efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Inkább az ismeretlen csókot Szerző: Laurena
[Vélemények - 0] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Megérkezett a 2. fejezet! Remélem, azért tetszik! Örülnék a visszajelzéseknek :) Hermione megismerkedik a Lestrange fivérekkel...


2. Fejezet: Azkaban

Rodolphus közelebb húzta mellkasához öccsét, karjait erősen köré fonta. A cella nyirkos levegője mindkettőjüknek a csontjukig hatolt és Rabastan egész éjszaka reszketett, beszéde meg-megakadt, majd teljesen megszakadt. Rongyos és mocskos ruháik nem védték őket az alattomos fagytól, amely átjárta börtönüket. Még vékony pokrócuk sem nyújtott vigaszt. Rodolphus hallotta rabtársaik sikolyait, érezte a dementorok jelenlétét… és gyűlölte őket. A belőlük áradó dermesztő hidegség, áthatolva a cella ajtaja alatt, megfagyasztotta lélegzetüket. Rabastan ismét nyöszörgött, és Rodolphus megpróbált egy kis melegséget dörzsölni karjaiba. Abban a pillanatban bármit megadott volna, hogy megmenthesse öccsét a rájuk váró sorstól.

A háborút véglegesen elveszítették, a halálfaló sereget eltörölték a föld színéről, s a kevés túlélőt az Azkabanba szállították. A Lestrange fivérek számára ez rémálmokkal és különböző kínzásokkal teli negyvenhét hónapot jelentett. Úgy érezték, az éveket, amelyeket a Minisztérium alatti csupasz cellákban töltöttek, várva a nevetséges tárgyalásra, egy örökkévalóság választja el a mától. Ehhez képest a mennyországnak tűntek. Itt az őrök élvezetüket lelték a rabok sikolyaiban, így gyakran szabadjára engedték a dementorokat a folyosókon. Fagyos jelenlétük rettegéssel töltötte meg a cellákat. És senkit sem érdekelt.

Rodolphus érzékelte Rabastant a karjaiban; nem volt elég fény ahhoz, hogy lássa őt. Annyira gyöngének tűnt. Alig maradt rajta hús, tiszta csont és bőr volt. Talán talál még egy patkányt. Az előző vére visszaadott nekik egy kicsit az erejükből. Figyelte, ahogy a napfény lassan kezdi megvilágítani a falakat. Most már látta öccse elkínzott arcát; a tetveket szakállában, felrepedt ajkait, a bőrébe ivódott piszkot. Legalább most már nem remeg annyira. Hátha átmelegedett kissé. Rodolphus csak remélni tudta, hogy nem lett rosszabbul. Tudta, ezen a pokoli helyen fognak meghalni, de nem akart egyedül maradni. Beleőrülne. Azt mondják, Sirius Black tizenkét évet bírt ki ezen falak között. Rodolphus viszont tisztában volt vele, hogy Rabastan nélkül tizenkét napot sem bírna, bár tudta, hogy önző dolog azt kívánni, öccse maradjon vele, élve.


Rodolphus hallotta a kulcsok zörgését, amikor a folyosó végén lévő vasajtó kinyílt. A nap nem volt elég magasan ahhoz, hogy etetési idő legyen; Rodolphus reménykedett benne, nem a dementorokat engedik vissza. Nem bírta volna ki még több boldog emlék elvesztését. Ha mégis, elméje feladta volna, akárcsak feleségéé oly sok évvel ezelőtt.

Egy döngetés az ajtón és egy éles Félre! figyelmeztette őket arra, hogy az őrök cellájukba lépnek. Ez még rosszabbat sejtetett. Sosem tudhattad, ezek a varázslók mit fognak tenni veled. Rodolphus igyekezett háta mögé rejteni Rabastant, megóvva a várható támadástól. Volt pár őr, akik szerették gyakorolni az átkokat, és néhányan jobban élvezték, ha lábaikat és ökleiket használhatták. Bordája még mindig nem gyógyult meg teljesen a legutolsó rúgástól.

