efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Nem árulok el semmit, olvassátok el! :)


A fiú lassított az utcasarkon, és a kinézett a konténer mögött. A sikátor üresen állt, és csak arra várt, hogy ő besétáljon, és elvégezze a napi rutint. Komótosan elcsoszogott egy kuka mellett, megriasztott egy macskát, majd ledobta a táskáját a fal mellé. Előkotort a zsebéből egy agyonhasznált zsebkendőt, megtörölte az orrát benne, majd galacsinná gyűrte és elhajította. Pár pillanat múlva már a kabát szakadásában turkált, és előhúzott egy kis zöldszínű csomagot. A feltuningolt cigaretta gyorsan elkészült, ő pedig már éppen rágyújtott volna, mikor zajt hallott a sikátor vége felől.
Hunyorogva nézte a semmit, merthogy az volt ott. A nagy büdös semmi, majd vállat vonva kipattintotta az öngyújtót, amikor…

Sirius szemszöge

Azóta követtem, hogy kijött az iskolából.
A napokban távolról figyeltem Flover és a fura szerzet kapcsolatát. A fickó minden egyes nap ott várta a lányt az egyetem előtt, mintha a testőrsége lett volna, kísérgette mindenhová. Egy pillanatra nem hagyta egyedül, és folyton beszélgettek, ami egyre inkább kétségbe ejtett.
A szemem előtt vált valóra a rémálom. Ahelyett, hogy Floverhez nekem sikerült volna közelebb kerülnöm, visszahozni őt az amnéziából, egyre távolabbra sodródott mellőlem. De legalább biztonságban volt a furcsa sötétbőrűvel.
Ami azt illeti, ő többször is kiszúrt engem, de nem adta különösebb jelét annak, hogy érdekelné, hogy figyelem őket.
Remusnak, Lilynek, és Jamesnek vissza kellett mennie dolgozni. Miután Tomot bevitték, a dimenziós problémák óriásivá nőtték ki magukat, mindenkire szükség volt.
Rám is.
Perselus volt az egyetlen, aki nem csak együtt érzett velem, hanem az utolsó szabad pillanatát is arra áldozta fel, hogy velem együtt kémkedjen a páros után. Hát igen. Amit mi csináltunk az már csak szín tiszta szaglászás volt, elvégre a terv, hogy visszahódítom Flovert, már az elején romokba dőlt. A napokban bekúszott a fejembe egy alattomos kis kérdés: tényleg te kellesz neki?
Amikor felbukkant a Roxfortban, szinte azonnal, és visszavonhatatlanul belehabarodtam. Megjegyzem, soha előtte senki nem keltette fel így az érdeklődésem, és teljesen új volt Virággal való kapcsolatom. Biztos voltam benne, hogy az enyém lesz, és ha egyszer megkapom, akkor soha többé nem eresztem el. Hogy egymásnak vagyunk teremtve születésünktől kezdve.
Úgy éreztem, hogy ez egyre inkább kétségbe vonódik, ahogy láttam az elffel lófrálni. Hogy láttam, van élete nélkülem is, és én nem hiányzok belőle. Bár hogyan is hiányozhatna valaki olyan, akit nem is ismersz?
Végül haza küldtem Perselust pihenni, és úgy döntöttem, teszek még egy utolsó elkeseredett próbálkozást Virág irányába.
Így kerültem a sikátorba.
Lilynek hála jól ismertem a muglik különböző káros szenvedélyeit, így a tudatmódosító szereket is. Amikor Ati előhúzta a különös kis zacskót a kabátjából, már tudtam, hogy nem közönséges cigit készül tekerni. Még az előtt kellett vele beszélnem, mielőtt rágyújt.
– Emlékszel rám?
Egészen addig a sráccal szemben támaszkodtam a falnak láthatatlanul, így mikor megjelentem előtte, halálra rémült, elsápadt, és csak tátogni tudott.
Azt hittem majd mond valamit. Káromkodik, vagy nekem esik, vagy megpróbál elfutni.
