efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Kiderl, mirt jtt Tomrt a minisztrium, Sirius visszaemlkezik, Flover meg rveti magt. :)


Sirius szemszöge
Már elég régóta nem vonatkoztattam el Virágtól. Vele keltem, vele feküdtem, mintha valaki kegyetlenségből rányomtatta volna a szemhéjamra a képmását. Egy képmást, amit sosem tudtam megérinteni.
Hát Tom ügye most kiverte a fejemből.
Miután Caramel méltóztatta elrakni a pálcáját, én egy kicsit elvesztettem a fejem. Azt hiszem, a miniszternek az volt az egyetlen szerencséje, hogy nem volt nálam saját fegyverem, különben valószínűleg nem csak az orrát törtem volna be, hanem megmutatom neki, hogyan tartóztatgasson le ok nélkül embereket a nappalimban a továbbiakban.
Úgyhogy nem csak Tomot vitték be, hanem engem is. Én rögtönítélő bíróság elé zuhantam, mivel belöktek az ajtón, és minek utána már úgyis testi erőszakot követtem el egy köztiszteletben álló hivatali személy ellen, behívtak, mint Tom gyanúsított tettestársa is.
Már egészen elfelejtettem, hogy milyen módszereket is alkalmaz a minisztérium, amikor gyanúsítottakat hallgat ki. Amikor meséltek róla, azt hittem túlzás, de igazából én még a lightosabb szituációt kaptam. Én voltam alul, és engem püföltek. Mindennel, amit mondtam. De hát nem volt nehéz. Ha meg akarsz úszni valamit büntetés nélkül, az a leghelyesebb, ha terrorcselekményeidet (igen, Caramel orrának betörése ennek minősült), bizonytalan lelkiállapotodra fogod. Hát én egyenesen beismertem, hogy imádtam bezúzni a pipogya főmufti arcát, és bármikor megtenném újra, ha úgy hozná a sors, meg az idegrendszerem. Rossz ötlet volt. Kikérdeztek, mint az ámokfutó Tom Denem jobb kezét, mert éppen nálam lakott egy hétig Joyjal.
Mikor végre kijöttem bilinccsel az kezemen, és bedobtak az egyik alagsori zárkába, azon gondolkoztam, hogy jutottam idáig.
Ebből akár még Azkaban is lehet, ha Tomra bizonyítanak valamit, tekintettel az előéletére.
Bár Denem előzőleg elkövetett bűnei alól felmentést kapott a Roxfort megmentésért, és a károk helyreállításáért, de sosem lett a varázslótársadalom kedvence, két évig nem lakhatott az ország központjában, és folyamatos megfigyelés alatt állt. Mikor elindult a procedúra, hogy magához vegye Joyt, hármunknak kellett kezességet vállalnunk érte.
Különös év volt az.
James és Remus, akik benne voltak a megsegítésében, hamar elfogadták, hogy Tom már csak Tom simán, egy ember, aki megtért.
Nekem nem volt ilyen egyszerű. Azon túl, hogy egy cselnek tartottam az egész jófiúságot, utáltam őt. Utáltam, mert elvitte azt a lányt, akit szerettem, azért hogy vele legyen. Azért hogy ő szeresse, azért hogy rá figyeljen. Őt okoltam a haláláért is. Ha Flover aznap este nem haragítja magára parádés megjelenésével a főgonoszt, túlélte volna.
Olyan gyorsan történt minden… James felé zuhant a plafon, Flover pedig egyből ott termett, hogy segítsen rajta. Abban a pillanatban láttam, ahogy a dárda átfúródik a mellkasán, ő zavartan felnéz, és összecsuklik, mint egy rongybaba.
Hárman láttuk a halálát. James zokogva kihúzta a csatatérről, én meg, mint egy állat kezdtem volna gyilkolásba. De már nem volt kit megölni, ugyanis Voldemort torz hangon felordított, egy ismeretlen varázslat segítségével legyalulta az egész sereget, és még azután is üvöltött, mikor már mindenki csak állt egy helyben, ráébredve, hogy az iskola megmenekült.
Először nem akartam odaengedni a holttesthez, de könyörgött… Majd egy óráig zokogott fölötte.
A temetésre nem jött el. Azt hiszem, képtelen volt felfogni, hogy megtörtént mind a kettőnk félelme.
