efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Siriusék döntést hoznak, Virág körül sűrösödik a helyzet, végül az egész minisztérium szökött fegyenceket üldöz, még nem elérkezünk az évszázad ugrásához.
Köszönöm az eddigi kritikákat, és az olvasókat, kérlek titeket, hogy mondjatok véleményt! Jó szórakozást! :)


Sirius szemszöge

– Flover nem fog segíteni.
Szavaimat halálos csend követte. Ez az. Kimondtam. Megtettem. Életemben először egyedül sokkoltam a nemzetközi varázslótanácsot.
Felírhatom az egyéb érdemeim listára – gondoltam keserűen, és az elképedt Dumbledore-ra függesztettem a tekintetem, aki az imént még lelkesen szónokolt arról, hogy milyen helyzeti előnyünk van a merénylőkkel szemben.
– Ne add fel a reményt, fiam – szólalt meg Mordon. – Talán máshogy kell megközelítened.
– Mindenhogy megközelítettem már – válaszoltam. – Felülről, alulról, oldalról, hátulról, és képzelje, még szemből is. Kiradíroztak az agyából egy egész életet. Én kevés vagyok ahhoz, hogy nem létező emlékeket gyártsak neki.
– Nem döntheted el, hogy Flovert csak úgy kihagyod a buliból – csattant fel James. – Rá alapoztunk mindent!
– Hiba volt – néztem oldalra.
Ismét csend lett. A varázslók tanácstalanul néztek hol egymásra, hol a díszítést, én pedig eljátszottam a gondolattal, hogy elegánsan elhagyom a termet, de végül nem tettem, hanem Gandalfra meredtem.
Két hete ha valaki azt mondja nekem, ezzel a furcsa mágussal fogom megtárgyalni a varázsvilág jelenlegi legütősebb haditervét, akkor megetettem volna vele James papucsát. De éppen ezt történt. Amikor elváltam Drizzttől, azonnal Gandalfhoz siettem, és megérdeklődtem, mi van akkor, ha nélkülöznünk kell a kulcsszereplőnket kedvenc történetünkből.
Két éjszakán keresztül molyoltunk a leghathatósabb megoldásokon, és szövegen, amit a tanácson elő lehetett volna adni, hogy ne törjön ki általános tömeghisztéria.
Szóval most az ő része következett volna, de olyan szinten elbambult, arcával a legédesebb méla mosollyal, ami csak megjelenhet ilyenkor egy ember arcán, hogy öt percen keresztül bámultam már kitartóan, teljes néma csöndben, mire magához tért.
– Véleményem szerint, egyesítsük erőinket, számoljuk meg hány, és milyen nehézségű ellenséggel állunk szemben, vegyük fel a kesztyűt a megfelelő módszerekkel. Nincs egyetlen megfelelő haditerv, amely segítségével elsöpörhetjük őket. Ezek olyan lények, amikkel még nem találkoztatok, amik csak a legsötétebb képzeletetekben léteztek eddig. Mindegyiknek más a célja, és más a gyengéje. Egyenként kell megtalálnunk a megoldást rájuk. Kell egy lista a különböző fajokról. Kapjuk el, vizsgáljuk meg őket, és tanítsuk meg a katonáinkat a megfelelő harcmodorokra.
Gandalf ezúttal nem dühöngő őrültnek tűnt a szememben, hanem egy olyan kissé bohókás alaknak, akinél jobban senki más nem érdemli meg, hogy Dumbledore hasonmása legyen. Engem meggyőzött, és úgy tűnt, másokat is.
– Van erre időnk? – hallatszott egy hang a tömegből.
Egy holland mágiaügyi miniszter szólalt fel, és várakozóan tenyerelt az asztalra.
– Merem remélni – álltam fel én is.
– Akkor lássunk munkához – morogta egy nagydarab néger.
Elosztottuk a körzeteket, kiadták a feladatot, az őrséget, hogy mit hova lehet elzárni. Mikor végre kiléptünk a tanácsteremből egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem.
Nekidőltem a folyosó falának, félre állva a tömegből, biccentettem a kifelé sántikáló Mordonnak, aki hitetlenkedve forgatta épp szemét.
– Hé, haver.
James a semmiből termett mellettem. Bár semmi kedvem nem volt magyarázkodni neki, elmesélni, hogy miért is jutottam erre a döntésre, mégis meg akartam kísérelni, hogy ne nézzen teljesen hülyének, ő azonban még az előtt a szavamba vágott, mielőtt megszólalhattam volna.
