efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
"– Elég gyorsan alkalmazkodik, mi?
– Remélem, mi pedig elég gyorsan futunk – suttogtam."


Virág szemszöge

– Soha nem csináltál még ilyet az előtt, ugye?
– Nem, még soha.
– Szerintem őstehetség vagy. De komolyan.
Natalie kidugott nyelvvel koncentrált a palacsintasütőre, és a kellő pillanatban egy laza csuklómozdulattal feldobta, és átfordította a tésztát.
Elmosolyodott.
Amikor Szarumán ott volt velünk, mindig fegyelmezetten koncentrált, soha de tényleg soha egy pillanatra el nem fordította a figyelmét arról, amit éppen csinálnunk kellett. Nekem folyton elkalandoztak a gondolataim, főleg akkor, amikor egy varázslat nem várt érzést váltott ki belőlem. Mintha a régi életem igyekezett volna a felszínre törni.
Két hete laktam a régi Denem kúriában. Mint utóbb kiderült, ez volt a halálfalók nevű társaság főhadiszállása, így nem véletlenül tűnt ismerősnek. Hiszen ismertem. Itt töltöttem varázsvilági tartózkodásom tetemes idejét.
Gyorsan haladtunk a gyakorlással. Már majdnem minden általános bűbájt elvégeztem anélkül, hogy különösebb erőfeszítést kellett volna tennem azért, hogy lerövidítsem a varázslat, és beteljesülése közti időt. Néha azonnal kipattant a szikra a kezemből, és láttam, ahogy a zongora felemelkedik a földről, én pedig boldogan vigyorogtam Szarumánra.
Soha nem dicsért meg minket. Ha elrontottunk valamit, addig ismételtette velünk, amíg nem sikerült.
Néha láttam egy-két furcsa kinézetű lényt felbukkanni a házban, később Natalie felvilágosított róla, hogy orkok voltak, de soha nem álltak szóba velünk.
Ma volt a napja, hogy megismerem a másik parancsnokunkat. A Pókkirálynőt.
Natalie szabályosan áhítattal beszélt róla. Valamiféle istennőként tisztelte, elvileg saját vallása is volt, amit a sötételfek gyakoroltak. A lány azt is elmondta, hogy elképzelni sem tud annál jobb dolgot, mint a nő kegyeltjének lenni. Drizzt soha nem beszélt erről, nekem valahogy olyan érzésem volt, én nem akarok igazán bekerülni a különös Pókkirálynő kegyeibe.
Úgy kerültünk a konyhába, hogy Szarumán elment fogadni a hölgyet, minket pedig magunkra hagyott, hogy készüljünk elő. Aztán Nati egyszer csak elkottyantotta, hogy ő tulajdonképpen még sosem evett palacsintát.
Fásult mosollyal ültem a konyhapulton, és figyeltem, ahogy a lány lendületesen dolgozik. Sokszor éreztem itt azt, hogy megismétlem egy korábbi cselekvésemet. Biztos voltam benne, hogy ugyanitt, ugyanebben a konyhában valaki mással korábban már sütöttem palacsintát.
Aggasztott, hogy folyton jó érzés fogott el.
Akármi is volt az a fekete folyadék, hamar letisztult bennem, hogy csak rossz dolgokat láttam.
Na persze, ha Voldemort tényleg így tartott fogva, mitől láttam volna, mondjuk hangos kiáltásra szaporodó fehér nyuszikat ugrándozni a kúriában?
Milyen képtelen ötlet.
Natalie sosem mosolygott. Mintha sokkal inkább lett volna egy felnőtt, mint egy gyerek. Mintha sokkal inkább lett volna egy gép, akit bosszúállásra programoztak.
Tudtam, hogy nem kételkedhetek Szarumánban, tudtam, hogyha azt állítja, ez az egyetlen megoldás, akkor igazat kellett mondania. Miért verekedné magát végig a fél világon, ha nem azért, hogy megmentse a hátsómat?
El sem tudtam képzelni, mennyire fontos vagyok a körforgásban.
– Hé, itt vagy még közöttünk? – bökdöste meg a vállamat játékosan Natalie.
– Többen vagyunk kettőnél? – vigyorodtam el, és elvettem a palacsintát, amit csinált nekem.
