efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Elérkeztünk az utolsó fejezethez, ahol véglegesen lezárul a sztori. Egy utolsó szám ajánlat: I am they - From the Day


Virág szemszöge

Nem akartam kinyitni a szemem.
Nem tudtam volna megmondani, mennyi ideje feküdtem hanyatt mozdulatlanul. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy pontosan tudtam, a saját ágyamban vagyok, baromira Pesten, nyitva az ablak, és az ovisok megállás nélkül a „Tavaszi szél” című rigmust kántálják.
Nem akartam kinyitni a szemem. Nem akartam szembesülni a valósággal. Még egy icipicit azt akartam hinni, hogy Sirius egy karnyújtásnyira áll tőlem, még egy picit elképzelni hogy boszorkány vagyok.
Tudod, van az az érzés, mikor rájössz arra, hogy azon kívül hogy egyben vagy, az életednek semmi értelme. Mennyivel jobb lett volna meghalni egy olyan világban, ahova azóta visszavágyódtam, mióta először felébredtem a Roxfort parkjában. Hidegnek, semmilyennek, üresnek éreztem magam.
Négy évet dolgoztam rajta, hogy elhiggyem, az egészet csak összefantáziáltam. Hogy megpróbáljam elnyomni, hogy szerelmes vagyok Rowling egyik kitalált karakterébe. Hogy megpróbáljak együtt élni azzal, hogy nem tudok gondolattal mozgatni tárgyakat.
Ide születtem. Ebbe a másik, nem kevésbé csodálatos, de a fentiek ismeretében máris szürkébb, unalmasabb és sivárabb világba. Ide, ahol nem létezett Flover Hyde. És így már én sem létezhettem.
Rohadtul nem volt igazságos.
Még mindig nem nyitottam ki a szemem. Itt fogok meghalni ebben a hülye ágyban. Nem akarok pszichológusokhoz járni, nem akarok pasizni, nem akarok egyetemre menni, nem akarom élni ezt a hülye életet. Nem akarom kinyitni a szemem!
Egyetlen dolgot felejtettem csak el.
Hiába határoztam el, hogy én már pedig megpusztulok ott a plüssállataim kínos magányában, a túlélési ösztöneim és az unalom nem hagyott békén. Arról nem beszélve, hogy beférkőzött az agyamba egy folyton motoszkáló kis tény.
Kiszáradt a torkom.
Még mindig nem nyitottam ki a szemem.
Ó, Merlin, milyen jó lenne, ha most szépen idelebegne hozzám egy hűs pohár víz… vagy inkább egy bögre. Igen, a hupikék törpikés bögrém jó lesz. Ha már az idelebeg, a fésűm meg a kézi tükör is társulhatna hozzá. Meg persze a váltásruhám. A csíkos ingem egy fekete trikóval mondjuk?
Még mindig szomjas voltam.
Jó. Háromra kinyitom a szemem, és felkelek.
Egy, kettő… négy!
Lendületből felültem, és…
Lefejeltem az ágyam fölött lebegő bögrét, így az egész tartalma rám borult, a fésűm nagyot koppant a homlokomon, én pedig csillagokat látva visszadőltem. Próbáltam feldolgozni a történteket, és körbenézni a szobámban, de a kilátást eltakarta a fejemre hulló piros csíkos ing…

*
Szeptember 12-e, Roxfort, három hónappal később

Sirius szemszöge

- Kérsz még belőle?
Perselus csettintett az orrom előtt, és teli szájjal érdeklődött róla, hogy kell a maradék csokis müzli, vagy felfalhatja azt is.
Komolyon mondom, ez a pasas többet evett, mint én, pedig mostanában másban nem igazán leltem kedvemet, mint a zabalásban. McGalagony rendszeresen meg is szidott miatta elfelejtve, hogy már nem vagyok a diákja, hanem kollégák vagyunk. Vagy talán csak az anyai gondoskodás bukott ki belőle.
A nagyterem tanári asztala óvatosan felém pillantott.
