efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lssuk hőseink kijutnak egy a krtőből, s hogy Sirius tall-e seprűt. Vagy valami mst...


– Te nem vagy éhes?
– De. Egy kicsit. Ugyanakkor nem hinném, hogy itt bármi ehető lenne.
– És… esetleg nem tudok kaját elővarázsolni?
Tom egy kisség szemrehányóan nézett az alagút fala mellől, ugyanis az utolsó dolog, amit ma idebűvöltem egy kötél volt, azt is harmadik próbálkozásra sikerült. Az eredeti terv szerint ezzel fogtuk be az albínó szörnyit, de lehet, hogy jobban jártunk volna, ha felakasztjuk valahová magunkat.
Majd egy óránkba került, mire kifárasztottuk az albínó csodalényt, az pedig további sírdogálás nélkül lerogyott a folyosó falához, és mély álomba merülve ütemesen horkolt.
Ahelyett, hogy ismét hülyét csináltam volna magamból és kétes mágiatudásomból, leültem a férfi mellé, majd ráfüggesztettem a tekintetem.
– El kellene neveznünk – biccentett a lény felé.
– Minek? Nem elég meghitt szörnyinek hívni? – pislogtam rá.
– Flover – emelte rám a tekintetét -, tök mindegy, hogy miért, csak nevezzük el. Oké?
– Hívjuk Csillának – mosolyodtam el angyalian.
– Most komolyan? Nem találod elég megalázónak, hogy pórázt kötöttünk a nyakába, még a neve is legyen nevetséges?
– Jól van, na… még azt se tudjuk milyen nemű…
– Akkor valami semleges név kell – világított rá a megoldásra a férfi.
– Okés. Van valami unisex szörnynév a háziállatnevek között?
– A varázslók sem tartanak otthon szörnyeket… Hagridon kívül.
– Akkor talán őt kéne megkérdeznünk – vigyorogtam el.
– Tudod mit? Hagyjuk – rázta meg a fejét, és elnézett mellettem.
Éreztem, hogy rossz kedve van. Valójában nekem is az lett volna, ha nem azzal vagyok elfoglalva, hogy mennyire képtelenség is ez az egész. Már éppen kifejtettem volna a véleményemet a férfinek, mikor megszólalt:
– Érezted már úgy magad, mintha eredendően elcseszett lennél?
Döbbenetemben egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam.
Egészen eddig biztos voltam benne, hogy Tomot az nyomasztja, hogy kilométerekkel London felszíne alatt egy sötét, és nyálkás, szörnyekkel teli alagútban csücsül egy olyan lánnyal, akivel közös múltja van, az illető pedig azt se tudja kicsoda.
– Azt hiszem, egyszer már igen – néztem rá végül. – Talán ez olyasvalami, amit mindenki érez egy erre alkalmatlan időpontban.
– Mióta az eszemet tudom az volt a célom, hogy megbosszuljam a világnak azt, hogy ilyen nyomorultnak születtem. Annak a srácnak, aki szép is, meg okos is, de nem elég ahhoz, hogy jó legyen. Olyan, akit be lehet mártani, olyan, akit el lehet hagyni, és az első adandó alkalommal meg is teszik mindig…
– Hogy emelkedtél felül a kisebbségi komplexusodon? – kérdeztem óvatosan.
– Sehogy. Beleástam magam a fekete mágiába, szektát alapítottam, sereget gyűjtöttem, randalíroztam, elfogattam, megkínoztam, és meggyilkoltam rengeteg ártatlan embert. Az volt a célom, hogy a világ egyedüli, és halhatatlan uralkodójává válok – bámult maga elé.
– Nem tűnsz olyannak, aki komolyan gondolta egy pillanatig is, amit csinált – válaszoltam át sem gondolva azt, hogy most kellene rettegve elrohannom -, szerintem csak elmenekültél.
– Igen. Tényleg menekültem – mosolyodott el fásultan. – Aztán jöttél te, és feje tetejére állítottad az összes elvemet. Megmentettük a Roxfortot, de te meghaltál, én viszont feloldozást nyertem… Sajnálom.
– Meghaltam? Mármint úgy szó szerint?
– Igen, a mi dimenziónkban igen… Azt sajnálom, hogyha felül tudok emelkedni a rettegésemen a világtól, akkor megmenthettelek volna, és most boldogan élnétek valahol Blackkel, és én lennék a fiaid keresztapja…
Ennél a kijelentésnél félrenyeltem. A nagy pillanat, amikor megtudom, hogy… mit is tudok meg?