– Tudod, király dolog – szólalt meg a lány figyelmen kívül hagyva a kérdésemet -, hogy te is tanítvány lettél. Ez majdnem olyan, mintha barátnők lennénk.
– Mintha? – vontam fel a szemöldököm.
– Hát, tudod, olyanok, akik megbíznak egymásban, és ha az egyik bajba kerül, a másik megmenti.
– Ha nem lennénk barátnők, akkor se hagynám, hogy rossz dolog történjen veled – suttogtam magam elé.
– Komolyan? – pislogott rám.
– A lehető legkomolyabban – mosolyogtam rá.
Ebben a pillanatban nyomasztó hideg furakodott a bőröm alá, mintha belülről marná valami a testemet. Ezzel szemben Natalie csillogó szemmel, lelkesen, kipirosodva indult meg az ajtó felé.
Követtem, miközben egyre inkább azt éreztem, hogy megfagynak a tagjaim. Varázslattal körbevettem a bőrömet egy tűzbűbájjal, elviselhetővé téve a hideget.
Ott ült a trónszéken.
Egy éjfekete bőrű, magas, karcsú nő, olyan tartással, amit még csak a filmekben láttam az előtt. Hosszú fehér haja végigfutott csupasz derekán, alig takarta valami a testét, a szemei skarlátvörösek voltak, az arcán egy megvető mosoly ült.
– Nézd a földet – suttogta Natalie.
– Tessék? – kérdeztem rábámulva a nőre.
– A földet…
Éreztem, ahogy a testem megrándul, a fejem pedig a koppan a padlón. Olyan kitekeredett helyzetbe estem, hogy azt hittem, csak centik kellenek ahhoz, hogy eltörjön a derekam, vagy valamelyik végtagom. Megpróbáltam mozogni, de nem sikerült.
Gyorsan rájöttem, hogy a Pókkirálynő műve az egész. Pánikba estem. Ki ez a nő? Miért csinálja ezt, ha egy oldalon állunk?
Ez a nő nem a társának akart. Hanem az alattvalójának. Ez a nő tényleg istennek képzelte magát.
„Tudod, tényleg te vagy a világ legsötétebb mágusa… és ki a második? Természetesen én…”
Tom szavai élesen csendültek föl bennem, megkondítva egy hangot, ami azt mondta, álljak fel… Ezzel ellenszegültem volna Szarumán parancsának, miszerint, ne használjam a testmágiámat. Akkor, ott ez nem érdekelt.
Fokozatosan építettem fel a védelmemet, és éreztem, ahogy az ellenfelem mágia nyalábjai veszítenek az erejükből, aztán egyszer csak szétrobbannak.
– Flover, ne csináld!
Natalie rémülten nézte a harcomat a sötét nővel. Addigra már mind a kettőnk körül az én derengő, átlátszó pajzsom volt, és hiába csapkodott a Pókkirálynő egyre dühödtebben, nem tudott behatolni a védelmem mögé.
Az egész harcot végül Szarumán személyesen szűntette meg, földhöz csapta a botját, és szikrákat szóró szemekkel maga mögé utasított mind a kettőnket.
Az előbbi közjáték után akármennyire nehezemre esett szót fogadni, mégis engedelmeskedtem, tekintve, hogy nem teljesen logikus diplomáciai lépés megtámadni a szövetségesünket. Főleg, ha ilyen tapasztalt, és erős.
– Kicsit még össze van zavarodva – intett felém Szarumán. – Fordult már elő hasonl…
– Nem. Fordulhat. Elő.
Úristen. Ez a nő szótagolva beszél, vagy csak nyomatékosítani próbálja a mondanivalóját?
– Igenis. Társak vagyunk, nem ellenségek, megértetted? – fordult hozzám.
– Nem én kezdtem.
– Megértetted?
– Igen, uram.
– Nem fordul elő még egyszer – nézett rá a nőre a mágus.
– Elhoztam a legújabb barátunkat – mondta amaz unottan. – Azonnal belép.
Már majdnem megkérdeztem, hogy az összes barátját ilyen természetellenes pózokban öleli-e a keblére, vagy maguktól is ilyenek, de a jobb szárnyon belépő alak látványa belém fojtotta a szót.
Tom sietett felénk, kimért, hosszú léptekkel.
Ő volt az.