Az ajtó a falnak csapódva nyílt ki. Szabványeljárás, megakadályozva, hogy valaki elrejtőzzön mögötte. A becsapódástól a rothadt vakolat egy része a padlón kötött ki. Rabastan megugrott a zajra és még hátrébb kúszott. A valószínűsíthető eseményektől megrémülve nyöszörögni kezdett. Az őrök tömegesen nyomultak be; mindig óvatosan jártak el az Azkabanban lévő két, legutolsó halálfalóval. A havonta tartott csók-ülés nagy népszerűségnek örvendett – a jegyekkel az igazgató egy vagyont keresett – de ez azt is jelentette, hogy kezdtek kifogyni az emberekből. A csókok, az erőszakos rendezvények, amelyeken bárki, nemtől függetlenül, aki csak akart, eljöhetett és “játszhatott” velük, az utolsó pár túlélőt öngyilkosságba hajszolta. Egyedül a Lestrange fivérek maradtak épelméjűek és élők.

Rodolphus erőtlen volt és nem tudta megakadályozni, hogy a padlóra szorítsák, majdnem kiugrasztva vállát, miközben pár percre hátraszorították karjait. A kő durván nyomódott arcához. Hetek óta először adott hálát megnövekedett arcszőrzetéért, ami megvédte a horzsolásoktól és a nedvességtől.

Rabastant szintén arccal lefelé taszították a padlót fedő mocskos szalmába, miközben látta, ahogy a bátyja szeme feletti vágásból egy vércsepp csöppen a szemébe. Rabastan sejtette, hogy több zúzódás is keletkezik majd bátyja testén az őrök lökéseitől. Rodolphus viszont az öccséből felszakadó fájdalommal teli nyögésekre figyelt, amiket nem tudott megakadályozni. Képtelen volt megvédeni.

Az őrök gyorsan és érzéketlenül kapcsolták hozzá a láncokat a fivérek bokáit fogva tartó bilincsekre, talpukra rántva őket és túlságosan is lendületesen vezették őket a folyosó végén nyitva álló ajtóig. Rabastan küzdeni kezdett, rettegve attól, ami rájuk várhat, mivel ez az ajtó vezetett a kivégzőkamrákhoz, a dementorokhoz és a “vendég” szobákhoz. A cellákhoz, ahol a rabokat az ágyakhoz szíjazták és bérbe adták őket bárkinek, akik kívánták. Három napot töltöttek a gyengélkedőn legutóbbi élményük után. Gyógyításukkal csak egy minisztériumi vizsgálat miatt bajlódtak, hiszen sztárrabokként illett egészségesnek kinézniük. Rabastan képtelen lett volna még egyszer szembenézni ezzel. Inkább meghalna. Néhány rúgás és ütés megtörte ellenállását, s együttműködővé tette a testvérpárt.

A fivéreket egy a folyosóról nyíló szobába rángatták, majd a padlóra lökték őket. A szoba üresnek tűnt, leszámítva az asztalt és a három széket. Gyorsan az asztal egyik felén álló székeikhez bilincselték őket. A magas támla támasztotta meg fejüket, amelyet vasgyűrűkkel rögzítettek, megakadályozva, hogy oldalra forduljanak. Karjaikat lekötötték, lábaikat szétfeszítették, még több vassal téve cselekvésképtelenné őket, amelyek bőrükbe és izmukba fúródtak.

– Ha bármivel is próbálkoztok a vendég jelenlétében, egy hónapig fogtok éjjel-nappal üvölteni, értettétek? – az egyik őr arcukba köpött, mielőtt a verőbottal Rodolphus lábai közé ütött, hangsúlyozandó az elhangzottakat. Ő nem tudott válaszolni, mivel torka fájdalmasan lüktetett az üvöltéstől és a víz hiányától. Csak egy elkeseredett morgást hallatott, szemei pedig befordultak, golyói lángoltak.

Rabastan egy a hajvonala felé tartó tetűt figyelt bátyja bőrén. Már rég nem törődtek ilyesmikkel. Lábaikon patkányok harapásnyomai, testük egészén bolháké. A piszok bőrük részévé vált és Rabastan érezte húsuk savanyúságának szagát. Hosszú hajuk egységes masszává gubancolódott, lábuk telve volt szivárgó felfekvésekkel, ahol összepiszkították magukat néhány ágyhoz kötözve eltöltött nap során. Kínzás volt, bosszú volt minden életükben elkövetett bűn miatt.