– Ki az a Black?
– Sirius.
– Milyen kapcsolatban álltam vele? – kérdeztem óvatosan.
– Hát, ő nagyon beléd volt zúgva – mosolyodott el a férfi. – Tudnod kell róla, hogy ez baromi nagy szó, azok után, hogy mekkora nőcsábász volt.
– Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen jó pasi odáig legyen értem – fújtam ki a levegőt. – Meg magamat sem, hogy képes legyek leállni egy ilyennel.
– Azt hiszem, ha ezt meghallja, nagyon fog örülni – vigyorodott el Tom. – Hidd el, ő a jófiú a történetben.
– Annak ellenére, hogy bezárt valamiért, amit el sem követtél? – kérdeztem vissza csendesen.
Ebben a pillanatban valami mélyről jövő ordítás rázta meg az alagútrendszert. A szörnyünk éberen kapta fel a fejét, és rémülten lapult a talajhoz. Tom éberen pattant fel, és fürkészve figyelte a sötétséget.
– Ez nem a gyomrod volt, ugye? – néztem rá, mosolyt csalva az arcára.
– Mit tanácsolsz, tévedjünk el még inkább, vagy induljunk el a hang irányába?
– Ez tőle függ – intettem a fejemmel az albínó felé. – Megvan!
– Mi van meg? – kérdezte a férfi zavarodottan.
– A név. Hívjuk Ab-nek. Ha kiderül milyen nemű, még mindig lehet Abigél is, meg Albert is.
– Fájdalmas vagy – grimaszolt rám. – Jó legyen Ab. Akkor én nézem a sötétséget, te meg vedd rá, hogy feltápászkodjon.
Nem láttam túl sok értelmét annak, hogy ő nézelődjön minden világítás nélkül, és én abajgassam Abet, de nem volt más választásom.
A szörny halálra volt rémülve, korábbi fekete társával teljesen ellentétesen.
Ahogy közelebb léptem hozzá vinnyogó hang hagyta el a torkát, és ellenségesen fújtatott.
A mozdulat, hogy hozzáérjek félúton abbamaradt, és én tanácstalanul meredtem a vörös szempárba, majd megszületett bennem az elhatározás, hogy taktikát váltok.
Lassan összpontosítva elmerültem a szempárban, ahonnan a világ összes félelme és gyűlölete rám sugárzott.
Azt akartam, hogy megnyugodjon, hogy megbízzon bennem, hogy zaj nélkül kövessen.
Eszembe jutott a kisherceg, amikor megszelídítette a rókáját. Valami hasonló zajlott le kettőnk között is a fura teremtménnyel. Hosszú percek múltával egyszer csak ellazult a tekintete, és már nem kapott felém, mikor mellé térdeltem, és megérintettem sebesült lábát.
Tom idegesen hátranézett, mikor a furcsa hang ismét megismétlődött.
– Ha meg akarjuk ülni, szükségem van még néhány percre, hogy ellássam a sebét – fordultam hozzá.
– Gondolod, hogy menni fog? – kérdezett vissza.
– Muszáj lesz – suttogtam magam elé. Sirius szemszöge Visszamentem a terembe, ahol azelőtt tárgyaltunk, mielőtt Flover megjelent volna.
Kell egy seprű.
Pontosan tudtam, hogy a többieket el kell kerülnöm, mert ha megneszelik, mire készülök, minden erejükkel azon lesznek, hogy megakadályozzanak benne.
Körülnéztem az irodában, de nem találtam seprűt, pedig biztosra vettem, hogy James mindig tart magánál legalább egyet, azonban mégsem volt ennyire megszállott.
Kifordultam a folyosóra és azon gondolkodtam, hol akasszak le a bűnelhárítási osztály kellős közepén egy átkozott seprűt, mikor kifordult a női mosdóból Lily.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy mit is akarok, és korábbi problémámat felidézve utána szóltam.
A nő megpördült, és csodálkozva rám nézett.
– Sirius? Mi a baj? Elég zaklatottnak tűnsz – pislogott.
– Most már tényleg elég zavartnak is érzem magam – morogtam. – Mégis miért fogtál pálcát Floverre?
– Hogy mi van? – kerekedett el a nő szeme. – Én?