Minden percben azt várták, hogy összeesek, vagy rohamom lesz, hallucinálok, vagy dühkitörésem van. Egyedül Piton viselkedett úgy, mintha nem történt volna semmi. A lehető legtermészetesebben dumált hozzám, akkor is ha nem figyeltem, vagy nem válaszoltam. Volt, hogy egyszerűen faképnél hagytam, de ő töretlen lelkesedéssel ébresztett fel minden reggel időben, hogy beérjek az óráimra, folyamatos tanácsokkal látott el, és rosszabbnál-rosszabb faviccekkel szórakoztatott. Rettenetesen sokat segített ezzel.
- Sosincs problémád a vécén? - kérdeztem visszatérve a valóságba.
- Még fejlődő szervezet vagyok – vágott vissza, és lelkiismeret-furdalás nélkül hozzálátott, hogy kiöntse magának a maradékot.
- Ami azt illeti, már nagyon nem vagy fejlődésben – pislogtam. - El fogsz hízni. A szokottnál is rondább leszel dagadtan. Képzeld csak el… egy duci, táncos, bájitaltantanár… A Drakula effektust is kiveheted majd a fenyítési módszereid közül… senki nem fog félni tőled.
- Most összetörted az énképemet – válaszolta Pers, és szenvtelenül merített egy jó nagy kanállal.
- Legalább finom?
- A legjobb. Ilyet még anyád sem csinál.
- Hála Merlinnek, tuti mérgező lenne – morogtam.
- Elképesztő, hogy azok után, amit Tom véghez vitt, még mindig képes utálni titeket – ábrándozott Miszter Zaba.
- Szerintem ez a hobbija. Tudod. Van aki teniszezik, van aki eszik, és van aki utál engem – vigyorodtam el.
Piton megforgatta a szemeit, és a mellettünk bőszen hallgató McGalára pillantott, aki mindent megtett azért, hogy ne hallja elmés párbeszédünket.
- Tényleg finom? - böktem a tálra.
- Mennyei eledel. A függője vagyok – áradozott a férfi.
Hirtelen jó baráti kötelességemnek éreztem, hogy segítsek szívbéli lelki társam és egyetlen balerinám káros szokásainak leküzdésében, így nemes egyszerűséggel átnyúltam a tökös derelyék felett, és lenyúltam a férfi orra elől a tálat, majd módszeresen pusztítani kezdtem a tartalmát.
Perselus elképedve meredt rám kezében a kanalával, amiről még mindig csöpögött a tej.
- Mi a…?
- Még fejlődő szervezet vagyok – vágtam rá ártatlan arccal.
McGalagony eddig bírta. Felpattant a székből és rázkódó vállal, vörös arccal, a szemét törölgetve elhagyta a termet.
- Nem normálisak…
Szóval, ezt csinálta velem Perselus Piton, mióta Flover elment. Újra és újra visszarángatott a valóságba, és megmentette az életemet.
Aznap éjjel, mikor a lány eltűnt a ködben, és kimondta az általa alkotott becenevem, rájöttem, hogy emlékezett rám. Nem is tudom… napokig éltem abban a hitben, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat, és rengetegszer beképzeltem, hogy éjjel ott áll az ágyam mellett, de nem szól hozzám, csak bámul.
Mikor James rájött erre, elvitt orvoshoz, aki nyugtatókat, és altatót írt fel nekem. Egyedül képtelen voltam feldolgozni, hogy ismét elvesztettem az egyetlen nőt, akit szerettem.
A gyógyszerek mellékhatása a nyár második hónapjának közepén rajzolódtak ki élesen.
Dührohamaim voltak. Néha csak úgy elájultam, vagy Szarumánt véltem felfedezni egy-egy sötétebb sarokban. Rémálmaim voltak, amiben Flover holtan fekszik egy sötét helyiség kőpadlóján kitekeredve, és mindig hallottam, hogy megölik. Én pedig folyton elkéstem.
Valójában ez volt az, ami a leginkább idegesített.
Hogy elkéstem. Megint.
Azt hiszed, hogy vannak dolgok, amiket egyszer elbaszol, és úgy maradnak, nem történnek meg még egyszer, hiszen mi értelme lenne? Francokat. Rohadtul megismétlődött ugyanaz. Flover szellemként foszlott szét a csarnokban a szemem előtt, a variáció csak annyit módosult, hogy élt egy számomra elérhetetlen dimenzióban.
A minisztérium lefoglalta a könyvet, és ezt a varázslatot is a főben járók közé ítélte. Nem volt mód rá, hogy visszahozzam.
