efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
- n nem lvezetből knzok.
- Hanem?
- Mert szksgszerű – suttogtam, s elindultam lemosni magamrl a lelkemre tapadt szennyet.


Szerzői megjegyzés: a fejezethez ajánlott zene: István a király rockopera: Oly távol vagy tőlem Szarumán hívatott, úgyhogy mennem kellett.
Általában nem rendelt minket a lakosztályára, és nyomós indok kellett hozzá, hogy ott zavarjuk, most azonban valószínűleg a pókkirálynős incidens miatt engem is meginvitált egy könnyű délutáni teára.
Nem szerettem a teát.
Natalie már túl volt rajta, és most derűs nyugalommal ücsörgött az ágyon, valami bágyadt mosollyal az arcán. A mágus valahogy meggyőzte róla, hogy a kínzás Tom gyűlöletének megnyilvánulása, és nem a sötételf nő erőfitogtatása volt.
A tróntermi jelenet óta biztosra vettem, hogy ez az oldal sem igazán egyenes, legalábbis a módszereik nem a legnyerőbbek a számomra. A hobbiból kínzás vagy mások elméjének tartós uralomba hajtása nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Amikor a minisztériumból menekültünk, arra gondoltam, hogy soha többé nem akarom látni Siriust és társait, most azonban, hogy a dolgok egyre sötétebbé és sötétebbé váltak, bármit megadtam volna azért, hogy megjelenjen azzal a szomorú mosollyal az arcán, és nekiálljon bizonygatni a szerelmét.
Apropó szerelem.
Mostanában megszaporodtak a róla szóló furcsa álmaim. Egyszer hevesen csókolóztunk egy torony tetején, máskor végigtáncoltunk egy serlegekkel teli termet, harmadjára meg hozzávágtam egy tintával teli lufit, és ott volt egy másik fiú is, aki lefényképezett minket…
Nem tudtam, hogy kiben bízhatok, és egyre kevésbé tudtam megkülönböztetni az igazságot, a valóságot és az álmokat.
Szarumán székhelye az egyik toronyban volt, meglepően magasan. Nem is igazán tudtam, hogyan tud felcaplatni oda ennyi idősen, de végül úgy döntöttem, nem feszegetem ezt a kérdést, mert úgyis valami olyan választ kapnék, hogy „az erő rejtélyes forrásaiból táplálkozom”…
Benyitottam. Egyáltalán nem lepődtem meg rajta, hogy az egész helyiség egy kör alakú, méterenként ablakokkal körülvett szobácska volt, középen egy magas oszloppal, ami felett egy nagy fehér gömb lebegett.
A mágus háttal állt nekem, és intett, hogy lépjek beljebb.
- Úgy vélem, tévedtem veled kapcsolatban. Lebecsültem az erőd, és egyszerű tanítványként kezeltelek, miközben a meseterek között lenne a helyed, úrnőként.
- Natalienak is ezt mondta? - vontam fel a szemöldökömet.
- Megingott felém a bizalmad – fordult hirtelen szembe velem.
Rémisztő volt. A pupillája kitágult, a írisze vérvörösen izzott, ő maga úgy állt ott hófehér köntösében, mint valami tűzokádó sárkány.
A mai napig nem tudom, miért nem futottam el. Talán vakmerőségből, talán dacból, talán annyira hatalmába kerített a félelem, hogy odaragadtam a hideg márványhoz.
Hirtelen nyugodott meg, a szemei újra hideg barnára váltottak, ő maga pedig megfontolt, kimért stílusában folytatta:
- Natalie egy egyszerű gyermek. Tehetséges, de ereje nem több az apja iránti bosszúvágyánál. Te mindannyiunknál erősebb vagy. Voldemortnál, nálam, hatalmad kecsegtet a Pókkirálynőével. Közénk tartozol.
- Natalie nem kevesebb nálam – szólaltam meg. - Nem érdemli meg, hogy demonstráljanak vele, megkínozzák, és szolgaként kezeljék!
