efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
A trtnet ott folytatdik, ahol abba maradt, megjelenik Drizzt, s Tom is ismt előtrbe kerl...
Vlemnyeknek nagyon rlnk! :)


Sirius szemszöge Csendesen ültem a lány mellett, aki már vagy másfél órája görnyedt az egyik vaskos kötet fölé a salemi boszorkányperekről olvasva, addig én kissé szomorún figyeltem őt, és valahányszor csak rám pillantott, elmosolyodtam.
Flover mindig is ilyen volt. Ha valamit tökéletesen meg akart csinálni, egészen mélyen belevetette magát a dologba. Azt hiszem, nagyon bizonyítani akart annak a professzornak, ha iskola után ez volt az első dolga. Végigolvasta a kiadott részleteket, kijegyzetelte a lényeget, én pedig csak néztem, ahogy a kezében lévő toll szaladgál a papíron, ahogy az arcába hullik a haja, a háta s alakba görnyedve, ő maga pedig meghajolva gubbaszt a széken.
Hányszor aludt el így a klubhelyiségben – rémlett fel bennem.
Szerettem volna hozzá érni. Megfogni a szabad kezét, megsimogatni a hátát, kikotorni a szemébe lógó tincseket… csakhogy nem tehettem meg. Mi lett volna, ha csak megkísérlem? Valószínűleg azt hiszi, hogy valami szadista perverz lennék, és azért tapadtam rá, hogy egy kellően üres utcasarkon berántsam egy bokorba, és megerőszakoljam…
Bevallom, azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz visszahoznom az emlékezetét. Hogy rám néz, aztán feleszmél, egymás nyakába borulunk… ehelyett kilöktem alóla egy gördeszkát, és csinos kis horzsolás lett a tenyerén miattam, arról nem beszélve, hogy hozzám se szólt.
Mennyivel könnyebb lenne elrabolni…
Mielőtt az ötlet komolyabban meggyökeresedhetett volna a fejemben, hirtelen felkapta a fejét, és félig nyitott szájjal rám bámult.
– Jé – szólalt meg -, te még mindig itt vagy?
– Nem, időközben megjártam Tibetet, fantasztikus képességeimnek köszönhetően az égig emelkedett becses személyem, és most csak a lelkem halvány lenyomatát látod visszatükröződni a székről – öltöttem ki a nyelvem.
– Hát, ha húsvér valódban csücsülgetnél itt az alantas könyvtári sámlin, nem kevésbé szánalmas személyemmel, akkor azt mondanám, gigantikus egód van, de mivel ez csak egy kivetülésed, így azt mondom, hogy egészségtelenül magas a rezgésszámod – pislogott kettőt, és faarccal összecsukta a könyvét.
Egy pár pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, és tátogva próbáltam megsértett önbecsülésem védelmére kelni, de mielőtt bármit mondhattam volna, felmarkolta a táskáját, a könyvet odatette az egyik kocsira, és elindult lefelé a lépcsőn. Az ablaküveg tükröződésén láttam, hogy szélesen vigyorog.
– Most hová mész? – kérdeztem.
– Vissza az órámra.
Nagy lendülettel neki indult, én utána akartam rohanni, de elsodort az ajtó felé áramló tömeg, és elvesztettem szem elől.
Flover… mint tű a szénakazalban – morogtam, és elindultam az egyetem irányába.
Muszáj volt keresnem valamit, amibe kapaszkodhatok. A másfél órás szótlan gubbasztás során hirtelen jött önbizalmam lemászott a csatornába, és kétségbeesetten próbálta elhárítani a dugulást, hogy megmentse Budapest városát a négy év alatt felgyülemlett, megáporodott, és kiérlelt lelki szennyvizemtől.
Mi az a közös pont, ami csak kettőnkről szólt?
Egy szó? Egy mondat? Egy hang? Egy jelenség?
