efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Sirius, és Flover végre egymásra talált, mindenki, örül, boldog, amikor... amikor nem mondom meg mi történik, olvassátok el. Kritikáknak örülök! :)


Sirius szemszöge

Nem tudtam eldönteni, hogy azért remeg a kezem, mert annyira ideges vagyok, vagy azért, mert mindjárt sírva fakadok, netalán mert már korai parkinsonos lettem…
Minden idillikusan jól volt. Ott ült mellettem, átölelhettem, megcsókolhattam… Lassan mindenki elment aludni, de mi még mindig összebújva ültünk a nappaliban, és beszélgettünk. Annyi mondanivalónk volt a másiknak, hogy egymás szavába vágva meséltünk, reagáltunk a másik életére. Aztán egyszer csak megjelent az a fehérbe öltözött varázsló, közölte Floverrel, hogy ideje hazamenni, és elfelejteni ezt a kis incidenst, rászórt egy átkot, engem a falnak lapított, aztán eltűnt. Meg a lány is.
Dumbledore az ordításomra rohant be, ugyanis annyira nem tudtam mit kezdeni a történésekkel, hogy eszelős hiszti rohamot rendeztem.
Reménykedtem benne, hogy ő majd megmenti a helyzetet, de ugyanúgy semmit nem tudott kezdeni vele, mint én, csak állt a tűzhely előtt, és hümmögött. Azok a szerencsétlenek, akik nálam maradtak éjszakára (James, Lily, Remus, Lisa, Joy és Tom) szintén kiözönlöttek a nappaliba, hogy megmentsenek, és döbbenten tapasztalták, hogy Sirius Black életében először sírógörccsel küzd.
Aztán egyszer csak kopogtattak.
James ajtót nyitott, pislogott, és ránézett Albusra.
– Ki az? – kérdezte az igazgató komoran.
– Az ikertestvére, meg egy törpe.
– Nincs ikertestvérem – pislogott Dumbledore.
Erre már én is felfigyeltem.
A férfi kitárta az ajtót, és láthatóvá vált a két alak. Varázslényekhez képest is nagyon furcsán néztek ki. Az, akiről James azt mondta, hogy Dumbledore ikertestvére, valóban a megszólalásig hasonlított rá, csak máshogy fonta össze a szakállát, és a mindenkori talár helyett, egy jókora, szürke, csuklyás gönc fedte a testét, kezében egy hosszú, faragott vándorbotot tartott. A mellette álló törpe egyáltalán nem hasonlított törpére. Ami egyből feltűnt rajta a vándorzsákon, és a göndör fürtjein kívül, hogy a kis testhez képest aránytalanul nagy lábfejek tartoztak.
– Szép napot – mondta a kis teremtmény úgy mellékesen.
– Eddig nem igazán sikerül összehozni – morogtam.
– Nem is nagyon sokáig feszíteném a húrokat, különös barátaim – mosolygott ránk a szürke csuklyás. – Bejöhetünk?
– Épp nem vagyunk túl alkalmasak a vendégfogadásra, de kettővel több, vagy kevesebb, már oly mindegy – került elő valahonnan Tom.
Az öreg belépett nyomában a törpével. Szinte kedélyes letisztogatta a csuklyáját, levette a felső köpenyét, letámasztott a botját. A társa tanácstalanul ácsorgott a zsákkal a háttal, amíg egyszer csak Joy oda nem szaladt hozzá, és el nem vette tőle. Szegény lény annyira meglepődött, hogy van a méretében lévő ember a környéken, hogy rálépett a saját lábára.
A szürke varázsló hirtelen hozzám fordult, belenézett a szemembe, és inkább közölve a tényt, mint érdeklődve ezt mondta:
– Elvitte a lányt?
– Honnan tudja? – kerekedtek el a szemeim. – Egyáltalán ki vitte el?
– Természetesen Szarumán.