De valahogy még sem ő.
Földig érő hosszú fekete talárt viselt, a bőre hulla szürkén simult az arcához, kopasz volt, az arca beesett, kissé kígyószerű. Jobb kezében egy varázspálcát tartott.
Rám nézett, és észrevettem, hogy az íriszei teljesen feketék.
– Mit művelt vele? – fordultam oda a nőhöz, aki meglehetősen elégedetten szemlélte művét.
– Megmentettelek tőle – válaszolta kedélyesen mosolyogva.
– Most már ő is a mi oldalunkon áll – erősített meg Szarumán a hitemben. – Megbízhatsz benne, nem fog rád támadni.
– Valahogy még mindig nem tartok ilyesmitől – motyogtam inkább magamnak.
Csendesen hallgattam, ahogy a mágus és a nő a hamarosan bekövetkező támadásról beszélgetnek, és le sem vettem a szemem Tomról. Próbáltam kontaktust teremteni vele, de hamar rájöttem, hogy a tekintete egyszerűen átsiklik az enyémen.
Éppen arról folyt a vita, hogy valamilyen jégsárkányokat bevessenek-e ostrom esetén, amikor közbevágtam.
– Hogy működik?
Szarumán penge vékony ajakai jelezték számomra, hogy túl messzire mentem, és túl nagy illetlenséget követtem el.
A Pókkirálynő megvonta a szemöldökét, majd a férfire nézett:
– Kínozd meg.
– Crucio!
Mielőtt bármit szólhattam volna, Natalie sikoltozva esett össze mellettem.
– Elég, hagyja abba! – ordítottam, és a nő felé léptem, de ő mozdulatlanul ült tovább a széken.
Semmi mást nem hallottam, csak Natalie ordítását és könyörgését.
Tennem kellett valamit.
Ész nélkül rohantam oda Tomhoz, aki még mindig némán folytatta az elkezdett munkát. Megragadtam a karját, és koncentráltam, hogy rám nézzen.
Hirtelen remegés futott végig a testén, rám kapta a pillantását, és még éppen elcsíptem, ahogy pupillája összeszűkül, teret hagyva csokoládébarna íriszének, majd ismét ellepi a feketeség. Abbahagyta, és engem nézett.
Szarumán akkor ragadott meg a tarkómnál fogva, szembefordított magával, és arcon csapott.
– A szobádba. Most – sziszegte.
– Örömmel – válaszoltam.
Menetközben karon fogtam Nataliet és magammal vittem a hálómba a sírdogáló lányt. Belülről zártam be az ajtót, bent hagyva a kulcsot.
Elfogadtam, hogy Voldemort gyilkos, hogy Dumbledorék az ellenségeink, hogy Sirius csak megszerezni akarta az erőm. Mindent el tudtam fogadni, hiszen emlékeim voltak róluk. Azt viszont, hogy ennyi gonoszság és kegyetlenség sűrűsödjön össze egy helyre, azt már kevésbé.
– Megkínzott… az apám… megkínzott… - zokogott fel Nat az ágyamon.
– Nem ő volt. Hanem a Pókkirálynőd – válaszoltam, és kibámultam az ablakon megváltás után kutatva…

*

Sirius szemszöge

– Szerintem Sarah rejteget előlünk valamit.
A bácsikám régi vidéki házában az a legjobb, hogy távol van mindentől, erdő veszi körül, van egy hegy a közelben, ahonnan belátni a környéket, és a biztonság kedvéért, nem tud róla senki. De tényleg senki. Még James sem tudja. Azon kívül, hogy van valahol, lebeg az éterben, az univerzum titka, hogy mi a pontos fekvése. Na meg az enyém. Meg Drizzté, és Sarahé, most, hogy ők is bujkálni kényszerülnek velem együtt.
Az egész kalamajka előtt, volt egy olyan féltett titokban dédelgetett álmom, hogy egyszer majd ideköltözöm Virággal, összeházasodunk, és itt fogjuk felnevelni a gyerekeinket. Ő élhet a művészetnek, én behoppanálok reggelente a munkahelyemre, Lilyék hétvégente leugranak hozzánk, Harry nálunk nyaral…
Hát, elég képlékeny egy álom ez.
Drizztre emeltem a tekintetem, aki az egyik fotelben tisztította a szablyáit.
