efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Nem lőnék le poént. :)


Szerzői megjegyzés: A fejezet megírását a következő számok inspirálták:
Sum41 – War
Sum41 – Screaming Bloody Murder
Journey – City of Hope
Meat Loaf – I`d Do Anything for love
Taron Egerton – I`m still standing
- Hátulról! A falakra!
- Ott is jönnek, vigyázz!
- Robbanás!
Perselus gyorsan helyretette a falszakaszt, amin épp egy termetes ork próbált bemászni, és visszalökte a támadót a talajra, nem kis fejfájást okozva ezzel az alatta kapaszkodó ostromlóknak. A férfi elvigyorodott, ahogy a létráról dominószerűen potyogó orkok leértek a földre, és agyonnyomták egymást. Az már kevésbé szórakoztatta, hogy helyükre egy ugyanilyen csapat érkezett szinte azonnal.
Perselus már majdnem végzett a falszakasz javításával, mikor valaki hátra rántotta. Remus még éppen idejében rángatta el onnan a férfit ahhoz, hogy ne szakadjon le a válla a robbanás erejétől.
- Ez közel volt – morogta Per, és gumilábrontást küldött a diadalittas orkra, ami megismételte a társa dominózuhanását. - Annyira ostobák.
- Egyetértek – válaszolt Holdsáp, és kilőtt egy kábító átkot az ablakon.
- Még nem törtek be sehol, ugye?
- Nem, mindenki védi a magáét.
A két férfi lihegve dőlt a falnak egy percnyi pihenőt tartva.
Perselus onnantól kezdve, hogy elhagyta Sirius abszurd és meglehetősen felfoghatatlan döntése elől menekülve a Nagytermet, biztonságos messzeségekbe kerülve a következmények elől, bűnösnek érezte magát.
Képtelenség megölni Flovert.
Nem azért, mert a lány ember feletti varászerővel rendelkezik.
Nem azért, mert egy sereg másik gonosz áll a háta mögött.
Azért mert Flover Hyde egyszerűen Flover Hyde. Az a lány, aki megállította őt a folyosón, mikor a Tekergők utolsó csínyüket hajtották végre rajta. Ott volt, kiállt mellette még azzal a fickóval szemben is, akibe később beleszeretett. Éjszakákat beszélgettek át, szövetkeztek, együtt zenéltek, táncoltak…
Annyira szerette Flovert, hogy még egy hajszálát se tudta volna kitépni akkor se, ha a lány a halálba küldi.
Sirius meg kitalálta, hogy megöli.
A varázslótársadalomért.
A megváltásért…
Milyen jövő az, amiben Flover Hyde neve a legyőzött ellenfelek között íródik be a történelembe?
Tulajdonképpen, ha Perselus vállalta volna, hogy meggyilkolja a lányt, egyszerű árulással megvédhette volna őt a sorsától.
De ehhez nem volt elég bátor.
És most bűnösnek érezte magát.
- Te sem tudod felfogni, igaz? - kérdezte Remus.
- Siriust? - nézett rá a férfi.
- Tudod… ha ott leszek, meg fogom akadályozni.
- Én is – bólintott Perselus.
Remus szégyenkezve hallgatott. Mindig a Tekergőkkel volt, és támogatta őket, de tudta, hogyha Flover meghal, oda minden. Ha Sirius öli meg őt, akkor vele együtt neki is vége. A zsarnokság, és hatalomra törő Szarumán hordái pedig tovább ostromolják majd a Roxfortot.
- Akkor hát lázadók vagyunk – motyogta fásultan Per.
- Ha lenne rá mód… de csak egyetlen lehetőség van – morogta Remus.
Perselus meglepetten kapta fel a fejét.
- Pontosan mi is az?
- Vissza kell fordítani a varázslatot. A kapu még mindig tárva nyitva áll, és csak az zárhatja le, aki megnyitotta, vagy elég erős hozzá.
- Megpróbáltad visszacsinálni – döbbent meg Per.
- Pontosan. Majdnem beszippantott. Kevesek vagyunk hozzá. Még Dumbledore is.
- Natalie – pattant fel a férfi. - Natalie ide jön a Roxfortba.
- Mit akarsz tenni? - vonta össze a szemét Remus.
- Kapjuk el – pislogott Piton.
- Nem helyes terrorizálni egy tizenhárom éves kislányt – húzta a száját Holdsáp.
- Nem mondtam, hogy helyes – ciccegett Per.
- Mardekáros.
- Griffendéles.
A fal újra kirobbant, pontosan ugyanazon a helyen, ahol az előbb megjavították.
Remus morogva varázsolni kezdett, egy adag taknyot zúdított az orkok fejére, és ismét befoltozta a lyukat.
- Csináljuk. * Virág szemszöge Feltett szándékom volt Szarumánék előtt bejutni a kastélyba, és megkeresni Siriust, így az ork hordák kellős közepén tolakodtam előre a csatamezőn. A Pókkirálynőnek és a mágusnak azt hazudtam, hogy felderítem a terepet, és kicsit meggyorsítom a csata menetét hátba támadva a roxforti védőket.
Azóta, hogy Tom ott hagyott a teremben a gondolataimmal, megszállott módjára kerestem a választ a kérdésre: kicsoda Flover Hyde?
Tudnom kellett, melyik oldalon harcolok.
Szarumán terve teljesen magától értetődő volt. Egy csettintéssel megnyithatta volna a kastély kapuit, helyette azonban hagyta, hogy a feláldozható ork hordák elcsigázzák, és kifárasszák az ellenállókat. Nem akart meglepetésekbe ütközni, amikor átlépi a küszöböt.
Természetesen, felszólította őket a megadásra. Cserébe egy halom nyíl röppent a levegőbe.
Azonnal tudtam, hogy ez az egész csata nem csak a varázslók harca Szarumánékkal, ők sem egyedül érkeztek. Itt két globális erő csapott össze, és én még mindig nem tudtam, mi fogja eldönteni az ütközet kimenetelét.
Nem akartam túlságosan megkönnyíteni az orkok dolgát, így egy félreeső fal menti ablakot választottam átjárónak. Éreztem, hogy az épület körül erős mágia tartja távol az illetéktelen behatolókat, én azonban erőlködés nélkül sétáltam át a láthatatlan akadályon. Felkapaszkodtam a párkányra, majd megcsúsztam, és fejjel előre bezuhantam rajta.