Szarumán. Hát hogyne, persze, ezt teljesen egyértelmű, ki más vihette volna el az én egyetlen Floverem, mint Szarumán.
– Ki a halál az a Szarumán?! – tette fel a kérdést helyettem Remus.
– Egy gonosz mágus, aki Szauronnak dolgozik.
Dumbledore, aki egész eddig teljesen nyugodtan ácsorgott egy helyben, hirtelen összerándult, mintha villámcsapás érte volna elkezdett kutatni a zsebében, majd egy vaskos könyvet húzott ki belőle.
– Egy másik dimenzióból jöttek – magyarázta inkább nekünk, mint a két jövevénynek, akik igazán nem is voltak ettől a kijelentéstől meghatódva. – Méghozzá ebből a könyvből.
Átnyújtotta nekem a kopott kötetet, én pedig hangosan felolvastam a címét.
A gyűrűk ura.
Felvontam a szemöldökömet, és tovább adtam a könyvet.
– Honnan tudja?
– Olvastam – vont vállat az öreg. – Ezek a muglik elképesztően tudnak írni.
– Ezt akkor sem értem. Hogy lehetséges ez? Mármint, oké, hogy Flover egyszer csak átteleportált a világunkba, de ez egy alternatív teremtett univerzum. Teljesen másik szituáció – szólalt meg Remus.
– Segítséggel – válaszolta Dumbledore. – Van egy olyan érzésem, hogy nem csak ez a történet kelt életre…
– Állj, stipi-stopi! – tartottam fel a kezem. – Ez mind szép is jó, majd átfutom a könyvet, és kiderül kicsoda ez a csodálatos nevű ember, de mi van Floverrel?
– A kisasszony amnéziás lett, és visszakerült az otthonába – vont vállat a szürke csuklyás.
– Elfelejtett mindent, ami tegnap történt? – kerekedtek el a szemeim.
– Helyesbítek. Mindent, ami ezzel a világgal kapcsolatos. Nem emlékszik rád – szólalt meg először a törpe.
Hirtelen kiszáradtam a torkom, és szédülni kezdtem, a világ forogni kezdett, nekem pedig le kellett ülnöm a padlóra, hogy ne essek össze.
James és Lily odarohant hozzám, Lisa eltűnt a konyhában, majd hamarosan visszatért egy pohár vízzel.
– Ki maga? - kérdeztem rekedten.
– Gandalf. ő pedig itt a Bilbó Baggins, egy hobbit. A gyűrűért indultunk – válaszolta a csuhás.
– Miért csinálta ezt a másik? – kérdezte Lisa.
– Mert a kislány különlegesen erős, valószínűleg szüksége van rá a háborúba, és a saját oldalára akarja állítani.
– Mégis honnan szereztek ennyi idő alatt tudomást róla? – hápogtam. – És milyen háború?
– Szarumán látta őt a gömbjében – mondta a hobbit. – A gyűrűháború…
– Ez egyre rosszabbul hangzik – nyögte Lily.
Dumbledore beterelt minket az ebédlőbe, amíg Lisa feltette forrni a teavizet némi étellel kínáltuk a látogatóinkat. Én megsemmisülten ültem egy székben, és nem is emlékeztem rá, hogy kerültem oda végül. James szomorú arccal rám terített egy köpenyt, és belebújtatott a papucsába.
Nem akartam elhinni, hogy Flover teljesen elfelejtett. Bár nem történ más baja, az, hogy amin keresztül mentünk együtt a múltban, és az, hogy tegnap este csak így megjelent a körünkben lufiként pukkant szét, megijesztett, elborzasztott, és kétségbe ejtett.
Te jó, Merlin. Mi folyik itt megint? Hogy kerül ide ez a borzas félőrült Gandalf, meg a szőrös talpú törpéje, hogy hirtelen figyelmeztessenek? Miért kell Flovert valami eszelős, nyáladzó gonosznak folyton elrabolnia?