– Tudod, amikor odabent azt mondtad, hogy nem számíthatunk Floverre, nem hülyének, hanem elmebetegnek tartottalak. Nem volt igazam. Ez az eddigi legférfiasabb húzásod, amit elkövettél – mosolyodott el, és sután vállon veregetett.
Beharaptam a számat, és válasz helyett a nyakába vetettem magam. Buzis volt, vagy sem, ő is átölelt, majd együtt indultunk elfoglalni a munkakörünket.

Már éppen benyitottam volna az irodámba, amikor hátulról valaki megböködte a vállam.
Remus állt mögöttem, a szokásosnál is sápadtabb arccal.
Elgondolkoztam rajta, hogy lekéstem-e a holdtöltét nagy szenvedéseim közepette, de arra jutottam, hogy nem, pontosan két hét van még vissza a következőig, így a srác halovány bőre arról tanúskodott, hogy valami baj van. Oltári nagy baj.
Némán követtem egy emelettel lejjebb, egy ablaktalan szobába vezetett, ami úgy festett, mintha minden négyzetcentiméterét szótárakkal, és ősi írásokat rejtő tekercsekkel tapétáztak volna ki.
– Általában nagyobb itt a rend, de most mindegyikre szükségem volt – magyarázta nekem, én pedig inkább meg se próbáltam felfogni, hogy Remus egyszerre tudja olvasni az összes iratot.
– Miért hívtál ide?
– A varázslatról van szó – sóhajtott. – Ezt nézd!
Kinyitotta a könyvet, ami elvileg a dimenziókapuk keletkezését okozta, és odalapozott a varázsigéhez. Egy halom függőleges oszlopba rendezett kriszk-krasszal találtam szembe magam. Kérdően Remusra néztem, ő pedig magyarázni kezdett.
– Ezek dátumok. A világon olyan kevésszer használták ezt a varázslatot, sőt a könyvben a legtöbbet, hogy feljegyzi saját magának az összes alkalmat. Lényegében magát bővíti.
– Összesen hét alkalom? – néztem rá hitetlenkedve.
– Pontosan. A kezdő, és a befejező dátumot is láthatod. Ez itt Joy varázslata.
– Le van zárva – ráncoltam a szemöldököm. – Ez a jel, ami ezt jelenti, nem?
– Pontosan – nézett rám jelentőségteljesen.
– Akkor mi ez a másik?
– Egy másik varázslat időpontja.
Elakadt a lélegzetem, és levegőt kapkodva tátottam a szám. Remus borúsan bólogatott.
– Valaki ugyanazon a napon még egyszer elvégezte a szertartást, a kapuk pedig tárva- nyitva állnak. A szöveg szerint egyedül az tudja lezárni őket, aki a varázslatot elvégezte.
– Lehetetlen – suttogtam. – Ez azt jelenti…
– Azt jelenti, hogy Tom mégis csak sáros lehet az ügyben – válaszolta.
– Ne mondd el senkinek – szólaltam meg nagy nehezen.
– Mi? Sirius, ezt mindenkinek tudnia kell!
– Nem, még nem kell tudniuk – nyögtem. – Előtte beszélnem kell Tommal.
– Tégy, ahogy jónak látod, de így ki tudja, mivel állunk szemben, és ha ő tudja, akkor ki kell szedned belőle.
– És azt is, hogyha ő tette, mi a célja…
Remus felhorkantott, én pedig értetlenül néztem rá vissza az ajtóból.
– Egyértelmű. A világuralomra törés. Sirius. Egy sötét varázsló, mindig sötét varázsló marad.

*

Virág szemszöge

Gondolataimba mélyedve ültem a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Átöleltem a térdemet, és ráhajtottam a fejem, arra gondolva, hogy nem értek semmit.
Miután Sirius Jack ott hagyott a falnál, nagyon nehezen találtam haza. Drizzt se jelent meg mellettem, ahogy szokott, valószínűleg sejtette, hogy a gondolataim túl hangosak ahhoz, hogy még rá is oda tudjak figyelni közben.
Bevettem magam a szobámba, megpróbáltam utána járni, hogy ki lehet Sirius, de a Google sem adott értelmes választ, azon kívül, hogy egy csillagkép. Végül azzal telt a délután, hogy végigtanulmányoztam a varázskönyvet, és kipróbáltam pár dolgot.
