efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ott hagytuk abba a sztorit, hogy Virg szrnyű gondolataival trsulva, kistl a trnteremből... ideje felbrednie Siriusnak.


Sirius szemszöge
Fertőtlenítő szag és csokoládé illat. Valahogy furcsán ismerős…
A szemeim csak lassan a sokadik próbálkozásra nyíltak ki, és még hosszú percekbe telt, mire ráébredtem, hol is vagyok.
A gyengélkedő.
A fejem még mindig zsongott, és mikor hozzáértem a homlokomhoz, vastag kötést véltem felfedezni rajta. Nem akartam tudni, mekkora lyuk tátongott a fejemen…
- Jó ég, Black… Akkora lék volt a fejeden, hogy lazán kicsusszanhatott volna rajta az agyad.
A hang tulajdonosa Bellatrix volt, aki unottan nézegette a körmét az ágy szélén ülve.
- Neked is szia – morogtam, és megpróbáltam felülni.
- Felébredt! - kiáltott hátra a válla felett Bella, és kisvártatva megláttam James lobogó üstökét.
- Merlinre, Sirius, azt hittem, meghaltál, vagy legalábbis olyan csorgónyálú fogyatékos leszel, mint a zombik a filmekben…
- Mi az a film? - nyögtem fel.
- Nem fontos. A lényeg, hogy Drizzt kimentett onnan – paskolta meg a vállam Ágas.
- Mi történt? Hol van Tom?
James lelkesedése egy pillanat alatt elpárolgott, és belefogott, hogy kitöltse az emlékeim között tátongó űrt.
- Pár órával ez előtt Drizzt hozott a főhadiszállásra egy szőrös, fehér sárkány hátán. Jó ég tudja, hogy sikerült megülni azt a bestiát… Szóval abban a pillanatban, hogy megjöttetek, megjelent Regulus, Gandalf és Dumbledore, az egész Főnix Rendjét meg a minisztériumi aurorcsapatokat a Roxfortba parancsolták. Vérfagyasztó volt. Mikor megkérdeztem, mi lesz a taktika, annyit válaszolt: „nem meghalni”. Reg totál ki volt akadva. Szóval Drizzt elmesélte, hogy téged korán reggel magához rendelt Flover, és nem tudott rólad semmit. Egy óra elteltével egyszer csak megjelent Natalie, és Tomnak szegezett pár kérdést, amire ő nem tudott válaszolni.
- Gondolom, az érdekelte, miért Joyt vitte el helyette.
- Hát igen. Tom elmesélte, hogy ezidáig nem is tudott a létezéséről, a kiscsaj meg totál összezavarodott, és elejtette a kulcsát, amit Drizzt ügyesen elhalászott az orra elől. Tom elkábította a lányt, és ott hagyták. Felmentek előkeríteni téged, Jessica meg a sárkány szelídítette, hogy meg tudjatok lépni. Akkor futottak belétek, mikor felbukkant a sötétnőci meg Szarumán, te bedőltél Flover cselének, és kiadtad a Roxfortot. Nyugi, senki nem hibáztat érte. Szóval Drizzt csinált egy sötétség varázslatot, Tom meg felrobbantotta a mennyezetet. Téged még ki tudott hozni, őt már sajnos nem. Jelenleg délután négy óra van, és mindenki azon igyekszik, hogy puccba vágja magát, de adódott egy kis probléma…
- Ezen kívül még mi? - meresztettem a szemem.
- Gandalffal megjelent egy csapat elf, meg katona, Drizzt oldalán meg pár régi barát, és itt vagyunk mi a varázslók, sehogy sem sikerül egy egységes védelmi vonalat megteremteni.
- Hol van Dumbledore? - tágult ki a pupillám.
- Felhúzta a védelmi bűbájok összes létező variációját, és most Gandalffal veszekszik a Nagyteremben.