Akkor még nem értettem, hogy ő teljesen máshogy szereti a lányt, mint én. Azt hittem ő az a valaki, aki álnokul versenybe szállt velem. Jogos a kérdés, hogy hogy kerültünk mégis ilyen kapcsolatba végül.
Lily gyógyítóként dolgozott, és egyszer csak Tom lett az asszisztense. Elkerülhetetlen volt, hogy a kis vörös ne barátkozzon vele végül össze, annak ellenére, ami történt, így miután James és Lily összeházasodott, rá kellett ébrednem, hogy a férfi is a család barátja lett, Bellával egyetemben. Aztán jött az örökbefogadás, és James aurorként, Remus dekódolóként, én meg, mint auror segéd, elég megbízhatónak tűntünk ahhoz, hogy felügyeljük az egészet.
Akkor maradt először nálam éjszakára. Összesen hatan voltunk a házban, Remus, James, Lily, Bella, ő, és én. Hajnali háromkor találtam rá a nappaliban, ahogy egy rajz fölött zokog.
– Te csináltad? – kérdeztem tőle, mikor rájöttem, hogy kit ábrázol.
– Tudod, mi a kép címe? – kérdezte zavartan.
– Nem – válaszoltam szűkszavúan.
– Dilemma – aztán kérdő tekintetemet látva hozzátette -, halálosan szeretem-e Sirius Blacket, vagy a végletekig gyűlölöm.
Elakadt a szavam. A ceruza rajz Virágot ábrázolta, amint egy takaróba bugyolálva felhúzott lábbal, bögrével a kezében ül egy széken, és a messzeségbe bámul.
– Sosem bocsátom meg magamnak, hogy elvettem tőled – motyogta a tűzbe a férfi, és egy újabb könnycsepp gurult le az arcán. – Elraboltam, hogy megöljem, aztán megszerettem, és hagytam, hogy önként tönkretegye magát azért, hogy ez a velejéig romlott ember ma itt ülhessen, és egy olyan életet kapjon, amit meg sem érdemel. És elvettem tőled. Sosem bántam meg a gyilkosságaimat. Sosem gondolkoztam azon, hogy ez valakinek fájt. Nem hatott meg. De ő… az én hibám. Olyan, mintha egyszerre éltem volna át az összeset… mintha egyszerre hallottam volna az addigi áldozataimat könyörögni. Minden éjjel ezzel álmodok. Ahogy összeesik. Látom, ahogy összeesik, Sirius… én… én annyira sajnálom… Joy is csak veszélyben lesz nálam…
– Nem a te hibád volt – szóltam közben, és magam sem hittem el, hogy mit mondok. – Nem te állítottad bele azt a dárdát. Meg akartad őt ölni, de végül megmentetted az életét. És megmentetted a varázsvilágét is. Hatalmas önuralom, akarat, és lelkierő kellhetett ahhoz, hogy felelősséget vállalj az elcseszett világért, amit létrehoztál, és szembenézz azzal, hogy mindenki gyűlöl, és fél tőled, de te bebizonyítottad, hogy képes vagy normális életet élni. Ezek fényében, te vagy a legalkalmasabb ember arra, hogy Joy apja legyél. Biztos vagyok benne, hogy ő is ezt mondaná.
Abban az évben karácsonykor Tom nekem adta azt a rajzot.
Nem tudom, mennyi időt töltöttem egyedül a zárkában, de egyszer csak Tom is mellém került.
A férfit nem úszta meg mentális zaklatással, teljesen összeverték, a szemöldöke felrepedt, és egy kék monokli húzódott a szeme alatt, az egyik karját meg furcsán lógatta a teste mellett.
Felpattantam, hogy segítsek neki leülni az egyik ágyként szolgáló fadeszkára, ő pedig még percekig ült összeszorított ajkakkal, a karomat szorongatva.
– El akarják tőlem venni – suttogta.
– Kit? - kérdeztem értetlenül, aztán kapcsoltam. – Mi? Miért?
– Azt hiszik, hogy én csináltam – motyogta -, hogy én végeztem el a varázslatot. Követelték, hogy állítsam le, és mikor válaszoltam, hogy nem tudom, megkínoztak.
– Miért téged gyanúsítanak?
– Mert ott hagytam a jegyet a tett helyszínén… valaki kilőtte a Sötét Jegyet tegnap éjjel a könyvtár fölé – suttogta. – Azt mondták, szép húzás volt a nevelt lányomra kenni az egészet, de átlátnak rajtam… Sirius, elveszik tőlem Joyt!