Mindenkit halálra rémítettem magam körül, és mindenki értem aggódott, de felelősséggel tartoztam Lily és Lisa után, akik mindketten várandósak voltak. Nem élhettek feszültségben.
Ekkor sietett a segítségemre Perselus, aki eldöntötte, hogy nála fogok lakni.
Igen. Mondom. Eldöntötte. Nem volt beleszólásom. Közölte, hogy beteg vagyok, és szükségem van rá. Mikor megkérdeztem miért, azt válaszolta, hogy azért, mert nagyon unatkozik.
A valóság az volt, hogy ő az egyetlen ember, aki átérezhette, hogy mit is élek át pontosan. Néha amikor nem vett észre, rajtakaptam, amint a kezében Flover régi hegedűjével ücsörög a kanapén egy üveg whisky társaságában, és a semmibe bámul.
Olyan volt, mintha gyászolnánk egy élő embert.
El sem tudtam képzelni, Flover mit élhet át.
Neki senkije nem volt odaát. Tényleg senkije.
Augusztusra nagyjából összeszedtem magam, és már kicsit több életkedvvel mentem el gyerekágyat szerelni Jameshez, vagy babaruhákat nézni Remusszal. Nem csináltam végig az auror sulit. Képtelen lettem volna újra vérrel és háborúval szembesülni. Korábban azt hittem, ez lenne az egyetlen dolog, amibe elmenekülhetek a valóság elől, de túl élénken éltek bennem a korábbi hónapok történései.
Nem tudtam, mit fogok kezdeni, mikor Pers visszatér a Roxfortba tanítani.
Aztán egyszer csak beállított Dumbledore, és közölte, hogy szüksége van egy SVK tanárra.
Hát mentem.
Egyébként minden visszatért a régi kerékvágásba. Tomnak visszanőtt a haja, Natalie pedig a varázslatnak köszönhetően visszakerült ugyan az árvaházba, de Belláék pár napon belül rátaláltak, és elhozták, így a Denem család négy fősre bővült. Legnagyobb meglepetésemre, mikor a kislány a Roxfortba került, a Süveg őt is a Griffendélbe osztotta Joy legnagyobb örömére, így nem csak év hanem háztársak is lettek.
Tom miután kiheverte a Pókkirálynő megpróbáltatásait, Remus munkatársa lett a Mágiügyi Minisztériumban, Bella pedig egy cukrászdát üzemeltetett London belvárosában, és folyamatosan Lisát és Lilyt pesztrálta, amikor ideje engedte.
James kirepült Mordon szárnyai alól, és saját osztagot kapott auror parancsnokként. Peter többnyire csak Peter volt, tehát pár hónap elteltével előrukkolt azzal, hogy nyelvtanár egy mugli középiskolában.
Abigél, miután kiderült, hogy a fehér ördögsárkány nőstény, legkisebb meglepetésünkre Hagrid legújabb házi kedvencévé avanzsált, és valahányszor csak le akartam ugrani egy teára, mindig elfogyasztotta a talárom csücskét, így egy idő után mindig ugyanabban a talárban mentem, ami minden alkalommal rövidebb, nyálasabb és csócsáltabb lett.
Még nem voltam igazán jól. Nem beszélgettem túl sok emberrel, és úgy tanítottam a diákjaimat, hogy egyszer sem néztem rájuk. Nem mondanám, hogy lámpalázas lettem volna vagy ilyesmi. Egyszerűen csak nem tudtam tartani a szemkontaktust pár másodpercnél tovább, így meg sem próbáltam.
A nebulók tudták, hogy mi a helyzet, és legnagyobb meglepetésemre, senki nem akadékoskodott. Többnyire csendben ültek, elvégezték, amit kértem, megírták a házi dolgozatokat, és nem szólogattak be.
Hogy tudtam-e, hogy a hátam mögött Stikkes a gúnynevem?
Tudtam. Csak nem érdekelt.
Hiszen jogos volt.
Az első órám a hetedévesekkel volt, akikkel a Ravaszra készültünk, és a pajzsbűbájokat kellett átismételnem.
Mikor beértem a terembe, már mindenki bent volt, én pedig körül se nézve a katedrára léptem, és belekezdtem.