Majdnem két hét telt el azóta, hogy parádésan felborítottuk a minisztérium egyébként is szokatlan rendjét. Azóta persze körözést adtak ki ránk, és fél éves kényszermunkára küldtek volna, vagy kártérítést követeltek az okozott gubancért. A többiek nem buktak le velünk.
Való igaz. Onnantól kezdve, hogy megérkeztünk a házba, Sarah csak arra az időre dugta ki az orrát a szobájából, amíg evett.
Természetesen bocsánatot kértem tőle, amint összeszedtem a bátorságomat, és ő is kiheverte a sokkot. Elhatároztam, hogy teljesen őszinte leszek, elmondtam neki mindent, hogy mit miért csináltam, hogy nagyon sajnálom, és hogy nem vele van probléma.
Nem akartam önértékelési problémákba űzni. Ő egy csodálatos nő volt, szép lélekkel, csak én voltam szerelmes egy másik csodálatos lelkű nőbe.
– Mire gondolsz?
A sötételf megropogtatta az ujjait, és számolni kezdett:
– Soha nem tölt velünk sok időt.
– Kihasználtuk, és belekényszerítettük egy meglehetősen kellemetlen helyzetbe – válaszoltam.
– Soha nem tölt a szobáján kívül időt.
– Talán nem szereti a levegőt.
– Jó. Akkor, mikor legutóbb be akartam menni hozzá, vagy tíz percet ácsorogtam az ajtóban, mire kinyitotta.
– Talán meztelen volt – pislogtam rá.
– Jó. A saját illatán kívül körbeveszi valami más is. Egy idegen szag.
Ezen már leálltam elgondolkozni.
Drizztnek kivételes érzékei voltak, egyszer elmentem vadászni vele az erdőbe, így tudtam, hogy igazat mondd.
A betegségeknek szokott szaguk lenni, ahogy Remuson is mindig éreztem kutyaként, hogy más az illata, mint egy normál embernek.
Sarah vérfarkas lenne?
Nem állt össze a kép. Nem volt holdtölte, nincsenek a testén harapás, és karmolás nyomok.
De ez akkor is kétségbeejtő. Esetleg egy másik betegség?
Elgondolkoztam azon, hogy tapasztaltam-e bárkinél hasonló jelenséget valaha, és arra jutottam, hogy akkor éreztem ilyen illati „torzulást” utoljára, mikor Pitonra borított valaki egy kondér szerelmi bájitalt.
Más lett a szaga.
Sarah szed valamit. Vagy különleges kórban szenved.
– Töltött ő valaha is egy óránál több időt velünk? – ráncoltam össze a szemöldököm.
– Soha. Talán szégyelli. Amikor te vele voltál, akkor…
– Nem aludtam vele – morogtam. – A kanapén ágyazott meg nekem.
– Érdekes.
Összenéztünk.
Drizzt a tokjába csúsztatta a pengéket, én felálltam a kanapéról, és csendesen az emelet felé vettük az irányt.
Annak ellenére, hogy a bácsikám mentes volt minden aranyvér mániától, megadta a módját az életnek. Egy kisebb kastélyt építetett magának a semmi közepén, még egy tornya is volt, ahol gyakran éjszakáztam gyerekként.
Sarah a második emeleti sarokszobában lakott.
Drizzt beleegyezését várva ránéztem a férfira, aki egy aprót bólintott. Lenyomtam a kilincset, és ahogy azt vártam, az ajtó zárva volt.
Elsuttogtam a megfelelő varázslatot, és kinyitottam az ajtót.
Amit láttam, attól egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és egy szót nem tudtam kinyögni.
Mindenre számítottam, csak erre nem.
Először csak rettenetesen zavart voltam.
Aztán elképesztően dühös.
A nő arcán félelem, zavar, és szégyen furcsa egyvelege kavargott.
– Sirius, én…
– Ne. Merj. Megszólítani – sziszegtem.
– Sirius, én csak azért csináltam, mert Flover…
– NE VEDD A SZÁDRA A NEVÉT! – ordítottam magamból kikelve. – Mit keresel itt? Hányszor kell még elküldjelek téged? Nem mondtam el elég érthetően, hogy nem érdekelsz? Nem érdekel a hülye színjátékod, a műmájerség, amivel előadod a tökéletest! Hol van Sarah?
