lupin professzort is ismerik – mondta, s ekkor a szalmaszín hajú férfi feléjük irányította figyelmét. Rabastan összerezzent; volt valami vadállatias, fékezhetetlen a tekintetében.

– Uraim – hajolt meg Rodolphus. Rabastan megismételte a gesztust.

– A reggeli csak ránk vár, amennyiben szeretnének csatlakozni, uraim – mondta Hermione Granger a kerek, terített asztalhoz tartva. Az asztalt három oldalról is ablak vette körül, amelyeket nyilvánvalóan nemrég pucoltak tisztára. A reggeli napfény megcsillant a rájuk váró porcelán étkészleten. Ínycsiklandozó és hívogató illatok tették Rabastant még éhesebbé. Három napja levest és párolt halat evett. Jobban mondva párolt hallal etették. Az elfogyasztott bájitaloknak köszönhetően ő és Rodolphus végre normális módon étkezhettek.

Lupin kihúzta Hermione székét és saját helyét elfoglalva csókot lehelt a lány fejére. Rabastan nem tudta megmagyarázni, hogy a lány finom mosolya miatt miért töltötte el hirtelen düh a másik férfi iránt. Emlékezett még, milyen volt a karjaiban tartani a Mágiaügyi Minisztérium elleni összecsapásnál. Nincs joga más férfinak hozzáérni. Mozdulatlanná dermedt, mikor tudatára ébredt gondolatainak. Kissé megborzongott: Rodolphusnak feltűnt a mozdulat és kíváncsivá tette, mi okozhatta azt. Rab észrevehetetlenül megrázta fejét: majd később megbeszélik. Egyelőre magukra öltik aranyvérű arcukat, és meglátják, mit akarnak tőlük. Mindennek megvolt az ára.

– Lestrange, Rabastan – mondta Piton helyet foglalva Miss Granger mellett. – Öröm ilyen jó állapotban látni benneteket. A bájitalok megtették jótékony hatásukat.

– Hálával tartozunk ezért – mondta Rodolphus udvariasan. Hermione feléje nyújtott egy rántottával és baconszalonnával teli tányért. Rodolphus szedett magának egy keveset, majd átadta öccsének. Ezt gombák és paradicsomok követték. Hermione nevetett, miközben kitöltötte a teát és a kávét, majd körbeadta.

– Nagy örömömre szolgál, hogy elég jól érzik magukat a csatlakozáshoz – mondta, átnyújtva a csészéket Rabastannak és Rodolphusnak. – Egy ideig aggódtunk. Perselus itt maradt, amíg el nem készültek a bájitalok. Különleges izomerősítőt adott hozzájuk, hogy gyorsabban visszanyerhessék erejüket, azonban Lovegood gyógyító kérte, emlékeztessem Önöket, ne erőltessék meg mágiájukat. Időbe telik, mire újra teljes befolyással rendelkeznek felette. – Hermione átnyújtotta a cukortartót, majd szedett magának tojást és pirítóst.

– Hölgyem, fivéremmel hálásak vagyunk a segítségéért – mondta Rodolphus kissé oldalra döntve fejét.

– Nagyon szívesen. Reggeli után áttérünk az üzletre. Éhen halok! – Hermione ekkor vette csak észre, hogy a férfiak arra várnak, hogy ő hozzá kezdjen reggelijéhez; mosolyogva emelte fel kését és villáját.

Rodolphus figyelmesen hallgatta az asztalnál folytatott társalgást, megpróbálva megítélni, kinél lehet az irányítás. Szemmel láthatólag Miss Granger állt a figyelem központjában, de a két varázsló közötti összhang valamiféle intim kapcsolatot sejtetett. Világos volt, mindketten bizalommal és tisztelettel viszonyulnak a boszorkányhoz; intelligens, ez nyilvánvaló, valamint derűs és vidám. Nevetés közben szemei megcsillantak, és Perselust is sikerült megnevettetnie, legalábbis mosolyra bírnia. A beszélgetés főként a vérfarkasok védelmét érintő törvény változásáról folyt. Lupin kifejezett érdeklődést tanúsított a törvény megfogalmazása iránt.

Az étkezést lassan befejezték és Hermione visszaterelte őket a kényelmes ülőhelyekhez. Rabastan maga elé engedte a boszorkányt; hosszú idő eltelt azóta, hogy utoljára nő közelében lehetett, nem is szólva arról, mennyire vonzó nő közelében. Csípőjének ringása magával ragadó volt. Horkantást hallott Lupin irányából, s odafordulva a varázsló komoly tekintetével szembesült.

– Rengeteg varázsló tiszteli Miss Grangert; ne zaklassa fel. Nem élne addig, hogy megbánhassa – morogta halkan. Szemei pár pillanatig sárgán világítottak. Vérfarkas!

– Rodolphus, Rabastan; Perselus és Remus beleegyeztek, hogy a pálca eskü tanúi legyenek. Ez a szabadulásuk egyetlen feltétele. Meg kell ígérniük, hogy nem hangoztatják a vértisztaság felsőbbrendűségét és kötelesek betartani a törvényeket. Ezenkívül mindenben segíteniük és támogatniuk kell a kutatásomat.