- Akár milyen furcsa, ezt az órát Sötét Varázslatok Kivédésének hívják, így nevéből adódóan a védekezés és a pajzsbűbájok megfelelő elsajátítása az egyik legfontosabb dolog, amire varázstudónak az életben szüksége lehet. Tudom, hogy épp nincs kilátásban egy újabb nyolcfejű, kisebbségi komplexusos főgonosz elcseszett superman jelmezben, de sosem árt, ha fel vagyunk készülve a legrosszabbra. Például ha Hamupipőkének öltözik.
Túl sok, Sirirus. A kölykök fele mugli származású csak, és nem értik a poénjaidat.
- Szóval az első dolog mielőtt párbajba, vagy támadásba fogunk, hogy levédjük magunkat a megfelelő bűbájok segítségével. Vannak nagyon erős és kevésbé erős varázslatok. Nem lebegnek előttünk minden erőfeszítés nélkül, úgyhogy miközben harcolunk, meg kell osztanunk a koncentrációnkat, hogy fent tartsuk a védelmet. Mivel ez itt nem egy kezdő óra, ezért szeretném, ha rögtön belecsapnánk a lecsóba. Nyissátok ki a könyveteket a százkilencvenhetedik oldalon, és lássatok hozzá.
Nem igazán figyeltem, hogy mi történik, a papír sercegéséből arra következtettem, hogy követték az utasításomat. Lassan mindenki varázsolni kezdett, és suttogva gyakorolták a bűbájt.
Kibámultam az ablakon, és már éppen visszasüllyedtem volna sűrű melankóliám langyos felszínére, mikor egy hang visszarángatott a valóságba.
- Tanár úr, van egy kis problémám!
- A megfelelő oldalon mindent megtalálsz – válaszoltam fel se nézve.
- Nem az olvasási készségem romlott meg.
- Akkor hát húzza elő a pálcáját, és kövesse az utasításokat! - szólítottam fel a szemtelen diákot kicsit ingerültebben.
- Látja, Tanár úr, pontosan ez a probléma. Nincs pálcám.
Erre már nem tudtam mit mondani, hitetlenkedve odafordultam, hogy megtudjam, mégis ki az a hetedikes, aki nem hoz magával pálcát SVK-ra.
Mikor megláttam a hang tulajdonosát, csak ennyit tudtam kinyögni:
- Az órának vége.

*

Virág szemszöge

Úgy ültem a helyemen egy fiatal, szemüveges csajszi mellett, mintha megállás nélkül hangyák csipkednék az alsó felem. Aztán végre belépett a terembe.
Aha. Hát én azt vártam, hogy majd felnéz, körbepásztázza a szemével, és akkor majd, mint egy romantikus filmben felfedez, elkerekedik a tekintete, aztán puszi-puszi, happy end.
Valahogy a romantika nem az erősségünk.
Nem figyelt semmire. Nem hogy nem köszönt, mikor belépett, egyszerűen csak felcsörtetett a katedrára, és minden bevezető nélkül ledarálta az anyagot az ezeréves, rászáradt tintafoltnak az asztalon. Mindezt persze olyan stílusban, hogy a hideg futkosott tőle a hátamon. Na jó, voltak részek, amikor azt hittem megszakadok a röhögéstől, de a csoport olyan mogorva csendben ücsörgött, hogy nem mertem megmukkanni se.
Aztán egyszerűen csak úgy kiosztotta a feladatot, és mélabúsan kibámult az ablakon.
Végülis Dumbledore figyelmeztetett rá, hogy valami hasonlóra számíthatok.
A mellettem ülő fekete hajú csaj megköszörülte a torkát, és a könyvre bökött. Mindenki fellapozta, és mormolni kezdte a varázsigét. Rajtam kívül.
Hát ez kész.
Mielőtt a katedrán álló férfi átrévedt volna egy másik dimenzióba, megszólaltam.
- Tanár úr, van egy kis problémám!
A mellettem lévő csaj ijedten rám nézett, és megrázta a fejét.
- A megfelelő oldalon mindent megtalálsz – válaszolta a tanár rám se nézve.
Egyszerűen nem hagyhattam annyiban a dolgot. Hónapok óta készültem erre az egészre. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegye!