Működtek. Nem mind, valamelyikhez valószínűleg kevés voltam, vagy csak gyakorolnom kellett volna. Tárgyakat reptettem, növényeket keltettem ki, kitakarítottam a szobámat, tüzet gyújtottam az ujjam végén.
Reggelre már tudtam a választ.
Boszorkány vagyok. Vagy legalábbis tudok varázsolni. Most.
Abban is biztos voltam, hogy eddig nem tudtam valamiért, de előtte már lehet, hogy volt hozzá szerencsém. Pont, mint Siriushoz.
Úgy éreztem, mint akit megloptak egy kicsit. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire zavaró lehet nem emlékezni valamire. Főleg ha az a valami magyarázatot adna körülöttem körülbelül mindenre, amit nem értek.
Kiengedtem egy hatalmas sóhajt, és felnéztem.
Majdnem felsikoltottam, mikor szembe találtam magam a Gazdaságtörténet professzorommal.
– Jó napot, öhm…
– Fehér tanár úr – mondta. – mostanában nem látom az óráimon.
– Nem igazán voltam jó passzban – nyeltem egyet.
Felvont szemöldökkel ácsorgott előttem. Azt hiszem, illene felállnom – jutott el a tudatomig, de mire valóban összeszedtem volna magam, legnagyobb meglepetésemre a prof ült le mellém.
– Rejtélyes Jackkel van a probléma? – kérdezte.
– Aki lehet, hogy nem is Jack – válaszoltam.
– Akkor nyomozd ki, ki az – forgatta meg a szemét.
– Mégis hogyan? – meredtem rá.
– Kövesd – nézett rám szinte szemrehányóan. – Tudok a másik dologról is.
– Milyen másik dologról?
– Amit nem mutattál meg nekem – hunyorgott. – Virág, ugye tudod, hogy a boszorkányság nem vezet semmi jóra?
– Nem értem miről beszél – válaszoltam.
Valami azt súgta nekem, hogy ennek az embernek nem kellene tudnia a legbensőbb titkaimról, amit senkinek nem meséltem el. Kövessem. Mi az ördög, talán ő is figyeltet engem?
– A lényeg, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen állj majd – kelt fel mellőlem, és egyszerűen elsétált.
– Észben tartom – morogtam.
Valahogy nem akartam tovább ücsörögni a Nemzeti előtt, tartottam tőle, hogy a végén még valaki leszólít, és én kénytelen leszek bevallani, hogy titokban elmebeteg vagyok. Ja, hogy ezt már mindenki tudja? Se baj, akkor majd kitalálok helyette mást.
Megszokásból is a könyvtár felé indultam el, de mielőtt kijuthattam volna az utcára, megláttam egy alacsony, vékony, fekete hajú lányt, amint kétségbeesetten zokog az egyik padon. Tök egyedül.
Mint józan szamaritánus elindultam, hogy megejtsek még egy igen bizalmas beszélgetést, egy újabb vadidegen emberrel.
– Szia, minden rendben?
A lány megtörölte a szemét, és lassan pislogva rám emelte a tekintetét. Az arcán valami számomra ismeretlen érzelem futott át, aztán lassan megrázta a fejét. Alig lehetett több tizennégy évesnél.
– Mi történt? – ültem le mellé.
– Csak semmi… csak az életem… csak az apám…
– Bántott téged? – kérdeztem, és közben elkezdtem kutatni az agyamban az illetékes hatóságok telefonszáma után.
– Nem fizikálisan – sziszegte.
Egyszerre volt dühös, és végtelenül szomorú. Én pedig nagyon sajnáltam.
– Amióta az eszemet tudom, árvaházban élek – kezdte -, anyám meghalt, az apám elhagyott, és semmi más nem maradt a múltamból, csak egy név. Az apám neve. Valamiért azt hittem, hogy egyszer visszajön értem, és hazavisz.
– És nem jött – mondtam csendesen.
– Éppen ez az. Visszajött. Amikor senki nem gondolta volna, megjelent, és visszajött…
– Akkor mi a baj? – néztem rá. – Nem jöttök ki jól, vagy nem olyan, amilyennek gondoltad?
– Valaki mást vitt el helyettem – nézett rám a lány.
– Oh.
A szempárból színtiszta gyűlölet áradt. Olyan, ami esetenként nagyon rossz dolgokra kényszeríti az embert.
Ez lett volna az a pont, amikor valami vigasztalót kellett volna mondanom, engem azonban megrémisztett az a tekintet.
– Hogy hívnak?
– Natália – válaszolta.
