efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Floverék lezuhantak egy viszonylag mély kráterbe. Mi van odalent? Véleményekért esedezem!


,,Szabadesésnek nevezzük a test mozgását, ha a gravitációs mezőben kezdősebesség nélkül elengedett test esését a gravitáción kívül semmi sem befolyásolja.”
Soha nem voltam jó fizikából. Az általános iskolai tanáromat imádtam, a középsulistól meg rettegtem. Szóval én és a reáltárgyak úgy általában nem lettünk barátok. A körülményekből adódóan pont elég képtelenségnek tűnt, hogy eszembe jutott a szabadesés egyszerűsített definíciója.
Legyünk őszinték. Mekkora esély volt arra, hogy a főváros közepén a könyvtárból láthatatlan átjárón keresztül egy konkrét fantáziavilágba csöppenhetek, pálcákkal üldöznek, véget nem érő lépcsőkön rohangálunk… és végül belevetem magam egy számomra ismeretlen férfivel egy batár nagy lyukba.
Ha már őszinték vagyunk. Ide kéne még egy definíció. Mondjuk a szabadságról. De lehetséges, hogy az öngyilkosság idevágóbb lenne.
Igen, az egészet zuhanás közben gondoltam végig. Ugyanis, rettenetesen sokáig tartott.
Mellettem egy karnyújtásnyira az a férfi zúgott sebesen, akit Sirius Tomnak nevezett. Én viszonylag rémült voltam, ő látszólagos közönnyel kezelte, hogy legalább tíz perce csak száguldunk a tökéletes semmi felé.
Apropó Sirius. Rettenetesen ordított, mikor leugrottunk, de egyrészt a visszhangtól, másrészt a szavak artikulálatlansága miatt sem értettük, mit is. Aztán csönd lett.
– Te, Tom? – kérdeztem hirtelen. - Így hívnak, ugye?
– Aha – jött valahonnan mellőlem a válasz.
– Van nálad bot?
– Hogy mi?
– Tudod olyan izé, amivel lődöztek minket. Pálca vagy mi.
– Nincs, fogságban voltam, nem vendégségben.
– Kéne egy kis fény.
– Hát csinálj.
– Nálam nincs bot!
– Neked nem is kell.
Paparárá. Mi van? Nem kell pálca ahhoz, hogy világítsak? Mi vagyok én szentjánosbogár?
Mellettem a férfi hangosan felröhögött. Valamiért olyan érzésem volt, hogy hallja a gondolataimat.
Felidéztem a bögre megjavítását, a tárgylebegtetést, és az egyéb finomságokat, amiket a könyv segítségével kipróbáltam.
Időnk, mint a tenger. Miért ne?
Behunytam a szemem, hogy a menetszél ne kínozza, és koncentrálni kezdtem, valami melegre, világosra, fényesre…
Ismerős érzés áradt szét a testemben, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha még sosem lettem volna ilyen nyugodt egész életemben. Végülis, ez a világ legtermészetesebb helyzete, zuhanás egy sötét lyukban, egy idegen pasival, és lángol a kezem…
– WHÁÁÁÁÁ! – ordítottam fel, mikor felfedeztem, hogy a bal csuklómig minden kis ujjacskám és tenyerem rendellenes módon fáklyaként kezdett funkcionálni.
– Már megint előtört a piromániád? – nézett rám Tom, letörölhetetlen vigyorral.
– Nagyon örülnék, hogy megmagyaráznád ezt – néztem rá.
– Először jó lenne, ha tompítanád becsapódást – pillantott lefelé.
Sikítani is elfelejtettem, olyan gyorsan közeledett felénk a verem alja. Valószínűleg, ha túlélési ösztönöm nem szól közbe, tükörtojássá avanzsáltunk volna, de szerencsére, fél méterrel a föld felett megálltunk a levegőben, és csak azután csapódtunk bele a talajba. Illetve padlóra. Kövezésre. Nem tudom.
Hunyorogva néztem körül, feljebb tartva a bal kezemet. Egy ősrégi kútszerű medencébe kerültünk, ami mellesleg tele volt csontvázakkal. Illetve fél és negyed csontvázakkal, néhol koponyamaradványokkal.
Felnéztem. A tárna teteje eltűnt a sötétségben. Kilométereket zuhantunk.