- Nem az olvasási készségem romlott meg – jegyeztem meg pimaszul.
Most már szinte mindenki engem nézett, meg a professzort, aki még mindig tüntetően kerülte a tekintetemet.
- Akkor hát húzza elő a pálcáját, és kövesse az utasításokat!
- Látja, Tanár úr, pontosan ez a probléma. Nincs pálcám.
Láttam, hogy lefagy. Ebből már nem tudta kivágni magát. Láttam az arcára kiülő brutális kérdőjelet, hogy ki az a fogyatékos, aki nem hord magával pálcát.
Aztán rám nézett.
Én meg elvigyorodtam.
A diákok lassan kimentek a teremből, és mikor az utolsó becsukta maga után az ajtót, mi még mindig ugyanott ácsorogtunk. Én fent a karzaton, Sirius pedig mint aki valami jelenést lát, az asztal szélét markolva meredt rám.
Lassan lesétáltam hozzá, ő pedig ahogy odaértem, kinyújtotta felém a kezét, és óvatosan megsimította az arcomat.
Négy év és három hónap után ott álltunk egymástól alig fél méterre, ugyanabban a dimenzióban, ugyanabban a valóságban, és nem volt olyan gonosz Hamupipőke superman jelmezben, ami megállíthatott volna bennünket abban, hogy a következő pillanatban szenvedélyesen csókolózzunk az SVK terem közepén.
- Tudod, Levél, te vagy életem legbonyolultabb kapcsolata – sóhajtottam, mikor hosszú percekkel később elengedtük egymást.
- Ezt pont te mondod? - kérdezte tőlem nevetve, miközben hitetlenkedve magához ölelt. - Hónapokon keresztül küzdöttem azért, hogy egyáltalán ismerős legyen az arcom, és egy egész háborút kellett kirobbantanunk, hogy eszedbe jussak!
- Kretén! - nevettem fel.
- Szeretlek – borzolta össze a hajam. - De hát hogyan? Hogy kerülsz ide?
- Hát ez egy jó hosszú történet – vigyorodtam el ismét. - Amúgy csapnivaló tanár vagy.
- Nem érdekel, most kaptalak vissza, rendkívüli esetekben nem vagyok köteles órát tartanom – legyintett a férfi, és kiírta az ajtóra, hogy elmarad a tanítás.
- Mint például?
- Például Flover Hyde ideszublimálása – mosolygott rám, és megfogta a kezemet.
Kisétáltunk a tóhoz, és letelepedtünk a fűbe, én pedig hozzáláttam, hogy megmagyarázzam a férfinak hirtelen felbukkanásomat.
Azon a napon, mikor megtámadtak a használati tárgyaim döbbenten tapasztaltam, hogy nahát, én még mindig tudok varázsolni. Felbátorodva ezen, idéztem egy patrónust, és mivel madarat lehetett velem fogatni, ezért nem okozott túl sok nehézséget. Miután üzentem Dumbledorenak, aki nem sokkal később fel is bukkant, ezúttal nem rózsaszín köntösben, hanem tisztességesen felöltözve, azonnal magyarázatot keresett a helyzetre, és intézkedni kezdett.
A válasz az orrunk előtt volt, méghozzá nem más, mint a dimenziós varázslat. Én ugyan, mikor lezártam a Roxfort pincéjében a szertartást, azt mondtam, hogy minden kerüljön vissza a helyére, én is visszateleportáltam a szobámba, csakhogy, mikor Natalie anno hetvennyolcban megnyitotta a kaput, én már ebben a dimenzióban éltem. A kislány ugyanis, bár azonnal Joy után végezte el a szeánszt, nem engem hozott át másik oldalról, hanem mindenki mást. Joy elvégezte a varázslatot, és gondosan le is zárta, ezzel összeolvasztva a világainkat, így amikor a fekete köd elnyelt, én csak a térben vándoroltam pár kilométert.
Ez a felfedezés nem kis fejfájást okozott a varázslótársadalomnak, ugyanis nem én voltam az egyetlen, aki hirtelen felfedezte magán mágikus képességeit. Titokban kellett tartani a dolgot mindenki előtt, így nem születtek cikkek a hirtelen varázsló populáció robbanásról, és ezt a minisztérium nagyon jól csinálta.