– Örülök, hogy megismertelek – mondtam jobb híján. – Én Virág vagyok.
Biccentett.
– Kösz, hogy meghallgattál – ezzel felállt, és köszönés nélkül elsétált a másik irányba.
Döbbenten ültem tovább a helyemen. Úgy látszik, mostantól csak furcsa, és különösen viselkedő emberekkel fogok találkozni. Egy lány mellé sem ülhetek le úgy, hogy ne mesélne nekem horror sztorikat.
Megráztam a fejem, hátha kicsit tisztább lesz a kép, de sajnos nem változott semmi, helyette viszont megpillantottam egy ismerős alakot a kapuban elsietni.
Már majdnem utána kiabáltam volna, azonban még időben észbe kaptam, hogy ne tegyem.
A hónom alá csaptam a deszkámat, és elindultam a nyomában.
A könyvtárba ment. Céltudatosan áthaladt az ellenőrző központon, anélkül, hogy kártyát használt volna. A biztonsági őr oda se nézett. Én sietve előkotortam a tagságimat, és a chiprendszerhez érintettem. Az ajtó átengedett, én pedig feltűnésmentesen a fiú után vetettem magam.
A szabadpolcos emeletre igyekezett. Mire felértem, ő már eltűnt a hátsó könyvespolcok között.
Sietve átvágtam a nyelvészeti folyóiratok között, és még éppen láttam, ahogy a bal sarokban megáll egy polc előtt.
Lopva körülnézett, és mikor senki nem figyelt, egyszerűen belesétált a bútorba.
Azt hittem, álmodok. Nem akartam elhinni, amit látok. Ilyen a valóságban nem létezik, ez egyszerűen lehetetlen…
Meg az is lehetetlen, hogy tegnap kipucoltad a lakást, anélkül, hogy törlőrongyot vettél volna a kezedbe – emlékeztettem magam.
Vettem egy nagy levegőt, és követtem a srác példáját. A polc előtt egy kicsit haboztam, majd belesétáltam és…
És nem történt semmi. Akadály nélkül lépkedtem előre, és a következő, amit megláttam, még annál is jobban kiütött, mint a tárgyakba való belesétálás.
Egy óriási könyvpalotába találtam magam, maguktól lebegő gyertyákkal, ide-oda szálldosó papírrepülőkkel, botokkal hadonászó emberekkel, akik hosszú köpenyt viseltek, és a legtöbben élénken beszélgettek valamiről. De nem csak emberek voltak ott! Hanem olyan mesebeli lények, amikről eddig álmodni sem mertem, és azt hiszem, koboldnak neveztem volna őket, ha kikérték volna a véleményem. Ennek az egész varázslatnak a közepén ott volt Jack, aki öles léptekkel haladt a csarnok másik felébe.
Ha eddig eljöttem, már nem hagyhatom lerázni magam – nyeltem egyet, és megindultam a fiú után. Senki nem foglalkozott velem, és narancssárga gördeszkámmal.
Rengeteg lépcsőn, és folyosón haladtunk végig, mire elértünk egy ajtóhoz, amin Jack nézelődés nélkül bement.
A folyosó üres volt, én pedig gondolkodás nélkül a nyílászáróra tapasztottam a fülem:
– …Sirius! Csakhogy itt vagy. Megtaláltad Perselust?
– Arra vár, hogy Flover kijöjjön óráról – hallottam a jól ismert hangot. Szóval mégiscsak Sirius.
– Nem adja fel.
– Nem. Még meg akar próbálni valamit.
Egy kisebb csend telepedett a szobára, majd megszólalt egy lány:
– Hé. Szereted Virágot, nem igaz?
– Hogy ne szeretném, Lily. Éppen ezért nem rohangálok utána tovább. Fogalma sincs róla, hogy ki vagyok…
Akkor esett le, hogy rólam van szó. Perselus, bárki legyen is, rám vár, Sirius meg ezek szerint szerelmes belém, és ezek az emberek mind ismernek engem! Édes jó szőlőcukor, nekem miért nem rémlik semmi? És mi ez az egész? Lebegő gyertyák, átjáró a falban, koboldok és…
– Nem szabad felhagynod a reménnyel – szólalt meg egy másik férfi hang. – Ne felejtsd el, hogy nagyon erős boszorkány. Fontos, hogy a végén melyik oldalt erősíti.
Boszorkány vagyok…
– Hol lehet Per? Most már neki is ide kellene érnie…
– Ő biztos nem adta fel…
– Sirius!