– Üdv a Föld középpontjában – morogtam inkább magamnak, mint furcsa társamnak, aki elgondolkozva méregette az egyik koponyahalmot.
– Gyere csak ide!
Óvatosan átléptem egy bizalmatlanul lila színű, bolyhos növényt, és Tom mellé állva szemügyre vettem a felfedezését.
– Nem fura ez neked egy kicsit? – kérdezte.
– Melyik része? – pillantottam rá negédesen. – Hogy léteznek varázslók, hogy amúgy majdnem kinyírtak minket, hogy leugrottunk egy baromi mély kútba, és túléltük, vagy, hogy lángol a karom?
– Flover – nézett rám a férfi. – Mi a hatodik képtelenség?
– Mi van? – meredtem rá sután.
– „Néha reggeli előtt valamikor hat képtelenség is eszembe jut.” – pislogott rám.
– Miért idézel az Alice Csodaországban-ból? – kérdeztem.
– Majd ha nyugodtabb helyen leszünk, elmondom, addig próbáld meg használni a fejed.
– Oké – bólintottam megadóan – Szóval. A hatodik képtelenség. Ha az emberek csak úgy leestek ide, és meghaltak, akkor a csontvázuknak többé-kevésbé anatómiai rendben kellene lenniük. Ezek pedig itt csak koponyák, összehordva egy kupacba. Ilyet hullák nem csinálnak maguktól még a varázsvilágban sem, ugye?
– Nem, ami halott, az nagyon halott – bólintott Tom. – Elég sok mindent kipróbáltam ahhoz, hogy tudjam…
– Te valami rosszfiú vagy? Csináltál zombikat? – néztem rá érdeklődve.
– Egy ideje azt hittem, hogy nem, de lehet, hogy mégis – morogta. – Flover, összpontosíts. Van még itt valami rajtunk kívül.
– Vagy volt.
– Tessék?
Óvatosan körülnéztem a földön, majd látszólag alapos vizsgálódás után visszafordultam a férfihez.
– Nem látok friss hullát. Ha volt is itt valami, ami ezt csinálta, akkor az egy ideje nem kapott enni.
– Vagyis döglött – mondta Tom, kissé megkönnyebbülve.
– Vagyis döglött, esetleg… - bólintottam, majd hirtelen eszembe jutott Drizzt, mikor figyelmeztetett a dolgok látszólagosságáról -, esetleg, vegetál.

*

Sirius szemszöge

Negyed órája ültem tök egyedül a perem szélén, és vártam, hogy történjen valami.
A kezdeti sokk után, hogy szívszerelmem belevetette magát egy a miniszter szerint olyan halálkamrába, amit évek óta nem ellenőrzött senki, minden fegyver, vagy szükséges felszerelésen hiányában, elkezdtem újraelemezni a történetet.
Mennyit tudhat Flover?
Gyanakodnia kellett. Valahogy eljutott idáig, valami arra ösztökélte, hogy kövessen. Mindig kíváncsi volt, de nem ennyire. Ráadásul halálra rémült Lilytől, aki… aki pálcát fogott rá? Mégis miért csinálta ezt a nő? Az a Lily Potter, akit én ismertem, soha a büdös életben nem viselkedett volna így, főleg nem Floverrel, akármennyire képtelennek is tűnt a szituáció. Utána kell járnom.
A jó hír az, hogy túl kellett élniük. Ahhoz, hogy Tomot a lány kiengedje a zárkából varázslatot kellett használnia. Megállíthatta a zuhanást, mielőtt becsapódtak volna, Tom segíthetett neki. Igen, túl kellett élniük.
Nulla bizonyíték hiányában ez volt az egyetlen lehetséges variáció, amibe hajlandó voltam belekapaszkodni.
És azután? Ha túl is élték, Flover biztonságban lesz a férfival odalent? Az eddigi vizsgálatok és a nyomozás mind azt mutatták ki, hogy valóban Tom nyitotta ki a másik átjárót a dimenziók között, már csak a mágia lenyomatkép eredményére vártunk. Ha ez tényleg így van, akkor Voldemort visszatért, és fel fogja használni a lányt a személyes céljainak megvalósításában, ráadásul, nem is kell majd erőlködnie, hiszen a lány jelenleg egy igencsak zavart, és ellenszenves képpel rendelkezik emlékeinek híján a történetről.