Valószínűleg egy tanteremben landoltam. Leginkább úgy festett, mint az egyetemi előadó, félköríves, lépcsőzetes padsorok, tologatható tábla…
Furcsán ismerősnek tűnt.
Nem nézelődtem sokáig, a folyosóról csatazajt véltem hallani, így elindultam, hogy megkeressem Siriust.
Hosszú percekig varázslatos módon nem találkoztam senkivel, azután…
- Megállj!
Megpördültem a tengelyem körül, és szembe találtam magam egy huszonéves sráccal, aki…
- Sirius?
- Majdnem – mosolyodott el egy pillanatra, de komor arckifejezése szinte azonnal visszatért. - Mit keresel itt?
- Szerintem, nem ezt akartad kérdezni, Majdnemsirius.
- Te folyton a bátyámat hajkurászod.
- Van egy öccse? - döbbentem meg, aztán kezdtem kapiskálni a dolgot. - Te… téged ismerlek!
- Flover, itt szinte mindenkit ismersz – eresztette le a pálcáját.
Elkeseredetten kutattam az emlékeim között egy név után, amit a szomorkás, felém sétáló fiú arcához tudtam volna párosítani, de képtelen voltam megtalálni a megfelelőt.
A srác ott áll tőlem alig fél méterre, és éreztem, hogy retteg.
- Meg fogsz ölni? - kérdezte suttogva.
- Eszemben sincs – válaszoltam borzadva.
A feszültség szinte tapintható volt kettőnk között. Ott álltunk egymással szemben, kitartóan meredve a másik szemébe, és nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel.
- Menj el, Flover – suttogta a srác. - Veszélyben az életed. Páran felesküdtek rá, hogy megölnek. Azt hiszik, hogy így kiegyenlítődnek az erők.
- Semmit nem érnek vele, ha meghalok – válaszoltam ingerülten. - Szarumán és a Pókkirálynő frigye van olyan erős, hogy ha én ki is szállok a mezőnyből, lazán végigviszik az egész tervet. Beszélnem kell Siriusszal.
- Flover, Sirius az egyik, aki…
- STUPPOR!
Abban a pillanatban a hátam mögött vörös fénycsóva csapódott a falnak, és pár méterre tőlünk egy kócos, fekete hajú, szemüveges férfit véltem felfedezni.
Visszafordultam Sirius öccséhez, aki ájultan hevert a földön.
- MIT TETTÉL VELE?!
A szemüveges dühösen csörtetett felém, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy mi lenne a helyes lépés.
Sejtettem, hogy egy intéssel kiiktathatom, de valahogy nem volt ínyemre támadni, így hátat fordítottam, és elkezdtem az ellenkező irányba rohanni.
A szerencse mellém szegődött, üldözőm hamar elvesztett szem elől.
Merlinre… Kitalálták, hogy megölnek.
A halál gondolata elkeseredett, és zavaros lelkemnek valahogy nem iszonytató dermedtséget kölcsönzött amúgy is zagyva érzéseim mellé, inkább amolyan, „hát van ilyen” hozzáállással fogadtam a dolgot.
Elvégre tök általános dolog, hogy vadásznak rám.
Flover, szedd már össze magad!
Zajt hallottam a folyosóról. Azt hittem a szemüveges férfi ért utol, de hirtelen tudatosult bennem, hogy az ő lépései sokkal hangosabbak voltak.
Megfordultam, és megpillantottam egy alig tizenkét éves vörös hajú kislányt. Kivont pálcával állt pár lépésre tőlem, és nekem szegezte a fegyvert. Haja kibomolva omlott a vállára, szemébe elszántság csillogott és… sajnálat?
- Ki vagy te? - kérdeztem teljesen elfelejtkezve róla, hogy védekeznem kellene.
- Hol van apám? - kérdezte ő válasz helyett.
Kezében megremegett a pálca.
- Nem ismerem az apádat – válaszoltam.
Ezúttal is tévedtem. A lány tekintete csalódottan megvillant, mielőtt belefogott a magyarázatba:
- Ő nem az igazi apám – szólalt meg nyugalmat erőltetve a hangjára. - Te úgy ismerheted, hogy Vol…
- Tom Denem – suttogtam.
- Hol van? - kérdezte.
- A Pókkirálynő szolgálatában – válaszoltam.
- Akkor még él – motyogta.
- Joy, ugye? - kérdeztem.
Nem válaszolt. Szemei elfátyolosodtak a kitörni készülő könnyektől, de ő megingathatatlanul nézett előre, rám szegezve fegyverét.
- Kérdeznem kell tőled valamit – kezdtem, de ő félbe szakított.
- A kérdések ideje lejárt – húzta ki magát. - Sajnálom, Flover. Az én hibám.
Értelmezni sem volt időm a mondatát, ugyanis telibe talált az a vörös fénycsóva, ami a pálcája végéből robbant ki.
Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy ezzel párhuzamosan a fal darabokra szakadt, és egy csapat ork rontott be rajta, aztán a hátam kemény kőnek ütközött, előttem pedig elsötétült a világ. * Amint Joy kimondta a varázsigét, és Flover a szemközti falnak csapódott, őt magát valaki hátra rántotta a karja alá nyúlva, és elhúzta a betörő orkok orra elől.
Meg sem próbált ellenkezni, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy az őt megragadó kezek aránytalanul kicsik ahhoz, hogy egy felnőtthöz tartozhassanak.
Rúgkapálni kezdett, és hamarosan kiszabadult, de a lendülettől, és a robbanástól szédülve megbotlott, majd a elterült a földön.
Nem fetrenghetett ott a porban.
Valaki van a háta mögött.
Valaki, akit nem ismert.
A kislány felnézett, és legnagyobb meglepetésére egy vele egykorú, sötét fekete hajú lánnyal találta szembe magát.
Anélkül is tudta kicsoda, hogy megkérdezte volna a nevét.
- Natalie – suttogta.
- Joy – válaszolt amaz.
Joy mindenre számított, csak erre az érzésre nem. Tudta, hogy szembe fog kerülni Tom Denem lányával, tudta, hogy eljön a pillanat, amikor ők ketten találkoznak, de azt remélte, képes lesz utálni Nataliet a tetteiért.
Emlékeiben halványan élt a kép az árvaházi, szótlan, fekete hajú lányról, aki az édesapját várja, így ő egy torz, csúnya és gonosz valakit képzelt el a helyzet megkönnyítése érdekében.