– Igen te – válaszoltam. – Végigkergettük miattad a fél Minisztériumon…
– Te normális vagy? – fújtatott. – Soha nem tennék ilyet senkivel, nem hogy Floverrel, nem rémíteném halálra!
– Szóval, azt állítod, hogy te a közelében sem voltál ma neki? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Nyilván, mivel még csak most értem ide – mordult fel.
– Basszus – nyögtem, és futásnak eredtem a folyosón.
– Mi van?
– Keresnem kell egy másik Lily Evanst!
Ki játszhatta el Lilyt, és milyen célból? Ki férkőzött be közénk?
Akárki. Bárki. Lehet, hogy nem is boszorkány vagy varázsló, lehet, hogy egy másik dimenzió gonosz alakváltó nindzsa harcosa, akinek az az egyetlen célja, hogy Flover üveges szemekkel lapuljon ki egy kilométeres mélységű tárna alján… Honnan ismerem azt a szót, hogy nindzsa?
Azon gondolkoztam, betérek Remushoz, hogy megkérdezzem, mi van a genetika vizsgálattal, amikor a következő kanyarban belerohantam valakibe.
Mind a ketten seggre ültünk. Pontosabban az illető az ölembe zuhant, a farcsontom pedig közelebbről megismerkedett a minisztériumi járólapokkal. Lassan kinyitottam a szemem, amit ösztönösen becsuktam ütközés után, és döbbenten konstatáltam, hogy egy égszínkék írisz néz vissza rám.
Nyeltem egyet, és lassan rájöttem, hogy egy aranyszőke hajú fiatal nő található még mindig meglehetősen furcsa pozícióban a karjaim között, az arcát pedig pár centi választja csak el az enyémtől.
Hirtelen feleszmélt, kimászott az ölemből, és velem együtt feltápászkodott.
Megint nyeltem egyet. Micsoda nő volt… Jó kiállású, körülbelül velem egyforma magas, sportos. Tökéletes alakját csak kiemelte a vörös magas sarkú, a testhez simuló fekete szoknya, és a leheletvékony selyeming, amin egy pillanatra rajtafelejtettem a tekintem, és felfedeztem, hogy látszik a melltartója mintája. Valószínűleg ez a gondolat további asszociációkat váltott volna ki belőlem, ha valaki nem vág hátba izomból.
– Á, sziasztok – fedeztem fel magam mellett James arcát -, Sirius, látom megismerted Saraht.
– Igen, én öhm, heló! – néztem végre rá a nő arcára.
Merlinre. Gyönyörű porcelánbőr, ragyogó kék szemek, vadítóan vörös rúzs, derékig érő sötétszőke haj…
– Remus új munkatársa – mosolygott rám a nő, és megint nyelnem kellett.
– Hát, éppen hozzá tartok – kacsintottam.
– Én pedig tőle jövök – válaszolta. – Elkészült a genetika vizsgálat.
– Mi az eredmény? – ébredtem fel hirtelen.
– Egyezik a lenyomat – vont vállat. – Várhatóan.
– Láthatnám a…
– Már leadtam a Miniszter úrnak. Most pedig, ha megbocsátotok – azzal ellibbent.
James olyan mindentudó pillantást vetett rám, hogy ismét eszembe jutottak a kék szemek. Kicsit odébb húzott a folyosón, megállt egy sarkon, és hozzám fordult.
– Sirius. Majdnem kifolyt a nyál a szádon – nézett rám komolyan.
– Nem tudom, miről beszélsz – morogtam, miközben a gyomromban lévő furcsa érzést próbáltam leküzdeni.
– Mikor voltál utoljára nővel? – pislogott rám Ágas.
– Mi az, hogy mikor voltam? – néztem rá nagy szemekkel. – Még a Flover előtti nyáron.
– Hahó, ember! – meredt rám. – Nem fogadtál cölibátust, Flover meg magasról tesz rád, és itt van ez a jó nő, rakd már össze, kérlek!
Hirtelen nagyon ideges lettem. Lassan kiengedtem a levegőt, és kuncogva hátat fordítottam a legjobb barátomnak. Ő értetlenül kiabált utánam.
– James! – néztem vissza rá, mire ő értetlenül széttárta a karját. – Kapd be!
Kell egy seprű… Virág szemszöge Ab lassan kinyújtotta immár egészséges lábát, és óvatosan feltápászkodott. Óvatosan beletúrtam durva fehér szőrébe, ami a combjaitól kezdve egészen a nyaka felső részéig borították a testét. A lábait és a fejét erős pikkelyszerű páncél fedte, ami egyszerre volt kemény, és meglehetősen síkos.