Mikor a fájdalom végre enyhült, Rodolphus megpróbált valamelyest körülnézni. Legalább a vendégre tett utalás azt jelentette, dementorokat nem fognak rögtön behozni. Mégis csalódott volt. A csók után legalább nem éreznének fájdalmat többé.

A szoba fényeit erősebbre kapcsolták, amely bántotta szemüket. Oly soká tartották őket félhomályban, hogy elszoktak tőle. Az ajtó mögött beömlő fény miatt tudták kivenni, ki lépett be. A körvonalazódott alak nőinek tűnt. Besétált a cellába és teljesen megigézte Rodolphust; csípője ringása hipnotizálta, amikor elment az asztal mellett. Kihúzva a székét egyenesen a két férfi mellett álló őrökre nézett.

– Ennyi lenne – mondta, mielőtt hátat fordított a döbbent varázslóknak és előhúzott egy pergament.

Az egyik őr durva megjegyzést hallatott: – Magányra van szüksége, hogy kikurválkodhassa magát, gondolom – dörmögte a többieknek, de a nő semmibe vette.

Rabastan végül rendesen kinyitotta a szemét, hogy megnézhesse az előtte álló nőt. Hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Arca évek óta kísértette álmait. Potter sárvérű barátja! Az, akit karjaiban tartott a Misztériumügyi Főosztályon. Haja illatának emléke erőteljesen élt még benne, talán ez volt legintenzívebb emlékeinek egyike. A haja, amely szelídnek látszott, és amelyet hátrafogtak… és tiszta volt. Rabastan elfelejtette, milyennek néz ki a tisztaság, milyennek érződik. Azt kívánta, bár kinyúlhatna és megérinthetné. Rodolphus megmozdította lábát és sikerült enyhén megrúgnia öccse bokáját. A nő hozzájuk beszélt, de ő észre sem vette.

– Szóval hozzáférésre van szükségem a családi feljegyzéseikhez – mondta. Hangja dallamos volt és magával ragadó.

Rodolphus igyekezett torkára mutatni és köhögött. A nő összehúzta szemöldökét.

– Nem tud beszélni? – kérdezte, kissé bosszúsan.

Rodolphus, amennyire csak tudta, megrázta fejét, felhorzsolva a vason. A nő ingerülten felmordult, az asztalra lökve a pergament és a tollat. Rabastan magasra emelte leláncolt kezét, azonban nem érte el a tollat.

A nő hirtelen felállt és az ajtóhoz lépett, s durván dörömbölni kezdett az őröknek.

– Igen, Miss Granger? – kérdezte odaérve az őr.

Miss Granger, Hermione. Ez volt a neve. A Sötét Nagyúr hatalmas díjat ígért annak, aki képes elkapni a háború során.

– Mégis hogyan kéne kommunikálnom ezekkel a férfiakkal? Nem tudnak válaszolni a kérdéseimre! Szükségük van egy orvosra, azonnal; pár napon belül visszatérek, hogy beszélhessünk – szitkozódott.

Hermionénak felfordult a gyomra a férfiak állapotától. A legjobb gyógyítóra fogja rábízni őket. Tulajdonképpen már tudta is, kire.

– Nem fáradnék velük, kisasszony, holnapután amúgy is megkapják a csókot. Már rengeteg jegyet eladtunk rá. Biztos vagyok benne, az igazgató fenntartana Önnek is egy helyet – kacsintott a fiatal boszorkányra és felvonta szemöldökét.

– Csók?! Úgy tudtam, azt a barbár eljárást már nem gyakorolják többé. Beszélnem kell ezekkel az emberekkel; nem végezhetik el rajtuk a csókot! Hány rabbal bántak eddig így? Betiltották a Wizengamot parancsára! – Hermione elvörösödött a dühtől. Az őrnek láthatóan nem volt érzéke az önfenntartáshoz.

– Ezek az utolsók, Miss Granger – érkezett meg a felügyelő a helyszínre –, az összes többi rabot kiárusítottuk vagy csókot kaptak. Nos, miben segíthetek Önnek?