Natalie egyik sem volt, ráadásul még félt is. Tőle.
- Segíteni akarok – szólalt meg.
- Ez előbb is eszedbe juthatott volna – válaszolt Joy ingerülten. - Mielőtt a varázsvilágra szabadítasz egy hordányi büdös orkot, egy idióta mágust, és egy szadista sötételfet!
- Sajnálom – sütötte le a szemét a lány. - Azt hittem…
- Mit hittél? Hogy ez egy normális konfliktus kezelési megoldás? - ordította Joy magából kikelve, már amennyire az ő magas gyerekhangján ordítani lehetett.
- Te nem tudod milyen érzés volt átélni, hogy milyen, amikor ott hagynak! - kiabálta válaszul Natalie.
- Képzeld, engem rendszeresen ott hagytak! - válaszolta Joy ökölbe szorított kézzel. - Nem is tudott rólad! Ha tudott volna téged visz el, nem engem!
- Ez hülyeség, te is tudod, hogy ő nem ilyen! - csattant fel Nat.
Joy meghökkent.
Ezek szerint Tom magánál volt. Beszélt Natalievel… És beszélt róla is!
- Nagyon szeret téged – tette hozzá a fekete hajú lány higgadtabban.
- Szerintem téged is szeretne – motyogta tanácsatalanul Joy.
- És most?
Joy fejében az előre kitervelt számtalan lehetőség közül hirtelen mindegyik nyomtalanul elszivárgott, elvégre még sem végeztetheti ki Siriusszal azt, aki segíteni akar.
És Tom a lányának tartotta. A sajátjának. Szerette őt!
Fantasztikus érzés volt.
Joy fejében egy pillanatra rémület suhant át. Az előbb vágta falhoz Flovert. Mi van ő is csak segíteni akart?
- Tulajdonképpen – szólalt meg végül, - mi testvérek vagyunk.
Natalie szeme hálásan felcsillant.
Joy fejébe ismét visszatért Flover képe, ahogy hátrarepül. Vissza kellett mennie megnézni.
Szó nélkül megfordult, hogy ellenőrizze a lányt. Nagyon remélte, hogy nem ölte meg.
A folyosó romokban hevert, a falon jókora nyílás tátongott, a hely ahova Flover becsapódott pedig…
A lány teste nyomtalanul felszívódott. Alig pár perce történt az egész, egyszerűen nem kelhetett fel, és sétálhatott csak úgy világgá…
Joy már éppen lehajolt volna, hogy nyomokat keressen, de Natalie sikoltása megváltoztatta a terveit.
Valaki akit nem ismert meg a sötétben, megragadta a kislányt, és elkezdte vonszolni magával. Nat akárhogy kapálózott nem tudott szabadulni, bárki is volt elrablója, vasmarokkal szorította a karját.
Joy nem tartotta tanácsosnak azonnal közbeavatkozni. Óvatosan, hangtalanul követte a sikoltozó Natalie nyomát. Utuk az Előcsarnokhoz vezetett. Joy már felkészült rá, hogy bevág eléjük, és egy kábítóátokkal hatástalanítja az alakot, de az az utolsó pillanatban irányt váltott, és az alagsorba indult.
Joy értetlenül követte őket. A fáklyák kialudtak, vágni lehetett a sötétséget… egészen addig, amíg a férfi, mint hangjából kiderült, el nem suttogott egy halk „lumost”.
Tehát varázsló – gondolta Joy. - Egy áruló…?
A kislány felmérhette volna logikusan is a helyzetet. Mondjuk használhatta volna a pálcáját, rákiálthatott volna az alakra, és akkor valószínűleg minden nehézség nélkül kiderült volna, hogy a Nataliet vonszoló férfi nem más, mint Perselus Piton. Ehelyett lekapott egy leégett fáklya csonkot a falról, és lendületből tarkón vágta, úgy hogy Per a meglepetéstől és valószínűleg az ütés erejétől elterült a földön.
Natalie holtra váltan a fal tövébe húzódott, Joy pedig megvilágította a fejét fogó férfit, és döbbenten kérdezte:
- Per bácsi? Te meg mit csinálsz?
- Ez engem is nagyon érdekelne – szólalt meg egy hang a folyosó végén.
Remus jelent meg a fordulóban, kissé koszosan, de annál diadalmasabb mosollyal az arcán.
- Nem érünk rá egész nap – tette hozzá.
- Ezt pont nekem mondod? Nem tudom, ki küldött fejbe egy fáklyával – nézett jelentőségteljesen Piton Joyra. - Mióta mented meg így az ellenséget?
- Natalie segíteni akar – szólalt meg a lány.
- Nagyszerű, így nem kell elrabolnunk – tapsolt Remus. - Gyerünk már!
- Mint aki mérgezett egeret evett – morogta Piton, és óvatosan feltápászkodott.
Remusszal nehéz volt tartani a lépést, de az általa diktált tempónak köszönhetően villámgyorsan odaértek a célhelyre. Egy sötét, fekete kövekkel kirakott terembe. Natalie egészen addig el sem tudta képzelni, miért van szüksége a két férfinak őrá, de amint megpillantotta a középen heverő vaskos könyvet, letisztult a kép.
- Vissza kell csinálnod – intett Piton.
Joy elkomorodva nézte Natalie arcát, akinek megremegett az ajka. Mind a ketten ismerték a szertartás szöveget. Ha a kislány akár egyetlen hibát is vét közben, az akár az életébe is kerülhet.
Remus letérdelt a remegő Nat elé, és megfogta a vállát.
- Tudom, hogy nem volt szándékos ez az egész. Tudom, milyen érzés hibásnak lenni. Mi itt mindannyian a segítségedet kérjük, hogy véget vethessünk ennek a rémálomnak. Kérlek. Te vagy az egyetlen, aki befejezheti.
Natalie szorosan behunyta a szemét, és hosszú percekig úgy maradt. Mikor Joy már éppen azon volt, hogy megszólítja, a kislány felnézett, és elszántan odalépett a könyvhöz.
A szertartás megkezdődött.
Az öreg kódex fedele megremegett, azután hatalmas csattanással kitárult, lapjai szélsebesen kezdtek peregni, majd hirtelen megálltak egy oldalon, és a könyvgerincből éles, fekete fény tört elő, majd csigaalakban nyomult a plafon felé, egyre szélesedve, egyre nagyobb sodrással, míg nem egy tölcsér alakult ki belőle.