– Én…
– Mit műveltél vele?! – léptem hozzá közelebb.
Valószínűleg megütöttem volna, ha Drizzt nem kapja el a csuklóm.
– Sirius. Nem tudom hogyan, és milyen módon, de ő itt Sarah.
Elképedve néztem hol a lányra, aki felhúzott kezekkel állt előttem, hol az elfre. Drizzt zavarodott volt. Valószínűleg valamilyen sötét trükköt sejtett a dolog mögött.
Kezdtem visszanyerni az önuralmamat, és a lányhoz fordultam.
– Ki az eredeti nő?
– Egy minisztériumi dolgozó.
– Hol van most?
– Vakáción Indiában.
– Miért pont ő? – suttogtam végül.
– Mert láttam, hogyan néztél rá – sütötte le a szemét.
Egyszerűen hátat fordítottam neki, és kimentem a szobából.
Drizzt utánam jött, a nő nem követett minket.
Kimentem a teraszra, és a tenyerembe temettem a kezem. Hogy nem vettem észre, hogy milyen egyszerű volt befűzni őt? Mindig úgy beszélt rólam, mintha évek óta ismerne. Mintha nem rég teljesült volna élete álma… miért nem vettem észre?
– Százfűlé-főzet – morogtam oda az elfnek, és mivel az továbbra is bamba értetlenséggel meredt rám, ezért hozzátettem -, egy órára bárkinek fel tudja venni vele az alakját.
– Akkor kicsoda is ő valójában? – kérdezte a férfi.
– Egy régi ismerős – motyogtam.
– Pontosabban?
– Jessica.
Felmentem a saját szobámba, magamra csuktam az ajtót, lefeküdtem hanyatt az ágyra, és visszatartottam a lélegzetemet.
Azt még meg tudtam emészteni, hogy megcsaltam Flovert egy idegen nővel. Azt még meg tudtam emészteni, hogy érdekből csináltam az egészet. Azt viszont már kevésbé, hogy a nő cseppet sem idegen, ráadásul még Jessica is.
Jessica. A nő, akivel anyámék össze akartak adni.
Jessicáról és rólam már a bölcsőben eldöntötték, hogy össze fogunk házasodni. A lánynak nagyon imponált ez a dolog, nekem kevésbé, és eldöntöttem, hogy még az előtt elveszek valakit, mielőtt az egész borzalom bekövetkezhetne.
Plusz idegesítésből, és persze a szükségleteim kielégítése, a magam élvhajhász természetéből fakadóan is randiztam az összes lánnyal a korosztályomban ötödik után. Kivéve vele. Pedig nagyon erőlködött. Kicsit sem sajnáltam.
Miután Flover megjelent, és nyilvánvalóvá vált, hogy megtaláltam, amit kerestem, Jessica egy eléggé furcsa lett. Mintha megszállottá vált volna velem kapcsolatban, minden áron azt akarta, hogy együtt legyünk. Miután Virág meghalt, folyton ott volt mindenütt. Alig tudtam kizárni az életemből.
És most megkapta, amit akart.
Lefeküdtem vele.
Jessica képes volt felvenni egy vadidegen személyazonosságát csak azért, mert látta, hogy valami megingatta az elhatározásomat.
Ő nyert.
Kopogtak az ajtómon.
– Gyere be – szóltam ki anélkül, hogy felnéztem volna.
Azt hittem, hogy Drizzt lesz az, de amikor az illető leült mellém, az ágy éppen csak behorpadt a súlya alatt.
– Sajnálom.
– Dehogy sajnálod… - suttogtam magam elé.
– Igazad van. Tényleg nem.
– Minek jöttél ide? – néztem rá.
Soha nem ismertem Jessicát eléggé ahhoz, hogy reális képet fessek róla, és soha nem is akartam megismerni. Arra a hisztériás libára emlékeztem, aki a Roxfortban utánam rohant, és elkezdett levetkőztetni a klubhelyiségben Lily előtt.
Most egy teljesen másik Jessica ült mellettem. A haja kócosan terült szét a vállán, smink nélkül, sápadtan, egy egyszerű kék pólóból nézett vissza rám, opálos szemeiben elszántság csillogott.