– Kiárusították?! Ezt hogy érti? Ezek emberi lények; nincs joga… – Hermione meg akart fojtani valakit, bárkit.

– Minden jogom megvan, Miss Granger. Azkaban felügyelőjének mindig is volt egy bizonyos mértékű szabad keze a hasonló ügyekben. Sikerült egy tekintélyes összeget összegyűjtenem, amelyből kiegészítettem pár pazar darabbal az őrök hiányos felszerelését… – mondta fellengzően. A kisember igazán elégedettnek tűnt magával.

– Normális körülmények között kell beszélnem ezekkel a férfiakkal, és nincsenek olyan állapotban, hogy beszéljünk. Magammal viszem őket még ma, és megszerzem nekik a megfelelő ellátást. Azután meglátjuk, mi fog történni a jövőben. Azonnal beszélnem kell a miniszterrel - és ne is gondoljon arra, hogy megállíthat – Hermione hangja hidegen és keményen csengett.

Az igazgató összerezzent tónusától, de odavezette az őrök által használt kandallóhoz. Csak percekbe telt, hogy tisztázza, a rabok mostantól az ő felügyelete alá tartoznak. Kingsley megtartotta az ígéretét és nem árulta el a világnak, hogy varázslónő, azonban tisztában volt státuszával. Amit a varázslónő akart, azt meg is kapta.


Mikor Hermione visszatért a szobába egy korsóval és pohárral a kezében, a Lestrange fivérek még mindig székeikhez voltak láncolva. Ismét kiparancsolta az őröket; távoztuk után meglendítette pálcáját, majd kiszabadította fejüket és nyakukat a pántokból. Rodolphus megmozgatta fejét, fellazítva kissé nyakának izmait. A karján és lábán lévő béklyók azonban nem mozdultak.

– Gyerünk, igyon – mondta Hermione, ajkaihoz tartva a pohár száját. Rodolphus vetett rá egy sötét, kétségekkel és gyanakvással teli pillantást.

– Ez csak víz, tiszta víz – biztosította Hermione, megdöntve a poharat. Rodolphus belekortyolt az áttetsző folyadékba, és hagyta, hogy egy csepp végigszaladjon állán. Hermione tudta, hogy nem kellene, mégis lenyűgözte a piszokban keletkezett ösvény.

– Az öcsém – krákogta. Hermione megértően bólintott és az újratöltött poharat Rabastan ajkaihoz tartotta, majd a fiatalabb testvérnek hagyta, annyit igyon, amennyi jól esik. A víz tiszta és friss volt. Évek teltek el azóta, hogy utoljára engedélyezték nekik a friss vizet. Isteni volt.

Hermione hozzá segítette a testvéreket még egy italhoz, majd megpróbálta kiszabadítani kezüket és lábukat, másodszorra is. A kötelékek még mindig nem oldódtak meg.

– Van egy ajánlatom az Önök számára, amennyiben hajlandóak meghallgatni – mondta Hermione.

– Hallgatom – Rodolphus erősen krákogott, aztán Rabastanra pillantott. Öccse görnyedten dőlt előre székében így, hogy már nem támasztotta ki semmi. Úgy tűnt, minden reményt feladott.

– Hozzáférést szeretnék a családi feljegyzéseikhez és a vérükhöz. Kizárólag kutatási okból kifolyólag. Amennyiben hozzájárulnak és pálca esküt tesznek, hogy nem esik bántódásom, illetve nem dolgoznak tovább az aranyvérű elitistákkal, valamint betartják a törvényt, örökre kiviszem Önöket erről a helyről – Hermione boldogan segített volna rajtuk amúgy is, de hozzászokott a mardekárosokkal történő alkudozáshoz. Valamit valamiért, mindig.

Rodolphus rápillantott öccsére: nem tudta, hogy Rabastan meddig bírja még. Itt volt a lehetőség az életre.

– Rendben – mondta gyorsan, mielőtt a boszorkány meggondolhatta volna magát. Hermione bólintott, elfogadva szavait és az ajtón döngetve jelzett az őröknek.

– Oldozzák el ezeket a férfiakat: velem jönnek!

A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Kritikaeső-tánc *-*
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.