- Mi folyik itt?!
Natalie kiesett a ritmusból, és a fekete köd elszabadult, ide-oda csapkodva a teremben. Piton odarohant a lányhoz, hogy elhúzza a könyvtől, Remus és Joy pedig hasra vágták magukat. Az örvény még pár másodpercig csapkodott a helyiségben, összetörve az összes bútort, és tárolóegységet, majd mintha hirtelen beszippantotta volna egy lefolyó, eltűnt a könyvben.
- Mit műveltél, te szerencsétlen?! - csattant fel Piton a kérdést az előbb belépő Lisának szegezve.
- Gondoltam szólok, hogy az orkok betörtek a Roxfortba – szólalt meg a nő. - Sirius leküldött minket Lilyvel, hogy figyelmeztessünk mindenkit…
- Na meg, ne legyünk szem előtt – morogta az ajtóban felbukkanó vörös. - Mi történt itt?
- Natalie megpróbálta lezárni az átjárót – morogta Remus. - De a szertartás félbeszakadt…
- Meg tudja csinálni újra? - kérdezte Lisa a kislányra pillantva.
Piton végignézett az alig pihegő lányon, akinek az orrából és a füléből szivárgott a vér.
- Nem. Belehalna.
Joy megsemmisülten meredt maga elé.
Már csak a csoda segíthet… * Virág szemszöge Hideg érintés. Halk susogás, összefüggéstelen szavak… Valami hideg, nyirkos a homlokomon…
Lassan kinyitottam a szemem, és homályosan érzékeltem, hogy valaki fölém hajol. A sokadik pislogás után végre élesedett a kép, és beazonosítottam Tom arcát, aki gondterhelten vizsgált, és hozzám beszélt, de a hangja, mintha egy rossz rádión keresztül érkezett volna.
Aztán hirtelen beférkőztek a hangok az agyamba, és nekem minden eszembe jutott.
Siriust kerestem a Roxfortban, azután belefutottam Regulusba, aki próbálta az értésemre adni, hogy annyira örülnek ott nekem, mint a meztelencsigának eső után, azután megjelent James, aki megpróbált kivonni a forgalomból, de megléptem, és belefutottam Joyba, akinek nem volt kedve dumcsizni, így nekivágott a falnak. Mi történt ez után?
- Hogy kerültem ide? - kérdeztem a még mindig aggódó Tomot.
A férfi arca nyúzott volt, és meg kellett állapítanom, hogy ez a hajatlanság igazán nem áll jól neki, főleg hogy nem is alakítja hitelesen a gonoszt. Utoljára akkor nézett így rám, mikor Párizsban karaokeezott… karaokeezott…?
Egy pillanatra eltátottam a számat. Valahonnan az elmém ködös hegységei közül hatalmas erővel tört felszínre egyetlen gondolat, de mielőtt megfogalmazhattam volna, Tom csettintett a szemem előtt.
- Mi van?! - csattantam fel.
- Azt meséltem, hogy két ork hozott vissza, mikor megtaláltak felkenődve egy falra – morogta a férfi – Azt kérdeztem jól vagy-e, de nem válaszoltál, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem.
- Akkor legalább falilag már kvittek vagyunk – válaszoltam pislogva.
- Nem vagy normális – csóválta meg a fejét. - Ki tett rád ekkora benyomást?
- A drága, és utánozhatatlan Joy Denem – vigyorodtam el.
- Joy itt van a Roxfortban? - csattant fel a férfi. - Nem…
- Miért? - vontam össze a szemöldököm.
- Az előbb törtek be az orkok – suttogta a férfi. - Szarumánék már elindultak átvenni a hatalmat…
- Téged itt hagytak? - döbbentem le. - Vissza kell mennem!
- Flover, hidd el, két főgonosz is képes átvenni a világ feletti uralmat.
- Ne haragudj, nagyon szívesen csevegnék még itt veled, de elengedhetetlen a jelenlétem a hadszíntéren – mosolyogtam rá, miközben minden erőfeszítés nélkül kimásztam az ágyból, és az ajtó felé indultam.
- Én azt hittem, rá fogsz jönni! - csattant fel Tom, mikor már lenyomtam volna a kilincset, hogy elhagyjam az épületet. - Azt hittem, az utolsó pillanatban megcsinálod a nagy csodát, és észreveszed, hogy mi történik magad körül. Te voltál az egyetlen reményünk. Az egyetlen. És te most mész, és Szarumánnak asszisztálva tönkre vágod több ezer ember életét. Te vagy az évszázad legsötétebb boszorkánya… - sziszegte a férfi.
Nem hittem, hogy valaha is el fogok mosolyogni egy hasonló dühkitörésen, így még a küszöbön visszafordultam, és ennyit mondtam a szoba közepén álló csalódott és hitevesztett férfinek:
- Szerencsénkre pontosan így van. Én vagyok az évszázad legsötétebb boszorkánya. Még jó, hogy a fekete nem szín, Tómi – kacsintottam rá.
Szinte hallottam, ahogy Tom fejében a tantusz öngyilkosságba menekülve zuhan lefelé, és hatalmas dörrenéssel csapódik a földhöz, hogy darabjai apró szilánkokra törve gyújtsanak fényt az éjszakában.
Lendületes léptekkel távolodtam Hagrid házától, az arcomon egy fülig érővigyorral.
A helyzet az, hogy én voltam az évszázad legsötétebb boszorkánya.
A helyzet az, hogy én voltam Flover Hyde.
És mindenre emlékeztem. * Persze ez korántsem jelentette azt, hogy ezt mások is tudják.
Erre akkor jöttem rá, mikor Mordon már harmadjára próbált meg instant kinyírni, így kénytelen voltam egy stupporral hatástalanítani.
Láthatatlanná válhattam volna, de azt akartam, hogy lássanak. Hogy tudják, hogy közeledek. Hogy itt vagyok, hogy megjöttem.
De mielőtt bejutottam volna, valaki kigáncsolt.
A hátamra fordultam, és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy egy kedves úriember kis híján a szemembe nyomja vakító fényű pálcáját. Hunyorogva próbáltam azonosítani az eszköz tulajdonosát, és mikor végre sikerült, széles mosollyal szakadt ki belőlem a neve:
- Peter!
Peter meglepetten hátrább lépett. Nagy nehezen feltápászkodtam, és megálltam a férfi előtt.
- Jól vagy?