– Állatok – vicsorogtam, és beleütöttem a falba úgy, hogy felrepedt az öklöm.
Semmit nem tehettük, csak ültünk szótlanul, várva az ítéletre a fapadon.
Az idő meg múlt.
Valaki összeesküvést szerevezett Tom ellen, Floverről elterelve a figyelmünket, akire mostanra biztosan kivetették a… Virág szemszöge – Szóval a fiatalember kivetette rád a hálóját, és ezért kerülték el ezek a fontos tények a figyelmedet? – lapozgatta a dolgozatomat Mr. Szadista professzor.
– Mondhatni így történt – vontam vállat. – Mindenesetre, képtelen voltam lerázni.
– Mióta van ez így? – emelte rám a tekintetét.
– Pár napja – válaszoltam unottan, és az órámra pillantottam -, angol cserediák.
– Nem történnek azóta különös dolgok veled?
– Mire gondol, a tanár úr? – néztem fel rá.
Valószínűleg túl hamar kérdeztem vissza, és az öreg zsarnok felfedezte az ijedség szikráját a szememben.
Abba kötött bele, hogy nem állítottam ki tényként, hogy a varázstudó emberek gonoszak voltak az aktuális kor szellemisége szerint, és a mai napig inkább ártó lényként vannak beállítva, mint gyógyító vajákosokként. Nem is érettem mi a problémája, azután rájöttem, hogy valószínűleg azt akarta, hogy állást foglaljak az utálók oldalán.
Ez a nézet elég közel állt hozzám, mióta kinyitottam azt a könyvet.
Amikor Drizzt megakadályozta, hogy bemenjek a házba, és a kötetet kulcsa varázslatos módon az asztalomra teleportált, kételyek ébredtek bennem a saját épelméjűségemmel kapcsolatban.
Kétségtelenül valami számomra megmagyarázhatatlanba csöppentem.
Amikor kihajtottam a lezárt csatot, kinyílt a kötésen egy alig másfél centi átmérőjű, kör alakú lyuk, és kizuhant belőle egy vékony lánc, rajta egy medállal. Annak ellenére, hogy nem volt egy méretes darab, egy nagyon részletesen kidolgozott madarat ábrázolt. Leginkább albatroszra hasonlított. Jobb ötlet híján a nyakamba akasztottam, és nekiláttam végigolvasni a könyvet.
Nehezen haladtam vele. Különböző szertartásokat, varázslatokat, leírásokat tartalmazott bájitalokról, bűbájokról, ráolvasásokról, sőt még varázslényekről is. Például megtaláltam hogyan hatástalanítsak egy szatírt, és hogyan hívjak elő egy szárnyas oroszlánt, de a könyv zöme hátráltató átkokkal, mérgekkel volt tele.
Aztán másnap reggel egy szárnyas fúria nekirepült az ablakomnak, és csak a szúnyogháló tartotta vissza, később pedig Drizzt szemfüles nyila szedte le onnan az undorító lényt.
Mindebből a szomszédom persze csak annyit tapasztalt, hogy én sikoltozok, mint egy hülye, és hogy ne nézzek már ennyi horrorfilmet, mert nem tesz jót egy olyan fiatal lánynak, mint én, majd megkért, hogy a hatalmas néger barátommal (itt valószínűleg a sötételfre utalt) pakoltassam el a szablyáit, akkor is, ha csak műanyagok.
Hát, ha még műanyagok lettek volna… De persze ezt nem kötöttük az orrára, mert ránk hívja a zsarukat.
Drizztnek körülbelül annyi köze volt a hirtelen felbukkanó különös lényekhez, mint nekem. Nem az ő történetéből származtak, és ezzel mind a ketten tisztában voltunk, az aggasztó jelenségek azonban, miután már tudtam a létezésükről, hihetetlen mértékben megszaporodtak. Egyrészt a titokzatos eltűnések, és balesetek, valamint a hirtelen kidöglött galamb populáció is rendkívül gyanús volt. Persze mindent megmagyaráztak az időjárással, és a madárinfluenzával.
Aztán elkezdtem látni őket.
Hosszú köpenyben rohangáló embereket, akik hirtelen megjelentek, és eltűntek.