A lény idegesen felkapta a fejét, mikor újra felhangzott a bőgés, immár sokkal közelebbről, mint az előbb.
Tom idegesen rám nézett, én pedig bólintottam. Mind a ketten felkapaszkodtunk Ab hátára, ő pedig várakozóan rám nézett, értelmes tekintetével utasítást várva. Óvatosan belesuttogtam a fülébe, és a hatlábú szörnyink hangtalanul, de gyors iramban megindult az alagútban.
– Hova megyünk? – kérdezte Tom átkarolva a derekamat.
– Vissza a tárnába. Lehet, hogy ő fel tud kapaszkodni a falon, és akkor kijutunk innen – válaszoltam.
– És ha nem tud?
– Akkor megtanul repülni – bandzsítottam hátra a vállam felett.
Ab hirtelen felvisított, és élesen irányt változtatva megfordult.
Akármi is adta ki a bömbölő hangot itt volt a közvetlen közelünkben. A mögöttem ülő férfi görcsösen szorította a pulcsimat, én pedig éreztem hideg kezét az anyagon keresztül. El sem tudtam képzelni, mennyi idő telt el azóta, hogy lezuhantunk ebbe az átkozott lyukba. Mind a ketten kimerültek, éhesek voltunk, és kihűltünk. Nem tudtunk megküzdeni egy újabb Merlin tudja milyen nyolcfejű, szarvas, savat köpő átokfajzattal.
Így hát menekültünk.
Ab jól bírta a tempót, így mikor a legközelebbi üvöltés felhangzott, olyan volt, mintha a nyomunkban lévő bestia lemaradt volna. Ugyanakkor nem mertem hátra nézni, ugyanúgy, ahogy Tom is makacsul előre szegezte a tekintetét.
Egyszer csak éreztem, hogy megváltozik körülöttem a levegő. A teljes sötétségben ugyan nem láttam, de teljesen biztos voltam benne, hogy kiértünk a tárnába. Vagy egy tárnába.
– Flover, kellene egy kis fény.
– Ab albínó. Nem tenne jót neki.
– Nekünk sem tenne jót, ha valami leharapná oldalról a fejünket.
A sötétben grimaszoltam egyet, amit a férfi úgy se láthatott, de igazat kellett, hogy adjak az aggodalmának, így óvatosan meggyújtottam a kezem.
Nem kellett volna.
A bömbölés ismét felhangzott, a hátunk mögött pedig egy magas árny bontakozott ki a sötétségből, és végre megpillantottuk, mi is követett minket ez idáig.
Pontosítok. Fogalmam sem volt róla, hogy nevezzem azt a kígyótestű, két fejben végződő, hosszú nyakkal rendelkező teremtményt, ami észveszejtő tempóban tekergőzött felénk, folyamatosan valami fekete folyadékot csöpögtetve a szájából.
Tomban megállt az ütő, én sem jutottam szóhoz, de Ab mind a kettőnk helyett cselekedett, és rohanni kezdett a fal felé. Ha egy alagutat választ esélyünk sem lett volna.
A tárna oldala egyre közelebb volt, Abnek még mindig nem nőtt szárnya, a kétfejű kígyó pedig lerázhatatlan dühvel iramodott utánunk.
– Gyújtsd fel a növényeket! – ordította Tom.
– Mi van? Frissek, maximum füstölnének! – csattantam fel.
– De nagyon magas a foszfortartalmuk! – vágott vissza.
Igazából végig sem gondoltam, hogy ez mit jelent.
Körülöttünk lángba borult a világ, Ab visítva futott, mögöttünk a szörny meg ordítva tekergett.
Arra nem gondoltam, hogy egyik életveszélyből a másikba lökni magunkat nem a legjobb ötlet, mégis inkább preferáltam a tűzhalál verziót, mint a zsákmány szerepét.
Már mind a négyen menekültünk.
Ab elért a falhoz, pánikba esett, és ledobott minket a hátáról. Sikítva zuhantam le a még érintetlen növények közé. Tom villámgyorsan talpra állított, és a falhoz rángatott, egész testével rám dőlve, védve mindentől, amitől meghalhatok.
Persze teljesen mindegy volt. Ha a bestia nem, akkor a tűz, vagy a füst fog mind a kettőnket megölni. Képtelen voltam megvédeni magunkat, vagy vizet varázsolni, teljesen pánikba estem.