Gondolataimat a szemközti ajtó csukódása szakította félbe.
Nem láttam senkit bejönni, és mivel bent nem volt senki, ezért ki nem mehetett.
– Tudom, hogy van ott valaki, mutasd magad – álltam fel, és előhúztam a pálcám.
– Sirius, hát újra találkozunk.
Lassan kiengedtem a bent tartott levegőt. A szemközti párkány sötétségéből lassan kibontakozott egy jól ismert alak, szablyákkal a hátán.
Aprólékosan körülnézett, majd le a mélységbe.
– Túlélték? – kérdezte óvatosan.
– Fogalmam sincs – leheltem halkan.
Biccentett, majd lassan a levegőbe emelkedett, és átlebegett mellém. Ülve két fejjel magasabb volt nálam.
– Nem látok semmit – sóhajtott. – Túl mély. Hol van a lejáró?
– Nincs lejáró – sziszegtem. – A minisztérium nem arra tervezte ezeket a tárnákat, hogy felhozzák belőle a hullákat…
Most először láttam, hogy elborzad.
– Nem lehetett kíméletesen…?
– Ezek körülbelül háromszáz évvel ez előtt készültek – ráztam meg a fejem. – Akkoriban egy elég nagy seggfej volt a miniszter, és előszeretettel használta a kínzásos vallatást, illetve halálbüntetést. Körülbelül száz éve nem jött be ide senki.
– Azóta nem ölnek? – kérdezte Drizzt feszülten.
– Jobban szeretik a lelki megnyomorítást – morogtam.
– Seggfejek.
Rápillantottam a sötételfre, amint elgondolkodva ízlelgeti ezt a szót. Most először felnevettünk.
– De ha nem takarították el a holttesteket, akkor azok jó sokáig bűzlöttek odalent.
– Szerinted miért ilyen mély ez a lyuk? – kérdeztem tőle.
– Ha nem tudnám mire való, azt mondanám, hogy ne lehessen kimászni belőle, de azok a szerencsétlenek már nem igazán mászkáltak, ha egyszer elérték az alját…
– Azt mondják, volt odalent valami – szólaltam meg. – Valami, ami eltakarította a hullákat. Valami rémes.
Egymásra néztünk, majd az elf lassan felállt, és megszólalt.
– Ugrunk?
– Nem.
Felvonta a szemöldökét.
– Hozok egy seprűt.

*

Virág szemszöge

A gondolat, hogy mégsem vagyunk édes kettesben sápadtarcú Tommal egyre inkább megerősödött bennem, ahogy haladtunk előre a tárnában.
Biztos voltam benne, hogy ez fent nem volt ilyen széles. Szóval több kilométeren keresztül elhúzódott oldalirányban, a falak mentén pedig további járatok nyíltak körkörösen.
Talán az egész könyvtár alatt van egy hatalmas alagútrendszer – fogalmazódott meg bennem a gondolat. Talán…
– Figyelj – szólított meg a férfi. – Már nem a könyvtárban vagy. Ez a londoni Mágiaügyi Minisztérium.
– Mágia?
– Igen. Varázsvilág. Mi mind a részei vagyunk.
– Mióta?
– A kezdetektől fogva. Amióta Rowling megálmodott minket. A történet folyamatosan bővül.
– Történet? Hogyhogy eddig nem vettem észre?
– Mert ez egy másik dimenzió. Négy évvel ez előtt te is átestél, és a részévé váltál, aztán megöltek, és eltűntél. Vissza a saját idődbe.
– Miért nem emlékszem semmire?
– Mert amnéziás vagy. Többet nem mondhatok erről.
– Azt mondtad válaszolni fogsz a kérdéseimre.
– Ezekre magadnak kell rájönnöd.
– Már teljesen mindegy, mire jövök rá egyedül, ha közben megesz minket valami nyolcfejű, nyálkás szörnyimörnyi – fújtattam, és belerúgtam egy lassan tekergőző növénybe, ami láthatóan a bokámat vette célba.