Egy pillanat alatt kiszálltam az ágyból, magamra kaptam az odakészített farmerom és pólóm, legurítottam a patkányméregre emlékeztető erősítő bájitalt, és várakozóan Jamesre néztem, aki tátott szájjal figyelte a folyamatot.
- Mit akarsz csinálni? Odamész, és rendet teszel? - kérdezte.
- Valami ilyesmit terveltem ki – vontam vállat.
- Tapmancs, mégis hogyan éred el, hogy hallgassanak rád?
- Improvizálok? - vigyorodtam el, mire James visszavigyorgott.
Kint a folyosón ide-oda rohangáltak az emberek, Flitwick életre keltette a pajzsokat, McGalagony a szellemeket és a házimanókat osztotta csoportokra…
Mielőtt beértünk volna a Nagyterembe, ahonnan dühös kiabálás és egy nagyobb, hőbörgő tömeg moraja hallatszott ki, James csak úgy mellékesen megjegyezte:
- Amúgy Lily meg Lisa babát vár, és te leszel a keresztapa.
Ez az információ olyan szinten váratlanul ért, hogy félrenyeltem a saját nyálam, majd bebotladoztam a terembe. A házak asztalai torlaszként funkcionálva álltak az ablakok mellett, és változatosabbnál változatosabb nemzetiségű arcok és lények töltötték ki a teret. Félorkok, elfek, félelfek, emberek, sötételfek és varázslók néztek ránk mogorván. Talán ez volt bennük az egyetlen közös.
Középen megpillantottam Gandalfot és Dumbledoret. Egyikük sem festett igazán jól, megtépázva, kivörösödött arccal sértegették a másik nénikéjét.
Ez utóbbi egyébként egyikre sem volt igazán jellemző. Az egyik sarokban megpillantottam a felénk integető Regulust, úgyhogy átverekedve magam leendő hadseregünkön, odamentem hozzá.
A fiú arca nyúzott volt, és ugyanazt a kétségbeesett roxforotos aforizmát sugallta felém, amit már jó tíz perce próbáltam kihessegetni a gondolataim közül: „Ha a jó öreg Dumbi elfelejti, hol a rózsaszín köntöse, akkor aztán pá.”
- Mióta megy ez? - böktem a meghitten acsargó páros felé.
- Úgy fél órája – válaszolta a srác. - Nem tudják eldönteni, melyik egység hol álljon a harcmezőn.
- Hogy mi van?! - csattantam fel – Miért nem?
- Mert a megszokottól totálisan eltérő harcnemben szerepel szinte mindenki – sóhajtott Reg, és lemondóan legyintett.
Valahol itt szedte össze a tökeit Sirius Black, állt fel egy asztalra, majd mesterségesen kihangosítva magát lágyan elbődült:
- KUSS LEGYEN!
Arra nem számítottam, hogy csend lesz. Arra meg még kevésbé, hogy mindenki rám figyel majd, így egy pillanatig teljesen megzavarodva álltam ott, mint egy szerencsétlen és levegő után kapkodtam, majd kitört belőlem életem leghülyébb és legátgondolatlanabb buzdító beszéde.