Dumbledore-nak nem tartott sokáig tisztára mosni a nevem, ugyanakkor a nyár alatt, még nem tisztázódott minden, nem tehettem be a lábamat az országba, ráadásul azt is le kellett meccseznünk Caramellel, hogy mi legyen ezek után a sorsom.
Abban az egész tanács aki az ügyemet vitatta, egyet értett, hogy boszorkányhoz képest is egyedülálló képességeim vannak, viszont végzettség nélkül nem tudok elhelyezkedni ebben a világban sem. A döntés megszületett: ki kellett járnom a hetedévet, és levizsgáznom, hogy papírt kaphassak.
Az még egy külön kör volt, hogy a Roxfortban végezhessem el az utolsó évfolyamot, és ennek az intézése tartott a legtovább. Végül magántanulói státuszt kaptam, és nem volt kötelező részt vennem az órákon, csak a magánóráimon, a koromra való tekintettel pedig külön szobám lett. A második héten érkeztem meg, Dumbledore pedig elmondta, hogy mi van Siriusszal.
Egészen eddig se én nem tudhattam a barátaimról semmit, se ők rólam a minisztérium kérésére, de ez a három hónap az előző négy évhez képest már fél lábon állva elment.
Sirius anélkül, hogy félbe szakított volna, hallgatta a történetemet egészen odáig, hogy aznap beléptem a terembe, és megszólítottam.
Mikor kifogytam a szavakból, várakozóan ránéztem, de ő csak mosolyogva figyelte a tavat, majd hosszú percek után egyszer csak nevetni kezdett.
Rettenetesen hiányzott az öblös kutyaugatása, de hirtelen nem tudtam hova tenni, aztán egyszer csak megszólalt:
- Most komolyan, Flover? Van egy kis probléma?
- Ó ne már, most meséltem el neked a fél életemet, te meg az utolsó három mondatomat röhögöd ki? Nem jutott jobb eszembe…
- Nem, dehogy is, szuper volt – törölgette a szemét. - Tudod mi a vicces?
- Mi?
- Negyedikben egyszer én is bejátszottam ezt Minerva óráján.
Felnevettem, és belefejeltem Sirius vállába.
- Flover?
- Hm?
- Leszel a feleségem?

*

Mielőtt mámorosan elszálltam volna a gondolattól, hogy Sirius Black menyasszonya vagyok, volt még egy elintézni való dolgom.
Győr nem volt ismerős számomra. Azelőtt még soha nem jártam ott, így nem is tudtam pontosan, hogy jó helyen vagyok-e egyáltalán.
Pontosan a középiskola elé hoppanáltam, és mázlim volt, hogy senki nem látott meg, mert a diákok pont akkor özönlöttek ki az ajtón. A fejembe húztam a fekete pulcsi csuklyáját, és vártam. Aztán megpillantottam őt.
A szokásos piros pulóvert viselte, a fülhallgató vége a pólójára lógott, haja kicsit megnőtt, mióta utoljára láttam. Sovány volt, arca beesett. Valószínűleg még mindig nem volt jó alvó.
Lassan a nyomába eredtem, és mikor már elég messzire kerültünk a tömegtől felzárkóztam mellé, és megszólítottam.
- Hé, bocsi, adnál tüzet?
- Nem dohányzom, ne haragudj – válaszolt rám se nézve.
Meglepődtem a kijelentésen. Csak le akar rázni, vagy tényleg leszokott?
- Az jó… Jó ha egészséges vagy – szólaltam meg bizonytalanul.
Megpróbáltam mellé szegődni, de gyorsított. Nem igazán kívánta a társaságom.
- Ja. Letettem a cigit. És már nem tekerek, úgyhogy azt se tudok adni – válaszolt.
- Nem olyannak nézel ki pedig – mondtam.
Befordult egy szűk sikátorba.
- Már pedig olyan vagyok.
- Érdekel a sztorid.
- Nem fogom elmesélni egy vadidegennek.
- Miért nem? Hátha én is leszoknék tőle.
Fújtatva megállt egy konténer mellett, szakaszosan kifújta a levegőt, és keserűen felnevetett.
- Csak a szokásos. El akartam valamit felejteni, de sikeresen elfelejtettem valaki mást is azzal együtt. Tudtam, hogy csalódott bennem, így nem mertem felkeresni. Elvesztettem a legjobb barátomat.