El is felejtettem, hogy valójában, én meg Flover milyen kevés időt töltöttünk együtt. Talán egyetlen olyan napunk volt, ami tényleg egymásról szólt, azután, hogy összejöttünk, a többi pedig arról, hogy le akartam nyűgözni, és ő hülyét csinált belőlem, egészen addig, amíg rá nem jöttem, mekkora tuskó vagyok, egyébként meg Pitonnal táncikált, vagy Tomot térítette jobb belátásra… Merlinre… nekem köszönhetően még nyaralni is voltak együtt. Tőlem meg mit kapott? Vádakat, bizalmatlanságot, vágyakat, és emberfeletti kínlódást erre a négy évre, most meg életveszélyben van a változatosság kedvéért. Atyaég… ez a sztori egyre inkább hasonlít egy felturbózott Rómeó és Júlia történethez…
Annyira a gondolataimba merültem, hogy egyenesen belegyalogoltam James sorompóként kinyújtott karjába.
A fiú berántott a fal mellé, hogy ne sodorjon el a tömeg, és várakozóan rám nézett.
– Na?
– Hát, megtaláltam… - kezdtem.
– És? Mit szólt? – vigyorodott el Ágas.
– Megkérdezte, mindig így szoktam-e felszedni a lányokat – válaszoltam kelletlenül.
– Mit műveltél már megint? – bukkant fel hirtelen Lily a bal oldalamon.
– Besétáltam elé, miközben felém száguldott a deszkáján – mosolyogtam rá a lányra angyalian.
Időközben a többiek is odaértek, hogy megfelelő mértékben kiröhögjenek, és elmesélték, mi merre van, milyen óráink vannak, és hogyan kell viselkednünk egy egyetemen.
Végül a lényegre tértem:
– Nem láttátok visszajönni Flovert? A könyvtárnál elvesztettem.
– Itt nem jött be – ráncolta a szemöldökét James, és Remusra pillantott.
– Hátul sem – erősítette meg az információt Holdsáp.
– Lehet, hogy csak elkerültük – mondta Per. – Üljünk be a következő órára, hátha felbukkan valahol… Virág szemszöge Természetesen eszemben sem volt visszamenni az egyetemre, bár lett volna még egy órám, mivel nem volt kötelező bejárni, úgy döntöttem, inkább megpróbálok megszabadulni furcsa Jacktől, aki a deszkás esett óta néma kiskutyaként követte minden lépésemet.
Nem féltem tőle, egyszerűen csak zavarba ejtő volt tekintve, hogy úgy viselkedett, mintha ő nagyon jól ismerne, de nekem hiába kínozta a fejemet ez a gondolat, egyszerűen nem mertem, és nem is akartam megkérdezni, hogy netalán volt-e közünk egymáshoz bármikor is a múltban.
Így hát megléptem. Bemenekültem a legközelebbi falmélyedésbe, ami eltakart előle. Láttam, hogy forgolódik, és hogy nagyon keres a tekintetével, majd belerúg a járdába, beletúr a hajába, és zsebre vágott kézzel, lehorgasztott fejjel elindul az egyetem irányába.
Miért volt olyan ismerős ez a mozdulat?
– Jól van?
Majdnem felsikoltottam ijedtemben, mikor szembefordultam egy szakadt bácsival, aki halványan fénylő szemekkel nézett rám.
– Persze, csak elgondolkoztam – mosolyogtam rá.
Visszamosolygott és bólintott, majd újra a munkájával kezdett foglalkozni. Pár pillanat alatt leesett a tantusz, hogy a hajléktalanok újságát árulja.
Nem akarta rám tukmálni. Csak állt ott, a maga nyugodt módján, karjára halmozva a még meglévő számokat, és néha kinyújtott egyet a járókelők felé.
– Szabad egyet? – kérdeztem, ő meg felcsillanó tekintettel a kezembe adott egyet.
Megköszöntem, és kezébe nyomtam a hirtelen előkapart aprót, majd elindultam a metró irányába.