- Ő tanítvány akar lenni – vágott közbe Szarumán, és két lépéssel előttem termett, hórihorgas alakjával fölém magasodva. - Natalienak pártfogóra van szüksége, valakire, akire felnézhet, aki megmutatja neki a helyes irányt, és erre vagyok itt én. Amikor rátaláltam, éppen az öngyilkosságba menekült volna abból a kilátástalanságból, amit a drágalátos Tom Denem teremtett neki.
- Egyáltalán hogy lehet neki Natalie? - kérdeztem vissza.
- Mielőtt ráébredt volna, hogy az érzéki örömök nem nyújtanak számára élvezetet, különféle módon próbálkozott. Volt egy kvibli nő, akit erre a célra használt. Valamiért megkímélte az életét, és kidobta, mielőtt kiderült volna, hogy teherbe ejtette. A sors iróniájaként, a kis Nataliet pont annak az árvaháznak a lépcsőjére tették le, ahonnan maga Tom is származott – válaszolta Szarumán.
- Honnan tudja? - kérdeztem.
- Nem ő az egyetlen ember, aki képes olvasni mások lelkében.
Elhallgattam. Hihetően hangzott. A kétségbeesett Natalie ott lehetett akkor, mikor Tom állítása szerint meglátogattuk az árvaházat. Biztosan találkoztam is vele, de a másik lány… nem emlékszem a nevére… egy másik lányt fogadott örökbe.
- Az ajánlatom még mindig áll, Úrnő. Ha felkészült a feladatra, előadnám a tervet, és azonnal lenne egy kis dolga is benne – szólalt meg a mágus odalépve a fehér gömbhöz.
Úgy éreztem a sötétség és a homály amiben hetek óta lépkedtem kezdi megfojtani az agyamat, és valami rémisztő szörnyeteggé formál odabent. Nem tudtam ellenállni. Nem tudtam kilépni. Nem tudtam szembeszállni. Odaléptem Szarumán mellé, és belenéztem a gömbbe.
- Szórakoztató, ahogy a kis barátaink menekülnek a dühös Abigél elől – nyalta meg a szája szélét.
Pillanatok alatt megértettem mi történik.
Ott volt Sirius, egy másik Szarumánhoz hasonló varázsló, egy lány, akit nem ismertem és… Drizzt. Abigél éppen módszeresen próbálta sarokba szorítani, és széttépni Siriust, és miután láttam, hogy bánt el a fekete szörnnyel a tárnában, hadd ne mondjam, mennyire nem akartam végignézni a fiú módszeres kibelezését.
- A végső célunk az, hogy letörjük az ellenállásukat, és ezzel biztonságos otthont teremtsünk a világon, ahol nem kell attól tartanod, hogy valaki megles az egyetemen, és rád fog várni az otthonod előtt.
- Még ez volt a kisebb problémám – morogtam.
- Mindenünk meg van már ehhez. A sereg, a vezetők, a hatalmunk… kivéve a helyszínt. Az utolsó csata helyszínét.
- Szóval azt kellene kiszednünk belőlük, hol van az ellenállók bázisa, és ez a feladat vár rám – összegeztem. - Mi van, ha nem vállalom?
- Meghalnak – vont vállat a mágus. - Mind.
A gömbbe pillantottam, ahol Sirius Black elkeseredetten küzdött az életéért, amiből talán csak percek voltak hátra.
Ez a srác elárult, becsapott, játszott az érzéseimmel, végigkergetett a fél világon, és végül egy sötét lyukba lökött a világ második legsötétebb varázslójának társaságában.
Most pedig rám vadászott.
Úgy éreztem, meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy rám találjon.
- Hozza ide őket – vetettem oda a mágusnak, majd megfordultam, és kimentem az ajtón, abban reménykedve, hogy ez a rémálom hamarosan véget ér.
- Igenis, Úrnő – mosolyodott el Szarumán, és bájolásba kezdett. * Biztos voltam benne, hogy itt tartják.
Sokáig próbáltam megtalálni a pincébe vezető lépcsőt, de bő fél órámba került mire ráakadtam a megfelelő lejáratra.