Ehelyett ránézett a kezében tartott cigarettára, és megszólalt:
– Jó cucc…
Kissé hisztérikusan felnevettem, és egy intéssel magamhoz hívtam a cigarettát, a dohányt, meg a kis tasakot is. Azt hiszem, ekkor kezdett derengeni a srácnak, hogy mi is történik vele.
– Add azt vissza – nézett rám meglehetősen ingerülten. – Mit akarsz tőlem?
– Hogy van Virág? – tettem fel a kérdést.
– Honnan a francból tudjam? – lépett közelebb a srác a dohány irányába, én pedig figyelmeztetően felemeltem a pálcám. – Két éve nem beszélünk.
– Mi? – zavarodtam össze teljesen. – De hát… a legjobb barátod volt… amin keresztül mentetek… miért?
– Nagyon egyszerű – rázta meg a fejét. – Nem mentünk keresztül semmin. Az egész dolgot csak álmodtuk. Létezik egy olyan agyi állapot, amelynek segítségével két személy tudat alatt összekapcsolódik, és…
– Szóval, az egész csak a fantázia játéka lett volna? – horkantam fel, és egyre idegesebben markoltam a pálcám. – Miért nem beszéltek?
– Az emberek megváltoznak. Ő is megváltozott. Nem tudta feldolgozni az élményt, és meggyőződéssel hitt benne, hogy ez a valóság. Én elmentem a városból. Lett egy barátnőm, új haverok, és egy új tök jó életem, amiben nem szerepelt varázsvilág, meg kitalált hülye történetek.
– Undorító vagy – sziszegtem. – Képes voltál magára hagyni őt csak azért, hogy megmentsd a saját kis nyugalmad?
– Mert, ha te annyira valóságos vagy, mégis hol a francba voltál egész idáig?! – csattant fel a fiú. – Fogd már fel! Nem tartozunk egymásnak semmivel, ő is ment a saját dolgára, én is az enyémre, és tudod az a helyzet, hogy nem fértünk bele a másik életébe! Mindenki pótolható. Azóta már háromszázszor talált valakit helyettem, aki sokkal jobban megfelel a „legjobb barát” posztnak!
– Soha nem ismerted, ha valóban azt hiszed, hogy ő valaha is így gondolkodott – morogtam. – Hiába jöttem ide…
– Nagyszerű, akkor most már el is tűnhetsz, és visszaadhatod a cuccaim – lépett felém még egyet a fiú.
– Ezeket? – vigyorodtam el gúnyosan. – Ha kitaláció vagyok, akkor el sem vehettem őket, te idióta – ezzel elhajítottam a csomagot, és még a levegőben meggyújtottam.
Attila utána vetette magát, és próbálta menteni a menthetőt, de mire eljutott volna odáig, hogy eloltsa, azok már régen semmivé váltak a mágikus tűzben.
– Veszélyben van – szólaltam meg. – Gondoltam, jobb, ha tudod.

A fiú még sokáig ácsorgott ott tehetetlenül meredve a pontra, ahol előtte Sirius semmivé foszlott. Sok évvel ez előtt eltemette magában annak a lehetőségét, hogy ez az egész világ valaha is létezett, és hogy ő valaha is a szereplője volt.
Pedig léteznie kell.
Még nem tépett be. Merlin szakállára, ideje sem volt rá!
Na tessék. Már megint Merlin. Vajon, ha eleget szólongatja, még ő is megjelenik?
Egy pár percig eljátszott a gondolattal, hogyha megfordul, szembetalálja magát egy öreg ősz hajú pasassal, aki varázsbottal a háta mögött hadonászik, de aztán elhessegette ezt a képet.
Végül lerogyott a sikátor egyik fala mellett, felhúzta a térdeit, és a tenyerébe temette az arcát.
Tényleg ezt gondolná? Hogy Virág egyszerűen csak lemondott róla?
Nem. A valóság teljesen más volt. Ijesztő, félelmetes, és fájdalmas.
Ő mondott le a lányról.