Már majdnem ráfordultam az utcámra, mikor észrevettem egy gyorsan mozgó fekete foltot a szemem sarkában. Megpördültem, de az alak addigra eltűnt. Teljesen egyedül álltam a kereszteződésben.
Hirtelen ötlettől vezérelve, folytattam tovább az utamat egyenesen, néha hátra-hátra pillantva a vállam felett.
Pár méter után már teljesen biztos voltam benne, hogy követnek, és ezúttal nem Jack, hanem egy jóval óvatosabb valaki szegődött a nyomomba.
Pár pillanatig szidtam magam, amiért nem mentem azonnal haza, és inkább úgy döntöttem, hogy kiteszem magam egy ismereten ostoba játékának, ami kitudja, hogy ér véget, de már nem fordulhattam vissza, hiszen valószínűleg azonnal belefutottam volna az üldözőmbe, így hát egyre gyorsabb tempóra kapcsolva haladtam tovább a Városliget irányába, abban reménykedve, hogy hamarabb elveszt szem elől, minthogy holtversenyben zsákutcába futunk.
Az utam egy meglehetősen öreg, látszólag lakatlan ház mellett vezetett el, amit valószínűleg a helyi szubkultúra hagyott elenyészni. Ez mind szép is lett volna, ha nem látok meg valamit a kiszáradt és feltöredezett udvar közepén, ami felkelti az érdeklődésemet.
Körülnéztem. A közelben csak egy italos csöves túrta a szemetet üres üvegek után kutatva, jóval odébb két trécselő néni sétálgatott, a megszokott mázsás szatyrokkal a kezükben.
Átléptem a kidőlt kerítést, és odasétáltam az áldozatomhoz. Egy fekete, rézcsatos könyv volt, lakattal lezárva.
Körülnéztem a kulcsot keresve a szememmel, de nem láttam a környéken. Felvettem a kötetet, és a táskámba süllyesztettem, majd mikor már indultam volna el, megakadt a szemem a bedőlt bejárati ajtón.
Talán bent van a kulcsa… - futott át az agyamon, és már sétáltam is a nyílászáró irányába, mikor megjelent egy fekete párduc, és fellökött, úgy hogy hanyatt estem.
– Ne menj be oda – szólalt meg egy hang a hátam mögött.
Döbbenten szembefordultam az illetővel, és jócskán fel kellett néznem, hogy lássam a csuklyával borított arcot.
– Drizzt – nyögtem ki –, akkor nem is álmodtam… Hogy kerülsz ide?
– Egy könyvből – válaszolta tömören. – Honnan tudod a nevem?
– Egy könyvből – vágtam vissza.
Láttam, ahogy a szája féloldalas mosolyra húzódik, majd felém nyújtotta a kezét, és segített felállni, Guenhwyvar pedig az oldalamhoz dörgölőzött.
– Mióta követsz? – kérdeztem.
– A könyvtár óta – válaszolta.
– Mi van odabent?
– Jobb nem tudni. Haza kísérlek.
Már éppen bele akartam kötni a ténybe, hogy egy ilyen furcsa külsejű alakot, mint ő hamar kiszúrnak az utcán, és ez nem biztos, hogy jó neki, de legnagyobb döbbenetemre az emberek lazán keresztül néztek rajta. Gondolom azt hitték, hogy beöltözött valaminek, elvégre Pest utcáján sok ilyen emberke rohangált. A párduc a tetőkön követett minket.
Oké. Gyerünk, Virág, összegezzük. Ma két fura dolog is történt velem. Az első a levakarhatatlan Jack, aki valamiért úgy viselkedik, mintha ismerne. A második az, hogy az állítólagos fantasy regény kitalált szereplője kutyagol mellettem teljes lelki békében, a nagymacskája oldalán, három, találtam egy lezárt könyvet, aminek nincs meg a kulcsa, és van valami a házban, ami valószínűleg nem kevésbé ijesztő, és veszélyes, mint amilyennek elképzelem jelenleg. Jó, ez több mint kettő. Mi vagyok én, Alice? Ő is meg fog jelenni valahol?