A többiek egy darabig ácsorogtak még az ebédlőben, majd mindenki sajnálkozva búcsút intett a munkájára, és otthoni teendőire hivatkozva. Ott maradtam egyedül Gandlaffal, és Bilbóval, na meg persze Dumbledoreral, aki még mindig hozzáértően hümmögött az orra alatt.
– Tudod, mit gondolok, Sirius?
– Nem tudom, Albus – válaszoltam elgyötörten.
– Arra, hogy egy ilyen volumenű dolog nem történik magától. Valami rásegített. Ha megtaláljuk az okát, talán meg tudjuk menteni Flovert.
– Ez olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban – morogtam.
– Nem feltétlenül – válaszolta. – Ajánlok valamit. Te elmész arra a helyre új barátainkkal, ahol azután voltak, miután kiléptek a könyvből. Én utánanézek Flovernek.
– Nem lehetne fordítva? – álltam fel a székből.
– Tartok tőle, hogy nem maradnál higgadt. Igyekszem vissza, és megteszem, amit tudok. Ehhez szükségem van az együttműködésedre.
– Rendben – morogtam. – Na, nyomás, Gandalf, meg, alacsony kis hogyhívják… nincs időnk.
Sajnálatos módon, professzionális szinten űztem mások sértegetését, így Bilbó is azonnal magára vette epés beszólásomat, amire az volt a válasza, hogy a következő utcasarkon kigáncsolt. Gandalf csak ballagott mellettünk, mosolyogva, szinte kedélyesen, érdeklődve tekintve a londoni járókelőkre. Meglepetésemre, senki nem hívta ránk a rendőrt, valószínűleg azt hitték, hogy egy furcsa színtársulat tagjai vagyunk, és jó derültek hármasunkon. A hórihorgas Gandalf, szakadt csuhában, Bilbó, aki mindenhova magával cipelte az az idétlen zsákját, és Én, aki már két hete nem találkozott borotvával, ráadásul, most már egy csinos kis horzsolás is éktelenkedett a homlokom közepén, hála a manónak.
Legnagyobb meglepetésemre a furcsa szerzetek a helyi varázslókönyvtár bejáratához kalauzoltak, ami romokban hevert, és az aurorok éppen kint helyszíneltek. Még az öreg könyvtáros, Mrs. Neil is ott tördelte a kezét a beomlott épület mellett. Érdeklődve közelebb mentem, és mielőtt bárki kinyithatta volna a száját, felmutattam az igazolványomat. Imádtam, hogy auror vagyok.
Átléptem a biztonsági kordont, és Bilbóval, meg Gandalffal a nyomomban behatoltam az épületbe.
Az egész terem olyan volt, mintha forgószél söpört volna végig rajta, ráadásul valami erős vegyszer, és kámfor szag terjengett a levegőben. A hely lüktetett a mágiától, a hajszálaim pedig szép lassan feltöltődtek, és az ég felé kezdtek meredezni.
Az egyik összedőlt könyvespolcnál ráakadtam Jamesre, aki hasonlóképp átment sündisznóba.
– Lehet már tudni valamit? – kérdeztem.
– Semmi konkrét. Általában ilyen korra már legalább két ötletem van rá, hogy történhet mindez, most azonban halványlila gőzöm sincs róla, hogy mit keresünk, vagy mi a szösz volt itt.
– Ha kicsit segíthetek, véleményem szerint több szösz is volt itt – szólt közbe Tökalsó barátom.
– Bocsi, Pöttöm, de téged senki nem kérdezett – húztam el a számat, mire a hiperaktív manó rátaposott a lábfejemre.
– Ez az a könyv, amiből érkeztünk – nyújtott át egy félig szétszakadt bőrkötéses kötetet Gandalf.
– Mennyire lehetséges az, hogy mások is kimásztak ebből a könyvből? – kérdezte James.
– Amennyire az lehetséges, hogy nem csak ebből a könyvből másztak ki dolgok – pufogott Bilbó.