– Jól van. Szóval azért vagyunk most itt, mert a fogadott lányom kinyitott egy átjárót, a te és a mi világunk között, hogy visszahozzon téged. Csak a dolog rosszul sült el, ugyanis valaki lemásolta a varázslatot, és egy csomó másik ajtót is kinyitott. És a teremtményeik most ide-oda mászkálgatnak a világok között.
– Miért tudsz rólam ilyen sokat? – kérdeztem óvatosan.
– Mert az időd huzamosabb részét velem töltötted – vont vállat a férfi.
– Ugye nem voltam a szeretőd? – meredtem rá.
– De igen Flover, és minden percét élvezted…
Kellett hozzá pár pillanat, mire leesett, hogy viccel. Neki is mire rájött, hogy ököllel verem a mellkasát, és fáj neki.
Csodaországi dulakodásunknak egy furcsa nyöszörgő hang vetett véget.
Olyan volt, mintha sírna valaki.
Mind a ketten ledermedtünk, én pedig elengedtem a férfi gallérját. Magasra emeltem a kezem, és körbekémleltünk a látóhatáron.
Aztán megpillantottuk. Egy nagy imbolygó, hosszú nyakú fekete lényt, mely az egyik alagútból vánszorgott felénk.
– Oltsd el a fényt – nyögte Tom.
– Minek, tök lassú – néztem rá.
– Nem, Flover, ez baromi messze van, és baromi gyorsan jön, nekünk pedig még gyorsabban kell eltűnnünk innen – sziszegte a férfi.
– Mégis hova? – néztem körbe. – Hogy fogunk látni?
– A növényzet foszforeszkál – suttogta Tom. – A legközelebbi járatba megyünk…
– Honnan tudod, hogy nincs még ott egy másik olyan izé?
– Van jobb ötleted, egyetlenem?
– Nincs, tündérkém, de…
Ekkor pillantottam rá a feketeségre, ami már sokkal nagyobbnak látszott, és egyre csak nőtt.
Kérdés nélkül eloltottam a kezem. Valószínűleg a pánik miatt, de még erőlködnöm sem kellett, hogy végrehajtsam a varázslatot.
Lélekszakadva kezdtünk el rohanni a bal oldali járat irányába. Tomnak igaza volt, a növényzet valóban foszforeszkált, valószínűleg a tűz fénye töltötte fel őket. Ez nagyban megkönnyítette a haladásunkat, és összezavarta az eddig egy pontra koncentráló üldözőnket.
Tényleg messze voltunk. Nem tudtam mérni az időt, de sebesen zakatoló szívem azt súgta, hogy húsz percet minimum futottunk, mire elértük az alagút száját, és az a valami, ami követett minket, körülbelül feleennyi idő alatt utolér, ha megállunk pihenni.
– Itt már nem foszforeszkál semmi – súgtam a férfinak. – Nagyban megkönnyítené a haladást, ha látnánk is valamit…
– Élő célpontokká válunk…
– Lelassultunk, Tom, a francba is, még van egy kis időnk eltévedni, hátha lerázzuk…
– Jól van, csináld!
Jobban jártunk volna, ha nem gyújtom fel magam, ugyanis az alagút minden egyes négyzetcentiméterét undorító és nyálkás dolgok borították. Olyanok, amikről nem tudtam eldönteni, hogy növények-e, vagy talán állatok.
Nem tetszett nekik a világosság, így az eddig suttyomban felénk araszoló vaskos valami, hirtelen megfordult, és elmenekült egy árnyékosabb szegletben.
Szemrehányóan Tomra meredtem, ő meg csak intett a fejével, és ismét nekiálltunk kocogni.
Pár perc múlva egy hármas elágazáshoz értünk, a férfi pedig találomra kiválasztotta a jobboldalit, és ez így ment mindenegyes elágazásnál.
A síró hang pedig egyre csak követett minket.
– Álljunk meg – lihegtem, és megtámaszkodtam a térdemen. – Nem tudunk elfutni előle, az örökkévalóságig meg nem tarthatjuk ezt a tempót.
– Akkor mit csináljunk? – kérdezte a férfi.
– Kinyírjuk – mondtam lassan.
– Alig tudsz varázsolni, Flover, nekem meg nincs fegyverem! – csattant fel.
– Jó, akkor csinálok neked. De előbb mondd el, miért idéztél a filmből. Mielőtt meghalok, tudni akarom.