A saját biztonságomért nem aggódtam, tekintve, hogy egy három méteres elf, és egy jaguár loholt a nyomomban.
Valami azt súgta, hogy a köpenyesek megjelenése veszélyt jelent, és nyugtalanított, hogy egyre többször futok beléjük.
Meg az is, hogy Jack felszívódott. Szőrén-szálán. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem bíztam a srácban, az első alkalomkor nem volt udvariatlan, vagy vérengző, és utólag felismertem, hogy lehetettem volna kedvesebb is. Bocsánatot akartam kérni, de sosem bukkant fel.
– Nem, semmi szokatlant nem tapasztaltam – mondtam végül a hallgató tanárnak.
– Legyen résen – nyomta a kezembe a dolgozatomat, és hátat fordított.
– Hogy érti?
– Úgy, hogy gonosz dolgok gyülekeznek odakint, és magára vadásznak.
Ezzel ott hagyott.
Teljesen összezavarodva álltam, és bámultam ki a fejemből, értelmezve a hallottakat. Most akkor arra utalt a prof, hogy általában a jókra vadásznak a gonosz dolgok, vagy konkrétan rám?
Kétségbeejtő, hogy mostanában bárki kétségbe tud ejteni – gondoltam, és elindultam kifelé a suliból.
Aztán elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését. Megláttam Jacket a suli előtt, ahogy elindul a könyvtár felé, lassan komótos léptekkel. Még két másik srác volt mellette, egy fekete hajú, és egy vékonyabb barna.
Neki álltam futni. Úgy döntöttem, hogy hűen az első találkozásunkhoz, oldalról nekimegyek, vagy ráugrok a hátára, hogy tartsam a tradíciót.
Ha egy kicsit jobban figyelek, rájöhettem volna, hogy a srácnak nagyon rossz kedve van, hogy nem azért megy lassan, mert ráérős, hanem mert húzza a bal lábát, és hogy eléggé görnyed.
Szóval ráugrottam a hátára, ő pedig elesett.
Ami ez után történt, az volt rettenetesen ijesztő. Az barna hajú srác előkapott egy hosszú botot, és rám szegezte, Jack meg mint egy hülye, miután tudatosult benne ki vagyok, ordítva lökte ki a kezéből.
Megszeppenve álltam ott, kezemből kihullott a papírkötet, és most a földön terültek szét mindenfelé, és semmit sem értettem.
Jack rám meredt. Egyszerűen nem tudtam kiolvasni a tekintetéből, hogy mit gondol. Egyszerre láttam benne azt, hogy megijedt, meg azt is, hogy mindjárt megöl, vagy lesmárol, de még nem döntötte el, mi a helyes lépés.
Végül a szemüveges ocsúdott fel először, megragadta a könyökénél fogva a botos srácot, és eltaszigálta a másik irányba.
– Minden rendben? – szólt be egy hang az éterbe.
– Nem, nincs – válaszoltam vissza ösztönösen.
Egy hollófekete hajú srác állt meg Jack mellett, és mikor meghallotta a válaszomat, féloldalasan elmosolyodott, majd lehajolt, és szó nélkül összeszedte a jegyzeteimet.
– Legyél óvatosabb – adta a kezembe. – Nyugi, ha Jack magához tér, örülni fog neked.
– Tényleg, és miből fogom tudni, hogy magánál van? – igazgattam meg a paksamétát.
– Valószínűleg megpróbál felszedni, és benyög valami őskori rómeós poént. Szerintem ettől döglenek a galambok, nem a madárinfluenzától…
– És van erre valami ellenszer? – kérdeztem kicsit felengedve.
– Jack önmagában egy ellenszer az emberiség ellen – nevetett fel -, de ha azt mondod neki, hogy pöttöm Jacky baba, azt szereti. Na, örültem, majd küld utánunk!
Elvigyorodtam, és intettem neki. Aztán visszanéztem a fiúra, akinek időközben eljutottak a szavak a tudatáig, és az arca beazonosíthatatlan grimaszba torzult.
– Soha ne csináld ezt velem még egyszer – morogta.
Azt hittem, hogy most nagyon meg leszek verve a tekintetéből ítélve, de legnagyobb meglepetésemre, ledobta a táskáját, és szorosan átölelt. De nem úgy, ahogy az ember egy idegent szokott. Tekintve, hogy normális ember egyáltalán nem ölelget idegeneket. Úgy ölelt, mint aki elvesztett, és visszakapott, mint akinek az élete múlik rajta, úgy, mintha sosem akarna elengedni.