– Atya, úr… - sápadt el James, és kikapta a kezemből a tárgyat. – Nézd a gerincét. Mintha megégett volna.
– Hmm… lehetséges, hogy véletlenül az összes könyv így néz ki, amiből kijött bármi is? – kérdeztem vissza.
Ágas odaintette magához a saját csoportját, és kiküldte őket, hogy nézzék át az épületet hasonló könyvekért, mint amit Gandalf hozott, ezután csatlakozott hozzánk, és négyesben indultunk el, hogy megtaláljuk a mágia központi magját.
Ami azt illeti, nem volt nehéz, automatikusa a zárolt részleg felé mentünk. Egy bizonyos szint felett, az erőknek szaga, illetve, illata van, esetünkben pedig erős, karamellás, fahéjas aroma terjengett a levegőben.
Hogy végül is a tiltott részleg legbensőbb, és legrejtettebb zugában kötöttünk ki, egy jókora, poros kódex felett, egyáltalán nem ért meglepetésként.
– Te tanultál latint, nem? – néztem Jamesre, aki semmit nem értett a girbegurba betűkből.
– Elég régen, és azt is véletlenül – mondta.
– Hogy lehet véletlenül tanulni valamit? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Gandalf.
– Rossz órára jártam be másfél hónapig – vont vállat a srác.
– Csoda, hogy még így is elvégezted az auror képzőt – vigyorodtam el Bilbóval egyetemben.
Néha azért mi is egyetértünk.
Miután sikeresen megállapítottuk, hogy egyikünk se tud holtnyelvül, letelepedtünk körben a könyv mellé, és megvártuk, amíg James értesítette az illetékes szakértőt.
Alig telt bele pár perc, Remus Lupin érkezett meg személyesen, egy osztagnyi könyvbúvárral. Tüzetesen megvizsgálták a szöveget, majd a férfi gondterhelten rám nézett.
– Ez egy nagyon ősi varázslat – közölte a nyilvánvalót. – Arra találták ki, hogy különböző világokba gondtalanul át lehessen járni, oda és vissza.
– Dumbledore nem említette, hogy erre van megoldás – morogtam.
– Igen, mert időleges, és nagyon veszélyes. Ha nem érsz vissza időben, ott ragadsz, és nem tudsz akármelyik univerzumba átsétálni, csak abba, amit leírták. Szóval fantáziavilágok közti császkálásra jó.
– Akkor Flover hogy került ide? – kérdeztem.
– Valószínűleg valaki arra akarta használni, hogy idehozza, és mivel ez egy elavult varázsige, kombinálnia kellett ehhez még valamivel. De nem tudom, mi lehetett az – csóválta a fejét. – Mindenesetre le kell állítanunk a pulzálását valahogy, mert még mindig nyitogatja ki a kapukat.
– Ez elég rosszul hangzik.
– Rosszul, tekintve egyesek fantáziáját, mi szabadulhat ránk?
– Nem csak rátok – rázta meg a fejét Gandalf. – Ha az a kislány a valóságból jött, akkor a két sík összemosódhat, tehát az ő világa is veszélyben van.
– Csak egy valamit nem értek – gondolkozott el Holdsáp. – Ki akarta volna szánt szándékkal összekutyulni a dimenziókat, és iderántani Flovert?
Elhallgattunk. Flovernek elméletileg nem voltak ellenségei. Az a törzs, aki anno megtámadta a Roxfortot úgy tudta, hogy halott, tehát mindenkit ki tudtuk zárni ebből a körből. Akkor pedig olyasvalakinek kellett tennie, aki esetleg ismeri, és valami viszonya, kapcsolata volt vele korábban.
– Mi van akkor, ha egyvalaki tette közülünk? – kérdeztem. – Mikor kezdett el működni?
– Körülbelül a partid előtt fél órával – válaszolta Remus.
– Akkor tűnt el a papucsom – emlékeztetett rá James.
– Ki érkezett késve? – gondolkodtam el.