- Honnan tudod a nevem? - kérdezte.
- Visszatértek az emlékeim – válaszoltam.
- Vagy valaki elmondta – mondta a fiú.
Peter nem sokat változott az évek során. Gyanakvó volt, de ugyanakkor óvatlan is.
- Amikor a Roxfortba kerültem, te egyik reggel elhívtál a tóhoz sétálni, elmondtad nekem, hogy Voldemort halálfalót csinált belőled, és arra kényszerít, hogy add fel a barátaidat. Rávettelek, hogy szólj Dumbledornak, ezután neki kémkedtél – hadartam.
Peter egy darabig csak nézett nagy szemekkel, aztán megrohanta a vállamat, és szorosan átölelt. Hosszú idő óta ő volt az első ember, akire emlékeztem, és hitt nekem, ha nem számolom Tomot. Majdnem sírva fakadtam.
Leküzdve hirtelen jött érzékenységemet, zavartan kibontakoztam a szorításából, és megkérdeztem hol vannak a többiek.
A srác szeme idegesen megvillant.
- Lilyék az alagsorba menekültek Pitonékkal, akik elkapták Nataliet.
- Miért kell nekik Nat? - kérdeztem ijedten.
- Hogy visszacsinálja a varázslatot, aminek köszönhetően Szarumánék itt vannak – morogta a férfi.
- És mi az állás? - kérdeztem.
- Nem akarod tudni.
- Vezess oda.
Peter biccentett, majd hirtelen patkánnyá változott, és eltűnt a fűben. Futva követtem az épület felé.
Alig győztem kikerülgetni a holttesteket. A roxforti védők rengeteg orkot eltettek láb alól, ugyanakkor rettegtem, hogy bármelyiküket is megpillantom élettelenül heverni a többiek között. Láttam halott elfeket, és néhány varázslót üveges szemmel meredni a semmibe, de egyiküket sem ismertem.
Peter beszáguldott a kétszárnyú ajtón, és én is követtem volna egyből, ha oldalt nem pillantom meg Drizztet.
A férfi egy hatalmas kőoszlop alá szorult, és mikor meglátott, dühtől eltorzult arccal erőlködött, hogy kiszabaduljon.
Irányt váltottam.
- Jól vagy? - kérdeztem, mikor közelebb értem a sötételfhez.
- Mi ez? Valami kedélyes teadélután? - mordult rám.
- Nem hiszem, hogy el tudom magyarázni, de minden rendben lesz – suttogtam, miközben azon gondolkoztam, hogyan kezdjek hozzá a kő elmozdításához.
- Csak azt ne mondd, hogy hirtelen visszatértek az emlékeid… - nevetett fel Drizzt gúnyosan.
- Dióhéjban ennyi – vontam vállat, és lebegtetni kezdtem az oszlopmaradványt.
A sötételf sebesen kimászott alóla. Mikor megpróbált felállni, láttam, hogy az egyik lábára sántít.
- Mindent sajnálok, Drizzt – suttogtam. - Tényleg mindent. De most segítenem kell a többieknek.
- Ha még van kinek segítened – válaszolta az elf most már inkább szomorúan, mint dühösen.
Hátat fordítottam neki, és egyenesen berohantam az előcsarnokba.
Hiba volt.
Ami ez után következett, életem egyik legnehezebb élményeinek egyike.
A megmaradt varázslók mind rám szegezték a pálcájukat, Sirius pedig ott állt előttem, szakadtan, véresen, ziláltan, szemében mérhetetlen fájdalom, és szomorúság tükröződött.
Eddigi lelkesedésem hirtelen elpárolgott
Petert, Szarumánt, vagy a Pókkirálynőt sehol sem láttam.
Csapda volt.
És hagyták, hogy belesétáljak.
Azon gondolkoztam, miért olyan szórakoztató, hogy mind a két oldal azt hiszi, ha megszabadult tőlem, nyert ügye van.
- Szia, Flover – törte meg a csendet Sirius.
Néztem a férfi arcát, és felidéztem az elmúlt hónapok történéseit onnantól kezdve, hogy elütöttem az egyetem előtt. Mennyire óvatos volt. Hogy próbált segíteni… az a csók… és a menekülés a minisztériumból.
És most itt állt, hogy megöljön.
- Szia – válaszoltam.
- Most komolyan? Még beszélgetni is fogtok? - csattant fel Mordon. - Ez a kis ringyó elkábított!
- Háromszor próbáltál megölni! - vágtam vissza. - Egészséges túlélési ösztönök.
- Megtámadtad Reget! - vágott közbe James eltorzult arccal.
- Te támadtad meg Reget – magyaráztam. - Én csak beszélgettem vele.
- Át akartad mosni az agyát! - válaszolt a férfi.
- Nem, szerintem bőven elég itt egy agymosott is, Jamei – sóhajtottam.
- Ne mondd ki a nevem! - azzal kiáltott egy capitulátust, és a használt zsepim kirepült a zsebemből.
- Ez most komoly? - kerekedtek el a szemeim. - Kézmágus vagyok, ha nem rémlene.
Láttam, hogy a váratlan fordulat elbizonytalanította a kedves egybegyűlteket, páran még fel is nevettek a képtelen helyzeten.
Siriusra néztem, és megeresztettem egy félmosolyt, de ő komor maradt.
Próbáltam elképzelni, mit él át. Mióta készülhet rá, hogy végez velem? Nem úgy nézett ki, mint aki valóban akarja. Ráadásul sokáig azt bizonygatta, hogy szeret. Így van ez még?
Most hogy visszatértek az emlékeim, már el tudtam helyezni Siriusról kavargó érzelmeimet. Mennyi mindenen mentünk keresztül. Hányszor elárultuk egymást. De vajon ezek tényleg árulások voltak?
Hirtelen mindennél jobban vágytam arra, hogy odamenjek Siriushoz, és a nyakába boruljak, átöleljem, és úgy csináljak, mintha minden rendbe jönne magától.
Azt hiszem, ilyet egy gyenge, kétségbeesett nő tenne csak, akin nem múlik a fél világ sorsa.
- Sirius, ha meg akarsz ölni, akkor miért nem teszed meg? - szólaltam meg.
A férfinek megremegett a kezében a pálca, majd előreszegezte.
És én készültem a varázslatra.
De tényleg. Komolyan.
Az meg nem jött.