Kellemetlen volt, akármennyire is jól esett hozzásimulni. Önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy a fejem tökéletesen beleillik a vállgödrébe, majd az, hogy egy vadidegen sráccal ölelkezek az utca közepén. Végigfutott az agyamban, hogy talán meg kéne szakítanom ezt, vagy felpofozni a srácot, de hevesen dobogó szívem sikoltozva tiltakozott az ötletek ellen.
– Miért?
– Mit miért? – suttogta a fülembe, amitől megborzongtam.
– Miért ne csináljam még egyszer?
– Mert elfolyik a magzatvizem, azért.
Önkéntelenül is kitört belőlünk a nevetés. Én még csak visszafogottan kuncogtam, tekintve, hogy nem akartam letaglózni a felszabadult kretén nevetésemmel, amit a barátaimnak tartogattam, másrészt meg az ő mélyről jövő, öblös kutyaugatását nem tudtam túlszárnyalni.
Valakit már hallottam így nevetni.
– Virág?
Leforrázva bontakoztam ki Jack karjai közül, akin látványosan érzékelhető volt, mennyire dühös lett a félbeszakítónkra.
Drizzt ácsorgott mögöttem kérdő tekintettel, és tetőtől talpig végigmérte Jacket.
– A srácok már várnak – csettintettem a fiú orra előtt, de nem reagált, csak gyilkos tekintettel bámulta a sötételfet -, pöttöm Jacky baba.
– Persze, nem akarok zavarni – biccentett, majd hirtelen szembe fordult velem, egy puszit nyomott az arcomra, és elindult a másik irányba.
– Mi volt ez? – kérdeztem Drizzt.
– Ismer téged – válaszolta a sötételf.
– Esélytelen – ráztam a fejem. – Sosem találkoztunk ez előtt.
– Akkor is ismer – vont vállat. – Indulhatunk?
– Igen – bólintottam. Sirius szemszöge Nem tudtam eldönteni, hogy érezzem magam.
James engem tegnap kiváltott, azonban Tomot állandó fogdára és megfigyelésre ítélték, csak annyit tudtunk elérni, hogy ellássák a sebeit, és kapjon egy normális ágyat.
Én meg kispályás bűnözővé avanzsáltam, és felfüggesztették aurori gyakorlatomat egy hónapra.
Pedig már egészen beleéltem magam, hogy az Azkabanban fogok megrohadni.
Úgyhogy másnap folytatódott az egyetemes terv, de Virág nem jött be azokra az órákra, amikre beültem, így nem találkoztunk. Abban a pillanatban talált meg, amikor Remusszal éppen azt tárgyaltuk, hogy mégiscsak elrablás lesz a vége ennek a helyzetnek.
Minden elég gyorsan történt. A lány rám ugrott, én seggre ültem, James lefagyott, Remus pálcát rántott, és Perselus mentette meg a helyzetet, bár erősen gondolkoztam rajta, hogy az utolsó beszólásáért nővé operálom.
Életem legnagyobb, és legjobb hülyesége volt elkapni Flovert, és megölelni ott az utcán. Azt gondoltam volna, hogy majd ellök, vagy elkezd kiabálni velem, hogy mit képzelek magamról, de mikor megjelent az az izé, rájöttem, hogy nem szívesen vált ki az ölelésemből.
Az az izé.
Az a három méteres valami, ami a nevén szólította Virágot, és rá várt.
Mi a franc az, és mi köze van hozzá?
– Mi volt az a valamit? – tettem fel a kérdést Pernek, aki láthatatlanul megvárt három méterrel odébb.
– Azt hiszem egy elf – válaszolta anti head’n shoulders.
– A mi elfeink nem ilyenek – morogtam.
– Mert ez nem a mi elfeink közül való – magyarázta. – Itt is elkezdődött a folyamat.
– De mi köze van Floverhez?! – csattantam fel, úgy hogy a nyüszögő felmosórongyot sétáltató néni kezéből kiesett a póráz.
– Azt hiszem, ez elég egyértelmű – sóhajtott fel előttem James.
– Mire gondolsz? – morogta Remus.
– Megismertük Sirius elsőszámú vetélytársát…
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Vlemnyeknek, kritikknak nagyon rlnk! :)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.