Virág szemszöge

Idegesen szorongattam a korábban talált varázskönyvet a kezemben.
Egész nap arra készültem, hogy megmutatom a professzornak, aki állandóan külön feladatokkal bombázott, és valahogy mindig oda lyukadtak ki a témái, hogy a boszorkányok, és a varázslók gonoszak voltak.
Már ha voltak.
Ami azt illeti, meggyőződésemmé vált, hogy a prof biztos a létezésükben, és hogy az ezek után való kutatás lehet az életcélja, ami meglehetősen különös volt egy tudományegyetemen. De hát mennyi különös dologgal találkoztam már itt egyébként is?
Az ok, amiért úgy döntöttem, ő lesz az a személy, aki előtt felfedem a titkom tehát ez a specializáció volt. Az, hogy miért kellett felfedni, már sokkal bonyolultabb.
Két hete, mikor megtaláltam a könyvet, összetörtem egy bögrét. Pontosabban, magától tört össze. Legalábbis, biztosan élt az emlékeim között, hogy ripityára tört, és hogy fel akartam takarítani. A következő pillanatban meg ugyanott állt az asztal szélén sértetlenül.
Azóta sok ilyesmi történt. Az elveszettnek hitt lakáskulcs a tenyerembe repült, a könyvek azon az oldalon nyíltak ki, amelyeket kerestem, a ruhák maguktól összehajtódtak…
Drizztnek nem meséltem el. Hogyan is mondhattam volna? Már az eleve képtelenségnek számított, hogy a sötételf nulla-huszonnégyben ott őrködik körülöttem, mert állítólag veszélyben vagyok. Jézusom. Az képtelenségnek számított, hogy Drizzt sötételf!
Nem beszélve Jackről, akit az ominózus eset óta sosem láttam, pedig nagyon szerettem volna találkozni vele. Megmagyarázhatatlan módon, mióta megölelt, vonzódtam hozzá, és sokszor ébredtem föl éjszakánként úgy, hogy különböző helyeken találom magam a fiú karjai között. A legkülönösebb eddig egy óriási piros arany díszítésű helyiség volt, tele asztalokkal, kanapékkal, meg puffokkal, és idegenekkel, én meg beleültem az ölébe, ő pedig átölelt és azt kérdezte: „Ugye én vagyok a kedvenced? A háremedben?”.
Fura álom volt.
Összefüggést, és logikus magyarázatot kerestem a profeszzor, az elf, és Jack felbukkanására, hiszen ezek egymás után jelentek meg, és zavarták össze körülöttem az állóvizet.
Lennie kellett valamilyen egyértelmű rendszernek, vagy megoldásnak, amit mind a három személyre rá lehetett volna húzni.
Azt hiszem, ebben a helyzetben bármit elfogadtam volna.
Már csak pár perc volt hátra az előadásból, amikor megcsörrent a telefonom. Szerencsémre az ajtó azon oldalán tartózkodtam (lévén, hogy elkéstem, így nem mentem be órára), ahol szabad volt mobilozni, így hát fogadtam a hívást. Ránéztem a kijelzőre, és hatalmasra kerekedett a szemem, majd nyeltem egyet.
– Szia, Ati.
– Szia, Virág. Hogy vagy?
– Jól, köszi, épp egy tanárra várok, pár perc, és kijön, nincs sok időm. Miért hívtál?
– Igazából… nem akarlak lesokkolni.
– Akkor minek hívtál fel?
– Mert ezt muszáj hallanod.
– Két éve nem beszélünk, nem hiszem, hogy másnak nem tudod előadni életed nagy sztoriját – futott ki belőlem keserűen.
– Figyelj, ez tényleg fontos. Idejött hozzám egy srác, és rólad kérdezgetett. Összevesztem vele, felgyújtotta a cigimet, meg pár egyéb cuccomat. Azt mondta veszélyben vagy.
Egy pillanatra kihagyott egy ütemet a szívem. A második személy, akitől ezt hallom. Ez már nem lehet véletlen.