– Ennyi lenne? Nincs semmiféle rejtett záradék, semmilyen egyéb követelés? Mi a helyzet a Lestrange birtokkal? – Rodolphus már beleegyezett az eskü letételébe, de több igényre számított.

– A házat a Varázsvilágnak tett szolgálataimért kaptam ajándékba a Wizengamottól, de a Gringotts széfjeik érintetlenek maradtak, és amint elég erősnek érzik magukat, örömömre szolgálna, ha beköltöznének a Malomházba, vagy akár ide – mondta Hermione.

Rodolphus az öccsére nézett. Annyira közel álltak egymáshoz, hogy nem volt szükségük szavakra.

– Amennyiben ennyi lenne, hajlandó vagyok letenni az esküt – mondta neki Rodolphus. Rabastan egyetértően bólintott.

– Hozzátennék még valamit – mondta nekik Perselus. – Miss Granger kettőtökkel fog együtt lakni. Azt akarom, hogy megesküdjetek és megígérjétek, semmilyen módon sem esik bántódása.

– Szándékosan – tette hozzá Hermione. – Mindannyian tudjuk, milyen könnyű véletlenül sérülést okozni, és nem szeretném látni őket szenvedni, amiért akaratlanul elkövetnek egy aprócska hibát.

– Egyetértek – szólalt meg elsőként Rabastan.

– Egyetértek – tette hozzá Rodolphus.

Hosszú percek teltek el, ami alatt a fivérek Hermione elé térdeltek és pálcájukkal letették esküiket. Remus Rabastan tanúja volt, míg Perselus Rodolphusé.

Amint végeztek, Perselus és Remus elindult a kandalló felé. – Viszlát, kölyök – suttogta Remus homlokon csókolva Hermionét, mielőtt elkiáltotta magát: – Fonó sor! – és eltűnt a zöld füstben.

– Hermione – mondta Perselus magára öltve talárját –, egy heti bájital ellátmányt hagytam a laboratóriumban és egy hónapig minden nap számítok a patrónusod megjelenésére. Erről nem nyitok vitát – nézett rá összevont szemöldökkel. – Péntek este várunk vacsorára és Teddy is várja, hogy elolvasd neki a meséjét. – Perselus gyöngéden megsimogatta a lány arcát. – Bízom benne, hogy tudod, mit csinálsz. Ha szükséged van ránk, csak hívj – tette hozzá szelíd hangon. – Gondoskodjatok róla, ő az egyetlen reményünk – mondta a meghökkent varázslóknak, mielőtt a lángok elnyelték alakját.

Rodolphus mély levegőt vett. – A segítségünket kérte, Miss Granger. Pontosan mire lenne szüksége?

Hermione megrázta magát. Ideje munkához látni. – Be kell jutnom a könyvtár magán részébe; látnom kell az összes családi feljegyzést. Van egy ötletem, mi okozhatja a kviblik születését, de a bizonyításhoz szükségem lenne még pár dokumentumra – magyarázta a könyvtár felé tartva. Rabastan szorosan a nyomában volt, Rodolphus kissé lemaradt, mert összezavarták a lány szavai. Amennyire tudta, a könyvtáron nem volt vér-védelem. A birtokon igen, de a könyvtáron nem.

– Szpudli – kiáltotta, várva a házimanó érkeztét jelző pukkanást. – Szpudli! – kiáltott ismét.

– Itt vagyok, uram. Miben lehet Szpudli az idősebb mester szolgálatára?

Rodolphust megkönnyebbülés töltötte el. Azon tűnődött, a ház elfogadja-e még gazdájának.

– Szpudli, mikor került fel a védelem a könyvtárra? Amíg itt éltem, sosem utasítottalak a létrehozására, nem is rendeltem meg felállítását és én magam sem helyeztem el. – Rodolphus érezte, ahogy a harag átjárja testét. A házimanókra nem jellemző efféle lázadó magatartás. – Miért, Szpudli? Miért zártad el a feljegyzéseket?

– Megbüntetem magam, uram. Csak akartam, hogy a mester és a fiatal mester szabad legyen, és eljönni arról a borzalmas helyről. Hermione kisasszonyka el tudni intézni, ha szükség van az urakra. Így tettem róla, hogy kelljenek neki a mesterek.

– Szpudli, honnan tudtad, hogy mindkettőnket kihoz majd? Ragaszkodhatott volna csak az egyikünkhöz. Akkor mi lenne?

– Varázslónő nem hagyta volna ott az urakat. Milyen büntetésem legyen? Vasaljam ki a füleket, vagy kezecskéket? – kérdezte Szpudli kezeit tördelve és a varázslót figyelve.

– Az elkövetkezendő héten átadod a vacsora felszolgálását valaki másnak. Azt hiszem, Miss Granger panaszkodna, amennyiben máshogy döntenék. Most elmehetsz – fordult Rodolphus a könyvtár felé. – Varázslónő! Szpudli? – de a manó már eltűnt.

– Dolph, segítenél? – hallatszott Rab kiáltása a könyvtárból, ami nem hagyott időt a rejtély megfejtésére.

A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Hogy tetszett? Egyszavas véleménynek is örülök ^^
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.