Abban a pillanatban, mielőtt a tűz, vagy a kígyószerzet elért volna minket, Ab ugrott be elénk, és dühöngve, legnagyobb döbbenetünkre, ez előtt nem létező, két méteres hosszúságú szárnyával tartotta vissza a lángokat.
– Ugorj fel! – kiáltott rám Tom, és felsegített az állatra, majd felszállt mögénk.
Ab pontosan abban a pillanatba rúgta el magát a földtől, mielőtt a tűz felcsapott volna körülöttünk.
Pontosan abban a pillanatban, mielőtt a szörny belemarhatott volna a farkába.
Pontosan abban a pillanatban, mielőtt meghaltunk volna a tárnában.
Szélsebes iramban száguldottunk a lyuk teteje felé. * Sirius szemszöge Végül mégis Remushoz mentem, annak reményében, hogy megtudom a szöszi, aki korábban a hatalmába kerített, mit tud a genetikai vizsgálatról, amit én nem.
Elbűvölt a nő. Mint sok év óta senki. Sarah gyönyörű volt, pontosan olyan, mintha egy divatmagazin címlapfotójáról lépett volna ki. Ráadásul, semmi nem tűnt soknak rajta, se a smink, se a ruha, elegáns volt, és mégis csábítóan kihívó.
Mielőtt Floverrel találkoztam, biztosan tudtam, hogy egyszer egy ilyen nő lesz a feleségem, vagy legalábbis életfogytig a szeretőm.
Ezzel szemben Flover minden volt, ami a képzeletemben sosem szerepelt. Ő volt az az alacsony, kicsit görnyed hátú, fiús lány, akit alapjáraton maximum a haverzónába soroltam volna. Durva volt, maróan gúnyos, erőszakos és naiv, mint egy kislány.
És az egyetlen ember, aki minden előítélet ellenére közel engedett magához. Pontosabban, bevonzott, mint a mágnest.
Flover szép volt a maga módján. De egyáltalán nem hasonlított Sarahoz. Ő akkor volt nő, mikor elérzékenyült, akkor volt nő, mikor hegedült, akkor volt nő, amikor rám mosolygott. Onnantól kezdve, hogy megtaláltam a parkban, zsigerből éreztem, hogy nekem ő kell, mindig is ő kellett, ezt a lányt akarom csókolni, ölelni, én akarok lenni neki az első és az utolsó, vele akarom tölteni az éjszakáimat, a nappalokat, és vele akarom leélni a hátralevő életemet.
Igen, megpróbálhattam volna továbblépni. Keresni egy Saraht, végigszexelni vele a házat, elvenni, gyerekeket csinálni, és leélni az életet anélkül, hogy bármi értelme is lett volna.
Flover Hyde nem volt pótolható.
Kellett az a seprű.
Remust megtaláltam az irodában. Fejét a tenyerébe temetve ült egy széken, és meg sem mozdult, mikor beléptem a helyiségbe. A térképek, a szövegek, a kódexek szanaszét hevertek, nem rakott rendet. Nagyon levertnek tűnt, és tudtam, hogy miért.
Akármennyire állította Tomról, hogy gyilkos maradt, ő is azt akarta látni az eredményekben, amit én. Hogy igenis léteznek csodák, és hogy az ex-Voldemortnak semmi köze nincs az egész kavarodáshoz.
– Van másolat? – kérdeztem halkan.
– Az asztalon – motyogta a kezébe a férfi.
Odamentem és széttúrtam a kupacot. Kevés keresgélés után rátaláltam a két görbére.
Az egyik Tom varázslatlenyomata volt, mikor lebegésbűbájt alkalmazott. A másik pedig a dimenziós mágia lenyomata. Az egészet grafikonszerűen ábrázolták, a vonalak ide oda futkostak. Az egész vonalat két részre osztották, az első fele jelentette magát a varázslatot, a második pedig a varázstudót, aki bűvölte. Értelemszerűen az első teljesen különbözött, a második azonban hajszálpontosan megegyezett.
Utolsó elkeseredésemben egymásra csúsztattam a két műanyagot, és úgy szemléltem az eredményt.
Valószínűleg, ha akkor nem teszem meg ezt, életünk legnagyobb tévedésén hunytam volna szemet. Csakhogy a két görbe között volt egy apró különbség a kritikus helyen. Talán pár százaléknyi eltérés, de volt. Ez pedig azt jelentette, hogy valami sántít a dologban.