Ahogy haladtam egyre mélyebbre, úgy lett egyre hidegebb. A fáklyák kiégtek, így egy tenyérnyi, de nem túl nagy lángot lobbantottam a kezemben, és úgy haladtam végig az ismerős folyosón. A cellák kicsik voltak, egy két fapaddal, máshol azok sem. Kapkodva építhették az egészet, nagy létszámú foglyok elszállásolására.
Úgy emlékszem, én is időztem itt egy keveset.
Beszélnem kellett valakivel. Vagy inkább valakihez. Nem számított kivel, csak hallgasson meg, ne legyen egy befolyásolható tizenhárom éves kislány, és egy saját érdekeit érvényesítő öregember, vagy egy hataloméhes perszóna.
Pár héttel ez előtt én csak egy átlagos, középszerű egyetemi tanárhallgató voltam. Valaki, akinek semmi köze semmiféle varázsvilághoz, világperzselő háborúkhoz, és ha mégis ilyesmi történt vele, maximum az áldozata lehetett volna, esetleg egy névtelen ellenálló a tömegből. De tuti nem az, akire két hatalom vadászik egyszerre.
Fogalmam sincs, miért voltam ennyire fontos.
Erős voltam, persze. Néha. De ha nekem jön egy százezer fős sereg, plusz Szarumánka és királynőcskéje, Voldival megspékelve, meg se próbálok ellenszegülni.
Na jó. De. Megpróbálnám.
Kisebbre vettem a fényt, ahogy a cellájához közeledtem.
Vastag rácsok, védővarázslatok, és hideg.
Leültem a cellától egy méterre a fal mellé, és egy hosszú sóhaj kíséretében kiengedtem a levegőt. Sötét volt, és nem láttam a férfit.
- Hát, szia – suttogtam. - Lehet, hogy hülyeség, de úgy éreztem valamiért, hogy le kell jönnöm ide hozzád, még akkor is, ha nem is érted mit beszélek, mert totál kimosták az agyad…
Szavaim kísértetiesen verődtek vissza a csendben, fura susogássá összeolvadva. Mintha egy ősi ráolvasást gyakoroltam volna szakadatlanul.
- Nem tudom, hogy kinek higgyek. Annyira tanácstalan vagyok. Nem tudom, hogyan érezzek. Nem tudom, mi a szerepem, nem tudom ki szorul a segítségemre, nem tudom, egyáltalán miért tőlem kérnek segítséget, és miért vadásznak rám. Ki vagyok én? Honnan van az erőm? Miért vesztettem el az emlékezetem?
Már éppen azon voltam, hogy csendesen sírva fakadok, amikor megszólalt egy rekedtes hang a tömlöc mélyéről.
- Elárultál…
Sok mindenre számítottam ezen kívül. Persze, arra se, hogy megszólal, vagy felfogja, amit mondok, de arra, hogy hibáztatni fog...
- Cserben hagytál… nézd meg, mit tett velem a kételkedésed!
A férfi alakja imbolyogva jelent meg a rács mögött, és én elszörnyedve néztem őt. Hullaszínű bőre pergamen szerűen simult az arcára, szemei véreresek voltak, pupillája apróra szűkült, a feje tele volt zúzódásokkal, és alvadt vérrel.
- A falba vertem a fejem, hogy megszabaduljak a hangtól – sziszegte. - Órákon keresztül kínzott, míg nem végre elájultam, erre arra kell ébrednem, hogy itt pityogsz nekem, mint egy szerencsétlen, tőlem várva életed nagy kérdéseire a választ, mikor te hoztál ilyen helyzetbe! Tudod mekkora erőfeszítés volt eltemetni Voldemortot? Tudod, mennyire gyűlölöm, ami voltam, és most tessék! Rosszabb, mint valaha – vetette oda.