Nem mozdult, csak állt ott, és pontosan tudtam, hogy mit érez. Megdobbant a szívem, és óvatosan megkérdeztem:
- Na, és mi segíthetne azon, hogy visszakapd?
- Egy csoda – felelte szomorúan.
Elvigyorodtam, és levettem a kapucnimat.
- Akkor hát, vendégem vagy egy csodára, Ati!

*

Karácsony volt, és mindannyian Sirius otthonában gyűltünk össze, hogy együtt töltsünk pár napot a szünetből. Időközben csapatunk tagja kettővel gyarapodott, Lily a karjaiban tartotta a kíváncsian szemlélődő Harryt, Lisa pedig az ordító Teressát próbálta bepelenkázni. Remus, Per és James segítettek feldíszíteni a házat, Peter a konyhában lábatlankodott, Tom Joyjal, és Nattel csomagolta az ajándékokat, Bella és én együtt gyártottuk a mézeskalácsot, Ati pedig az ő sajátos módszerével mosogatott.
Miután a frászt hoztam rá a sikátorban, és kiörömködtük magunkat, elújságoltam neki, hogy mivel a dimenziók tök véletlenül összeolvadtak, ezért ő is varázsló, és hát Dumbledore neki is szerezett engedélyt, hogy a Roxfortba járjon velem.
A Siriusszal való kapcsolatom végre kapcsolat volt. Minden időnket együtt töltöttük, belőle meg egy csapásra a suli legkirályabb és legtrollabb tanára lett. Miután megkérte a kezemet a tónál, és megesküdtem rá, hogy nem felejtem el, nem teleportálok el sehová, elengedett, hogy köszönjek a többieknek is, akik lábon kihordták a szívrohamot, mikor megláttak, de hát megérte.
Végre úgy éreztem, hogy élek. Hogy a helyemen vagyok. Hogy vége van. Végre tényleg vége van.
Miután mindenki felfalt mindent, és kibeszélgettük magunkat, lassan elvonultunk lefeküdni.
Sirius átölelt, és közelebb húzott magához.
- Tudod, min gondolkodtam, Flover?
- Min? - kérdeztem.
- Az egész sztorink olyan, mint egy hülye akciófilm.
- Inkább sci-finek mondanám, vagy fantasynak – válaszoltam.
A férfi ásított egyet.
- Emlékszel, múltkor mesélték azokról a fantákról.
- Miről? - pislogtam.
- Hát az emberekről, akik azt hiszik, hogy nem létezünk, de sztorikat találnak ki rólunk Rowling könyve nyomán.
- Fandomokra gondolsz – simítottam végig az arcát.
- Lehet. Mindegy. Szerintem meg kéne írni.
- Mármint mit? - csodálkoztam.
- Hát a történetünket. Arról, hogy hogyan állítottál fejre egy egész univerzumot.
- Ugyan már, kit érdekelne ez? - legyintettem.
- Biztos lenne rá vevő. Azt mondtad, vannak ilyen oldalak a… a neten?
- Igen, a Merengő és a Lumos ilyen – ráncoltam össze a szemöldököm.
- Na mindegy… csak egy ötlet volt – puszilta meg a homlokomat.
Hosszú percekig éberen feküdtem az ágyban. A férfi szavai befészkelték magukat az agyamba, és mikor Sirius már javában szuszogott, én kimásztam az ágyból, elkaptam a laptopomat, és kivonultam a nappaliba.
Elgondolkodva bámultam az üres Word dokumentumot, és a villogó kurzort, aztán gépelni kezdtem…
„Friss fű illat. Szél. Valami nyaldosta az arcomat. Kinyitottam a szemem, és egy hatalmas fekete kutyával találtam magam szembe. Érdeklődő tekintettel nézett vissza rám, majd leült mellém, és oldalra döntötte a fejét...”
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, követte a sztorit, kritikát írt, nagyon sokat jelentett számomra ebben az évben, sokszor tovább lendített, ha láttam, hogy véleményt kaptam, vagy hogy megugrott az olvasásszámláló, ha elakadtam valamiben, vagy csak éppen túl letargikus hangulatba kerültem. Szóval, köszönök mindent, sziasztok! :)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.