– Holdsáp, gyere, nézd ezt meg – szólaltam meg, és próbáltam meggyőzni magam, hogy nem csak a látásom romlott meg.
Remusnak elég volt egyetlen pillantást vetni a vonalra, hogy fülig szaladjon a szája, és elrohanjon a laborba, egy „kinagyítom” felkiáltással.
Pár perc elteltével diadalmas mosollyal a száján tért vissza.
– Különbözik – vigyorgott. – Méghozzá, egy alapvető különbség van. Ez itt a varázstudó nemét jelzi. Ez a pont itt Tómikánk férfiassága a lebegésbűbáj szerint. Ez meg itt, a dimenziómágiánál.
– Ez feljebb van – morogtam elégedetten. – Mit jelent?
– Azt, hogy az illető egy nő – kacsintott rám.
– Vidd ezt gyorsan Caramelnek! – mondtam. – Nincs egy seprűd?
– Ott a sarokban, de minek kell? – húzta össze a szemöldökét.
Mielőtt elmagyarázhattam volna az indokot, az ajtó kivágódott, és Drizzt lépett be rajta, nyomában néhány nagyon ideges varázslóval. Illetve, inkább csak bebújt, tekintve, hogy jóval magasabb volt, mint a nyíláskeret.
– Nyugalom, ő velem van – küldtem el a dolgozókat, azok meg még mindig bizalmatlanul méregetve az elfet lassan elhátráltak.
– Gyere velem, ezt látnod kell – ragadta meg a karom, én meg a seprűt elkapva faképnél hagytam Remust.
Drizzt egyenesen a tárnanyíláshoz vezetett. Eddig teljes sötétség volt az egész teremben, csak egy halvány derengés szűrődött át az öreg ajtók alatt, most viszont, furcsa sárgás fény szűrődött fel az aljáról, és egyre csak világosodott.
– Tűz – nézett rám a férfi sokatmondóan. – Lángol az egész.
– Flover – dadogtam fel sem fogva, hogy mit jelent ez. – Lehet, hogy volt valami lent, amit meggyújtott, hogy jelezzen…
– Akkor nem kellene felfelé terjednie. Mert ez egyre följebb jön – morogta a férfi.
– Van valami gáz a levegőben – kerekedett el a szemem. – Ha ez igaz, akkor nagyon gyorsan el kell tűnnünk innen…
– Mi lesz velük? – kérdezte a sötételf komolyan.
– Valószínűleg már nincs olyan, hogy ők, vagy elmenekültek valamerre – nyeltem egyet.
Fel sem fogtam hirtelen, amit mondtam. Nem is hittem el. Flovert elpusztíthatatlannak gondoltam Tommal együtt, mióta megjelent az ebédlőben.
Egy mezei kis tüzecske nem foghat ki ezen a nőn.
Mielőtt még kimehettünk volna a teremből, Drizzt meglepetten felkiáltott.
Hirtelen nem tudtam mire vélni a döbbenetét.
Aztán megláttam.
Egy apró fehér pont száguldott felfelé a tűz elől, és egyre csak nőtt, mígnem ki tudtam venni, hogy mi az.
Egy sárkány volt.
Egy nagyon különös, hatlábú sárkány, három-négy méter széles szárnyfesztávval, a hátán pedig ott lovagolt Flover, és Tom.
Az első gondolatom az volt, hogyha idejében ki is jutnak a kürtőből, a sárkánnyal nem férnek ki az ajtókon.
Az egyetlen megoldás az, hogy…
A minisztérium legfelső emeletén voltunk. Pár méterrel a föld alatt.
Lassan előhúztam a pálcám. Drizzt kitárta az ajtót, és ordított, hogy menjek már, én viszont csak álltam a pálcámmal, és hezitáltam.
A sárkány teljes erőbedobással haladt a mennyezet felé és akkor…
Flover tekintete egy pillanatra az enyémbe fúródott. Mintha a felismerés egy szikráját véltem volna felfedezni benne, és gondolkodás nélkül kimondtam a varázslatot.
Hatalmas robbanás rázta meg a minisztérium épületét. A nyomás, és Drizzt erős karja kilökött a nyitott ajtón, így már éppen csak elkaptam a pillanatot, amint fal kettéhasad, és sűrű záporral hullik alá a törmelék.
Felrobbantottam a mennyezetet…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.