Pár pillanatig megkövülten bámultam rá, aztán éreztem, hogy lassan elborítja a vörös köd az agyam, és vészjóslóan megszólaltam:
- Szóval, szerinted minden az én hibám? Az enyém, aki semmit nem tudott erről az egész szarságról, és amikor kérdezett, annyit kapott válaszként, hogy neked kell emlékezned, bazd meg! Akit belerángattak mindenbe, akivel elfelejtették közölni, hogy amúgy egy évet húzott le úgy egy varázsbagázzsal, hogy nem tud róla, és bocs, hogy élek, de nem kértem belőle! - ordítottam. - Soha nem kértem, hogy a része legyek a hülye csapatotoknak, hogy rohangálnom kelljen egy sötét, húsevő növényekkel teli tárnában, egy vadidegennel, hogy kis híján megfagyjak egy sárkány tetején, aztán megmentsek egy tizenéves kislányt attól, hogy halálra kínozd! Én csak azt akarom, hogy végre vége legyen! Tök mindegy hogy hogy, hagyjanak békén, vissza akarok térni az átlagos életembe, az átlagos tulajdonságaimmal, mintha ez az egész meg sem történt volna!
- Mégis mit kellett volna tennünk?! - kiabált rám a férfi megragadva a rácsokat.
- Mondjuk elém állni, és megmondani az igazságot! - tajtékoztam.
- Nem volt opció! - válaszolta a férfi.
Az energia villámcsapásként száguldott végig a testemen, egyenesen Voldemortba csapódott, aki kisvártatva a falhoz préselve találta magát. Egész testem remegett a dühtől, a karom lángra lobbant, és lándzsaként szegeztem a férfinak a szavakat:
- NEM VOLT OPCIÓ?! A varázsvilágban nem opció az őszinteség? Szarumánék legalább nyíltan gátlástalanok, ti meg eljátsszátok a jó fiút, mindezt azért, mert…
- Nem mindegy, hogy melyik oldalon állsz – préselte ki magából dühös arccal Voldemort.
- Számító bagázs – köptem a szavakat. - És most mit lenne opció? Mit szeretnél csinálni?
- Most legszívesebben megölnélek…
Hirtelen észbe kaptam, hogy már percek óta fojtogatom a férfit, és borzadva engedtem szabadon.
Lerogyott a földre, én pedig sarkon fordultam, és a saját tettemen iszonyodva rohantam a kijárat felé, de Voldemort szavai még éppen utolértek:
- Amint módom lesz rá, megteszem. * - Flover!
A fülemre tapasztottam a kezem, és próbáltam nem meghallani, ahogy Natalie a nevemet kiabálja.
- Flover, hol a fenében vagy?
Nem, erre nem vagyok kész. Képtelen vagyok szembenézni velük. Képtelen vagyok rá, hogy még egyszer megtegyem, amit az imént véghezvittem, szinte ösztönszerűen…
Könyörgöm, hagyj egyedül...
- Flover, jól vagy?
A kislány leguggolt mellém, és megérintette a vállamat. Könnyáztatta arccal néztem föl rá.
- Mi történt veled? - ült a sarkára.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam csitítani a zokogásomat, megszabadulni a horror gondolataimtól, amik azóta kergettek, hogy ott hagytam Voldemortot a cellában fenyegetésével együtt.
- Mondd, szerinted megérdemli bárki is, hogy megkínozzák? - suttogtam magam elé.
- Ha gonosz ember, akkor talán – pislogott a lány.
- És van jogunk eldönteni, hogy ki gonosz, és ki nem? - néztem rá.
- Flover… Te nem vagy gonosz – mosolygott rám Nat. - Az apám csak kiprovokálta, hogy…
- Az apád semmit nem követett el ellenem Natalie – szakítottam félbe. - Az apád végre elmondta nekem az igazat, én meg a falra kentem miatta.
- Sokkal inkább megvádolt.
- Honnan…?
- Nem ő az egyetlen, aki itt tud olvasni mások lelkében – pirult el.
- Te vagy ma a második, aki ezt mondja nekem – motyogtam. - Ijesztő. Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, akinek ez nem megy.
- Talán, neked nem ez kell, hogy menjen – válaszolta.
- Miért kerestél? - töröltem meg a szemem.