– Azért, mert most az egyszer meg kell hallgatnod.
– Nincs más választásom, ugyebár – morogtam.
– Tudod, hosszú ideig nagyon biztos voltam benne, hogy akármit megkaphatok – hagyta figyelmen kívül a beszólásomat. – Ezért az egész rajongásos hülyeség éveken keresztül csak egy játék volt. Nem vettem komolyan az elutasításaid, tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis rá leszünk kényszerítve egymásra.
– Nem hiszem, hogy ez neked akkora fájdalmat jelentett volna.
– Nem. Te voltál a tökéletes, menő és gazdag férjjelölt, mi probléma lehetett volna? Egészen addig, amíg ő meg nem jelent, teljesen nyugodt voltam. Aztán azon kaptam, magam, hogy semmit nem tett, és máris a helyembe lépett. Bármit képes lettél volna feladni azért, hogy vele legyél. Rettenetes érzés volt ráébredni, hogy egész kép, amin éveken keresztül dolgoztam, semmit nem ér. Én voltam a menő csaj, te voltál a menő pasi, össze kellett volna jönnünk. Erre mi történt? Jött a csodabogár, és elcsavarta a menő pasi fejét.
– Szomorú történetet… - horkantottam fel.
– Akkor először voltam tényleg féltékeny. Akkor jöttem rá, hogy én sem vagyok különb az összes többi csajnál, aki beléd zúgott. Szerelmes voltam beléd, de vártam a soromra. És soha nem jött el az időm.
Éppen közbe akartam vágni, hogy sikerült elég sajátságosan megteremtenie magának a helyzetet, de amikor ránéztem, őszinte szomorúságot láttam visszatükröződni a szeméből, így hallgattam.
– Flover százszor erősebb volt, mint én. Mikor meghalt, azt hittem, hogy újra nyeregbe kerültem. Mikor megjelent ott az ebédlőben, én szívrohamot kaptam, és elmenekültem. Mint egy hülye picsa – keserűen elmosolyodott az emlék hatására. – Utána letettem róla, hogy valaha is észreveszel. Aztán jött ez a nagy világfelborulás, én a minisztériumba kerültem Sarah titkárnőjeként, és mielőtt elutazott volna, láttam, hogy mi játszódott le köztetek a folyosón. Teljesen begolyóztam. Elhitettem magammal, hogy ez egy tök jó megoldás, kölcsönvettem Sarah személyiségét, úgy, hogy megloptam Pitont. Aztán mikor az elf megjelent, már tudtam, hogy mi az állás.
– Szép történet, de még mindig nem érdekelsz – néztem rá minden él nélkül.
– Sajnálom, hogy ezt tettem. Sajnálom, hogy bemocskoltam Flover emlékét, sajnálom, hogy volt annyira önző, hogy kihasználtam a helyzetet – fejezte be.
– Mi? – pislogtam. – Te használtad ki a helyzeted?
– Lényegében igen – bólintott a nő, majd felállt.
– Jess. Én vagyok az a retard disznó, aki a lelkeddel játszott. Most mesélted el. Nekem kellene bocsánatot kérnem.
– Erről jut eszembe! – csettintett Jessica. – Sejtem, hogy miket kaptál meg különböző emberektől, azért mert lefektettél. Szerintem te vagy a legodaadóbb férfi, akivel valaha is találkoztam, és aki valaha is megtett volna ennyit egy olyan lányért, aki nem is emlékszik rá. Jó ember vagy, Sirius. Ha együtt nem is leszünk, megpróbálom jóvátenni a hibáimat valahogy. Kár, hogy nem ismertem ezt fel előbb.
Már régen kiment a szobából, mire eszembe jutott, hogy be kellene csuknom a számat.
Jessicának fogalma sem volt róla, de egy pillanat alatt feljebb mászott azon a bizonyos lépcsőn, amit az emberek ranglétrának neveznek.
Jessica megmentette a lelkem.

*

Egy órával később immár nyugodtan és megkönnyebbülve sétáltam le a konyhába, ahol ott találtam a felszabadultan nevetgélő és főzőcskéző Drizzt Do’ Urdent, és Jessicát.
Elvigyorodtam.
– Öregem, neked még a vajazó kés is félelmetesen áll a kezedben.