- Hello mindenki, Tapmancs vagyok, az est házigazdája, és felmerült bennem a kérdés, hogy mi a halál van itt mindenkivel? De komolyan. Most tudtam meg, hogy a fél baráti köröm terhes. Egyébként meg nyakunkon a háború, és az egész banda olyan, mint aki hétfő hajnalban kelt, nem aludta ki magát, és nem ivott elég vajsört, arról nem beszélve, hogy a góré megtagadta a fizetésemelést. Ma nem kicsit van hétfő, ma nagyon hétfő van, és ha kedves az életetek, akkor villámgyorsan kedd lesz, különben megragadunk ebben az időzónában, és nem hiszem, hogy Szarumán valaha is hallott volna a tisztes munkabérről. Komolyra fordítva a szót. Mind azért vagytok itt, hogy megmentsétek a saját magatokat, a népeteket. Sőt. A gyerekeiteket, és az ő gyerekeit is. Ki tudja meddig kell várni egy újabb hősre, ha most szervezetlenségünk miatt elbukunk? Mindannyian haza akartok menni, nem? Akkor tegyünk érte! Az egyetlen lehetőségünk, ha ma éjjel összefogunk, és megmutatjuk Szarumánnak, meg a Pókkirálynőnek, hogy nem minden ha van egy bazinagy seregük tele agyatlan orkokkal, és az ő oldalukon áll a világ legsötétebb boszorkánya is, egy dühös tizenhárom éves kislány társaságában. Ezzel csak azt akarom sugallni, hogy nem garantált a győzelem, de ha meg kell halnunk, azt úgy tegyük, mint akik az utolsó leheletüket is a szabadság oltárán áldozták fel!
Pár pillanatig vágni lehetett a csendet, azután valaki tapsolni kezdett, és egyszer csak ott találtam magam ünnepelt vezérként a Nagyterem közepén.
- Ez szép volt, haver – nézett rám James elismerően. - Mikor nőttél fel?
- Útközben – mosolyodtam el, és intettem, hogy elcsituljon a tömeg. - Jól van hölgyeim, és uraim, minden csapatból szeretnék kérni egy darab vezetőt, valamint Gandalfot, Dumbledoret, és Drizztet ide elém, előre is bocsánat a megszólításért.
Ha azt hittem, az öreg varázsló dühös lesz, hát tévednem kellett, ugyanis a félhold alakú szemüveg mögött ismét a jól ismert pajkos csillogás tükröződött vissza, a szakál alatt pedig egy büszke mosoly terpeszkedett.
- Először Szarumán harcmodorára vagyok kíváncsi – fordultam Gandalfhoz.
- Nagy létszámú ork csapattal támad, íjászok, csáklyázók, hatalmas fizikai erővel, de ostobák, mind a föld. Mögöttük szokott jönni egy kisebb máguscsapat, de nem tudnak folyamatosan varázsolni, nagy koncentrációt igényel a mágiájuk, de annál nagyobbat sebeznek – foglalta össze gyorsan.
- A Pókkirálynő? - kérdeztem Drizzt.
- A legelső sorban válogatott szörnyek, általában vezérelve, öntudat nélkül, utánuk a sötételfek, az első sorokban képzett katonák, orrgyilkosok, és egyebek, kisebb varázslatokat tudnak végrehajtani, őket követik a varázslónők, mágusok. Íjászaik is vannak, de a számszeríjat jobban kedvelik. Hátul a vezetők, valószínűleg Flover, és Natalie is ott lesznek.
- Jól van – nyeltem egyet. - Akkor a következőt csináljuk. Vannak itt szamurájok, vagy mik?
Az egyik szikár csuklyás férfi feltette a kezét.
- Nagyszerű, akkor ti lesztek az első sorban, és hogy ne kaszáljanak le mindenkit azonnal az orkok, három részre osztom a varázslókat. Az első harmad veletek lesz és a védelmetekről gondoskodik. Lehet indulni kifelé, álljatok készenlétben. Nagyszerű! Második csapat, az összes íjászt kérem ide. Ti vagytok a második hullám, ti nyitjátok meg először a tüzet, nyomás. Harmadik szakasz, Gandalf mágusai, és a mi varázslóink közül a második szakasz. Jó. A többiek az épületet védik.
A terem lassan kiürült, már csak páran maradtak ott velünk, köztük Rémszem, Drizzt, Remus, Lily, Lisa, Remus, Per, Reg, James és Dumbledore.
- Köszönöm – nézett rám a professzor, én pedig biccentettem. - Azonban van még egy megoldásra váró probléma.
- Tudom, hogy veszítünk – suttogtam.
- Nem muszáj így lennie.