- A trónterembe kell jönnöd. Azonnal. Mint úrnő, jelen kell lenned a foglyok érkezésekor.
- Oh.
Megpróbáltam minél gyorsabban összeszedni magam, és egy kis életet varázsolni az arcomra, ami szinte azonnal elhagyott, mikor a helyiségbe lépve megpillantottam a Pókkirálynőt, és a két új trónt az övé mellett két oldalt.
Az egyik fekete gránitból készült, szabálytalan formákban, hegyesen, lándzsaként meredve az ég felé, a másik ugyanilyen pedig fehér márványból készülhetett, egy teljesen egyszerű karosszéket mintázva, lekerekített formákkal.
Kérdően néztem a nőre, aki kivételesen hosszú ezüstszínű ruhába öltözött.
- Így nem fogadhatod őket – szólalt meg köszönés helyett.
Való igaz. A tornacipő, farmer, póló összeállítás talán nem a legideálisabb szett a gonosz királynő szereposztáshoz…
Intett, hogy menjek és öltözzek át, én pedig Natalie kíséretében száguldottam fel a szobámba, belemélyedve a szekrényem tartalmába.
- Valami feketét vegyél fel – szólalt meg a lány.
- Nem nagyon van más választásom – morogtam. - Akárki is hozatta ezeket, nem törekedett a változatosságra.
- Jó, akkor nézd ezt – mutatott a lány hosszított fazonú, testhez álló vörös ruhára, amit fekete csipke borított.
- Tökéletes a gonoszkodáshoz – morogtam.
Natalie valahonnan elővarázsolt egy fűzős bokacsizmát, és kibontotta a hajamat, valamint kihúzta a szemem, így tíz perc alatt úgy néztem ki, mint egy igazi jégkirálynő.
Alighogy helyet foglaltam a fekete trónon, és Natalie odaállt az oldalamra, nyílt az ajtó, és három bilincsbe vert alak zuhant be rajta, mögöttük a ráérősen lépdelő Szarumánnal.
Az egyik Drizzt volt, vérző vállal, a másik Sirius, akin nem láttam olyan felületet, ami ne lenne véres, az ismeretlen lány meg egyszerre volt halálsápadt és kételkedő, ahogy rám nézett.
Natalie rászólt.
- Ne pillants az úrnőkre, amíg nem parancsolják!
- Úrnők? - kapta fel a fejét Sirius, és egyenesen belebámult az arcomba.
Az arcára valami olyasmi ült ki, mintha azt hinné, az egész csak egy áprilisi tréfa. Kételkedést vártam, iszonyatot, vagy valamit, amitől gyűlölni tudom a húsvér embert, ehelyett csak egy kérdő tekintetet kaptam.
Nem úgy Drizzt, akiből olyan utálathullám tört ki irányomba, hogy azt hittem, menten leszédülök a trónról.
- Nahát, a kis sötételf, aki megtagadta a családját és a hagyományokat – ciccegett a Pókkirálynő.
- Nem hiszem, hogy változtak volna az érzéseim irántad – köpte a férfi, majd rám nézett. - Hogy tehetetted?
- Fegyelmezd meg! - szólított fel a mellettem ülő nő.
- Hogyan? - kérdeztem vissza suttogva.
- Büntesd meg. Nem beszélhet így veled.
A szám megremegett.
Nem tudtam Drizztet bántani.
Szerencsére, vagy inkább szerencsétlenségemre, Szarumán közbelépett, és mind a hárman a padlón kötöttek ki.
A lány csendesen felzokogott.
- Hol a negyedik? - kérdeztem rekedtes hangon.
- Gandalf és a másik kis barátjuk azelőtt lelépett, hogy elkaphattam volna őket. Jut eszembe, Abigél kint vár rád.
- Nincs semmi baja? - kérdeztem.
- Nos, Mr. Black talán egy kicsit megsebezte a szárnyát, de napokon belül begyógyulhat – közölte unottan. - Térjünk a tárgyra.
Nekem kell kikérdeznem őket.
Lassan felálltam, és minél határozottabban, hangosan zakatoló szívvel odasétáltam a három fogoly elé.