– Sirius, te vagy az egyetlen ember, aki folyton azt feltételezi rólam, hogy meg akarom ölni – nevetett rám az elf, és játékosan „suhintott” egyet a késsel, aminek következtében az azon lévő vaj nekicsapódott az ajtókeretnek.
– Amíg nem takarítjátok fel, nem esztek – szólalt meg Jess, és megkóstolta a pörköltet.
– Szolgálatára, hercegnő – pukedliztem, és elindultam megkeresni a pálcámat.
Épp a nappaliban pakolásztam, mikor meghallottam a zajt a bejárati ajtó felől.
Gyanakodva léptem az előtér irányába, és ösztönösen üres zsebemhez nyúltam. Mivel a pálcám a jó ég tudja, hova keveredett el, kivettem egy sárga-fekete méhecske mintás esernyőt a tartóból, és ütésre készen beálltam a nyílászáró elé.
A motozás megszűnt, én pedig pattanásig feszült idegekkel, tettre készen lenyomtam a kilincset, kilöktem az ajtót, és előreszúrtam rögtönzött fegyveremmel, közben szerencsétlen módon megnyomva a nyitó gombját, megcsúszva a lábtörlőn.
– Hello, Méhkirálynő – hallottam egy hangot felettem.
Más esetben valószínűleg megtéptem volna Regulust egy hasonló becenévért, most azonban fülig érő szájjal örültem neki. Annak már kevésbé, hogy Gandalf is ott támaszkodott mellette a botján.
– Hogy találtatok ide? – kérdeztem pislogva.
– Hát, ez egy nagyon hosszú sztori. Először be kellett törnöm Rémszem irodájába, és fogságba ejteni őt a saját utazóbőröndjében, és három napig Pufin lekváron tartani, hogy kiadja a lehetséges útvonalakat, és búvóhelyeket, ahol lehettek, és nagy nehezen a huszonnyolcadik alkalomra eltaláltuk végre a helyet – magyarázott a srác.
– De az is lehet, hogy nyomkövetőt helyeztem a cipődre, és most két hét után akadtunk rá Floverék nyomára, ezért jöttünk most – szólt közbe Gandalf.
Ismét csak pislogni tudtam, úgyhogy az öcsém vigyorogva felsegített a földről, betessékelt a nappaliba, és leültetett a kanapéra.
Jessica, és Drizzt kijöttek a konyhából, és a legnagyobb nyugalommal foglaltak mellettünk helyet.
– Ő meg mit keres itt? – kérdezte Reg a nőt nézve.
– Átvert mindenkit, és most segít nekünk – válaszoltam, mielőtt Jess magyarázkodásba kezdhetett volna.
– Végülis, már kit nem avattunk be a dimenziós problémáinkba? – nevetett fel a srác.
– Jut eszembe, tessék a botod – nyújtotta át nekem a keresett eszközt Gandalf.
– Pálca. Könyörgöm, Dalfi, jegyezd meg, ez egy pálca – magyaráztam túljátszott műgonddal az öregnek. – Miért pont a cipőmre?
– Azt feltételeztük, hogy anélkül nem mész sehova. Jobb esetben.
– Szóval, megtaláltuk, hol volt Flover utoljára – szólalt meg Reg.
– Ez azt jelenti, hogy már nincs ott – mondta Drizzt. – Nem azt a helyet kellene keresnünk, ahol van?
– Ez sem egy utolsó gondolat, de találtunk ott még valamit…
Összenéztünk, és egyszerre álltunk fel.
Regék dehoppanáltak, mi pedig egyszerre egy hatalmas, hegyes, sziklás tó partján álltunk.
Hát persze. Flover természetéhez leginkább egy ilyen vad környezet illik.
– Skócia – suttogta Jessica. – Érthető. Hiszen még félig hüllő, de nem bírja a napfényt…
– Hogyhogy még? – fordultam hozzá, de ő csak intett a kezével.
Pár méterrel odébb egy hatlábú, félig sárkány, félig kutya, félig ló, és félig valami más kinézetű szárnyas, hófehér, termetes lény magasodott felénk ugrásra készen. A testét helyenként szőr, máshol pedig pikkelyek borították.
– Elég gyorsan alkalmazkodik, mi?
– Remélem, mi pedig elég gyorsan futunk – suttogtam.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.