– Ki volt az? - suttogtam bele a telefonba.
– Sirius.
– Ennek a névnek most mondania kellene valamit számomra? – kutattam emlékek után az agyamban.
– Hát nem ártana. Elég sokáig küzdöttél azért, hogy elfelejtsd, vagy együtt tudj élni vele.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – pislogtam egyre értetlenebbül.
– Középhosszú sötétbarna haj, szürke szemek, lezser tartás… nehogy már, Virág!
– Bocsi, de le kell tennem – mondtam. – Köszi, hogy hívtál.
– Várj!
– Mi van?! – csattantam fel.
– Te tényleg nem emlékszel semmire, igaz?
– Nem tudom, miről beszélsz! – fakadtam ki.
– Jó, akkor csak vigyázz magadra…
– Hello! – csaptam le a telefont.
A diákok megindultak kifelé az előadóból, én pedig sodródtam velük, még nem sikerült megállnom egy ablak alatt.
Veszélyben vagy.
Miféle veszélyben?
Sötétbarna haj és szürke szemek.
Egy pillanatra felvillant előttem egy ominózus deszkás baleset, amikor belerohantam az egyetlen olyan személybe, akinek jelenleg szürke szemei voltak a környezetemben.
El kell érnem valahogy. Beszélnem kell vele…
Jack. Sirius. Jack. Nem, még mindig nem rémlik.
Pillantásom az ablakra tévedt, ahol legnagyobb meglepetésemre, két emelettel lejjebb, nem más vágott át éppen az udvaron, mint a drága Jack. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, ahogy a lépteit, a mozgását, és a meg-megemelkedő haját figyeltem, majd összeszedtem magam, és futásnak eredtem az északi kapu felé. Ha ott megyek ki, még utolérhetem.
Miután megdöntöttem a saját olimpiai csúcsomat hosszútávfutásban, és átbukfenceztem egy folyosó közepén térdelő diákon, megbotlottam, és estem fél emeletet, sikeresen nekicsapódva a lengőajtónak, szinte kizuhantam az utcára.
Kétségbeesetten forgattam a fejem a srác után, de egyszerűen sehol sem láttam a tömegben, míg nem egyszer csak jó messzire tőlem, a könyvtár irányában felbukkant egy fa mögül.
A maratoni futók hozzám képest középkategóriás húsvéti mangalicák.
Mikor végre úgy éreztem, hogy hallótávolságon belül vagyok, elkezdtem kiabálni:
– Jack!
A fiú vagy nem hallotta, vagy nem akart tudomást venni rólam, így tovább ordítoztam, de csak nem értem el a kívánt hatást. Ő csak ment előre, kissé lehorgasztott fejjel, de elég gyorsan ahhoz, hogy ne érjem utol.
– Sirius! – kiáltottam el magam teljesen kifulladva, nekidőlve a bank hideg falának.
A srác úgy állt meg, mintha földbegyökerezett volna a lába, majd megfordult, és olyan döbbenet ült ki az arcára, mintha tangózni hívtam volna.
Intettem neki, és összegörnyedve a hasamra szorítottam a kezem. Jack megindult felém, én pedig ott vártam, mint a messiást.
Aggódó tekintettel leguggolt hozzám, megfogta a kezem, és felhúzott.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Prímán – válaszoltam -, épp testben épp lélek, tudod…
– Az előbb… mit mondtál? – kérdezte zavartan.
– Azt, hogy épp testben…
– Nem ezt. Amikor kiabáltál.
– Kiabáltam? Te végig hallottad, hogy kiabáltam, és nem fordultál meg, mégis, hogy képzele…
Mielőtt komolyabban beleéltem volna magam a fiú szidásába, ő egyszerűn nekem dőlt, és megcsókolt. Akárhogy ellenkeztem, odatapasztott a falhoz, és olyan hevesen ismerkedett az ajkaimmal, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt, bár ez a meglepetéstől is lehetett.