Homlokráncolva erőltettük az agyunkat, mikor egyszer csak kigyulladt a villany, és rémülten egymásra néztünk.
– Hol van Peter?

*

Virág szemszöge

Meg mertem volna rá esküdni, hogy előző este nem feküdtem le aludni, és nem fürödtem le, reggel mégis a saját ágyamban nyitottam ki a szemem. Sajnos nem volt túl sok időm ezen agyalni, inkább átöltöztem, felhajtottam a kihűlt kávét, beleugrottam az edzőcipőmbe, és mivel igencsak kevés időm volt odaérni az első órámra, felkaptam a deszkámat, és útnak indultam.
Fél éve kezdetem el űzni ezt a sportágat. Apa mindenáron rollert akart nekem szerezni, én viszont ragaszkodtam a gördeszkához, ugyanis ez sokkal jobban hasonlított a… mire is?
A válasz a nyelvem hegyén volt, és tudtam, hogy fontos, de egyszerűen nem jutott eszembe. Tényleg, miért is kezdtem el gurulgatni? Fogalmam sincs. Pedig nyomós indokom volt rá. Talán a sebesség. Igen! Biztosan a sebesség miatt.
Bár éreztem, hogy ez az érvelés egy kicsit sántít, a tovább fejtörés helyett inkább előbányásztam a metró bérletem, és hangos „jó reggelttel” lerobogtam az ellenőr melletti lépcsőn, és éppen sikerült betuszkolnom magam a kora reggeli hering partiba.
Három megállót utaztam. Alapjáraton lusta embernek számítottam, tekintve, hogy ma még salsáznom is kellett menni, szóval körbenéztem hátha akad ülőhely. Tőlem félméternyire a tömeg ellenére egy egész üléssor üresen volt hagyva. Csak egy öreg, vékony bácsi ült a közepén.
Ha háromszor ilyen súlyos lenne, elmehetne télapónak – gondoltam, mikor tüzetesen megvizsgáltam a kinézetét. Hosszú ősz haja és szakálla volt, amit összefonva hordott.
A legtöbben viszolyogva húzódtak el tőle, ő pedig derűsen tekingetett körbe-körbe. Végtére is úgy találtam, nincs benne semmilyen természetellenes, hát ledobtam magam az egyik szabad helyre.
Amint leültem azonnal felém fordult, és széles mosoly terült szét az arcán. Alapjáraton megijedtem volna, ha egy vadidegen idős bácsi rám villantja a fogsorát, de ezúttal semmi ilyesmi nem jutott eszembe, hát visszamosolyogtam.
– Cukorkát? – nyújtott felém egy színes zacskót. – Vigyázz velük, becsapósak.
Bólintottam, és kivettem egy furcsa alakú drazsét, majd bekaptam.
– Hús íze van – döbbentem meg.
– Nagyszerű – mosolygott rám.
Ismerős szemüveg – néztem a bácsi arcát.
– Az Astorián vagyunk – mondta. – Itt szállsz.
Valóban, időközben célba értünk, én pedig sietve leugrottam a földalattiról. Nyugodtan ballagva indultam a mozgólépcsők irányába, mikor megérett bennem a felismerés, hogy egy szóval sem említettem az öregnek, hol szállok le.
Az éppen elinduló szerelvény felé néztem, különös útitársamat kutatva rajta. Ott ahol pár pillanattal előbb még mi ültünk, most három öreg néni terpeszkedett. A bácsit elnyelte a föld.
Biztosra vettem, hogy nem szállt le velem együtt…

Annyira elgondolkoztam, hogy időközben kiürült a peron, és a biztonságis ember aggódva megindult felém, szóval sietve megigazítottam a táskámat, és felszaladtam a mozgólépcsőn.
Az első órám nyelvészeti proszeminárium volt, a második bevezetés a történelem és társadalomtudományokba. Az utóbbi, rendkívül unalmasra sikeredett, ugyanis három különböző tanár tartotta, és egyik sem tudta követni a másikat. Tehát megrekedtünk a tanagyag legelején.