Mély szürke szemei a tekintetembe fúródtak, és hirtelen megmagyarázhatatlan nyugalom öntött el. Kinyitotta a száját, és már előre hallottam a gyilkos szavakat, de... egyszer csak leengedte a kezét.
- Mert nem akarlak megölni. Képtelen vagyok rá – suttogta.
A teremben hangos morajlás futott végig, és egyre erősödött. Sirius tétován közelebb lépet, és kinyújtotta felém a kezét, én pedig minden óvatosság nélkül indultam el hozzá.
Abban a pillanatban az előzőleg felállított láthatatlan pajzsomba csapódott a gyilkos átok, és az egyetlen szerencsém az volt, hogy elég erősre varázsoltam a védelmemet előzőleg. Bár maga a bűbáj a közelembe sem ért, mégis akkora erőt szabadított fel, hogy felfodrozta a követ, én pedig az alagsor lejáratához repültem, és éreztem, hogy a kezemet végighorzsolják a kiálló darabkák. Sirius rosszabbul járt. Őt a földre taszította a lökéshullám, és a kirepülő szilánkok beleálltak a karjába és a jobb lábába.
Ekkor egyszerre két dolog történt.
A kidőlt ajtón keresztül orkok tömkelege rohamozta meg a felkészületlen ellenállókat. A horda mögött ott lépkedett Szarumán és a Pókkirálynő.
Ha előbb indultak el, mégis hogyan kerülhettek ide később?
Lehetetlen… Hacsak…
Egy csapda volt. Így próbáltak megszabadulni tőlem. Nem hogy nem tartottak maguk közé valónak, de tudták, hogy ellen fogok állni, ha olyasmit akarnak, ami nekem nem tetszik, és erőmnél fogva biztos lehetek a győzelmemben. Azt remélték, hogy az ellenség, aki még mindig úgy tudja, hogy az ő kapujukra játszom, majd túlerővel megoldja ezt a kis problémát.
Banyek! Egyszerre két csapdát éltem túl!
Észrevétlenül lehengeredtem az alagsorba vezető lépcsőn, az alján óvatosan felálltam, és futva indultam el a folyosón. Akkor, mikor a Pókkirálynő a csarnokba lépett, egy lökést éreztem a csarnok padlóján. Valahonnan lentről jött. Valamiért úgy gondoltam, azonnal oda kell mennem.
Fogalmam sem volt honnan a hirtelen lelkesedésem. Talán hozzájárult, hogy túléltem két halálos támadást, és hogy életem szerelme nem gyilkolt meg. Akárhogy is, villámgyorsan megtaláltam az utat a megfelelő kamrába.
Bentről beszélgetés zaja szűrődött ki, és mikor a folyosó végén kilestem, nagy örömömre megpillantottam Nataliet, Lilyt és Perselust.
- Csinálnunk kell valamit – morogta az utóbbi. - Kell lennie valami megoldásnak…
- Az egyetlen megoldásunkat elcsesztem – szólalt meg valaki más a sarokból.
Kicsit hunyorognom kellett, hogy felismerjem Lisát és a mellette gubbasztó Remus Lupint. Közvetlenül a terembe vezető ajtó egykori helyén pedig Joy ücsörgött.
- Ezen már csak egy Flover segíthetne. De hát ő éppen ellenünk van… - sóhajtott Lily.
- Képzeljétek el, milyen lenne, ha egyszer csak megjelenne itt – ábrándozott Joy.
- Nagyot néznék, az biztos – mosolyodott el Remus. - Esküszöm, letérdelnék elé könyörögve, hogy hajtsa végre a varázslatot.
- Talán… - suttogta Perselus kissé átszellemülten. - Ha mind egyszerre mondanánk, hogy „kell egy Flover”…
- Ne már, Pery, te tényleg ezt akarod csinálni? - fintorgott Lily.
- Van jobb ötleted?
- De ez egy szentimentális baromság.
- Szóval?
Láttam, ahogy a nő arcán az érzések változatos skálája rohan át egyszerre, végül odalépett kedvenc denevér barátnőm mellé, és bólintott.
- Jó, csináljuk.
Vissza kellett nyelnem a saját nevetésemet, ha nem akartam, hogy észrevegyenek.
Tuti, hogy én vagyok az első ember a Roxfortban, akit megidéznek.
Ami azt illeti, tényleg nagyon komolyan vették a dolgot, ami azt jelentette, hogy eléggé elkeseredettek lehettek. Körbe álltak, azután Remus vezetésével elskandálták:
- Kell egy Flover! - Én jó leszek?
Nem bírtam tovább. Széles vigyorral az arcomon léptem a terembe, és figyeltem ahogy a kör tagjai döbbenten szétrebbenek. Azután Natalie odarohant hozzám, és a nyakamba vetette magát.
- Én úgy sajnálom, Flover, miattam van az egész, és most nem tudom visszacsinálni – zokogta.
- Semmi baj, most már minden rendben lesz – simogattam meg a haját.
A többiek idegenkedve húzódtak a fal mellé. Nem igazán hittek a szemüknek, és nem tudták mire vélni hirtelen megjelenésemet. Egyet jelentettem a csodával.
Miután Natalie elengedett, Per felé fordultam.
Most jutottam el odáig, hogy megnézzem magamnak a többieket, és összehasonlítsam őket a fejemben élő emlékképekkel. A férfi megnyúlt, kicsit zömökebb, és izmosabb lett, a haja valamennyivel rövidebb, az arca pedig már nem egy félkamasz lágy vonásait tükrözte, bár így is maradt bennük, egy kis „perselusos finomság”.
Lily nem sokat változott. Akárcsak Liznek, az arca kicsit kerekebb lett, a haja még vörösebb, és talán hosszabb, szemei pedig smaragzölden csillogtak. Lis egyszerűen nem változott. Ugyanazok a színes bohókás ruhák és a pimasz, kérdő tekintet. Remus sokat férfiasodott, arcán változatlanul ott díszelegtek a sebhelyei, ő maga azonban nem tűnt összetörtnek. Sőt. Sokkal inkább úgy éreztem, bármelyik pillanatban Lis elé veti magát, hogy megvédje.
Per előrébb lépett.
Szabadkozni akartam. Magyarázkodni. Elmondani, hogy visszatértem. Hogy emlékszem. De végül csak ez bukott ki belőlem:
- Hogy vannak a műkörmeid?