- Tudom, hova akar kilyukadni – szakította félbe Regulus. - Ha valamelyikünk megöli Flovert, akkor kiegyenlítődnek az esélyeink.
- Pontosan – bólintott az igazgató.
- Képtelenség – válaszoltam. - Nem tudja, mit kér.
- Pontosan tudom, mit kérek, Sirius – válaszolt. - És legfőképpen tőled kérem. Szembe kell nézned vele. Flover ellen fogsz harcolni, te ismered a legjobban őt. Ha lenne más megoldás, én bármit megtennék érte, hogy megmenthessük.
- Flover a barátunk – vágott közbe Lisa. - Akkor sem lennék képes meggyilkolni, ha meg kellene halnom miatta.
- Dumbledorenak igaza van – szólalt meg Drizzt. - Elsősorban Siriusnak kellene megtennie, de ha neki nem sikerül, vállalom a felelősséget érte.
Odafordultam a harcoshoz, és megköszörültem a torkomat.
- Megoldom.
James szája tátva maradt a döbbenettől.
- Hyde – remegett meg a hangom –, elárult mindannyiunkat. Nincs más választásunk, mint semlegesíteni.
Balomon valaki hangosan felhorkantott. Mindannyian odafordultunk.
- Kizárt, hogy én ebben részt vegyek, Black – nevetett fel jegesen Pereselus, majd hátat fordított, és kisétált a teremből.
- Nem várom el senkitől, hogy egyet értsen velem – fordultam a többiekhez, és magamban azt kívántam, bárcsak én lehetnék Piton. - Aki nem képes rá, hagyja el a terepet.
Remus bocsánatkérően intett, és Lisával az oldalán elindult kifelé. Legnagyobb meglepetésemre Dumbledore is velük tartott. Regulus fa arccal követte őket,
- Kevés vagyok ahhoz, hogy meg tudjam állítani – magyarázta a professzor.
- Nem szívesen mondom ezt, és nem fűlik hozzá a fogam, legszívesebben keblemre ölelném Flovert, nem keblemre ölném, de Lily babát vár, és én biztosítani fogom a gyermekem jövőjét – nézett rám James.
- Én egy vezér vagyok, fiam – szólalt meg Mordon. - Az a feladatom, hogy olyan dolgokért vállaljak felelősséget, amiért más nem tud.
- Köszönöm – bólintottam.
- Én meg a barátod vagyok – vert vállba Drizzt.
Elmosolyodtam, és megpróbáltam nem gondolni arra, hogy mit is jelent most ez a kijelentés.
Mi is otthagytuk a Nagytermet, és az Előcsarnokba vettük az irányt.
Este hat óra volt. Kintről kiáltás hallatszott, és az egyik katona jelentette, hogy az orkok elkezdetek felsorakozni a másik oldalon.
Megmarkoltam a pálcám, és összpontosítottam.
- Sirius – a hang irányába kaptam a fejem, és megpillantottam Joyt. - Én… sajnálom.
- Nem a te hibád – öleltem magamhoz a kislányt.
- Csak mentsd meg apát – motyogta a Joy, és előre szegezte a tekintetét.
Sóhajtottam, és megpróbáltam megnyugodni.
Én.
Én Sirius.
Én Sirius Black.
Én Sirius Black, meg fogom ölni Flover Hydot. * Flover szemszöge Natalie arca falfehér volt. Azóta, hogy felébredt a kómából ilyen bizonytalan és furcsa volt. Összekészültünk a harchoz, rajtam a szokásos fekete csuklya, bakanccsal, és testhez simuló nadrággal, trikóval, rajta egy hasonló szerelés, csak egy hosszú faragott botot tartott a kezében.
Nekem nem volt szükségem segédeszközre a varázsláshoz.
- Nat – szólítottam meg. - Kész vagy? Mindjárt indulnunk kell.