Drizzttel kezdtem.
- Te ebben a harcban pártatlan vagy. Sosem bántottál, sőt igyekeztél megvédeni tőlük. Nem kell állást foglalnod ebben a kérdésben, de ha van bármilyen információ, ami hasznos lehet, azt örömmel meghallgatom.
- Undorodom tőled – sziszegte a férfi.
Az egész másodpercek lefolyása alatt történt. A harcos hirtelen átpördült, felszökkent, és kirúgta a lábam. Miközben én alig feleszmélve igyekeztem kitalálni, mit is kell csinálni akkor, mikor egy dühös sötételf feléd magasodik, és azon van, hogy kitapossa belőled az életet, ő kísérletet tett rá, hogy egyszerre tegyen a földdel egyenlővé, és megszabaduljon a bilincsektől.
Segítségkérően fordultam Szarumánék felé, de ők csak hideg nyugalommal figyelték a küzdelmet.
Innentől már tudtam, hogy nem számíthatok rájuk.
Kifordultam Drizzt rúgása alól.
Tekintetem egy pillanatra találkozott Siriuséval, aki aggódó arccal figyelte a párbajt, de semmi jelét nem adta annak, hogy szeretne beszállni az ellenem vívott harcba. A lány totálisan hasznavehetetlen volt, így ketten maradtunk a kapálózó Drizzttel.
- Sirius! - ordította a férfi, miközben egy újabb rúgást mért rám. - Segíts!
Sirius azonban csak lefagyva feküdt tovább a földön, és láttam, ahogy a kétségbeesés egyre jobban eluralkodik rajta.
Végre összeszedtem az öntudatom, felálltam, majd az éppen támadó Drizztre szegeztem a kezeimet, ő pedig félúton ordítva rogyott térdre egy áramütés következtében.
De még mindig küzdött.
Én nem akartam meghalni. Őt se akartam megölni, de nem hagyhattam, hogy folytassa.
A férfi lassan összecsuklott, most már fekve vonaglott a földön, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy ismét Siriusra néztem.
Szürke szemei némán könyörögtek felém, hogy ne kínozzam tovább Drizztet.
Hirtelen felemeltem a kezem, és abbahagytam a varázslást.
A sötételf nem akart felkelni a földről többet, én pedig nem tartottam szükségesnek tovább nyomatékosítani, hogy ne is próbálkozzon meg vele az engedélyem nélkül.
Odafordultam Siriushoz, és ránéztem.
- Többször árultál el engem, mint ami a jó ízlés határain belül tudna maradni, ennek ellenére, valamilyen furcsa okból kifolyólag, érdekel a sorsod, és talán sajnálnám, ha meg kellene öljelek. Úgyhogy, szépen kérlek, áruld el nekem, hol található a méhkirálynő kaptárja.
A férfi eddig egy nyomorék, szerencsétlen kisfiúnak tűnt előttem, most azonban teljesen megváltozott az arcberendezése: vonásai kisimultak, szürke szeme nyugodtan csillogott, kicsit megemelte a fejét, és egyenesen rám nézett.
- Nem.
Látványosan tátva felejtettem a számat, és az ajkamba haraptam. Reméltem volna, hogy ezt a kört megspórolhatom, és Sirius társa példáján okulva sokkal segítőkészebb lesz, de tévednem kellett. Ennél makacsabb ellenállásba nem is ütközhettem volna.
Mégis mit kellene tennem?
Sirius nem annak a fajta fickónak tűnt, akit megtörne egy kis kínzás, sőt inkább meghalna, minthogy elárulja a titkát.
Szaggatottan kifújtam a levegőt, majd hirtelen a fejembe villant egy csodálatos ötlet.
- Nem. Akkor legyen. Három nap gondolkodási időt kapsz, hogy válaszolj a kérdésemre, utána előkerítem a kis szemüveges, fekete hajú barátodat a minisztériumból.
A férfi tekintete elsötétült, és láttam, hogy a gyengéjébe találtam, de továbbra is konokul hallgatott.