A meglepetéstől, hogy valójában jó volt. Nagyon jó. Rendkívül jó. Vagy, hogy már két hete vágytam erre. Éppen csak egy kicsit sértette a jól bevált szabályaimat, hogy vadidegenekkel smároljak az utcán. Úgyhogy, mikor a fiú úgy érezte, hogy ellazultam, és engedett a szorításon, taszítottam rajta egyet, és lendületből arcon csaptam.
– Ki vagy te? – sziszegtem, és elhátráltam az arcát fogdosó fiútól.
– A nevemen szólítottál – válaszolt. – Akkor tudnod kellene, hogy ki vagyok…
Látszott rajta, hogy teljesen összezavarodott. Már éppen le akartam állni vele, hogy kiosszam, miért is loholok utána, de vesztemre belenéztem azokba a szürke szemekbe. Mélységes megbánást tükröztek.
– Az előbb egy barátom felhívott telefonon, hogy beszélt vele valaki rólam, akit Siriusnak hívnak, és megadta a te személyleírásod. Azt mondta, figyelmeztetted, hogy veszélyben vagyok.
– Igazat mondott – válaszolt a srác. – De nem árulhatok el neked többet. Magadnak kell rájönnöd.
– Mégis honnan veszed, hogy még nem jöttem rá? – kérdeztem vissza.
– Hogy neveztél, amikor először találkoztunk? – nézett rám.
– Milyen kérdés ez? – kerekedtek ki a szemeim.
– Ha majd tudsz rá válaszolni, akkor elmondok mindent – ezzel megsimított az arcom, hátat fordított, és elindult a másik irányba.
Én ott álltam teljesen tanácstalanul, Jack illetve Sirius, vagy Jack csókjával a számon, a vér hangosan dübörgött a fülemben, az agyam gőzmozdonyként zakatolva keringett a saját tengelye körül.
Mibe csöppentem én bele?

Sirius szemszöge

A szívem a torkomban dobogott, az arcom égett a Flovertől kapott pofontól.
Hogy én mekkora idióta vagyok… egyszer azért, mert hatalmas önsajnálatomban elfelejtkeztem róla, hogyha én felkeresem Attilát, ő valószínűleg szólni fog Virágnak… így ő megtudja a nevem.
Én meg bedőltem, és mit csináltam? Mit csináltam? Egyáltalán hogy jutott ez eszembe? Képtelen voltam uralkodni magamon, az érzéseimen… annyira meg akartam csókolni, hogy az már fájt.
És milyet üt! Te jó ég, nagyon erőset üt…
Mikor meghallottam a nevem, egy csapásra azt gondoltam, hogy Merlinre, megoldódott minden problémánk magától, visszakaptam a barátnőmet, Flover meg majd jön, és hurrikánként söpri el azt a debil mágust, aki megpróbált szétszedni minket.
Mióta várom én egy nőtől a problémák megoldását? Mióta ücsörgök én megszokott depressziómba merülve, várva a sült galambot?
Egyáltalán nem éreztem magamat férfinak. Az, aki Flovert ott az utcán megcsókolta ugyanaz a kétségbeesett, hisztis kisgyerek volt, aki annó a Roxfortban feladta őt Malfoyéknak.
Segítséget kellett kérnem. Megoldást kellett találnom. De hol, honnan, kitől?
Hol van ilyenkor Merlin?
Akkor éreztem meg, hogy figyelnek. Valószínűleg már egy ideje követhettek, de én annyira belemerültem a saját nyomoromba, hogy azt se vettem volna észre, ha valaki rám küld egy gumiláb rontást.
Kitapogattam a pálcám, és behátráltam egy elhagyatottnak tűnő mellékutcába. Abban a pillanatban valaki hangtalanul landolt mögöttem.
Előrántottam a pálcám, és rászegeztem volna… de mögöttem csak az üres sikátor levegője kavargott békésen.
– Nem harcolni jöttem – hallottam egy hangot a hátam mögül.
– Ki vagy te?
Mintha már hallottam volna ezt a kérdést ma.