– Milyen filmből?
– Hat képtelenség…
– Ja – Tom arcán egy pillanatra szomorúság suhant át. – Tudod, miután eltűntél, azt hittük, halott vagy. Egyszer Joyjal beültünk egy moziba, és hát, pont ezt adták.
– Nem adhatták ezt. Nem egy időben élünk, nem?
– Tök lényegtelen. Történik időbeli anomália egy-egy átlépéskor. Szóval megnéztük a filmet, és az a kislány… az az Alice. Pont olyan volt, mint te. És hát ez a mondat életben tartotta azt a feltételezésemet, hogy te is életben vagy a saját világodban.
– Ez aranyos – mosolyodtam el. – Na, akkor fegyver.
Behunytam a szemem, és erősen koncentrálva próbáltam felidézni valami ideális tárgy küllemét, de a síró hang rettenetesen idegesített, és képtelen voltam kizárni a fejemből. Mikor idegesített fel utoljára ennyire valami?
Mikor már fel tudtam volna robbanni dühömben beúszott egy tárgy a látóhatáromba, és…
– EGY TALPASPOHÁR, FLOVER?! MI A ROSSEBET KEZDJEK EGY ÁTKOZOTT TALPASPOHÁRRAL?!
Szerencsémre, nem kellett válaszolnom a meglehetősen mérges, és kétségbeesett férfinek, mert megjelent a látóhatáron a zokogó szörny, és szemünk elé tárult meglehetősen rút külseje.
Körülbelül akkora volt, mint egy jól megtermett szürke marha, de méretén kívül semmi köze nem volt szegény emlőshöz. Áramvonalas testét fekete, matt pikkelyek borították, négy helyett hat, három ujjban végződő izmos, és karmos lába volt, hosszú farka tőrként funkcionálva ágazott ketté, hosszú, vaskos nyakán ülő feje pedig leginkább egy ló, egy tigris, és valami őskori hüllő csúf románcára emlékeztetett.
– Hogy robbannál fel! – vágta földhöz Tom a talpaspoharat.
– Ez nem is rossz ötlet! – csillant fel a szemem, felkaptam az említett ivóalkalmatosságot, és teljes erőből hozzávágtam Miszter Szörnyhöz. – Kár, hogy nem működik – nyeltem egyet, mikor a lény még csak rá se hederített a támadásomra.
– Futás. Most. FUTÁÁÁS!
Nem tudom, honnan volt még energiánk rohanni, de sajnálatos módon Tom parancsát rajtam kívül a fekete izé is követte, ráadásul, kinézetén kívül a sírása is dobott egyet a hullahangulaton, és megszállottként trappolt a hátunk mögött, néha-néha kinyújtva a nyakát, hátha eléri valamelyikünket.
Egy újabb elágazáshoz érkeztünk, Tom ezúttal ész nélkül futott tovább egyenesen. Azt hiszem ez volt az egyetlen szerencsénk, ugyanis üldözőnk hirtelen velőt rázó sikolyt hallatva összecsuklott mögöttünk.
Oldalról rontott neki valami. Valami nagy, fehér, ami foszforeszkált, és hasonlított fekete társára, és helyzeti előnyét kihasználva átharapta annak nyakát.
– Mi a szar ez? – kérdeztem fojtott hangon.
– Nem tudom, de esélye se lett volna tiszta küzdelemben – szólalt meg Tom.
– Mi?
– Nézd meg. Vak. Az egyik lábára sánta, és jóval kisebb, mint a másik.
– Még így is elég méretes ahhoz, hogy félelmetes legyen.
– Valószínűleg fél a tűztől.
– Miből gondolod?
– Mert nem mer közelebb jönni.
– Mi a terv?
– Fogjuk meg – nézett rám a férfi.
– Mégis minek? – kerekedtek el a szemeim.
– Ez a hely veszélyes, nekünk pedig hatályos időn belül ki kell jutnunk innen. Talán ez az izé segít megtalálni a kiutat.
– Nem tudom, mire alapozod ezt a tudományos fantasztikus okfejtést, de odamenni egy olyan izéhez, ami most nyírt ki egy másik izét, nem hangzik éppen jó ötletnek. Csináljuk.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.