Perselus hitetlenkedve megrázta a fejét, és késlekedés nélkül hozzám lépett, majd a karjába zárt. Hallottam, hogy morog, de éreztem, hogy közben kiül a mosoly az arcára, és én kis híján elsírtam magam a biztonságos, meleg szeretettől. Egyszerűen jó volt hozzábújni.
Idillünket egy hatalmas dörrenés vágta tönkre, olyan hangos, hogy beleremegett a plafon.
- Siriusék tudják? - kérdezte Lily.
- Még nem igazán volt alkalmunk ezt megbeszélni, de nem akar megölni – vakartam meg a tarkóm.
- Na jó. Tök hepi minden, Flover visszatért, juhú, de csinálnunk kéne valamit, ha már idevuduztuk… - szólt közbe Lisa.
Joy időközben felütötte a kódexet, és elkezdte tanulmányozni a varázslatot. Odatérdeltem mellé, és végigfutottam a szavakat. Remus mellém ült, és lefordította a szöveget, ami kínainak tűnt a számomra, a férfi azonban folyékonyan olvasott.
- Csak Natalie tudja visszacsinálni – sóhajtott a végén.
Lapoztam egyet, ahol megtaláltam a dátumokat, és egy fura krikszkrakszot a pergamen alján.
- Ez mi?
- Valami satírozás. Talán hiba. Vagy elírás.
- És így?
Fejre állítottam a kódexet, Remus pedig szemöldök ráncolva tanulmányozta az oldalt, de végül megcsóválta a fejét.
- Értelmetlen vonások, ilyen karakterek nincsenek a nyelvben…
- Próbáld meg ezzel – guggolt le mellénk hirtelen Lily, és odanyújtott egy tükröt.
Remus szeme felcsillant, majd elkerekedett.
- Tükörírás, jobbról balra… Ó baszki!
Hát én még életemben nem hallottam Remus Lupint káromkodni, de amit ott lenyomott a pincehelyiségben, azt inkább nem részletezném papíron.
- Hogy én ezt nem vettem észre… - dadogta. - Zseniális!
- Figyelj, tudom klassz, hogy felfedezted ezt a kis szövegecskét, de az a helyzet, hogy rajtad kívül senki nem tudja elolvasni, Holdsáp – néztem rá jelentőségteljesen.
A férfi a zavartan megdörzsölte az orrnyergét, és kibökte:
- Át lehet ruházni a felelősséget.
Joyból és Natalieból egyszerre szakadt ki a sóhaj, Lily a szája elé kapta a kezét, Lisa belebokszolt a levegőbe, Perselus pedig megfejelte a falat.
- Akkor, nosza. Mentsük meg a seggünket! - kacsintottam a férfira.
- Figyelj, Flover, ez egy nagyon nehéz varázslat, és szeretném, ha tudnád, hogy rengeteg energia, és…
- Bele is halhatok – fejeztem be a mondatát.
- Honnan tudod? - képedt el.
- Nem tudtam, csak általában ilyenkor ez szokott következni – vigyorodtam el.
Perselus istenesen hátba vágott.
- Még jó, hogy te vagy minden idők legsötétebbike.
- Én is szeretlek – válaszoltam.
- Hiányoztál – vigyorodott el.
Joy és Natalie részletesen elmondták, mi a feladatom, mit kell csinálnom, a szöveggel együtt, ami lényegében annyit jelent, hogy „minden kerüljön vissza a helyére”, csak valami hülye héber-szanszkrit-mongol nyelven.
- Még valami – állított meg Joy, mielőtt belefogtam volna a varázslatba. - Ez egy nagyon régi szeánsz, ami azt jelenti, hogy nem egyből fog bekövetkezni, hanem legalább öt-tíz perc, mire felfejlődik annyira, hogy ne lehessen megfordítani.
- Ez nem jó. Szarumán érezni fogja, ebben biztos vagyok – fordultam Perselushoz.
- El kell terelned a figyelmét – morogta Remus.
- Mi lenne, ha kicsit parádéznátok? - kérdezte Lily. - Egy csöpnyi időhúzás a halálos sortűzben?
- Nem is rossz ötlet – pillantottam rá Perselusra. - Mit szólnál egy utolsó tánchoz?
A férfi elmosolyodott, és kérdés nélkül kisétált a teremből.
Öngyilkosság lesz.
Elkezdetem a szertartást.
Éreztem, hogy gyűlik bennem a mágia, és lépésről-lépésre követtem a kódex utasításait, még nem megjelent a fekete köd, és csigavonalban kígyózott felfelé. Mikor elérte a mennyezetet, és sűrű, átláthatatlan tölcsérré alakult, ami egyre szélsebesebben forgott, és mágnesezte a teret, elhúztam a tekintetemet róla, és Lilyékhez fordultam.
- Ne hagyjátok, hogy bárki is megtörtje a varázslatot! - azzal elindultam kifelé.
- Flover – állított meg a nő – Örülök, hogy visszatértél.
- Én is örülök – mosolyodtam el, és átöleltem.
- Vigyázz magadra! - mosolygott Lisa, majd meglódított a vállamnál fogva.
Perselus terve zseniálisan merész volt.
Sőt. Vakmerő.
De kitarthatott addig, amíg a varázslat elég erős lesz ahhoz, hogy Szarumán ne állíthassa meg.
Fürgén szedtem a lépcsőket a csarnok irányába. Olyannyira el voltam foglalva a tervvel, hogy fel se tűnt a hirtelen csönd.
Mielőtt még naivan kifordultam volna az ajtón, meghallottam a Pókkirálynőt beszélni.
- Szóval, Sirius Black.
- Nem fogom megadni magam – sziszegte az illető.
Kipillantottam a résen, és láttam, hogy a férfi ott térdel hátravetett fejjel és kicsavart karral a terem közepén, tőle pár méterre pedig Tom, a Pókkirálynő és Szarumán állt békésen.
Félelmetesek voltak. Tom inkább szánalmas, de tudtam, hogyha meg van babonázva, rettenetes erő lakozik benne.
Sirius arca sebes volt, és az orrából csorgott a vér. Valószínűleg ebben a pillanatban is keserves kínokat élhetett meg, amivel Szarumán és a Pókkirálynő szórakoztatta magát.
- Mi értelme ennek az egésznek, fiam? - kérdezte a mágus. - Flover Hyde többszörösen elárult téged, bebizonyította, hogy a mi oldalunkon áll, és nem emlékszik rád. Nem szeret. Meg akarja bosszulni azt a sok megalázást, amit tőled és a fajodtól ki kellett állnia… Ő már olyan, mint mi.