Megpördültem, és szembekerültem azzal a fickóval, aki Flover örökös kísérőjeként írta be magát a történelembe.
Most végre alaposabban is szemügyre vehettem. Magas volt, nálam talán két fejjel magasabb, a bőre fekete, a haja a derekáig ért, és ezüstösen csillogott. A szeme lilásan megcsillant. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy tökéletesen lát a sötétben, a félhomály pedig helyzeti előnyt jelent számára. Szinte biztos voltam benne, hogy harcos, erről a két görbekard is árulkodott, amit a hátára szíjazott, azonban feltételeztem róla, hogy harcmodora nem csak ennyiben merülhet ki.
Gyors. Annak kell lennie, nagyon gyorsnak.
Varázslás ide vagy oda, nem voltam hozzá elég ügyes, hogy sarokba szorítsak egy ilyen profi szamurájdzsedit. Legalábbis a ruhájából ítélve, ez a két foglalkozás illet hozzá.
– Ezt én is kérdezhetném – válaszolt nyugodtan.
– Egy kérdés, egy válasz – vágtam vissza, kissé talán merészen.
– Drizzt Do’Urden vagyok. Földmélyről. Most inkább egy könyv belsejéből, de ez lényegtelen.
– Sirius Black – mondtam bizalmatlanul. – Szintén egy könyvből, azt hiszem.
– Akkor, egy cipőben járunk – biccentett. – Miért követed őt?
– Nem hiszem, hogy ezt meg kellene osztanom veled – morogtam.
– Én úgy vélem igen. Én felelek a biztonságáért, te pedig gyanús vagy. Meg kellene öljelek.
Egy pillanatra elvesztettem az önuralmat a gondolataim felett. Ez az alak nem normális. A huszonegyedik században vagyunk, a nyílt utcán, mégis hova dugná a tetememet, a szelektív hulladékgyűjtőbe?
– A lány nagyon fontos számomra – kezdtem. – Egy agresszív, és meglehetősen kellemetlen mágus elvarázsolta, így amnéziás lett, és hát… nem emlékszik rám…
– Ő is varázsló? – kíváncsiskodott Drizzt őszinte lelkesedéssel.
– De még milyen – mosolyodtam el, és eszembe jutott, mikor a lány először lebegtetett meg egy faágat.
– Mi a terved?
– Már mindent megpróbáltam – ráztam meg a fejem. – Egyszerűen olyan, mintha sosem ismert volna. De veszélyben van. Hamarosan rájön, hogy boszorkány, hamarosan megtalálják, és ha a rossz oldalon teszi le a voksát, mindenkinek lőttek. Fríz, vagy Trizz, vagy Rizó, nem is tudom, hogy hívnak… nem engedheted, hogy bántsák.
– Drizzt – villant egyet a szeme. – Természetesen. Vigyázok rá.
– Jobban, mint ahogy én nem tudtam – suttogtam.
Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, mivel nagyon furán éreztem magam, émelygett a gyomrom, és éppen most törtem ezer apró darabra a lelkecskémet. Minek ide gyilkosság, ebben a nyomorult kis utcában minden kis törmelék horcruxommá fog változni…
– Szereted őt, igaz? – kérdezte Drizzt, mielőtt kiértem volna az utcából.
– És te?
– Ez esetben, még jobban vigyázok rá – válaszolta a fickó.
– Tessék?
Mire megfordultam, addigra már hűlt helye volt.
Merlin kislábujjára… igazán leszokhatna erről. Így nem lehet normálisan beszélgetni…
Nem tudom miért, de a sötételffel való beszélgetés, egy kis reményt szolgált a jövőre nézve, bár fogalmam sem volt róla, hogy miért.
Elindultam a könyvtár irányába. Ideje volt levedleni a kisfiús pelenka utolsó darabjait, és szembenézni a valósággal, amit a személyes kudarcom indukált: ezt a harcot valószínűleg Flover Hyde ellen kell megvívnunk.
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Véleményeknek nagyon örülnék. :)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.