Igazság szerint, azért jártam be minden kétségbeesésemet legyőzve erre az órára, mert tartottam tőle, hogy lemaradok valami fontosról, ami a tankönyvben nincs benne. Eldöntöttem, hogy a fennálló viszonyok ellenére a legjobb akarok lenni magamhoz képest. Egyrészt az átlagom, másrészt a tanulmányi ösztöndíjazás miatt. Az átlag azért volt fontos, mert ezen múlott az, hogy állami támogatottról átkerülök e önköltségesre, ami nem lett volna egy leányálom, az ösztöndíj pedig kinek nem jött volna jól, néhány ínségesebb hónapban?
Szóval bent ültem gazdaságtörin, és az első öt percben elvesztettem a fonalat, akárcsak társaim, akik elkeseredetten próbálták felfogni, mi is történik az előadáson.
Egy nagyon érdekes kinézetű tanár jött be. Még sosem találkoztunk vele, úgy tudtuk, csak helyettesít, azonban bejelentette, hogy a félév végéig ő tartja az előadást.
Pillanatok alatt rájöttem, hogy nem érdekel, mit mond, viszont a muksó külseje annál inkább. Hasonlított arra a bácsira, akivel reggel találkoztam a metrón, csak sokkal szigorúbb volt a tekintete, haja egyenes, és természetellenesen fehér.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy lerajzoljam.
Tényleg – jutott eszembe. Miért is kellett volna ellenállnom?
Nem emlékeztem rá.
Teljesen belemelegedtem a firkálásba, mikor egyszer csak egy tekintetet éreztem az arcomon.
Felpillantottam, és egyenesen szembetaláltam magam a tanárral.
– Igazán szép, munka, kisasszony – nézett rám. – Maradjon itt óra után.
A tekintete lángolt, a hangja bársonyos nyugalommal csengett. Most akkor mi van? Megöl, vagy nem?
Marha vagy – juttattam eszembe. – Ez nem a csillagok háborúja, hogy bárki kinyírhasson csak úgy jókedvéből…

Még sosem tartott bent tanár óra után. Még sosem buktam le, ha nem az anyagra figyeltem. Úgy egyáltalán, a professzorokat hót hidegen hagyta, ha nem figyelek. Akkor ez az egy mégis miért szúrta ki, hogy ma kihagytam a jegyzetelést?
Nyeltem egyet, és odasétáltam a katedrához.
A férfi rám nézett, megvárta, még az utolsó tanuló is kimegy az előadóból, majd hóna alá csapta a jegyzeteit, és intett, hogy kövessen.
– Unja az órámat – szólalt meg. – Egy olyan tehetséges személynek, mint ön, nem kellene firkálással töltenie az idejét.
– Nos, általában kihagyom az unalmas előadásokat, hogy ezt elkerüljem – szólaltam meg némi éllel a hangomban.
Végtére is, ha az ember grafikus, eléggé megalázó, ha így vélekednek a skicceiről. Ráadásul egy különösen jól sikerült skiccről volt szó.
– Mostantól külön feladatot fog tőlem kapni – mondta a prof, és hirtelen a kezembe nyomott egy cetlit. – Tessék, nézzen utána ennek a könyvtárban, és készítsen belőle egy háromoldalas összefoglalót.
– Elnézést, uram, ezt a könyvet már fogtam a kezemben, és közel ezer oldalas – meredtem rá. – Mégis hogy írjam meg három oldalban?
– Emelje ki, maga szerint mi a lényeg – majd becsapta maga előtt a tanári ajtaját.
Virág, életem, csak te tudod magadra felhívni a figyelmet egy háromszáz fős előadáson – dicsértem meg magam, és kissé aggodalmasan vettem tudomásul, hogy újabb beadandóval bővült a heti „muszájmegcsinálnom” listám…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.