A kislány összerezzent, és rám nézett.
- Mi a baj? - léptem oda hozzá aggódva. - Fáj a fejed?
- Nem, én csak… - motyogta a lány. - Flover, kérdezhetek valamit?
- Állok szolgálatodra! - tártam szét a karom játékosan.
- Tom azt mondta lent a pincében, hogy nem tudott arról, hogy létezem.
- Igen, és? - kérdeztem vissza.
- Hogy bosszulhatom meg, hogy elhagyott, ha nem is tudott róla, hogy ezt teszi?
- Hát, azt hiszem, sehogy – csúszott ki a számon.
Natalie szemei elkerekedtek.
- Akkor ő már nagyon régóta teljesen ártatlanul szenved. Sőt. Ez az egész teljesen felesleges volt. Ez azt jelenti, hogy én gonosz vagyok.
- Nem tudtad, hogy nem tudja, de miről beszélsz? - néztem rá idegesen.
- Én csináltam. Szarumán, és mindenki – mondta a kislány. - Megszöktem az árvaházból, kémkedtem Joy után, és leutánoztam a varázslatát.
- A varázslatát?
- Igen, amivel idehozott téged.
Itt hatalmasat pördült velem a világ.
- Miért hozott ide?
- Azt nem tudom.
Meg kell tudnom, mit keresek itt.
Ez azt jelenti…
Hogy beszélnem kell valakivel.
A gondolatok sebesen cikáztak a fejemben. Tudtam, hogy ezen információ tudatában már nem csak, hogy nem kerek Szarumán története a varázsvilágról, de már annyira halott, mint egy zombi, ami még éppen hogy vonszolja magát.
Nem harcolhattam az oldalán, de nem is válthattam hirtelen színt, hiszen az egyet jelentett volna az öngyilkossággal, arról nem beszélve, hogy még mindig nem tértek vissza az emlékeim, és egyre inkább nem tudtam, mibe keveredtem.
- Csakhogy leértetek – köszönt Szarumán, mikor beléptünk a trónterembe. - Épp végzünk a vallatással. Szóval, kedves Tom, hogy szokott felállni a csatasor?
- Semmi közöd hozzá – köpte a férfi.
Szarumán szemei megvillantak, Tom pedig ordítva rángatózni kezdett a földön, valószínűleg már sokadjára. Láttam, hogy Natalie elsápad mellettem, és nem ő volt az egyetlen, aki nem bírta már gyomorral ezt a kegyetlenséget.
- Elég volt! - szóltam rá a mágusra, aki rám se bagózott. - Ez parancs!
- Ahogy óhajtja, úrnő – biccentett Szarumán, és rám nézett.
- Halottan nem érünk vele semmit – néztem a döbbent Tomra. - Ráadásul hamarosan szembesül vele, hogy a saját fajtáját kell gyilkolnia. Elég lesz ez neki.
- Logikus magyarázat, kedves – bólintott Szarumán. - A részleteket ott úgyis megtudjuk nem de bár, egyébként is kit érdekel a taktika, ha itt vagy nekünk te?
- Erről van szól – bólintottam.
- Indulunk – mosolyodott el.
Tom feltápászkodott a földről, és elindult Szarumán után, de egy pillanatra megállt mellettem.
- Valamikor ismertem egy Flovert, aki mindig tudta, mikor mit kell tennie – suttogta.
- Nem emlékszem rá – válaszoltam leszegett fejjel.
- Ez most majdnem olyan volt, mint ő.
- Majdnem? - néztem rá.
- Flover sosem félt dönteni.
Ezzel a gondolattal hagyott magam mögött, én pedig tudtam, hogy valami megváltozott bennem, és szinte jókedvűen indultam meg Natalie mögött.
Flover Hyde, jövök.
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Mg kt fejezet van htra. :) Nagyon szeretnk kapni egy-kt kritikt, igazn motivl lenne gy a vgn.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.