– Ismered azt a fiút?
– Melyik fiút? – kérdeztem vissza.
– Aki elől elbújtál – világított rá.
Valószínűleg nagyon ostobán bámulhattam rá, ezért megismételte a kérdést, én pedig megráztam a fejem, és válaszoltam neki:
– Az igazság az, hogy fogalmam sincs róla, hogy ismerném.
– Úgy néz ki, ő ismer téged.
– Vagy csak összekever valakivel.
– Túl otthonosan mozog a környezetedben.
– Te nem a könyvtár óta követsz.
– Valóban nem.
– Mióta összeütköztünk?
– A tetőn vártam, hogy megjelenj.
– Ki gondolta volna.
– Vigyázz vele.
– Jackkel?
– Igen. Nem az, akinek látszik.
– Akkor kicsoda?
– Még nem tudom.
– Miért vigyázol rám?
– Mert te nem rémültél halálra tőlem. Szükségem van emberi társaságra.
Ez tuti nem a valóság. Legalábbis az utóbbiak biztosan nem. Talán elaludtam a könyvtárban, vagy bevertem a fejem, vagy Jack beadott nekem valamit, és most egy autó csomagtartójában zötykölődöm gúzsba kötve…
A biztonság kedvéért elkezdtem csipkedni a karom, de Drizzt Do’ Urden a fájdalom hatására se akart eltűnni mellőlem.
Még kétszer megpróbáltam megtudni tőle, hogy a francba került ide, mondja el részletesen, de kitért azzal, hogy nem alkalmas az idő a beszélgetésre, és mikor a ház elé értünk, köszönés helyett a következőket intézte hozzám:
– Figyelni foglak. Valami követ téged – azzal köddé vált.
Még pislogtam párat, aztán bementem a lépcsőházba, és meg se álltam a negyedikig, majd kétszer rázártam kulcsra az ajtót.
Most tudatosult csak igazán bennem, hogy milyen képtelenségeket élek át.
Drizzt Do’ Urden nem a legvidámabb történetek hősei közé tartozott. Egy matriarhális földmélyi rendszer szülötte volt, egy a drowok közül, akiknek általános célja egymás uralkodóházainak lemészárlása, és a Pókkirálynő kegyeinek megtartása. Gyűlölték a fényt, a szeretet, és mindent, ami egy kicsit is vonzóvá tette volna őket a számunkra. Drizztről hamar kiderül, hogy egyáltalán nem alkalmas drownak, és a saját anyja üldözteti őt, a fiú a felszínre menekül, és sok viszontagság után eljut egy olyan helyre, ahol nem szekálják a bőrszíne miatt, és menet közben csupa olyan dolgot tesz, amit a sötételfek általában nem. Embereket véd meg, erdőjáró lesz, sárkányokat ver át, és végül megtelepszik egy törp birodalmában. Hogy utána mi lesz vele, arról fogalmam sincs, mert csak az első három kötetet kaparintottam kézhez.
Megráztam a fejem, levettem a dzsekim és felakasztottam a fogasra, majd ledobtam a táskám az ágyra, és éppen készültem volna rá, hogy megmelegítsem a lefagyasztott ebédemet, amikor a pillantásom az íróasztalra tévedt.
Egy darabig csak üres tekintettel bámultam magam elé, majd hitetlenkedve elővettem a talált könyvet, leültem az ágyra, és a kezembe fogtam az asztalom szélén lévő fémtárgyat.
Egy ódivatú, szárnyas rézkulcs volt.
A kulcs a könyvhöz.
Vettem egy mély levegőt, és beledugtam a zárba, és elfordítottam.
Kattant. Sirius szemszöge Fáradtan ültünk a nappaliban, James, Remus, Perselus, Joy, és Tom, mindenki kezében egy-egy forró teával, amit Lily főzött nekünk, miután hazaérkeztünk.