- FLOVER NEM OLYAN, MINT TI! - ordította a férfi.
Te jó ég. Hogy voltam képes ennyi időn keresztül megenni Tolkein kicsinyes, csőlátású varázslócskájának meséit, miközben minden hangjuk csepegett a túlfűszerezett hazugságtól?
És honnan van Siriusnak ennyi hite bennem?
A fejemben lévő hangocska visszakérdezett: ellenkező esetben te nem pontosan így tennél?
Ami azt illeti, de.
Mi Siriusszal egymásnak voltunk. Hogy bekössük a másik cipőfűzőjét.
És itt volt az ideje egy jó szoros masninak.
- Kár érted – szólalt meg a Pókkirálynő – Te lettél volna a kedvencem.
Bíborszínű láng robbant elő a semmiből, és egyenesen Sirius felé tartott. Abban a pillanatban, hogy elérte volna a férfit, hirtelen szétrebbent, és ezernyi színes pillangó röppent fel a mennyezet irányába.
Hát ezzel még Szarumánt is sikerült kiakasztanom. Az öreg úgy nézett, mintha közölték volna vele, hogy ostobaságával megdöntötte a Guinness Rekordot.
Lehajoltam a Perselus által előre odakészített eszközhöz, majd hátra tett kézzel kiléptem rejtekemből.
Minden szempár rám szegeződött.
Tom tekintete kitisztult, és rám pillantott, majd a mellette állókra. Láttam, hogy koncentrál, hogy megtartsa az elméjét.
A Pókkirálynő és Szarumán látszólag nem tudták, hogyan fogadják hirtelen közbelépésemet. Végül úgy döntöttek, mint tettestársat kezelnek továbbra is.
Naívak…
- Flover, kedvesem, már vártunk! - tárta szét a karját az öreg mágus.
- Úgy látom, türelmetlenek vagytok – lépkedtem komótosan.
- Merre időztél, kedvesem? - kérdezte a kelleténél is nyájasabban a Pókkirálynő.
Belenéztem a hideg szempárba, és elgondolkoztam rajta, hogy igazából ez a nő nem félelmetes. Úgy néz ki, mint egy útszéli prostituált, egyetlen szórakozása, hogy másokat kínoz, és az összes különlegessége az a földöntúli hatalom, amivel unalmában nem tud mit kezdeni. Egy pillanatra megsajnáltam.
- Azon gondolkoztam, hogy vajon mit fogunk csinálni, ha már nem marad senki, akit legyilkolhatunk – válaszoltam csevegő hangon.
- Attól tartok, Flover, félreértettél bennünket. Mi nem gyilkolunk, hanem felszabadítunk – mosolygott Szarumán erőltetett nyugalommal.
- Érdekesen hangzik – már majdnem odaértem a megfelelő helyre. - Felszabadítjátok az embereket a saját szabadságuk alól. Milyen… Ellentmondásos.
- Ebből elég! - csattant fel a Pókkirálynő. - A fiú a tiéd. Itt az idő, hogy végezz vele!
- Pontosan. Itt az ideje, hogy… mulassunk egy utolsót közösen! - vigyorodtam el.
Sirius ekkor már régen nem állt egyetlen varázslat hatása alatt sem, ugyanis széles pajzsot vontam a roxfortiak és Szarumánék közé, így mikor a fenti mondat elhangzott a számból, ő meglepetten egyenesedett fel, és őszinte döbbenettel rám meredt.
Ahogy mindenki más is tekintve, hogy előhúztam a Perselus által elővarázsolt hegedűt a hátam mögül, és játékba kezdtem.
Pár pillanattal később Per is csatlakozott hozzám, és felcsendült egy halom megbűvölt hangszer.
Szarumán az elején megpróbált közbelépni, de hamarosan rájött, hogy a falam a zenének köszönhetően áttörhetetlen.
Kettőnk eszelős pörgése olyannyira hatalmába kerítette szinte mindenki figyelmét, hogy rajtunk kívül valószínűleg senki nem vette észre a padlón keresztül is érezhető egyre erősebb pulzálást. Mintha a kastély szíve dobogni kezdett volna. Mikor a szám végén oldalra pillantottam, és megláttam az egyik ajtóban ácsorgó Joyt, már tudtam, hogy sikerült.
Abban a pillanatban, hogy befejeztem az utolsó hangot, a kő középen kirobbant, és a fekete tölcsér vadul kavarogva előtört, eszelős tornádóként szippantva magába a környezetét.
Elképesztő volt látni, ahogy a halott orkok tetemei kívülről berepülnek amerre utat találnak maguknak, és elnyeli őket a köd. Az élők eszeveszett ordítással menekültek, de őket is beszippantotta az örvény. Szarumán és a Pókkirálynő minden méltóságukat elvesztve kapaszkodtak amibe csak tudtak, de a sodrás annyira erősnek bizonyult, hogy minden ellenállásuk hiábavalónak bizonyult, és hamarosan eltűntek a szemünk elől.
Gandalf süvegét emelve sétált bele az örvénybe, Drizzt pedig széles vigyorral tisztelegve köszönt el tőlünk… szinte mindenki eltűnt már, mikor érezni kezdtem, hogy a köd engem is húz magához.
És akkor leesett.
Azt mondtam, hogy minden kerüljön vissza a helyére.
Ez azt jelenti, hogy én sem maradhatok.
Egyetlen dolgot akartam mielőtt elmegyek. Odafordultam Siriushoz, de már egy lépést sem tudtam tenni felé, ő pedig látva, hogy hamarosan én is „köddé válok”, hátat fordított…
- Sirius!
A férfi csak állt háttal nekem, maga elé meredve.
Tudnia kellett. Tudnia kellett, hogy emlékszem rá!
Mielőtt a tölcsér magába szippantott volna, az utolsó pillanatban eszembe jutott valami, és elordítottam magam:
- LEVÉL!
A férfi abban a pillanatban fordult meg, ahogy az örvény elnyelt.
A varázslat sikerült.
A varázslótársadalom megmenekült.
A dimenziók bezárultak.
Minden visszatért a helyére.
Még én is. Visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul és újra siriustalanul.
Azt kívántam, bárcsak ne emlékeznék semmire...
Szerzői megjegyzés:
A Floverék által előadott szám: Derek Hough - `Kairos` Ft. Lindsey Stirling
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.