A szobában megint elhallgattak, én pedig vártam még, hátha elhangzik némi információ.
Abban a pillanatban valaki hozzáért a vállamhoz, és felsikoltottam.
Az a fekete hajú srác állt velem szemben, aki legutóbb összeszedte az füzeteimet az utcán.
Perselus – raktam össze a képet.
Elhátráltam a folyosó felé, ő meg döbbentetten állt tovább egy helyben. A hangomra kivágódott az ajtó, és Siriusszal egyetemben három másik alak is megjelent a képben.
Olyan arccal nézett rám, mint legutóbb, amikor a nevén szólítottam. Elindult felém, és kinyújtotta a kezét. Akkor láttam meg a vörös hajú nőt, amint a botja után nyúl, és lassan felemeli.
– Sirius, ne! – szólt rá a felém közeledőre valószínűleg Lily. – Nem tudja ki vagy, csak idáig követett. Maradj ott, ahol vagy. Veszélyes lehet!
Veszélyes lehet.
Hoppá.
Gondolkodás nélkül megfordultam, és rohanni kezdtem a folyosón.
Akkor már zsigerből tudtam, hogy a nőnél varázspálca van, és hogy meg fognak próbálni leszedálni. A szinten általános riadó lett úrrá, de mivel a legtöbben nem tudták elsőre, mit is kell elkapni, így gond nélkül suhantam az emberek között. Egy szélesebb folyosón felpattantam a gördeszkára, és helyzeti előnyt kovácsolva a zavargásból, lehagytam az üldözőimet.
Pár perc múlva megálltam kifújni magam egy rácsos ajtó mellett.
– Te hogy kerülsz ide? – hallottam egy hangot a hátam mögött.
– Kezd elegem lenni belőle, hogy itt mindenki tudja, ki vagyok rajtam kívül – fordultam meg, és szembetaláltam magam egy középkorú, sötét hajú férfival. Be volt zárva.
– Nem kellene itt lenned – nézett rám. – Menekülj, mielőtt téged is elkapnak!
– Te tudod, ki vagyok, igaz?
– Igen.
– Ha kiengedlek, velem jössz, együtt kijutunk innen, és válaszolsz a kérdéseimre – néztem rá.
– Hogyan tudnál…
Addigra már ott álltam a rács mellett, és nagyon koncentráltam rá, hogy kinyíljon.
Boszorkány vagyok. Sikerülnie kell.
A zár kattant, a rács összehúzódott, a férfi pedig hitetlenkedéssel vegyes csodálattal nézett rám.
Meghallottam a hangokat a folyosón.
Most már ketten rohantunk üldözőink elől. Átkok záporoztak ránk hátulról, mi pedig menekültünk végig a folyosókon. Már nem bírtuk volna soká, mikor zsákutcába kerültünk, a végén egy ajtóval.
– Oda be! – ordítottam, a férfi pedig követett.
Ott találtuk magunkat egy pár négyzetméteres beton párkányon, a semmi fölött, egy hatalmas sokszög alapú teremben. Olyan mély volt, hogy nem láttuk az alját. Én nem is voltam benne biztos, hogy van alja.
Az ajtó eltűnt mögülünk, ha akartunk volna, sem tudunk visszamenni. A másik oldalon azonban megjelent egy másik, és hamarosan ki is nyílt. Csapdába estünk.
Sirius állt ott még pár másik pálcással, és Lilyvel az oldalán.
– Tom, ne mozogjatok, kihozunk onnan – a hangja szinte kétségbeesetten csengett.
– Hogy visszazárjatok valamiért, amit el sem követettem? – kérdezett vissza mellőlem a férfi.
– Flover, kérlek, mindent megmagyarázunk – nézett rám esdeklően. – Csak segíteni akarok.
– Ezzel már egy kicsit elkéstél – morogtam.
– Sirius, el kell őket zárnunk – toporgott a vörös hajú nő.
– Nem fogom őket bezárni, a barátaink! – csattant fel a fiú.
– Merlinre – a lány odébb lökte a hevesen ellenkező Siriust. – Mostantól a londoni Mágiaügyi Minisztérium foglyai vagytok, jogotokban áll…
– Bocs, de szerintem én ezt most kihagyom – kiabáltam közbe.
A lány elképedve hallgatott el. Tomra néztem, majd a mélység felé. Ő alig láthatóan biccentett, és megmarkolta a kezemet.
– Átadom az üdvözleted Hádésznak! – rikkantottam, és belevetettük magunkat a mélységbe.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.