Az angliai helyzet nem volt éppen rózsás. A muglik sorban belefutottak a különböző varázslényekbe, és a különböző történetek szereplőibe. A minisztérium mögött egy nagyon nehéz, és hosszú nap állt, Mordon pedig még nem ért vissza, hogy elmeséljen mindent, így csak a Próféta tudott hírt adni arról, ami eddig történt.
Egy egész auror csapatnak kellett megállítania Pán Pétert, aki megpróbált megszöktetni egy árvaházat, agresszív liliputi emberkék masíroztak fel-alá az egyik bevásárlóközpontban, Jane Austen Büszkeség és Balítéletéből Mrs. Benet tartott teadélutánt az anonim alkoholisták egyik gyűléshelyén.
Lily felsikkantott a konyhában, Joy, Remus, James és Perselus pedig egyszerre álltak fel, hogy megnézzék mi történt. Mielőtt sorsot húzhattak volna róla, hogy ki hova megy, megszólalt a kapucsengő, úgyhogy végül Remus és Joy az előtérbe indultak.
Kettesben maradtunk Tommal.
– Kicsit irigyellek – szólaltam meg.
– Tudtam, hogy ez a téma még ma előkerül – sóhajtott a férfi, és várakozva rám nézett.
– Tudod, amióta megismertem, arra vágytam, hogy boldoggá tehessem. Te annyi időt tölthettél vele, én pedig olyan keveset, és azt is jól elcsesztem – morogtam.
– Nem hiszem, hogy ezt ő így élte volna meg – válaszolta Tom. – Szeretett téged. Lehet, hogy testileg velem utazott ide-oda, de folyton azon járt a feje, hogy mi lehet veled. Annyi idő után, mikor felbukkant az étkezőben, a te nyakadba ugrott, és nem az enyémbe.
– Nincs semmi, amiről eszébe jutnék – válaszoltam keserűen. – Semmi nincsen. Nem tudok olyan személyes hülyeséget mondani, amit együtt éltünk meg, és lenne annyira fontos, hogy emlékeztesse rám.
– Sirius, ő nem csak téged felejtett el, hanem minket is – állt fel Tom. – Hidd el, ha lenne használható ötletem, már léptem volna az ügy érdekében, de semmi nem jut eszembe – tárta szét a karját.
– Bocsáss meg – vörösödtem el. – Nem kellene ennyi idő után, ezzel vádolnom téged.
– Kár, pedig már felkészültem rá, hogyan magyarázom ki magam, amikor a fejemhez vágod, hogy én raboltattam el – mosolygott rám.
– Jobb, ha magadba fojtod – kerekedtek el a szemeim. – Még a végén arról is meggyőznél, hogy igazából egy kenguru, és egy pávián szerelemgyereke vagyok…
– Ami azt illeti, szerintem ez nem áll távol a valóságtól…
Már éppen vissza akartam vágni valami epéset, amikor észrevettem Mordont az ajtóban.
Elvigyorodtam, és már éppen meg akartam kérdezni, hogy telt a napja, de még azelőtt megszólalt, hogy én elkezdhettem volna beszélni.
– Jobb lesz, ha ezt a boldog mosolyt megőrzöd a sötétebb időkre.
– Pontosan mikor is jönnek el? – kérdeztem vissza.
– Valamikor most – sétált be egy auror Mordon mellett. – Tom Rowle Denem?
– Igen? – fordult felé az említett.
– Le van tartóztatva.
Egy pár pillanatig azt hittem, csak viccel, de Tomra rákattant a bilincs, ő maga pedig döbbenten nézett rám.
– Már megbocsásson, de mégis mi a vád? – álltam el a varázsló útját.
– A varázslótársadalom ellen szándékosan elkövetett főben járó bűn, a Minisztérium összeomlasztására tett szánalmas kísérlet, és a mágia felfedése a varázstalanok előtt.
A hátam mögött Cornelius Caramel állt kivont pálcáját a tarkómnak szegezve, és egészen addig nem mozdult el onnan, amíg Tom, és az auror el nem tűntek a szemem elől.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.