Intettem az ajtónálló orknak, mire egy fél tucat őr özönlött a terembe, és ketten-ketten két oldalról megragadva a foglyokat kivonultak az ajtón.
- Biztosan ez volt a lehető legjobb megoldás az információ szerzésre? - kérdezte a Pókkirálynő, mikor az ajtó becsukódott. - Nem találtalak elég kitartónak.
- A további erőfitogtatás (szándékosan használtam ezt a szót) teljesen haszontalan lett volna – válaszoltam. - Natalie, gyere ide!
A kislány odarohant hozzám, és rám emelte a tekintetét.
- Azt akarom, hogy kövesd őket, és figyeld minden kis lépésüket, utalásukat. Amint megtudsz valami hasznos információt térj vissza hozzám. Fontos, hogy ne vegyenek észre!
- Igen, Úrnő – pukedlizett a lány.
Nat kiábrándította magát, és hamarosan csak egy elmosódó szürke foltot láttam kisurranni az ajtón.
Odafordultam kompániánk másik két tagjához, és rájuk néztem.
- Okos húzás – dicsért meg Szarumán. - Én úgy vélem, helyesen mérted fel az erőviszonyokat.
- Egy kicsivel jobban is hangsúlyozhattad volna a felsőbbrendűségedet – szólt közbe a Pókkirálynő.
- Nem feltétlenül értek egyet – ráztam meg a fejem, és kifelé indultam a teremből. - Én nem élvezetből kínzok.
- Hanem?
- Mert szükségszerű – suttogtam, és elindultam lemosni magamról a lelkemre tapadt szennyet. * Sirius szemszöge Bekötöttem Drizzt vállát, aki szerencsére már úgy ahogy meg tudott ülni a kemény faágyon.
Úgy meredt maga elé, mint egy bűnbánó harcos, aki épp most vesztette el a rábízott csatát.
Lassan kifújtam a levegőt, és megpróbáltam rendszerezni a fent látottakat.
Flover egy az irányítók közül. Használja a varázserejét ezzel az ellenfelet erősítve, és közben Szarumánék befolyása alatt áll, hiszen a fehér varázsló nem lehetett senki más csak ő. A másik nőt nem ismertem fel, de úgy tűnt Drizzt túl sokat tud róla. Olyan sokat, hogy minden óvatosságot félretéve támadt rá Floverre, aki…
Aki bizonytalanságán felülkerekedve megkínozta, és térdre kényszerítette őt.
De nem minden kontroll nélkül.
És hogy ki volt a kontroll?
Hát én.
Meglepődtem, hogy figyelt rám. Valahányszor csak rám nézett, úgy éreztem, kikéri a véleményemet, és én minden erőmmel azon voltam, hogy emlékeztessem egykori önmagára.
Az a Flover, akit én ismertem sosem tett volna ilyet a barátaival.
Ez a Flover zavarodott volt, kétségbeesett, a végletekig bizalmatlan, és szinte hallottam, ahogy segítségért kiáltozik a lelke legmélyén.
Azt reméltem, hogy amikor arra kerül a sor, hogy szembe kell néznem vele, mint az ellenségemmel, képes leszek őt gyűlölni azért, amit tett.
Ehelyett nem éreztem semmi mást, csak sajnálatot. Sajnálatot és…
Merlinre. Hogy nem vagyok képes megszűnni szeretni azt a lányt, aki itt játszadozik mindannyiunk életével?
- Segítened kellett volna – suttogta Drizzt félbeszakítva a gondolataimat.
- Bocsáss meg – néztem rá.
- Miért nem tettél semmit? - kérdezte.
- Képtelen lennék rá. – válaszoltam. - Képtelen lennék őt bántani…
- Még mindig…?
- Igen.
Ebben a pillanatban valami megmozdult a folyosón. Odakaptam a szemem, és figyeltem a homályt, de nem történt semmi.
Akkor Natalie már régen felfelé tartott a lépcsőn életem egyik legnagyobb baklövésével, és minderről én semmit sem sejtettem.
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Kritikkrt esedezem! :)
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.